A legszebb születésnap

A legszebb születésnap

Bizony, szaporodik születésnapjaim száma, hetvenhárom, már a múlté. Sok kellemes és megható emlékem van ezekről az ünnepekről, de a kerek hatvanadik volt, mind közül a legszebb.

Május vége felé van ez a nevezetes nap, s abban a 2007-es évben, amiről mesélni szeretnék, rendhagyó módon 38 Cfokot mértünk.

Csak néhány vendéget, rokonokat és barátokat vártunk aznap, ezért különös meglepetés volt számomra, amikor férjem és leányom teljes egyetértésben már reggeli közben arra biztatott, hogy ma ne készülődjek, ne kezdjek sütni-főzni, ahogy minden ünnepen szoktam, csak pihenjek. Azt mondták, abban az évben azt kapom tőlük a születésnapomra, hogy egy álló napig csak pihenésre, sütkérezésre, olvasgatásra vagy kedvenc dél-amerikai zenéim hallgatására fordítsam minden percemet, mert ők majd megoldanak mindent!

A 2000 és 2007 közötti években Rita életében és a miénkben is számos szomorú, egész életünket meghatározó nehézség, bánat, testi-lelki betegség adódott. Tovább súlyosbította mindezt idős szüleink állapotának folyamatos rosszabbodása. Akkoriban már tizenhatodik éve ápoltam kilencvenedik évükhöz közeledő beteg szüleinket, akiknek egyre romló állapota napról-napra több fizikai és lelki erőt követelt tőlem, és időnként, saját problémáinkkal párosulva minden erőmet elszívták a gondok.

Teljes boldogsággal adtam hát át magam ennek a gyönyörű ajándéknak, s mondhatom, újszerű és csodálatos élmény volt ez a nem remélt gondtalanság! Egész délelőttömet a szobámban és a teraszon töltöttem, hogy ne legyek láb alatt a vendégváró készülődésben és önfeledten olvasgattam, lapozgattam a kedvenceimről, az inkákról szóló, frissen megjelent hatalmas albumban. Akkor már vagy negyed százada tartott ehhez a félezer évvel ezelőtti kultúrához való vonzódásom, ami ennyi idő alatt sem kopott meg. Pedig akkor már közel egy évtized telt el első könyvem megjelenése óta, ami ehhez a különleges civilizációhoz vezető utamról és az ő világuk legszebb vonásairól mesélt. De, még ez sem csökkentette irántuk való érdeklődésemet, és csillapíthatatlan éhségemet minden róluk szóló új információ és az Andok vidékének utánozhatatlan szépségű zenéje iránt. Különleges boldogságot adott ennek a napnak, hogy a fő foglalkozásom, az otthoni betegápolás melletti állandó idő szűkét egy napra felválthatta a szabadság, az érdeklődésem középpontjában álló dogokkal való korlátok nélküli foglalkozás öröme. Úgy éreztem, ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna!

Ebben a felhőtlen gondtalanságban lubickoltam egész nap, amikor kora délután érkezni kezdtek a vendégek: édesapámat fájó szívvel nélkülöztük, mert egy műtét miatt éppen kórházban volt, de eljött a testvére, Pityu bácsi.  Rita leányom, az édesapja, András segítségével addigra megterítette az asztalt, közben megérkezett udvarlója István is és hirtelen virágokkal telt meg az egész ház! Akkor már Iluska és Eszter barátnőm is itt volt, csodálatos újabb virágokkal és ajándékokkal halmoztak el, és mindenféle titokzatos csomagokkal megrakodva siettek a konyha irányába.

Négy óra felé járt az idő, amikor Rita szólt, hogy lassan asztalhoz ülhetünk, ami addigra megtelt mindennel, mi szem-szájnak ingere: az iszonyú hőségben, üdülés volt már a sokféle hideg étel pazar salátákkal, gyümölcsökkel és finom italokkal körített látványa is. És virágok, virágok, virágok mindenütt… Még a tusoló ovális tükrén is ott volt a felirat: Isten éltessen Mami – és alatta egy szál rózsa!

Eszembe jutott, hogy ha most leülünk, elkezdünk enni és beszélgetni, el fogom felejteni megetetni a kutyáinkat. Egy pillanat türelmet kértem hát, amíg kiszaladok a kertbe és enni adok a két kutyának, aztán máris jövök. Amikor visszaértem a lakásba, a nappaliból a szívemnek oly kedves dél-amerikai zene szólt! Rögtön arra gondoltam, hogy valakitől egy új CD-t kaptam, gyarapítandó már tekintélyes gyűjteményemet ebből a műfajból, s örömömben, kezemben a kutyák lábasával, beszaladtam a nappaliba, ahol erre érkeztem:

https://www.youtube.com/watch?v=HXi83NWymEg

Biztosan nem nehéz elképzelni, mit éreztem a gyönyörű ponchóba öltözött zenészek láttán, hallatán!

