Nádasi Katalin blogja

Különös öröm és élmény volt számomra az Irodalmi Rádió felolvasó estjére történt meghívás. Ezen a 2023 ápr. 4-i esten B. Mester Éva költő, Kordás Olivér és én voltunk a meghívott vendégek. Olivér valamiért nem tudott eljönni, így Éva és én kicsit bővebben válaszolhattunk Zsoldos Árpád kérdéseire, melyek írói pályánk állomásaira vonatkoztak. Évának eddig négy verseskötete jelent meg, ezekből, ill újonnan született verseiből olvasott fel. Saját írásaim közül a Gyerekkori csendek címűt Adrienn olvasta fel nagyon szépen, a Lehozná még a csillagokat is… címűt én olvastam, végül Árpád felolvasásában a Gyöngyszemek a hétköznapokban c. elbeszélésemből Bánffy György estjének története zárta a bemutatkozást. Nagy öröm volt az is, hogy Ritáék és az unokáim is eljöttek, Iluska barátnőmmel együtt. Néhány fotó az estről:

Az Irodalmi Rádió kiadásában megjelent a Tavaszél titkai című antológia, melyben szerepel a Lesz-e még… című írásom is.

Köszönet érte Szabó Ildikónak! Készült 2022 őszén.

A végtelenül távoli múltban (vagy talán álom volt csupán?), volt egy kis négy-évszakos ország, az én hazám. Világot tisztító, hosszú, fehér telek után langy szelek hozták itt az olvadást, s évezreden át madárdal üdvözölte a virágba borult mandulafát. Ám hosszú évek óta nincsen már havas, mesebeli tél s a tavasz is el-eltéved: decemberben rügyeket bontogat, aztán áprilisban dermeszti halálra a gyümölcsfákon termékeny életre indult virágokat.  Volt már úgy is, hogy a kikelet egyszerűen nem érkezett, május elején a forróság megölte a várva-várt tavaszt s az üdítő illatokkal teli, éltető újrakezdés elmaradt.

Nemrég gyilkos járvány zárta börtönbe a tavaszváró népeket, kerültük nem csak egymást, de szinte már magát az életet.

Az ezt követő évben az életörömben tobzódó orgonák illatát s a bíborban pompázó pünkösdirózsák világboldogító ringását szétdúlta a közelünkben kitört öldöklő háború, letörve minden virágzó ágat, s velük a jövőbe vetett reményt.

Az idei tavaszelőn szépséges bolygónk is megmutatta, milyen esendők vagyunk. Rettenetes erővel megrázta magát, több helyen megsemmisítve százezrek otthonát s kioltva tízezrek életét. Gyászba borult az élet, fájdalom uralkodik, bármerre nézünk. Hatodik napja anyák, apák, testvérek, elárvult gyermekek zokognak a rommá torzult világban. Egy nagyapa áll megrendülten összerogyott házuk mellett, s hajtogatja könnyek között: „Lányom, vejem és három unokám vár az ötemeletnyi törmelék alatt!” Helyette, az ő nevében kiáltanám: de én nem engedek, örökké reménykedek, mert a hitnek megtartó ereje van!

Valójában csak imádkozom, és gondolkodom, hogy vajon egyedül a természet felelős minden rettenetért? Irgalomért fohászkodom tehetetlenül, jobbításra eszköztelenül s halkan kérdezgetem: lesz-e még felhőtlen életet hozó, szépséggel, szabadsággal és álmokkal teli, békés, szelíd és varázslatos tavaszunk?

2023. február

Örömmel tudatom, hogy októberben elkészültem negyedik könyvemmel, amely ismét elbeszélés gyűjtemény és a Válaszúton címet kapta. Már át is adtam az Irodalmi Rádiónak, Zsoldos Árpádék szívesen vállalták a kiadását, munkába is vették, de sajnos (vagy abszolút értéken nézve: hála Istennek) már annyi könyv vár kiadásra, hogy valószínűleg csak 2023 vége felé fog megjelenni.

Azért egy kis rövid ismertető a könyvről:

Ebben a kötetben az első, Emberek, sorsok, fények és árnyak c. fejezet elbeszélései emberi sorsokról szólnak. Több történetben, a főszereplőknek egész életüket meghatározó, rendhagyó döntéseket kellett hozniuk, mert váratlan helyzet elé állította őket a sors. A döntés mindig nehéz, igen nagy felelősséggel jár és általában a megszokottól eltérő életutat eredményez. Egy-egy ilyen életpálya a rajta járónak sok mindent megmutat az élet „másik oldalából” – erről szól a Válaszúton című, kétrészes elbeszélés. Ahogy a fejezetcím jelzi is, az élet útján járva sok apró vidámsággal és bosszúsággal, fényekkel és árnyakkal találkozunk, ezekből nyújtok át egy csokorra valót.

A második, Ötven éve hű társaink c. fejezet fél évszázados kutyatartói kalandjainkról szól, az ezernyi váratlan, vicces vagy a gazdára frászt hozó helyzetről, és arról a bensőséges, szeretettel teli, semmi máshoz nem hasonlítható kapcsolatról, ami egy kutya és gazdája között szövődik az együtt töltött évek során.

A harmadik, Természet, az örök menedék c. fejezetben erről a csodáról mesélek. Számomra a legtöbb örömet, feltöltődést és a bajokra vigasztalást mindig a természet végtelen erejű, szépséges világa jelentette, s az ebből fakadó élményeimet szeretném megosztani a kedves olvasókkal.

Azt remélem, mindenki talál majd szívének kedves történeteket.Ennyit tudtam hirtelen elmondani és még egyszer hálásan köszönöm a sok felől érkező érdeklődést!

Nádasi Katalin: Válaszúton

Talán Máriának, talán Emmának, talán Katalinnak hívták (maradjunk abban, hogy Kata volt!) azt a leányt, aki gyanútlanul, 1947 tavaszán, valamivel a kékcédulás választási csalás előtt született. Nem sejtette, hogy ezen csalás  következményei, jó időre medret szabnak majd élete folyásának.

A sors abban a különös kegyben részesítette, hogy első éveit egy kis hegyi faluban tölthette édesapjával egy gazdálkodó családnál. Édesanyja, ezalatt a fővárosban (ahol Kata is született) dolgozott, de apja csak vidéken kapott munkát, miután munkahelyét, egy magáncéget, fölszámolta az állam. A szállást adó család tagjai, egyáltalán nem voltak gazdagok, azonban néhány holdas földjükön sok munkával, nagy szakértelemmel, sikeresen gazdálkodtak. Bámulatos volt sokszínű mesterségbeli tudásuk, amely lehetővé tette a szinte teljes önellátásra, önfenntartásra való képességüket. A növénytermesztési és állattartási ismeretektől az élelmiszerek előállításáig, feldolgozásáig és tartósításáig, a szövéstől a mindennapi életben szükséges kisebb szerszámok elkészítéséig szinte mindenre képesek voltak, saját erőből. Ismerték, elfogadták és tisztelték a természet rendjét, az éghajlathoz igazítandó feladataik pontos idejét, a tavasztól őszig tartó rengeteg munkával teli időszak tennivalóinak sorrendjét, és a csendesebb, pihenést és közösségi élményeket is hozó tél örömeit. A kislányt elvarázsolta, hogy a gazdák tevékenysége nyomán új, eleven élet fakadt: a szántóföldek aranyló kalászaikkal, kukorica vagy napraforgó tábláik vidám, sárga szirmú mosolyával, a konyhakertek ízletes, zsenge zöldségeikkel, a háziállatok pedig csetlő-botló újszülötteikkel hálálták meg munkájukat. Kata csak évtizedekkel később értette meg, hogy ezek a rengeteg tudásból és munkából gyúrt parasztemberek a legszabadabbak voltak, akiket valaha ismert. Valószínűleg azért, mert megélhetésük csak a saját tudásuktól, szorgalmuktól és a természettel való feltétlen együttműködésüktől függött – amíg utol nem érte őket a politika mindent elpusztító hatalma. A már felnőtt Kata számára, örökre a szabad és független ember szimbólumai maradtak. Az iskolakezdés miatt, visszakerült ugyan a fővárosba, de ezek az első évek kitörölhetetlen nyomot hagytak a lelkében.