Az egész napos, gondtalan szabadság önmagában csodás születésnapi ajándék volt, de mélységesen meghatott kis családom ilyen mérvű kedvessége, szeretete. Évtizedek óta türelmesen viselték az inka mániámmal járó állandó keresgélésemet Peru múltjában, vadászataimat ennek az országnak sokféle, különleges indián kultúrája után. A természetfilm csatornákon való örökös búvárkodásomat, hogy hátha egy-egy jó dokumentumfilmre találok az Andok népének szívfájdítóan nehéz, a természettel való csodálatos szimbiózisa miatt mégis különlegesen szép életéről, vagy az általam csak az aluljárókban elérhető dél-amerikai együttesek egyre újabb CD-inek megszerzését és szinte állandó hallgatását.

Néha, amikor alkalom adódott, meséltem is ezekről az inkákig visszavezető élményeimről a családtagjaimnak, de sok időnk sosem volt elmerülni a témában. Azt hiszem, valójában csak akkor értették meg, milyen mérvű az elköteleződésem ez iránt a hatszáz évvel ezelőtti világ iránt, amikor 1998 őszén könyv formájában, Megtalált kincseim címen  kibukott belőlem mindaz, amit annyi éven át magamba szívtam a kutatók, utazók, történészek és írók művei, az összegyűjtött 180 órányi film, főleg dokumentumfilm, és a kb. 50 órányi andoki népzene nyomán, ebből a kultúrából. Akkor viszont András is, Rita is, minden módon támogatta a könyv megvalósulását.

Ebben a nagyon leterhelt időszakban különleges ajándék volt számomra már az egész napnyi pihenőidő a kedvteléseimmel való felhőtlen foglalkozásra, barátaink látogatása a temérdek virággal és a saját készítésű finomságaikkal való kényeztetés, csodává tette azt a napot. Álmomban sem gondoltam, hogy Rita még ezt az óriási meglepetést, a perui és bolíviai zenészek meghívását is megszervezi, ráadásul úgy, hogy semmit nem sejtettem érkezésükről! Mindenki tudta, hogy ha valami intézni valóm volt a városban, mindig útba ejtettem az Astoria aluljárót, ahol a kilencvenes években gyakran játszottak különböző összetételű dél-amerikai együttesek. Nagyon szerettem a szó legvalódibb értelmében vett élő zenéjüket, gyakran népviseletbe öltözött, nagyobb létszámú együtteseiket, melyek néhány percre színes, pezsgő, életörömet sugárzó dél-amerikai ünnepet varázsoltak az egyébként lehangoló állapotú aluljárókba. Amikor csak tehettem, pár percig hallgattam őket, és biztos, hogy általam nagyon szeretett zenéjük, az inkákhoz vezető utam egyik állomása volt.

Mindez egy pillanat alatt föltolult bennem, amikor kutyásedénnyel a kezemben, szembe találtam magam, az ünnepi ponchóba öltözött, zenélő indiánokkal. Néhány pillanatig földöntúlinak tűnt az egész helyzet, mintha hirtelen az otthonomba pottyant volna annak az évtizedek óta keresett inka világnak néhány alakja – pár pillanatig biztos voltam benne, hogy rögtön fölébredek!

A három zenészt hamarosan fölmentettük a gyönyörű, ám hőségben nem igazán előnyös ponchók viselése alól! Látásból mindhármukat ismertem a sok aluljáróbeli zenehallgatásból, a perui dobost pedig személyesen is, mivel szakmai szempontból ő lektorálta, a hangszereikről írott elbeszélésemet. Velünk vacsoráztak, sokat beszélgettünk, majd amikor hűvösebbre fordult az este, újra zenélésbe kezdtek, és még táncra is perdültünk. Felejthetetlen marad számomra ez az ünnep!

Lehet, hogy egy kép erről: belső tér

Mint préselt virágok… Előszó

Gazlap Forums-viewtopic-Egynyári - Kétnyári virágok (7)

Elkészült, a 2003-ban kiadott Mint préselt virágok… című  második könyvem, e-könyv változata is, és bekerült a Magyar Elektronikus Könyvtárba.

Nádasi Katalin: Mint préselt virágok… Emlékek, álmok, élet

Előszó

Egy hosszantartó, forró szárazságot követő nyári napon, amikor a kertben reménykedve néztem föl a gyülekező, sötétlila felhőgomolyra, átkiáltott Franci, a kedves, régi szomszéd:

– Csak ebből ne legyen eső, mert ami átjön a Dunán kelet felől, azon sosincs áldás, abból csak jég lesz, és vihar!

Elnevettem magam, mert olyan kétértelmű volt ez a mondat, de arcára pillantva igazi aggodalmat láttam. Megdöbbenve néztem őt, a hátsó gondolatok nélküli, tiszta lelkű embert: honnan tudja, amit én nem, pedig annyira szeretem a természetet?! Akkor ébredtem rá, hogy tennivalóim között (és nélkülözhetetlenségem balga hitében!) nem figyeltem arra, hogyan viselkednek a különféle égtájakról érkező fellegek, sohasem maradt időm megcsodálni az eső különös rajzait a homokban, a vadszőlő színeváltozását a falon vagy meghallgatni, hogyan dalol a tengelic. Nem jegyeztem meg, hol ébred pontosan tavasszal a Nap, és azt sem, hogy a változó évszakok szerint, a házunk melyik sarkához érkezik este a Göncölszekér. Nem tudom, mikor költ a rozsdafarkú vagy a cinke, s csak bámulom a parasztudvarok dísze, a szépséges zinnia titkát, amint királyi változatosságban koronázza virágait fénylő kis csillagokkal, amelyekből néha csak három van a szirmok ölelte kúp közepén, néha egész koszorú, s van, hogy háromemeletnyi épül egymás fölé gyönyörűn.

 Sajgó szívvel fogadkoztam akkor, hogy abbahagyom ezt az állandó rohanást, ezt a dicstelen-fénytelen “hasznosságot”, és ezentúl minden mellett megállok, ami szép és figyelemre érdemes. A fogadalmam csak részben teljesült, de amit abban a szép (bár olykor kétségbeejtő), hétköznapokon túli világban találtam, s amit abból képes voltam rögzíteni, azt most jó szívvel közreadom. Tiszteletre és szeretetre méltó, nagyszerű emberektől kapott érzelmi, gondolati élmények, növény- és állatbarátaim által nyújtott természeti szépségek, valamint az életből fakadó, gyötrő drámák gyűjteménye ez a könyv. Az a fölismerés hozta létre, hogy időről-időre meg kell állni, s kicsit eltávolodva mindennapjaink káoszától, alaposan megszemlélni, hogy mi történik velünk és körülöttünk. Megcsodálni az életünk utánozhatatlan, egyedülálló szépségeit, ugyanakkor kritikusan mérlegelni, hogy arra akarunk-e haladni tovább, amerre elindultunk. Mert az utakat olykor átépítik, az iránytűket pedig eltérítik – a tudtunk nélkül. Magunknak kell hát a helyes irányra éberen figyelni és tudni, hogy ami baj és szomorúság van a földön, azt legtöbbször nem a teremtett élet produkálja, hanem az emberiség. Mondhatnám, hogy az emberiségnek az a kis része, amely saját érdekei szerint manipulálja a többieket, de a végeredmény azokon is múlik, akik engedik manipulálni magukat.

Tanácsos ezt időben észrevenni, és akkor talán még mindig van rá esély, hogy az ember boldog lakója maradjon a földnek, s hogy e  bolygó, – viszonzásként – szíves szállásadója legyen fajunknak. De ahhoz, hogy így legyen, szinte mindent újra kell gondolnunk, s teremtenünk. Amikor megkíséreltem saját életem újragondolását, már a kezdet kezdetén éreztem: a bajok (talán legfőbb) forrása az, hogy valahol a XX. század zűrzavarában, odalett az értékeim két legfontosabbika: a csend, és a hit, hogy az igazság mindig, föltétlenül érvényre jut. Elveszett szavak, eltűnt érzelmek, űzött tekintetek, nagyra nyitott, mohó markok, ütésre lendült, összeszorított öklök és rettenetes, megvadító, megsüketítő ricsaj uralja napjaink világát, bel- és külhonban egyaránt. Már alig találok valamit abból, amitől nemrég még, olyan szépnek láttam az életet. Elveszett szavakat mondok, mert ugyan mit ér a szó, ha jelentése nincs, jóformán csak üzletkötésre való? Fukarul tartogatják hasznot hozó ügyletekre, régen nem mondják ki őket számolatlanul azért, hogy igazságok, szépségek, eszmék hírét vigyék, vagy egyszerűen szeretetből, esetleg vigasztalásul. Ijesztően fogynak, akik nemes célokra használják a szavakat, és talán hiába is próbálkoznak, akik még tehetik, mert nincs, aki fogadja, nincs, aki értse őket. Nem érnek rá efféle tartalmakkal bíbelődni az emberek.

Szerencsére maradtak még olyanok, akik nem engedik belehajtani magukat a fogyasztás mámorába, nem lelik örömüket abban, hogy a szerzés, (kellő erőszakosság és arcátlanság esetén) ma valóban korlátlan lehetőségeivel és (sokszor tisztességtelen) eszközeivel élve, nagykanállal habzsolhatnák az élet anyagi javait. Kicsit dideregnek a mostani, praktikumokkal teli, de ideálokban szegény, szúrós-szögletes, lármás mindennapokban. Titokban, egy nagy kert virágos mélyén rejtőzködő, békés kis szaletliről álmodoznak, amelynek csendjében egy szép verseskötetet olvashatnak, és ebbéli tevékenységüket nem szakítják meg minduntalan reklámszünetek. Nekik ajánlom szeretettel ezt a könyvet, mentegetődzve kissé, amiért a préselt virágszálak közé – itt-ott – tövises szamárkóró is keveredett.

Üröm, 2003. május

Világsirató

Nádasi Katalin: Világsirató

2018 őszén, hallottam egy beszélgetést a Kossuth Rádióban, amelytől még a lélegzetem is elállt. A műsorvezető hölgy két mérnök-informatikussal, a mesterséges intelligencia fejlesztőivel beszélgetett a robotika jelenéről és jövőjéről.