Kata már olyan világban nevelkedett, amely a kétkeresős családmodellt várta el a társadalom tagjaitól. Úgy lett felnőtt, hogy föl sem merült más lehetőség, mint hogy a tanulmányait elvégezvén munkába álljon, hiszen aki nem ezt tette, azt a társadalom megvetéssel, „kmk”-nak, közveszélyes munkakerülőnek bélyegezte. Nem zúgolódott emiatt, hiszen más lehetőségről nem is hallott, s a szülei élete is ezt a példát mutatta. Mindketten hajnalban indultak távoli munkahelyükre, s este hat óra körül érkeztek haza, a vasárnap volt az egyetlen nap, amikor (a háztartásban felhalmozódott rengeteg tennivaló elvégzése után) egy kevés időt egymással tudtak tölteni. Sajnos, nagyszülők sem éltek a közelükben, így Kata hozzászokott, hogy kicsi korában a házmester néni kísérte el az iskolába és onnan haza, majd a szomszéd néninél tanulhatott délután. A szabadság ideje hozott azután egy kis oldódást, amikor végre tényleg együtt lehetett a szüleivel, akikkel kölcsönösen szerették egymást. Ilyenkor nagyokat kirándultak és játszottak, de erre a hétköznapokon soha nem volt idő. Egész életüket meghatározó tényező volt az is, hogy egy pici garzonlakásban laktak, amelyben semminek nem volt elegendő helye, és egyikük számára sem volt lehetőség egy kis visszavonulásra, megpihenésre, életük minden mozzanatának terhét vagy örömét, akaratlanul egymás vállára rakták. Talán ez is okozta, hogy az évek múlásával Katában egyre erősödött a gyerekkor szántóföldjeinek széljárta szabadsága, tágassága és a természetben végzett munka utáni vágy, ahol ameddig a szem ellátott, csodálatos végtelenségben földig ért az égbolt kékje.

Közben jó eredménnyel elvégezte az általános és középiskolát, s szándékában állt egy vidéki tanárképző főiskolán folytatni tanulmányait, magyar irodalom, történelem szakon. Ez a terve meghiúsult, mert 16 éves korában megismerkedett a vele egyidős fiúval, aki egy katolikus gimnáziumba járt. Megszerették egymást és egyikük sem vágyott rá, hogy a főiskola miatt évekre elszakadjanak egymástól. Érettségi – és a főiskola helyett, szülei kívánságára megszerzett műszerész szakma – után Kata dolgozni kezdett, a fiú egyetemre ment. A kezdeti keresgélések után a lány egy országos hatókörű oktatási intézménynél állapodott meg, megszerezte felsőfokú filmszakmai képesítését és gyártásvezetőként, majd stúdióvezetőként dolgozott az intézet oktatófilm stúdiójában. Rajongott a munkájáért, melynek színes, változatos volta, és a tudat, hogy tevékenységük eredményeként az ország összes filmtárát ellátják oktatófilmekkel, azt az érzést keltette benne, hogy jó célt szolgáló, értelmes munkát végez, együttműködésben sok okos, tehetséges emberrel. Huszonhárom évesen férjhez ment a közben mérnök-tanári végzettséget szerzett párjához, akivel máig együtt élnek.

Házasságkötésükkel elkezdődött az akkoriban szinte minden fiatal számára legnehezebb feladat, az otthonteremtés. Szerencsés helyzetből indultak, mert egy családi házban lévő egy szoba komfortos lakás felét ajándékba kapták férje szüleitől, másik felét meg kellett venniük a sógorától, de óriási előny volt, hogy kezdettől volt hol lakniuk. A rokonok által lakott négylakásos ház többi részét apránként vásárolták meg a tulajdonosoktól, akiknek már nem volt szükségük rá. Miközben mindketten intenzíven dolgoztak, ahogy erejük, idejük és pénzük engedte, elkezdték felújítani a már öreg épületet, s amit csak lehetett saját maguk végeztek el, mert úgy gondolták, életük végéig szívesen élnek majd a házban. Mindez nagy erőfeszítést kívánt, mert a férj, ahogy haladt előre a pályáján egyre megbecsültebb lett, rengetegszer hívták külföldi/belföldi szakmai rendezvényekre, konferenciákra, tudományos diákköri tennivalókra, Kata pedig a filmgyártással együtt járó vidéki forgatások miatt dolgozott rendszertelen időbeosztással.

Mindez akkor vált komoly problémává, amikor megszületett első kislányuk. Kata fél évet töltött otthon vele, de attól kezdve úgy érezte, valami nincs rendben az életével. Maximalista alkat volt, akkor érezte jól magát, ha minden munkáját százszázalékosan tudta elvégezni. Imádta kedves és vidám kislányát, de mellette néha alig tudta kézben tartani a folyamatban lévő filmek munkálatait. Gyötrődött, ha néha a nagyszülőkre kellett bíznia váratlanul megbetegedett gyermekét, azért, hogy ne kelljen lemondania egy egész stábot érintő megszervezett forgatást, mert érezte, hogy kislányának a betegségben lenne legnagyobb szüksége az anyai ölelésre és ápolásra. Sok vidéki útjuk miatt egyre nehezebbé vált megoldani, azt is, hogy időben tudjanak érte menni az óvodába. Kezdett reménytelen, őrlő taposómalommá válni minden, megterhelve még a folyamatosan tartó lakás felújítási munkákkal. Úgy érezte, sehol sem tud elfogadhatóan eleget tenni a kötelezettségeinek, pedig alapvető igénye volt saját magával szemben, hogy pontos, igényes és megbízható legyen – hiszen ezt a szülői mintát kapta. Ez a folyamatos feszültség indította el egyre gyakrabban jelentkező vérnyomás problémáit.

Furcsa, és számára szégyenérzést hozó tapasztalata volt a gyerekneveléssel kapcsolatban, hogy amikor 2-3 éves lett a kislánya, a vele való foglalkozás és játék terén sokszor érezte ötlettelennek, fantáziátlannak magát. Ha olyan baráti családokkal találkoztak, ahol szintén voltak gyerekek, meglepetéssel látta, milyen vidáman babáztak, konyháztak, gyurmáztak, vagy akár tésztából alkottak érdekes, kedves figurákat és a szülők még ezer féle kedves tevékenységgel szórakoztatták gyermekeiket. Sok év után ébredt rá tudatlansága okára, arra, hogy mindez az ő gyerekkorából kimaradt, hiszen évekig az édesanyjától távol élt. Hiányzott hát az ismeretei közül sok-sok apró ötlet, ezer kis fogás a síró baba vigasztalására, így azt továbbadni sem tudta – tehát az ő gyermeke sem kapta meg, ezeket a családalapítás szempontjából nagyon fontos mozzanatokat.

Első kislánya öt éves volt, amikor második gyermekét várta. Egyre többször érezte, hogy előrelátó alkata ellenére, nem mindig alakul úgy az élete, ahogy megtervezte. Fiatalon, második gyermeke születésekor legyintette meg a sors először, és helyezte kilátásba az otthoni betegápolást, mint életpályát. Nyitott gerinchasadékkal született kislányukról az orvosok úgy vélekedtek, hogy mivel általános állapota jó, három műtét után tolószékben ugyan, de akár a huszadik évét is megélheti. Nem érdemes részletezni, hogyan tanul meg egy anya együtt élni a gondolattal, hogy a gyermeke egész élete egy ilyen rövidre szabott gyötrelem lesz, amin jóformán csak szeretettel lehet valamelyest enyhíteni. Férjével együtt igyekeztek felkészülni, és a kislány kórházban töltött hónapjait erre a lelki megerősödésre szánni. Mire végre elfogadták a helyzetet, az élet úgy döntött, hogy még sem így lesz, és a kisbabájuk – az orvosok szerint minden magyarázható ok nélkül – meghalt. Visszanézve a történtekre, Kata úgy érezte, abban az időben alakult ki benne mélységes empátia a kiszolgáltatott, elesett emberek iránt.

A következő éveket úgy tudta átvészelni, hogy igyekezett összes energiáját a szeretett oktatófilm stúdió vezetésére koncentrálni. Több mint két évtized elteltével azonban kiderült, hogy ezt a nagyon szép, ám a sok vidéki forgatás miatt rendszertelen életvitelt, a gyerek és a család mellett nem bírja. Változtatnia kellett, a már egyértelműen ebből eredeztethető, rendszeresen égbe szökő vérnyomása miatt.

1988 végén fizetés nélküli szabadságot kért, pár hetet pihenni akart, majd egy kevésbé mozgalmas munkát keresni. Ám még csak egy hete volt otthon, amikor az élet ismét közbe szólt: férje édesanyja combnyaktörést szenvedett, és röviddel később kiderült, hogy apósa rákbeteg. Férjével (aki úgy nőtt föl, hogy édesanyja otthon volt, klasszikus családanyai szerepben) megbeszélték, hogy ebben a váratlan helyzetben Kata vállalja a szülők gondozását. Akkoriban olyan büszke (ma úgy mondják: bolond) volt, hogy nem igényelt ápolási díjat, mondván: nem kér pénzt a hozzátartozói megsegítéséért. Sajnos, apósa hamarosan meghalt, anyósának pedig csípőműtétje után akkora fájdalmai voltak, hogy el kellett távolítani a beültetett protézist, ami végül járóképtelenné tette. Állandó segítségre volt szüksége. Mivel a város túlsó végén lakott, négy éven át ezt a segítséget Katáék budai családi házukban biztosították számára.

            Azonban a rendszerváltást követő évek ellehetetlenítették azt a szándékukat is, hogy az addigra szépen rendbe hozott családi házukban éljenek életük végéig. A mellettük lévő telken egy nagy gyár asztalos műhelye működött elég nagy zajjal, de amíg reggel 6h-tól délután 2h-ig dolgoztak, ez még elviselhető volt. A gyors gazdagodást ígérő üzleti világ berobbanásával azonban, a műhely három műszakban kezdett működni, még ünnepeken és hétvégeken sem állt le, lehetetlen volt mellette megpihenni. Ráadásul a lakásba is beszivárgott a túlterhelt forgácselszívóból dőlő finom, fehér, liszt-szerű fűrészpor. Évekig próbáltak segítséget kérni a gyártól, a hatóságoktól, mert mérések mutatták ki, hogy a zaj mértéke többszöröse a megengedettnek, de nem jutottak semmire – egyetlen család egy gyárral szemben esélytelen volt. Akkor nekiálltak telket keresni.

1992-ben kezdtek vidéken építkezni, az volt a szándékuk, hogy magukkal viszik férje édesanyját. Kata szüleinél is voltak már komoly egészségi problémák, édesanyja egyre súlyosodó gerincbetegsége miatt már harmadik éve nem tudott lemenni a lift nélküli ház második emeletéről, ráadásul az M7-es út szörnyű forgalma dübörgött a házuk mellett, a jó levegőtől is megfosztva őket. Amikor megtudták, hogy leányuk családja vidékre költözik, ők is szerettek volna velük tartani. Így történt, hogy végül a három család anyagi összefogásával a fiatalok két házat építettek a telkükön, egyikben 1-1 önálló lakást férje édesanyjának és az ő szüleinek, a másikban a maguk és leányuk otthonát. Nagy megterhelés volt ez a dupla építkezés, de az eredmény mindnyájuk örömére szolgált.

1994-re már túl voltak a rendszerváltoztatáson, ezerszámra szűntek meg a munkahelyek és világossá vált az asszony számára, hogy még a nyugdíjhoz szükséges szolgálati ideje sem lesz meg, ha így folytatja. Férje, egyetemi oktatóként rengeteget dolgozott, de ebben a kétkeresősre berendezett világban nagyon hiányzott a második fizetés. Ekkor igényelt ápolási díjat anyósa gondozásáért. Talán mindenki el tudja képzelni mit jelentett a havi hatezer forintos ápolási díj, az akkori 33 ezres átlagjövedelemhez képest. (Ráadásul, nyugdíját az utolsó, 42 évesen kapott fizetése alapján állapították meg, ezért lett máig kisnyugdíjas!) Erre a hihetetlen méltánytalanságra többször próbálta felhívni a munkaügyi és családügyi felelős vezetők figyelmét, de legtöbbször választ sem kapott, csak néha egy-egy bátorító vállveregetést.

Az asszony otthonápolásról szerzett tapasztalatai sokrétűek voltak, túlmutattak az alapfeladaton. Otthon beteget ápolni azért nehezebb, mint egészségügyi intézményben, mert egyrészt egy lakásban nincsenek ezt megkönnyítő felszerelések és kisegítő személyzet (főzés, mosás, takarítás stb.), másrészt nagyon hiányzik az a tudat, hogy lesz műszakváltás, amikor majd megpihenhet, vagy jön a szombat, a vasárnap, az ünnepnap. Ezek hiányában, talán ez az állandó, „24 órában egyedül vagy a fedélzeten, soha nem lehet lazítani vagy megbetegedni” érzés a legnehezebb ebben a feladatban.

           Mégis, ez a végül 16 éven át tartó folyamat egy felemelő, az életének értelmet adó, és a szüleiknek, kilencvenedik évükhöz közeledve biztonságot és nyugalmat hozó időszak volt. Bár az asszony, ezért a csak szeretetből végezhető, nem könnyű munkáért, az államtól sem erkölcsi, sem megélhetést adó anyagi megbecsülést nem kapott, mégis, számára felért egy életmű díjjal, hogy végig olyan család voltak, ahol bármelyikünknek támadt valami gondja, a többi kezét-lábát törte, hogy segítsen neki. Ahogy az a korral jár, Kata szüleinek is egyre több gondozásra volt szükségük, így egy ápolási díj mellett valójában mindhármukat folyamatosan ápolta, segítette. A szüleiknek még nem volt autójuk, s a három idős ember ilyen tekintetben is nagyon rászorult a segítségre, ha orvoshoz kellett jutni, vagy távolabbi intézni valók miatt elmenni valahová. 

Az asszony számára nagy tanulság volt az is, hogy mit jelent egy család életében a puszta tény, hogy a nő otthon van. Ezer példát lehetne sorolni, de az első, legnagyobb meglepetés számára az volt, hogy 12 éves kislányuk, amikor megtudta, hogy édesanyja ezentúl otthon marad, nyakába ugrott örömében, s akkor derült ki, milyen nagy igénye van a szülői jelenlétre. Annál is megrázóbb volt ez a felfedezés, mert a kiskamaszok általában inkább távolodni próbálnak a szülőktől. Utólag vallotta be azt is, mennyire félt, amíg egyedül volt otthon a szülők hazaérkezéséig, s egyikük sem sejtette addig, hogy kiegyensúlyozott, kedves és mindig jókedvű gyermeküknek ilyen gondja van! Boldogok voltak, hogy végre maradt idejük az ebéd mellett nagyokat beszélgetni, s ez alapozta meg későbbi, a nehezebb, kamaszkori időszakban is őszinte, bizalommal telt kapcsolatukat. A korábban az időhiány miatt állandóan „szaladó” otthonuk lényegesen rendezettebbé vált, nem este kezdtek kapkodni, és legyűrni a kötelező tennivalókat, hanem a már kész vacsora mellett egymásra figyelni is ráértek.

Öt évvel otthonmaradása után, még egy meghatározó élményben volt része: életében először vette észre, hogy mennyi minden érdekli, és hogy mindenről van konkrét véleménye is. Ekkor jött rá, hogy amíg dolgozott, teljes agykapacitása programozva volt a feladatok által, nappal a munkahelyi, este az otthoni tennivalók feszítő tempójával. Esténként – ha egyáltalán maradt még energiája – olvasott valamennyit, de legtöbbször csak fáradtan bezuhant az ágyba. Az ilyen mértékű leterheltség pedig egyenértékű azzal, hogy az ember elveszti gondolatszabadságát, mert – idő hiányában – egyszerűen nem jut el a saját, önálló gondolataiig. Magyarul, a feladatok egyszerű kis végrehajtó robotjává válik, s az ilyenek közül sokan, a külső társadalmi befolyásoknak is könnyen kezelhető alanyaivá válhattak. A betegápolási tevékenységek jelentős hányada fizikai munka, s Kata ezek mellett úgy tudta használni az agyát, mint korábban soha, s ahogy mondta, sok mindent megtudott saját magáról. Különös tapasztalat volt, az élete ötödik évtizedében ismerkedni saját magával.