A szakemberek elmesélték, hogy óriási léptekkel halad ez a ma már az élet szinte minden területén alkalmazható iparág(?). A műsorvezető egyre döbbentebben hallgatta őket, majd megkérdezte, nem gondolják-e az urak, hogy ebből előbb utóbb baj lesz? Ők azonban derűsen mondták, hogy áááá, dehogy, ezek a műlények olyan kedvesek, hogy legalább lesz, aki az öregekhez-betegekhez szól egy jó szót, a véreiktől mostanában ez már úgyis egyre kevésbé várható el! (Én már itt felháborodtam!)

Mivel egyre „okosabbak” a robotok, az is valószínű, folytatták a meghívottak, hogy előbb-utóbb átveszik az embertől a mesterséges intelligencia további fejlesztését is.

A műsorvezető elképedve érdeklődött tovább: és mi lesz, ha „szellemileg” fölénk kerekednek?

Semmi baj – így a szakember -, olyanok leszünk nekik, mint most nekünk a kutyánk!

Na, számomra itt van vége a világnak, örülök, hogy korom miatt már nem sokáig kell ebben élnem, csak a gyerekeinkért és unokáinkért szakad meg a szívem.

***

Attól kezdve, ahol csak tehettem, elmeséltem ezt a történetet, mert sokadszor gondoltam úgy, hogy az emberiség igen nagy hányada egyáltalán nem gondol bele, mekkora csapda lehet a jövő nemzedékei számára a mesterséges intelligencia mértéktelen vagy etikátlan alkalmazása, a világháló és a mindennapjainkat egyre több szinten behálózó elektronikus ügykezelés.

Viszonylag modern embernek tartom magam, azonban a fejlesztés mértékével kapcsolatban, azóta vannak aggályaim, mióta a tv készülékekhez távkapcsolót is adnak. Már a zsebszámológépekkel kapcsolatban is megállapítottam, hogy csak elbutítják az embert, mert ha egy kiváló fejszámoló áttér a használatukra, hamarosan elvész agyának az a gyors és konstruktív működése, mellyel addig minden számtani műveletet könnyedén elvégzett. Azt azonban még beláttam, hogy hivatalokban, nagyüzemeknél, kereskedelmi vagy gazdasági egységeknél stb., valóban lényegesen meggyorsítják, és ezáltal gazdaságosabbá teszik a munkát. Az viszont kihozott a sodromból, hogy belegondoltam, mi marad az egészséges emberből, ha már attól is megkímélik, hogy fölálljon a fotelból egy TV csatornaváltás kedvéért.

A háztartási gépek (porszívó, mosógép, mosogatógép stb.) valóban lényeges könnyebbséget jelentenek háziasszonyoknak és férfiaknak egyaránt, azonban az a véleményem, hogy ezek a kényelmi lehetőségek, nem megkönnyítik az életet, hanem még gyorsabb tempóra késztetik az embereket, de legfőképpen az őket „használó” munkáltatóikat. Mert – tapasztalatom szerint – a legtöbb ember az így felszabaduló időt nem egészséges kikapcsolódásra, hanem még több munka vállalására fordítja.

Hasonló ellenérzésem van a wellness mindennapossá tétele iránt, mert úgy érzékelem, folyamatos gyakorlása testileg-lelkileg puhánnyá tesz. Pedig a hívei egyre nagyobb számban, a szabadidejüket nem valamilyen sportra, vagy kulturális programokra, szóval jóféle, testet-lelket építő kikapcsolódásra fordítják, hanem önmaguk kényeztetésre.

A legfőbb ok, amiért úgy gondolom, keményen kézben (vagy inkább féken!) kellene tartani a mesterséges intelligencia alkalmazásának mértékét, az az, amit én az emberi élet értelmének tartok: a közösségért végzett munka. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy az emberi életet az tudja érdekessé, értékessé, nemessé, értelmessé (tehát élhetővé) tenni, ha ki-ki a maga szakterületén, amelyért sokat tanult és dolgozott a köz, a világ, a többi ember érdekében tevékenykedhet, munkálkodhat. Legyen ez családon belüli, vagy azon kívüli terület. Minden, amit elvégeznek helyettünk, gyengíti a képességeinket, kivonja életünkből a legfontosabbat, az elmét-lelket folyamatosan karbantartó műveletet, az alkotás folyamatát. Ha a fizikai munkától a szellemi tevékenységekig mindent átvesz tőlünk a mesterséges intelligencia, akkor az emberi élet fölöslegessé, értelmetlenné, motiváció nélkülivé válik. Mivel tölti majd akkor az életét egy ember? Talán egy mindenkinek alanyi jogon járó alapjövedelemmel teszi a semmit, eszik, iszik, rágcsál, a tömegmédia egyre idiótább műsorait bámulja és wellness-el?

Természetesen belátom, milyen hatalmas segítség sok, embertelenül nehéz fizikai munka kiváltásában a robotika által nyújtott technikai segítség. Megkönnyít és felgyorsít rengeteg nehéz, vagy veszélyes műveletet, és nagyszerű az általuk elérhető fejlődés mind technikai, mind szervezési tekintetben. De, hogy lélek nélküli fizikai eszközökre bízzuk az élet szellemi irányítását (a mesterséges intelligencia fejlesztését), az – szerintem – csak egy dologhoz vezethet. Oda, hogy belátható időn belül, az ember válik ennek a lélektelen, a célszerűségen túllátni alighanem képtelen mesterséges intelligenciának az eleven robotjává, de mondhatnám úgy is: rabszolgájává.