Minél hosszabb ideje élt ebben az életrendben és feladatkörben, annál nyilvánvalóbb lett számára, hogy a liberális világhatalom, a nők munkába állításával (egyenjogúságra hivatkozva), már nagyon régen megkezdte a normális társadalmak felszámolását. Ezzel a húzással gyakorlatilag ellehetetlenítették a gyerekek értelmes és gondos nevelését valamint a társadalom legkisebb sejtjének, a családnak a fennmaradását. A családok szétesését ugyanis legtöbbször az agyonhajszolt szülők, további feszültséget tűrni már képtelen állapota idézi elő. Azzal pedig, hogy a gyerekek neveletlenül nőnek fel (Dr. Zacher Gábor 2014-es adata szerint a kétkeresős családokban, átlagosan napi 7 – hét! – perc jut a gyerekekkel való foglalkozásra!), legtöbbet a nagyközösség, a társadalom veszít.

Katát régóta foglalkoztatta ez a kérdés, és egyre inkább kizártnak tartotta azt is, hogy női agy szüleménye volna az egyenjogúságnak a jelenlegi formája, amely a legtermészetesebb női tevékenységeket, a gyermekek világra hozását, fölnevelését és a családok gondozását minősíti az egyetlen olyan munkává, amelyért nem illeti meg jövedelem – következményesen megélhetés – a nőket. Ez egyértelműen arra készteti őket, hogy bármi mást inkább vállaljanak, hiszen a család, főleg a nagycsalád főállású szolgálatának egyenes következménye a szegénység és kiszolgáltatottság.

Élete során végigélte a „legfontosabb a munkavállalás”, a „kmk” (közveszélyes munkakerülés), a „valósítsd meg önmagad”, a „szexuális forradalom”, és a „mert te megérdemled” szlogenek évtizedeit, amelyek mind a természet rendjétől eltérő életvitelt sugalltak a fiataloknak. Egyértelműen ennek a liberális gondolkodásmódnak tulajdonította, hogy a hagyományos értékrend (amelyben a férfi képviselte az erőt, a biztonságot, egész életével erkölcsi példát mutatott, és ellátta a családi élet külső bástyáinak védelmét, a nő pedig biztosította a kis közösség belső rendjét és tisztaságát, a türelmet, a szeretetet, az elfogadást és a gondoskodást) és vele a női minőség, kiszorult a világból, az életükből. Pedig ez a hagyományos értékrend évezredeken át bizonyította életképességét, és egy reális egyenjogúsítással tökéletesíteni lehetett volna, pl. a családgondozástegyenrangúvá téve bármely más munkával.

Már három vagy négy generáció nőtt föl úgy, hogy az említett női minőség hiányzik az életükből ugyanúgy, ahogy az egész világból. Ezek a nemzedékek úgy cseperedtek fel, hogy a születésük utáni 5-6 év nagy részét az édesanyjuktól, nagymamájuktól távol, valamilyen közösségben, bölcsődében vagy óvodában töltötték, mert az anyukák – szükségből, társadalmi elvárásból, vagy önmegvalósítási szándékból – visszamentek dolgozni.

Ezek az intézmények remek gyermekmegőrzők, közülük sok oktatási szempontból is kiváló, de – szerintem – alkalmatlanok arra, hogy a kicsik kívánatos, vagy legalább megfelelő szocializációját elvégezzék. Olyan közösségekben, ahol 20-30, különböző viselkedéshez, életstílushoz szokott gyereket kell egyféle rend, napirend, program betartására késztetni, ott képtelenség a személyiségek finomabb rétegeit megalapozni, kifejleszteni, és begyakoroltatni a tanultak alkalmazását. Elérhető egy felszínes rend betartása, a napi program lebonyolítása, de nem lehetséges a létezési, együttélési szabályok ösztön szintű elsajátíttatása és e szabályok alkalmazásának automatikussá tétele. Csak az édesanyával és a családtagokkal való mindennapos, szeretetteljes testközeli kapcsolat hoz olyan érzékeny helyzeteket, amelyekben van elegendő idő megmagyarázni, érzékletessé tenni, hogy mire milyen helyes választ kell adni, és azt is megértetni a kisgyerekkel, hogy egy közösségben bármilyen problémára emberséges, az egész közösség számára megfelelő megoldásokat kell keresni. Csak a család kis közösségében lehetséges elérni, hogy saját tapasztalatok szerzésén keresztül váljon vérré a kisgyermekben a jó és a rossz egyértelmű megkülönböztetése. Itt tanulható meg a felelősségvállalás, a másikra való tekintettel levés, a kíméletesség, a szeretet és kedvesség, a kölcsönösség, a tisztelet, a hűség, a becsületesség, a kötelesség és elkötelezettség, az árnyaltság, a különbségtétel, az elfogadás vagy elutasítás, az alapvető jóakarat és jóindulat, a szelídség, a megbocsátás, a bajokkal való szembenézés, a megoldás keresése és megtalálása. Az igazságosság és az igazságért való kiállás, a bosszú elkerülése, de a méltó büntetés megkívánása. A segítségre szorulók támogatása, a nagyvonalúság, a gyökerek megismerése, a valahová tartozás kötődése, és az identitás őrzése. Intézményi keretekben, csoportosan jól tovább fejleszthetők ezen képességek, de a hiányzó alapok nem pótolhatók! A felsoroltak olyan elvont fogalmak megértését igénylik, melyek alapos értelmezésére nagyobb csoportokban nincs lehetőség, márpedig ezek ismerete alapfeltétele annak, hogy iskolába menetelkor a már erkölcsi alapokkal bíró gyermekek sikerrel kezdjenek nagyobb közösségekben boldogulni, ill. azokat kialakítani. Ezeket az alapvetéseket kisgyerekeknek igazán jól nem a logika, a tanulmányok, a törvények vagy a paragrafusok előírásaival, hanem a szeretet nyelvén, a családi szokások által lehet megtanítani. Az anya és a kisgyermek által együtt megélt sokféle helyzet kezelése, s lehetőség szerint mindig szeretetteljes módokon történő megoldása neveli  rá a gyermeket a helyes, tiszteletteljes és emberséges magatartásra minden élethelyzetben. Így volna folyamatosan pótolható a női minőség a társadalmakban.

A szülők kötelessége ezzel az alappal felvértezni gyermeküket, mert az oktatási intézmények legkiválóbb pedagógusai is csak ebben az esetben tudják a család kis közössége után az iskolák nagyobb közösségeiben tovább építeni, befejezni a kisgyerek szocializációját, és alkalmassá tenni őt a legnagyobb közösségben, a társadalomban való boldogulásra. 

Ha ez kimarad – mint ahogy 70-80 éve kimarad – akkor válik a társadalom olyanná, mint ma: jelentős hányadban egymással és a világ gondjaival nem törődő, csak a saját érdekre és az anyagi haszonra tekintő, kíméletlen individuumok gyülekezetévé. Elég, ha megnézzük a magyar parlament 2015 utáni, fiatal ellenzéki képviselőinek emberi minőségét. S a világ így éppen olyan életképtelen, amilyen terméketlen az egyneműek házassága. Természetes, harmonikus élet, amely egyaránt szolgálja a családok és a nemzetek továbbélését, csak a férfi és a női minőség egyensúlyában lehetséges. Amely ország csak harcosokat nevel, abban fehér holló lesz a béke. Még állatok között is ritka, amelyik elhagyja a kölykét, lerázza a nevelésével járó gondokat, mielőtt az életképessé vált volna. Erre csak az ember képes, akinek évtizedek óta bombázzák az agyát, a lelkét, de még az ösztönvilágát is annak érdekében, hogy hagyja el ősi hivatását, amelyre teremtetett, hogy butuljon el, és váljon kihasználható, gondolkodásra képtelen rabszolgává! És az emberek nagy része ezt nem veszi észre!