Ezen aggodalmaim miatt, és mert komoly veszélynek tekintem az ezen a téren egyre kevesebb kézben összpontosuló hatalmat, mindenütt, ahol nagyobb közösség előtt beszélhettem, elmeséltem ezt a történetet. Kíváncsi voltam, mások hogyan látják ezt a kérdést. Sokan elborzadtak a történet hallatán, azonban voltak, akik mosolyogva azt válaszolták: ó, hát az idősebb nemzedékek mindig elkeserítőnek látták a jövőt, aztán mégis itt vagyunk. (Megjegyzem, a világ változásai arra mutatnak, hogy az idősek aggodalma  jogosnak is bizonyult!) Tehát sokan csöppet sem találják veszélyesnek ezt a helyzetet!

Így érkeztünk el 2020 novemberéhez, az amerikai elnökválasztás eseményéhez, amely számomra az első alkalom volt, amely megmutatta ennek a technikai-informatikai tökélynek, a mesterséges intelligenciának a félelmetes hatalmát! Pedig még nem kerekedett teljesen az emberi értelem fölé, pusztán az egészhez képest egy parányi embercsoport tulajdonában koncentrálódott, amely csoport habozás nélkül visszaélt iszonyú technikai hatalmával, a mesterséges intelligencia bármire használható „tehetségével”, „képességeivel”. Egyetlen művelettel megsemmisítette egy államelnök és több millió állampolgár szellemi létezését, emberi méltóságát, cselekvési szabadságát.

Ez ugyanolyan pusztító, mint egy atomháború, és még nem vagyunk a végén. Kihez könyörögjek, hogy térjünk észhez?

***

Nulla óra, nulla perc, nulla másodperc van. Ebben a pillanatban léptük túl a huszonnegyedik órát. Távolodik tőlem a Föld. Már csak hulladék vagyok a mindenségben.

Édes élet

Édes élet

Csak két embert ismerek, aki nálam is jobban szereti a kutyákat: Cincus barátnőmet, aki 11 évig volt egy aranyos kis spániel gazdája, és a fiát, aki rendszeresen tart 2-3 nagytestű kutyát, és akárcsak az édesanyja, a lelkét is kiteszi a családtagnak tekintett kutyatársakért.

Mióta a szép kis spániel már mennyei gazdánál szolgál, Cincus a környék kutyáinak védőszentjévé avanzsált. Szívébe fogadta mind, a környékbeli családok kutyáit, s jó szívvel gondol velük, ha bármi kutyafinomság kerül ki a konyhájából.

Így történt, hogy a karácsonyi ünnepek után fölhívott telefonon, és azt kérdezte, szereti-e német juhászkutyánk Luca, a vaníliás karikát, mert bizony maradt az ünnepi adagból. Bevallottam, hogy azzal még sohasem kínáltuk, de csalódnék, ha nem fogadná örömmel. Megbeszéltük, hogy a fölösleget beakasztja a megszokott helyre, ahová a négylábú kedvencnek szóló ajándékait szokta.

Azóta január közepe lett, meg is feledkeztem erről az egészről, de tegnap, amikor hozták a megrendelt ebédet, ki kellett mennem érte, mivel a technika ördöge miatt nem sikerült átutalással rendeznem a heti menü árát és így a szállítónak fizettem készpénzben. Ritkán találkozom vele, mert ő is mindig a megbeszélt helyre akasztja az ebédet. A néhány alkalom azonban mindig jó benyomást tett rám, egy egyszerű, kedves, udvarias fiatalember, aki nagyon hálás a szerény borravalóért is, amit egy kisnyugdíjastól kaphat ilyen kivételes esetekben.

Most – szokásától eltérően – lelkesen mosolyogva fogadott, annyira, hogy már-már azt hittem, a kerítésen áthajolva mindjárt ad egy puszit, amit a járvány miatt most inkább elkerültem volna, és meghatottan mondta: nagyon szépen köszöni a kedves karácsonyi ajándékot!

Snitt. Fogalmam sem volt miről beszél, de már mondta is: Hát nem tetszik emlékezni? Azok a vaníliás karikák! Nagyon finomak voltak, és olyan jólesett, hogy gondoltak rám valahol!

Már ült is vissza a kocsijába, és mire elindult, engem rázott a nevetés és közben potyogtak a könnyeim.

Nádasi Rita: XXI. századi ráolvasás vírusok ellen – avagy gondolataid hullámkörei bennem

Anyukámnak

“…nem kellene tovább nyújtózkodni az elérhetetlenért, a csillagokért.”

Hadd legyenek ők szépek nekünk, tovább.

Hadd üzenjék a mindenség tágasságát,

s kicsinségünket a fölénk feszülő öblös-kék

végtelenből.

Hadd ne fejtsük meg titkaikat, s hadd ne

vegyük birtokba őket is.

Hadd ne keressük hasznukat, amiért versenyre

kelhetünk.

Hadd ne ismerjük meg közelségüket, hogy elégjünk,

vagy szürke köveik közt csalódva

járjunk.