Szegény „hétperces gyerekek” közül kerül ki egyre több kisiklott életű, alkalmazkodni, beilleszkedni, a másik emberrel törődni, együttműködni nem tudó és nem is akaró, sehová sem tartozó fiatal. Otthonról kapott belső tartás hiányában az életükre megoldást nem az értelmes munkában és a jó emberi kapcsolatokban keresnek, hanem italban, drogban és örökös bulizásban. S belőlük lesz a jövő társadalma.

A feminizmus élharcosai úgy állítják be, mintha a gyermekek családban történő nevelése egy beszűkült, primitív világ lenne, holott nincs alkotóbb munka, mint egy csöpp kis életet művelt és emberséges felnőtté nevelni, és hasznosabb sincs, különösen a társadalom számára. Kata meggyőződése volt, hogy a világ és a mindenkori emberi létezés szempontjából a női élet legmagasabb rangú hivatása az életadás, és a megszületett életek támogatása abban, hogy a lehető legkiválóbb minőséggé érjenek. Ennek érdekében azt is kívánatosnak tartotta, hogy ha egy mód van rá, a nők ebben az anyai „munkakörben” is rendelkezzenek felsőfokú végzettséggel, hiszen minél több értékkel bír a szülő, annál többet tud továbbadni. Ha a társadalom ezt a munkát értékén kezeli, valódi erkölcsi és anyagi támogatásban részesíti, s egyben egyértelműen megfogalmazza e tevékenységgel szembeni elvárásait, akkor valószínűleg nem kell demográfiai katasztrófától tartania, és tapasztalni fogja, hogy egy nemzet számára ez a legjobb beruházás. Ha a feminizmus valóban a nők és a társadalom érdekeit képviselné, akkor fentieket a magasabb szintű munkákkal egyenrangúnak tekintené, és azokkal azonos munkaviszonnyal ismerné el az értékét. A család ugyanis hiába becsüli meg az erre vállalkozó asszonyokat, (akiknek ez nagyon jólesik!), abból sajnos nem lehet a villanyszámlát kifizetni, és a társadalom elismeréséből sem jut semmi számukra, pedig a nagyközösség jövendő derékhadának kiváló minőségéért dolgoznak.

Ezek a gondolatok fölvetették Katában azt a kérdést, hogy vajon, a most szülőképes korú nők, hajlandók lennének-e egyáltalán a főállású anyaságot választani – ha az állam ezt lehetővé tenné. Két helyről kapott erre nézve információt. Egyrészt a CSAM? többéves, erre vonatkozó kutatómunkáját összegző „Jövőnk a gyermek” című tanulmánykötetből, amely szerint 2019-ben, a szülőképes nők 25 %-a élt volna ezzel a lehetőséggel, ha létezett volna ilyen.

A másik forrás baráti volt: Kata gyerekkori barátnőjének egyik leánya, diplomát szerzett, férjhez ment és szépen születtek egymás után a gyermekei, összesen hat. Ő egyértelműen a főállású anyaságot választotta a férje teljes támogatásával, és Kata kevés, az övékéhez foghatóan boldog családot látott életében. Ezt a hatgyerekes anyukát kérdezte meg, arról, hogy szerinte a mai fiatalság hajlandó lenne-e a főállású anyaságot választani. Meglepő választ kapott: az asszony szinte összes barátnője szívesen vállalt volna ilyen életutat, de mindenütt a szülők (Kata gondosan emancipált korosztálya!) mondták azt leányaiknak, hogy munkahely nélkül nem szabad élni!

Ennyit arról, milyen következményekkel jár a sok évtizede tartó ideológiai bombázás.

A szüleik ápolásával töltött 16 év alatt, Kata megtapasztalta, hogy minden nehézségével együtt, ez az életforma nyugalmat és harmóniát teremthet az egész család életében, és az idős nemzedék megőrizheti emberi méltóságát a gyengülés, az elesettség éveiben. S ez nem helyettesíthető semmilyen más családszervező erővel.

Hálás volt a sorsnak, hogy amikor édesapja már nagyon betegen, 85. évében kétségbeesetten kérdezte: „kislányom, mi lesz, ha leesek a lábamról”, akkor elmondhatta neki, hogy ugyanaz lesz, mint amikor ő volt magatehetetlen kisbaba, és a szülei mindent megtettek érte. Akkor ők segítettek, most a férje és ő, így van rendjén a világ. Sokat jelentett neki a tudat, hogy férjével együtt békés, nyugalmas életvégi éveket teremtettek a szüleiknek, akik hálával és látható megnyugvással fogadták a gondoskodást.

Az asszony őszinte tisztelettel figyelte az Orbán kormány négy cikluson átívelő temérdek erőfeszítését az ország függetlenségének, történelmi értékeinek megőrzéséért és a családok helyzetének javításáért. Sajnálta azonban, hogy a főállású anyaság választhatóvá, megélhetést és nyugdíjat adó munkaviszonnyá, biztonságos létformává tétele várat magára, pedig az jelentené a valódi egyenjogúságot.

Akármennyire szerette is a szakmáját, Kata visszatekintve úgy érzi, ez a családért végzett munkája értékesebb volt, a korábbinál. Talán azért, mert oktatófilm stúdiót vezetni bárki tud, ha megszerzi a szükséges szakmai felkészültséget, de a szüleikért és a család összes tagjának nyugalmáért, jó közérzetéért, egyben tartásáért csak ő állhatott ki. És mindaz, amit közel két évtizedig végzett közöttük, emlékeztette őt a hajdani parasztemberek életet szolgáló munkálkodására. Úgy érezte, ő is ismeri, elfogadja és tiszteli a természet rendjét.

Annak ellenére így gondolja, hogy amikor betege halálával 2003-ban megszűnt az ápolási díja, a nyugdíjkor eléréséig munkaközvetítő irodán keresztül sem kapott sehol állást (mert hol túlképzett volt, hol túlkoros), sem munkanélküli segélyt, egészségügyi ellátás sem járt neki – szóval, az állam totálisan cserbenhagyta.

Szerencsére a férje nem.

Mindezekkel együtt azt mondja, ha újra kezdhetné, ugyanígy tenne.

Az Irodalmi Rádió Szerkesztőinek megtisztelő meghívására, ebben az évben is részt vettem az Ünnepi Könyvhéten, a Mesél a tél dvd-t dedikáltam jún. 9-én.

Özönvízszerű esőben mentünk, de mire a Vigadó térre értünk, elállt az eső, kisütött a nap így jó időben dedikálhattam, ám az utolsó percekben ismét szakadni kezdett az eső. A viharos idő miatt többen jelezték, hogy elakadtak, nem tudtak eljönni, de végül, az IR összesítése szerint, elég sikeres lett a Mesél a tél. Néhány fotó őrzi ennek az alkalomnak az emlékét.

Fotó: Ürömi református templom

Egy évforduló emlékére

Nehéz nyolc év után voltunk 1998-ban, hátunk mögött a rendszerváltás eufórikus, a magyarságtudat élményével és a szabadság illatával átitatott gyönyörűséges hónapjaival, melyeket hamarosan újra követtek az aggodalom évei. Az első szabadon választott kormány előtt tengernyi hazai és nemzetközi feladat állt, amelyek közül a legnagyobbakat (pl. a teljes politikai és gazdasági rendszerváltás jogi alapjainak megteremtését és az „ideiglenesen” évtizedek óta országunkban állomásozó szovjet csapatok kivonását) nem remélt sikerrel oldotta meg. Azonban a belső ellenzékkel kötött kényszerű koalíció, és a lakosság által irreálisan gyorsan remélt jólét elmaradása, nem adott több időt a jobboldali kormánynak. 94-ben a türelmetlen, a munkanélküliséget, a munkahelyek elvesztését és a létbizonytalanságot hozó kezdeti kapitalizmussal elégedetlen többség újra a szocialistákra szavazott.