Ó, hadd ne érjük el a csillagokat!

Hadd higgyünk ragyogásuk örökében!

A csillagok, maradjanak az Istené!

***

Az egyik legszebb ajándék, amit leányomtól kaptam a Vírus című írásomért.

Vírusok

Vírusok

Mit hisz magáról, meddig merészkedik még el az ember?! Miért képzeli, hogy tehetsége van mindent büntetlenül átalakítani, legtöbbször a fölfedezés nagy jóakaratából? Miért gondolja, hogy okosabb, mint a csodálatos rend, amely – ne firtassuk most, hogy egy teremtő akarat, vagy egy nagy, kozmikus “rendcsinálás”, összerendeződés nyomán – több száz millió éve létrejött és mostanáig fönnmaradt saját “tudásából”, egy vele született, rejtelmes de nagyszerű önrevízió erejéből? Több évszázada már, hogy az ember a legkülönbözőbb dimenziókban igyekszik túlszárnyalni e páratlan természeti rendet, az önellátásnak, önfenntartásnak, öngyógyításnak ezen évmilliókra elegendő tökéletességét. Az ember valóban teremtett magának hihetetlennek tűnő csodákat, de – mint játékokat – hamarosan eldobta őket, mert újabbakra vágyott. S amit eldobott, szemétté, teherré vált ezen a földön, melynek anyagától, mibenlététől eltérő ez a hulladék. Elbomlani, visszaépülni nem tud, csak halmozódik egyre magasabb hegyekké, s gyűr minket maga alá, mint egykor mi, e kitalált játékokat.

Nem csak játékokat akart az ember, hanem próbált többet enni is, s kiagyalt erre a célra a természet termékenységét meghaladó, ám tulajdonságaitól idegen módokat. Becsapta növényeit hamis “tápszerekkel”, gyilkolni kezdte a növények élősködőit, s e nagyszerűnek mondott, “mérhető eredményeket hozó” tevékenységébe belepusztultak a természet ártalmatlan, sőt, más területen hasznos élőlényei is.

 Amikor volt már elegendő eledele, elkezdett fölösleget fölhalmozni, mert vagyonosodni is akart az ember. Lecsapolta a mocsarakat, hogy még több termőföldön tudjon gazdagodni s nem érdekelte, hogy ilymódon megszerzett hasznába belepusztultak a mocsarak lakói a rovarok, békák, rákok, siklók s madarak. Hogy lerövidítse útját, az ember megszabályozta a kanyargó folyókat, amelyek addig áradáskor dús táplálékot szállítottak a földnek, de a kőgátak közt egyenes útra kényszerített víz korábbi árterén sívó, szikes repedések, örökre vén, kemény és aszott, használhatatlan talaj maradt csupán.

Még mindig kevésnek találta gazdagságát az ember, ezért elkezdte lopni, kiszivattyúzni a föld mélyének tulajdonát. Kitalálta hozzá a legdurvább technikákat, melyekkel könnyű volt erdőket kiirtani, fölszabdalni a talajt, s mélyére túrni, hogy mint csontból a velőt kiszívhassa, kizsigerelhesse rejtett erejét és kincseit. S miután hasznát elvitte az ember, gyógyítatlanul hagyta ott a föld kibelezett, vérszívott múmiáját, amelyben nem volt többé élet és erő. Egy óriási hullafolt maradt csupán, melyen élőlény többé meg nem élhetett.

Kezdett azután az ember mindenféle pirulákat gyártani, mert úgy találta, az élet nem eléggé hosszú, túl sok benne a szenvedés, s összeharácsolt hasznát-gazdagságát nem élvezheti elég ideig. Nem fogadta el, hogy ami gyógyítható, arra a természet adott gyógyító anyagokat, amire pedig nem, abba bele kell halni, mert a természetben ez a törvény. A pirulák megnyújtják ugyan az életet, de sokszor hoznak a meggyógyított betegség helyébe mellékhatásként két másikat, lustaságra tanítják a test saját védekező rendszerét, gyengévé, életképtelenné teszik azáltal, hogy elvégzik helyette a munkát, s e gyengeséget újabb pirulákkal, vitaminokkal és nyomelemekkel kívánják gyógyítani. S ebben a mesterségesen létrehozott, ördögi körben, mint szűk kifutóban agár a műnyúl után, lihegve fut örökkön az ember, s nem veszi észre, hogy tudatosan hajtották bele e szívszakasztó, maratoni rohanásba pusztán azért, hogy a pirula-iparág tulajdonosai tovább kövéredjenek. Azt mondják ugyan, hogy az átlagéletkor növelése a nemes cél. Meg kellene kérdezni a megnövelt életkorú véneket, hogy jó-e ez nekik!?

Akart aztán okosodni – de tán még előbb – új piacot találni mesterségesen megsokszorozott termékeinek az ember, kitalálta hát mindenféle módját annak, hogyan lehet gyorsabban utazni és szállítani. Dőlt is hozzá a gazdagság hamar, s közben a kereskedőt nem érdekelte, hogy hajóin, vasútjain, repülőin az árujával együtt utazik a himlő Európából Amerikába, az aids Afrikából szerte a világba, és, például az entamöba histolitica nevû parazita, amely (orvosok szerint) a legtöbb ázsiai emberben ártalmatlanul benne él, ideutazott Európába, egy hónapon át tartotta 40 o C fölötti lázban, s kevés híján megölte a gyermekemet, mert az európai szervezet vele szemben védtelen. S eközben orvosok, kutatók és tudósok százezrei, lázasan keresik az újabb és újabb betegségek ellenszereit! Föltalálták – ugyancsak a legjobb szándéktól vezérelve – a mindenhatónak gondolt antibiotikumokat, egy(?) egész generáció immunrendszerét gyengítették meg nyakló nélküli alkalmazásukkal, s ma, soha nem látott egészségben virulnak, terjednek és “munkálkodnak” a velük szemben rezisztenssé vált baktériumok. Az ember pedig elvesztette természetes ellenálló képességét, életerejét. Szerveit, szívét, tüdejét kikezdte az ezerféle környezetszennyezés, amelyet már tudatosan élve sem kerülhet el, mert telve van e szennyekkel a levegő, a víz, a talaj s még a maga termelte élelem is, hiszen nem tudja kivédeni, például a savas esőket vagy Csernobilt.

Amikor kellően kiszolgáltatottá vált a többség, jól megszervezett formában kezdték terjeszteni a legújabb üzletben érdekeltek, hogy azért van ez az immungyengeség, mert rosszul táplálkozunk! Ezer szakértő mondta el a helyes táplálkozás titkait, más szakértők sokasága pedig e módszerek ellenkezőjéről igyekezett meggyőzni mindannyiunkat! Keletről s nyugatról egyaránt érkeztek egészséget, örök ifjúságot ígérő ételek, filozófiák, univerzális gyógyszerek és módszerek. A reformtáplálkozás tudósai hirdették, hogy a sok zsír az oka mindennek, s legjobb, ha csak algát, moszatot, szóját és magvakat fogyasztunk. Mielőtt kritikátlanul hinnénk nekik, tanácsos elgondolkodni például azon, hogy az eszkimók fő tápláléka a fókazsír, mégsem betegszenek bele! Vagy azon, hogy a jól bevált, régi magyar sertésfajta, a mangalica zsírja koleszterinben szegény, ráadásul nem tartalmaz sem tartósítószert, sem színezékeket! Hogy talán nem azt kellene ennünk és vennünk, amit az immár ugyancsak nemzetközivé vált élelmiszeripar diktál nekünk (mert az, pusztán piacot keres!), hanem azt, ami – mint mi magunk -, természetes módon megterem a saját hazánk földjének sajátos éghajlatán! Mert alighanem úgy van, hogy a természet minden népnek azt a táplálékot szánta, amely a saját élőhelyén terem. Az jó neki, attól lesz egészséges és erős. A természet nem kalkulálhatott fuvarosokkal, kufárokkal és bankárokkal, egyszerűen csak, ahová élőlényt teremtett, ott megadta hozzá az éltető anyagokat, melyekre azon a helyen szüksége van. Vagy csak oda ültetett élőlényt, ahol megélhetett. A kapzsiságnak azonban semmi sem elég. Újabban északi, hideg tengerek halainak génjeit ültetik narancsba, hogy hűvösebb éghajlaton is megteremjen, génmanipulált paradicsomot termelünk, amely nem romlik olyan hamar (gyanútlanul még házilag is, mert már a vetőmag sem “eredeti”), génkezelt növények sokasága létezik, s azt sem tudjuk, mi az, amit megeszünk. Kutatások nyomán az már kiderült, hogy a génkezelt szója fogyasztásába (s nálunk túlnyomórészt ilyen kapható) a patkány belepusztul. Az még nem, hogy az ember melyikbe fog. Csak annyi látszik, hogy korábban ismeretlen vagy ritka betegségek válnak népbetegséggé, hogy se szeri, se száma a titokzatos allergiáknak, amelyek ezer módon keserítik meg az életet, autoimmun betegségnek nevezett gyötrelmek terjednek, és kísérleti nyulak vagyunk csak a gyógyszer- (vagy a pótszer) gyártók méregdrága termékei közt – mert mindegyiket fölírják a jó szándékú orvosok, csak éppen egyiktől sem gyógyulunk meg.

Aztán néha jön egy-egy tudós, és közhírré teszi bámulatos fölfedezését, miszerint e temérdek környezetszennyezés, vegyszer, gyógyszer, génmanipuláció megváltoztatta a táplálékok eredeti tulajdonságait, hogy legtöbbjükben nagymértékben csökkent a vitamin és ásványi anyag tartalom, nőtt viszont a nehézfémek s más ártó anyagok mennyisége, s hogy az állati eredetű táplálékok antibiotikummal és hormonokkal vannak teli. Honnan tudhatnánk például, hogy maga az állat miből van igaziból, ha egyszer manapság a növényevő tehenet egyes gazdaságok húsliszttel etetik?! Talán ma már az sem tudható, hogy az ember, emberből van-e!