Ez a kormányzati ciklus, a forint többszöri leértékelését, a Bokros csomag téves megszorító intézkedéseit (mert a semmiből nem lehet spórolni), a felsőoktatás és egyes orvosi műveletek (fogászat) fizetőssé tételét és 28%-os inflációt hozott. Általános rossz hangulat uralkodott, egymást érték a korrupciós botrányok. Alvilági leszámolások kezdődtek, 96-ban 10 belvárosi utcai robbantás történt, megölték Fenyő János média mogult, híre-hamva sem volt már a közbiztonságnak, s mindezt megkoronázta a Tocsik botrány, amelyben számos kormánytisztviselő is alaposan érintett volt. 

A Horn kormány külföldi kézre játszotta a nagy energiaszolgáltatókat még évi 8%  hasznot is garantált nekik, előidézve ezzel az energiaárak folyamatos emelését. Folytatódott a felelőtlen privatizálás, ekkor kótyavetyélték el az élelmiszeripari ágazat termelő egységeit, abszolút kilátástalan helyzetet teremtve az országban.

            Így érkezett el a következő választási kampány ideje, 1998. januárja, amikor ellátogatott kis falunkba a Fidesz akkori miniszterelnök jelöltje, Orbán Viktor. Az ő és pártja tevékenységét, már a liberálisokról való leválásuktól kezdve, rokonszenvvel figyeltem.

Azon az estén törékeny feleségével – akiről már akkor is az értelem és az emberség szépsége sugárzott – kézen fogva érkezett, s ahogy beléptek a havas-fagyos januárból a templomba, mintha a tavasz vigasztaló derűjét hozták volna. A többit idézem a „Mint préselt virágok” című könyvem „Eszmények és remények” fejezetéből:

„…Eszembe jut az is, hogy 1998 januárjának egy havas vasárnap estéjén kis falum templomában ültem néhányad magammal, lehettünk tán hatvanan, hetvenen. A református lelkész invitálta a falubélieket havonta egyszer egy beszélgetésre, közös gondolkodásra, melyre a politikai élet akkori szereplői közül hívott előadó vendégeket……

…Ezen az említett vasárnapi estén még a barátaimat, sőt, felnőtt gyermekemet és barátait is hívtam, hogy jöjjenek el e rendhagyó templomi találkozásra, mert éppen választás előtt állt az ország.

Nem felejtem el, ahogy a lelkész úr néhány kedves, köszöntő és bemutató mondata után, az aznapi meghívott beszélni kezdett. Nem szándékom elismételni akkori szavait, csak azt a szubjektív érzést szeretném elmondani, amit átéltem ott. Néztem a tiszta arcú, értelmes tekintetű fiatalembert, aki a múltunkról és a jövőnkről mondta el gondolatait.

A szavaiban hit volt, meggyőző erő és egyfajta szépség, mely ismerős volt, régóta hiányoltam már, és csak hosszú percek után sikerült fölidéznem hol és kitől hallottam hasonlót. Úgy láttam, hogy teljes felelősségtudattal, elhivatottsággal töpreng hazánk jövőjének lehetőségein, melyek egyben saját életének lehetőségei is – hiszen még annyira fiatal. Érezhető volt, hogy százszor, ezerszer végiggondolt dolgokról beszél, s hogy az ország sorsának bármely kérdéséről essék is szó, nem kerülte el semmi a figyelmét.

Akart, készült, fáradt és dolgozott e mérhetetlen ismerethalmaz megszerzéséért, nem ködösített, nem igyekezett mindenről kimutatni, hogy könnyen megoldható probléma, amit ők majd – ha hatalomra kerülnek – egykettőre megoldanak. Nem vesztegette az időnket (a sajátját és a miénket) arra, hogy az ország akkori irányítóit csepülje, rágalmazza, a hibáikat részletezze, fölnagyítsa, és sarat dobáljon rájuk. A lényeggel foglalkozott: azzal, amit hite és tudása szerint tenni kell vagy lehet, hogy a jelenleginél jobb helyzetbe kerülhessen ez a kis ország, ami a hazánk.

Tudta, mit jelent az a szó, hogy haza. És azt is tudta, hogy e pillanatban a haza félelmetes érdekek között hányódó kis lélekvesztő, amelynek kormányzásához nem elég tudás, erő és akarat, hanem szükséges minden szolgálat két alapköve is: alázat és emelkedettség.

Mire megértettem, hogy aki itt beszél, mindezt végiggondolta, addigra azt is tudtam már, mi volt beszédének az a szépsége, amire oly régóta vágytam. Az, hogy az állami vezetők nagy részétől évtizedeken át megszokott vállveregetően atyáskodó, pongyola, magyartalan, parlagi, bratyizó, nyegle stílus helyett, végre értelmesen megfogalmazott mondatokban, értelmesnek tartott emberekhez szóltak. A mondatoknak az eleje, vége, és az érthetőséghez szükséges valamennyi kelléke a helyén volt. Boldoggá tett, hogy egy egészen fiatalember, ily nehéz terhekről és problémákról, amelyek mindannyiunkat egyaránt érintenek, hibátlan, szép magyar nyelven beszélt, boldoggá tett, hiszen “nyelvében él a nemzet”!

… az eszmélő polgárok akaratának eredményeként, már… …az a fiatalember Magyarország miniszterelnöke, aki a havas januári estén a falusi templom csendjében egy nehéz munkával teli, hosszú út után ugyan, de reálisan megszerezhető, szebb jövőt álmodott nekünk.

Ma, szép magyar beszédét sokan éppúgy nem értik, mint Antall Józsefét, s már róla is kimondták, hogy önkényes, nagyképű és gőgös…. Félek, nem él már eléggé sem lelkében, sem nyelvében e nemzet.

…Nehéz visszatartani a könnyeimet, mert olyan reménytelennek látszik, hogy egyszer végre majd mindnyájan fölismerjük a helyes utat, és egyetértésben járunk azon. Nem gáncsoskodunk, nem mocskolódunk, a hatalomvágy nem tép minket örökké szerteszét, hanem tesszük mindannyian egy közösen elhatározott célért, tudásunk szerint a legjobbakat.”

***

Az ürömi református templomban lezajlott találkozás egy apró mozzanata volt a Fidesz első sikeres kampányának, amelynek eredményeként kormányra került. Eltelt azóta huszonnégy esztendő, de a fenti esemény igazságával, kiemelkedő szellemi színvonalával, tiszta értékrendjével és fölemelő céljaival máig emlékezetes.

Most itt állunk egy újabb választás előtt, az egykorihoz képest kétségbeejtően megromlott,  szinte abnormálissá vált világban. Kormányunk ismét a fékevesztett hazai és nemzetközi kapzsiság karmai között harcol függetlenségünk megőrzésért. Kis hazánk az örök szellemi, nemzeti, természeti értékeket és törvényeket megsemmisíteni próbáló globalisták erőszakos kísérleteitől háborgó tengeren küzdő kis mentőhajó, amelynek most kellene a normális emberi lét és a keresztény értékek megmentésének Noé bárkájává válnia.

Nádasi Katalin

2022. január

Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a Jelek 2021 című irodalmi pályázaton, Koszorú c. novellám különdíjat kapott:

Koszorú

A Badacsony hegy mindig valamiféle szimbólum volt a szememben, ahogy különös formájával a Balaton tükre fölé magasodik. Az oldalán nyüzsgő élet, a tó ezerszínű, fénylő világa fölött a mozdulatlan ravatalforma olyan, mintha a természet így, a maga gyönyörűséges módján akarná állandóan emlékezetünkben tartani mulandóságunkat. Nem hiszem, hogy félelmetes volna ez az átmenetiség, tudata inkább értelmesebbé, reálisabbá formálja a gondolatokat, éberen tartja az el-elszunnyadó önvizsgálatot.

A hegy tetején, a legfölső úton az erdő alatt, még ma is megvan az a kis ház, amelyben legkedvesebb barátom Ili, a gyermekkorát töltötte. A kéthelyiséges, nádtetős, apró ablakos kis épület a Badacsony testéből hasított bazaltkőből épült. Talán ez tette, hogy bár már roskadozott, amikor először láttam, s a kő tömör, robusztus szilárdságát kristály törékenységűvé varázsolta a tetőig fölkapaszkodó, teljes virágpompában álló lilaakác, éreztem, hogy egy minden vihart átvészelő, végleges menedék, örök és erős bástya ez a ház azok számára, akik lakják. Bent, a hűvös-homályos szobában, és a földpadlós előtérben a sötétbarna, kissé füst- és sorsillatú famennyezet hatalmas gerendái már meghajlottak az idő súlya alatt, az ajtó és ablakkeretekben csöndesen percegett a szú, itt-ott halk neszezéssel pergett az idő morzsolta vakolat, mégis, kevés házban jártam, amely egyszerűségében ennyire befogadó, biztonságos otthon érzetét keltette volna. Télen, amikor éles szél süvöltött a hegytető felől, hó magasodott mindenütt a házak körül, s araszos jégcsapokból szakállt növesztett a nádtető, a vastag fal nehezen adta át magát a kis kályhából sütő melegnek, de a fél napig táplált tűz, végül fölszárította a kicsapódott nyirkosságot és a bazaltkövek fészekmeleget kezdtek árasztani. Amit a félhomályból kitekintve az ablakon át látni lehetett, egészen más világ volt, mégis, teljes összhangban állt a ház légkörével, mivel kint is a természet uralkodott, tapintható, testi közelségben. Vakító ragyogásban a Balaton tündökölt minden irányban, s tiszta időben Tihanytól Keszthelyig belátható volt Magyarország egyik egyedülálló szépségű tája. Olyan hely volt, amelynek szülöttei közül néhányan mások lettek, mint a többi ember, mert ahol ég és föld egy hatalmas víztükörben összeér, ahol a nap és a szél keveri ki a színeket, ahol pusztíthatatlanul kemény kőzet és áramlóan rugalmas víz egymás szomszédai, ahol a tüdő mindig dús levegővel teli, s örökké változó fények világítják meg a gondolatot, ott a lélek szárnyai hatalmasra nőnek és ettől erősebb, messzebbre látó lehet az ember. De ezen a tájon jaj annak, ki a vulkánok hamván nevelkedett szőlő borrá ért levének bódulatában elfelejt repülni, mert belőle a hegy kiszolgáltatott, csökött szárnyú, boldogtalan rabszolgája lesz. Egy test, amelyet hamar elhagy a lélek, s korán fölkerül a Badacsony ravatalára.

Rendhagyó sors volt, ami e kis ház lakóinak osztályrészül jutott. Róza néni – Ili nagymamája – lakott e házban, amely két nagy szőlőskerttel együtt, ősei tulajdona volt – az államosításig. Azután, bérlőként még a házban maradhatott, de a földeket már csak nyomorúságosan fizetett napszámosként művelhette. Az élet egyéb tekintetben sem volt kíméletes vele. Fiatalon elveszítette férjét a háborúban, s nagy nehézségek, örökös kenyérgondok között nevelte felnőtté egy fiát, s egy leányát. Róza néni 80 felé járt már, amikor megismertem, s még mindig egyenes tartású, büszke és okos tekintetű, szép, idős asszony volt. Ismeretségünk kezdetén, ezen az arcon nem láttam nyomát a tengernyi megpróbáltatásnak, amit megélt. Ili, egyre mélyülő barátságunk során, apránként tépkedte le az élet foszladozó leplének darabkáit, amelyek eltakarni igyekeztek a család megrendítő történetét.

Ili gyermekkora az ötvenes évek idejére esett, amikor nem volt ritkaság, a gyermekeiket egyedül nevelő özvegyasszonyok emberpróbáló sorsa. Életüknek a szegénységen túli, valódi kálváriája akkor kezdődött, amikor Róza nénit elhagyták gyermekei. Az ötvenes évek elején Lackó fia már tetterős ifjú volt, aki nyugtalanul kereste helyét a szőlőhegyen, melynek lakói alól éppen akkoriban kezdték kihúzni az emberöltők alatt vérré vált életformát a nagy társadalmi változtatások. A földjeiken addig nyugalommal, a gazda méltóságával, fáradhatatlanul szorgoskodó, s bár szerényen, de munkájuk eredményével elégedetten élő hegyi emberek, váratlanul földönfutóvá lettek, s az addig békés falu, hirtelen szétdúlt darázsfészekké változott. Kiszolgáltatottság váltotta föl a földművelő ember életének évszázados rendjét. Kevés kivételtől eltekintve ez a rend a kemény munkával teli élet rendje volt, amelyben a szüret volt a bál, a karácsony a megbékélő, elcsöndesedő pihenés, a megújító üdülés pedig, a fagyokat szerencsésen átvészelő rügyek kipattanása, a szőlők, gyümölcsösök mámoros virágba borulása tavasszal. Az itt élők szerették ezt az életet, tartást adott nekik, megszokták az elemekkel és a földdel való bánás kiszámíthatatlanságát, erősítette büszkeségüket, ha eredményt hozott a fáradságos munka, s a tél beköszöntére telve volt padlás, pince, magtár s az állatok ólja, a tavaszig tartó eleségre valóval. Nem volt ez gazdagság, a luxusnak még a fogalmát sem ismerték errefelé, mégis vártak minden tavaszt, hogy az ősi ritmus szerint elölről kezdjék a földeken, s az állatok körül a munkát, mert biztonsággal, az önfenntartásra, az életre való képesség csodálatos tudatával ajándékozta meg őket ez az életforma.

Az eredményesen munkálkodó embernek ezt a békéjét váltotta föl az állandó rettegés, a létbizonytalanság, számukra érthetetlen és titokzatos politikai erő vált hirtelen misztikus hatalommá, amely akárkit könnyedén tönkretehetett. Ennek az új hatalomnak az ereje egy-egy személyben testesült meg, akik falvak sokaságát tartották néma rémületben. Öldöklő küzdelem indult a megélhetés minden formájáért, amely az emberek legrosszabb tulajdonságait hozta felszínre. Az életben maradásért, a családok számára a napi betevő megszerzéséért sokan bármilyen megalkuvásra készek voltak, gondolkodás nélkül vállalták, hogy az új önkényuralom birtokosainak kezében, bárkire lesújtó ostorrá váljanak. Mindennaposak lettek a vádaskodások és feljelentések, mert ennek a hatalomnak sajátos ízlése volt. Hamar megtanulta mindenki az új törvényhozók új elvárásait, és – mivel földjük, munkájuk már nem volt – akadtak, akik annak bizonyításából éltek, hogy mások nem tesznek eleget ezen elvárásoknak.

Ebben az újkeletű gyötrelemben megjelentek régi lidércek is. Az emberek fejében tanyát vertek elmúlt világok kísértetei, betyárok neszeztek újra az éjszakákban, de ők már nem az igazságtalan törvény számkivetettjei, és a szegény emberek támaszai voltak. Kiszámíthatatlan és félelmetes lények népesítették be a babonák árnyaival telt éjeket, lépteik nyomán nem csak állatok tűntek el az ólakból, bor és élelem a kamrákból, hanem meggyalázott leányok sírtak, és szaporodott az erdőn az olyan emberek száma, akik titokzatos okból fölakasztották magukat. Senki sem tudta miért. Mintha az ivóvizeket mérgezték volna meg vele, a derűs és büszke hegylakókon úrrá lett a gyanakvás és félelem, az addig tárt ajtók mellett nyugodtan alvók, már nem merték kutyáik jelzésére bízni álmukat. Az ajtók előtt belülről keresztbe rakták a seprűt, a bunkósbot kilincsközelbe költözött, s a vánkos alatt kapott új szállást a fejsze. Vad és gonosz lényeket sarjadzottak az álmok, s nem volt többé álomtalan béke az éjszaka.

Így mesélték nekem ezt az időszakot, s bizonnyal így volt, mert akik mesélték, benne éltek. Innen kívánkozott sokáig világgá Lackó, és az idő közben 2 gyermekkel, Imrussal és Ilivel özvegyen maradt húga, Berta. Ezekben a zavaros években hiába próbáltak megkapaszkodni, mert a hajdan föltörhetetlenül kemény badacsonyi bazalt, lefelé húzó, nyúlós ingovánnyá változott.

1956 őszén, amikor Imrus öt, Ili két esztendős volt, egész Magyarországot beragyogta egy csodálatos délibáb. E délibáb hídján sétált ki az országból a testvérpár, hátrahagyva a két kicsi gyermeket a nagymamánál, az ötvenes éveibe lépő Róza néninél. Azt tervezték, hogy ha élve megérkeznek valahová – sejtelmük sem volt, milyen lehetőségeket rejteget a vasfüggöny mögötti világ -, egy megfelelő helyen együtt letelepednek, s amint otthont és állandó munkát találnak, kiviszik maguk után a gyerekeket.

Róza néni számára, csak Badacsonyban volt elképzelhető az élet. Nincsen szó elmesélni egy anya gyötrelmeit, aki világgá menni látja két gyermekét. Bánatát egyedül az tette túlélhetővé, hogy az itthoninál jobb jövőt remélhetett nekik, mivel a magyar tájról nagyon hamar eltűnt a délibáb, s minden visszazuhant a korábbi, vagy még annál is nagyobb sötétségbe.

Az élet gyakran nem veszi figyelembe az emberek terveit. A testvérek évekig tartó viszontagságok után, melyeknek az is része volt, hogy Lackó súlyos tüdőbajt kapott, s Berta évekig robotolt, hogy fönntartsa magát és munkaképtelen bátyját, szóval sok-sok megpróbáltatás után elvergődtek Kanadába, letelepültek és lassan-lassan gyökeret eresztettek.

Itthon pedig a nagymamakorú Róza néni, vállára vette egy ifjú mama terheit, s fáradhatatlan szeretetében szépen cseperedett a két kicsi, Imrus és Ili. Akkor ismertem meg a 24 éves Ilit, amikor kislányom óvónője lett. Miközben végigkísérte gyermekemet az iskoláig vezető éveken, eléggé meg nem köszönhető élményekkel ajándékozta meg őt, és engem is.

Barátságunk évei alatt megszámlálhatatlanul sok, gyönyörű préselt virágot kaptam tőle, melyek számomra egyben műalkotások is. Ili virágai remekműveknek hatnak, s van köztük olyan, amely – ha elemi erő el nem pusztítja – örökéletű lehet, mert a szivárványos szirmú parányi csokrot, egy fehér gyertya oldalára simították rá ügyes ujjai, majd viaszba mártva az immár “képes gyertyát”, szinte az örökkévalóságba zárta a virágok színét, formáját és illatát.

A legszebb emlék, amelyet vele kapcsolatban virágról őrzök, mégis élő virághoz fűződik. Évtized, vagy tán még több idő telt el azóta, hogy azt a felejthetetlen virág-költeményt megkötötte, amely egy egész életről mesélt.

Ili a kislányával kettesben lakott, amikor már nem merte engedni, hogy nagymamája az egyre pusztuló házban, komfort nélkül, víztől, telefontól távol, továbbra is magányosan éljen a hegytetőn. Pedig Róza néni maradni akart, számára az élet még akkor is csak Badacsonyban volt elképzelhető. Egy elkerülhetetlen műtét döntött végül is, mely után, Ili fővárosi otthonában maradt. Szépen, de egyáltalán nem könnyen éltek együtt. Kettejükön kívül senki nem ismerheti, még kevésbé értheti, miféle szálak szövődtek a nagymama, és az unokából gyermekké lett Ili között, a felnőtté váláshoz vezető hosszú úton, mert Róza néni fia és leánya, nem tért vissza többé az Újvilág öleléséből, elvinni a két gyermeket.

Ki tudhatja, mennyi indulat és elrejtett keserűség a világgá ment gyermekek miatt, mennyi fohászkodás, hogy legyen elég erő, élet és akarat az unokákat fölnevelni, milyen emberfeletti teljesítmény bújt meg az áldozatos szeretet mögött, amelyet Imrus és Ili kapott ezután Róza nénitől? Ki tudhatja, miféle rettegő-kapaszkodó szeretet lakik a szüleiket vesztett gyermekekben, a lélek hányféle bugyrot szövöget, hogy mindegyikben csak az az egy, a mindenkinél biztosabb, egyetlen-örök lény, a nagymama legyen? És az együtt megtett hosszú-hosszú úton hány sebet ejtettek és kaptak egymástól mindannyian? Ebben a triumvirátusban három iszonyú sérülést elszenvedett vesztes próbálta megmenteni egymást, igazgyöngyű, szerelmes-szeretetből selyemfényű kertet építeni a rettenetes űr helyén, s e hősi-szép küzdelembe, mindhármuknak nehéz volt nem belehalni. Mindez benne volt abban az egymást soha el nem engedve szerető, nagyon nehéz és nagyon gyönyörű kapcsolatban, amely a felnőtt Ili és Róza néni között kialakult, a nagymama életének utolsó éveiben. Imrust, aki a szomszéd faluba házasodott, valósággal elnyelte az új család – és tán épp ezért, az alkohol is. Egy lett azok közül, kik korán fölkerültek a Badacsony ravatalára.

Róza nénit 86 éves korában, egy nyári hajnalon kísértük utolsó útjára. Egy badacsonyi temető óriási fenyőfája alatt van a sírja, olyan helyen, ahol tágasság van a léleknek és megfürödhet a víztükör hajnali fényeiben.

Ma is kicsordulnak a könnyeim, ha arra a hajnalra gondolok. Ilivel még sötétben, három órakor keltünk. Azt hittem, valahová majd elviszem kocsival a koszorúkért, mert autót vezetni akkor még nem tudott. Fülemben maradtak a neszek, a friss kútvíz halk csobbanása a lavórban, ahogy szótlanul mosakodtunk, hogy ne ébresszük fel a többieket. Miután felöltöztünk, Ili intett, hogy menjek vele és elkezdődött egy megismételhetetlen varázslat. Kint, a lassan fényesedő ég alatt, gyengéd mozdulatokkal, hosszú indákat vágott a ház falára kúszó, virágzó lilaakácból, a loncból, amit én repkénynek ismerek, az örökzöld borostyánból, s ezekből a szép, csipkés levelű zöldekből koszorúkat kötött. Azután nekivágtunk a hegyoldalnak, és mire az ég pirosba öltözött, két hatalmas öl vadvirággal, csodálatos színű és formájú kalászokkal, bugákkal érkeztünk vissza. Ili lassú és biztos mozdulatainak nyugalma, mellyel a zöldek közé fűzte a még alvó-álmodó vadvirágokat, méltóságot adott az elmúlásnak, könnyű érintése alatt – ha vissza nem is fordulhatott már – szép, fehér békévé szelídült a halál. A színpompás hajnali vadvirágok kelyhében harmat csilingelt ministránsok csengettyűjénél vigasztalóbban, az akác leomló lila fürtjei, mint orgonahangok mosták tisztára a lelket, és az ébredő hegyi szél volt a hírvivő harangzúgás, amely tudatta, hogy fáradt testét elhagyva, új életre indult egy lélek. Három olyan szép koszorú volt, amelynek soha nem lesz párja ezen a világon, mert Ili beleszőtte-fűzte életük legszebb és legszomorúbb pillanatait. Ott voltak a napszámban is boldog szüretek nevetései, a féktelen rohanások a hegyoldalon, a fészekből szedett friss tyúktojások melege, az iskolai intők félelme, az anyák napi ünnepélyen megilletődötten mondott vers, s fölötte Róza néni büszkén csillogó tekintete, a kis kunyhó fenyő-, kalács- és almaillatú karácsonyai, a lázas homlokon a hűvös borogatások, az összetartozás elévülhetetlen valósága, és a mostani, a legutolsó nagymama fakasztotta könnyek szikrázó sugarai. A megharcolt és kiérdemelt szeretet, a nem feledhető emlékek koszorúi voltak ezek. Olyanok, amilyeneket csak a szelíd vulkán leánya, a nagymama nevelte Ili köthetett. S amilyeneket egyedül az anyává lett nagymama, Róza néni kaphatott.

VÉGE