A testileg meggyengített embereket, lelki terror alá vonták aztán. Óriás biztosítótársaságok igyekeznek kimutatni, hogy amennyiben (jó pénzért) nem kötünk 5-6 féle biztosítást, tulajdonképpen esélytelenek vagyunk az életre! (Maradék józan eszemmel az őseimre gondolok, akik sok-sok generáción át éltek ezek nélkül, s nem gürcöltek még azért is, hogy legyen miből fenntartani e társaságok elegáns hivatalait! És nosztalgiával emlékezem arra, hogy egykor még természetes volt, hogy a bajbajutottat megsegítették embertársai.) Akárhogy gondolkodom, bármennyire szeretnék is jóhiszemű maradni, azt látom, hogy anyagi érdekek miatt, testileg és lelkileg megfélemlítik, meggyengítik, azután bárgyú birkává próbálják alázni az emberiséget. Az egykor erős, a nehézségekhez normálisan, egészséges bátorsággal viszonyuló ember, ma pöttöm rabszolga csupán a saját, (különböző érdekszférák által) gonddá nyomorított életében, a pénzvilág mohó karmai közt!

Erre a végletekig tönkretett, kifosztott világra legújabb vírusként rátelepült az informatika, a telefónia és a hírközlés világhálója, amely alól nem menekülhetünk. Úgy kényszerítik ránk ezek használatát, mint kényelmünket szolgáló, tudást sokszorozó, nagyszerű technikákat, pedig velük az utolsót veszíti el az ember, ami megmenthetné, Isten-adta természetes társát, vagy tán lényegét: a gondolatait, a lelke csendjét és nyugalmát, amelyben biztosan mutatta az utat a józan ész iránytűje – csak követni kellett. De már nem lehet követni sem és látni sem, mert mindent elnyom a kivédhetetlen, áradó vibrálás és ricsaj. A legocsmányabb, legképtelenebb hazugságokat döntik online és multireklámokon, a legkártékonyabb szellemi- testi “táplálékokat”, a legirtózatosabb értelem- és lélekpusztító kábítószereket kínálják föl neonszínben és vákuumcsomagolásban, s ebben a fogyasztásban tobzódó, liberálisnak hazudott, valójában csak erkölcstelen és törvény-nélküli mocsok-forgatagban, ebben a “nekem mindent szabad, de rám nézve semmi sem kötelező” hitvallásban, ebben az őrületesen száguldó, megállíthatatlan kísértetvasútban észre sem vesszük, hogyan fertőződünk meg e szörnyűséges vírusok valamelyikével.

 Az ember, az általa kreált gépezetekhez képest, csak sokkal lassúbb, nyugodtabb tempóban (emberszabásúan) képes tartósan kiváló teljesítményt nyújtani. Adottságai nem teszik alkalmassá a másodpercenkénti vagy annál is gyakoribb abszolút váltásokra, teljesen különböző feladatok között. Õ egy biológiai lény, ennek minden szépségével és átkával, érzékei, érzései, idegrendszere van, s ezek nem tudnak gátlások nélkül, bármikor, egy impulzus nyomán, áthangolódni egy új parancsra. Nem tudja magában leállítani a fizikai, gondolati és érzelmi reakciókat minden megtörtént dologra, s éppen ez a késlekedés, ez a reakcióidő, ez a gyönyörűséges és a világmindenségben egyedül az embernek megadatott képesség teszi védtelenné, kiszolgáltatottá a saját találmányaival szemben.

Minden emberi élet – úgy gondolom -, küldetés. Kisebb vagy nagyobb küldetés, de küldetés, távlatos dolog, egy út, valahonnan valahová. Tartok tőle, hogy az informatika, elektronika és a mobiltelefon – ezek az emberi tehetségből született csúcstechnikák – elpusztítják a küldetést. Pillanatokká szabdalják a távlatot. Már nem egy alapos meggyőződésből kitűzött cél felé haladunk, jól átgondolt útvonalon, hanem a másodpercenként, e-mailen, faxon vagy mobiltelefonon érkező vacak kis aktualitások határozzák meg, hogy merre menjünk tovább. A küldetés és az aktualitás – ellentétes természetük miatt – összeférhetetlenek, és az ember számára tragédia, ha a pillanat győzedelmeskedik és uralkodik a távlat, a küldetés fölött. Előbb-utóbb, szinte biztos megsemmisüléshez vezet az, ha a küldetést teljesítőt, a pillanat emberévé degradálja a technika. Elgyötörten nézem, mi történik itt. Rágódom, hogy vajon csak pesszimista vagyok, vagy baljós képzeteim azért születnek, mert nem tudom gondolkodás, “rágás” nélkül “megenni” mindazt, amit tálalnak nekem? Víziószerűen jelenik meg előttem az, ahogyan a földön kívülieket ábrázolják. Satnya test, vézna, korcs végtagok, töpörödött arc de óriás szemek és koponya, az agyonkímélt test jellegzetességei. Mintha föl sem állnának a székből, mintha sohasem kellene testi erőt kifejteniük, és klímaberendezések óvnák őket minden hőmérséklet-változástól. Mind egyformák, mind olyanok, mintha csak a szemüket és az agyukat kellene használniuk, egy végtelen nagy “űrháló” képernyői előtt. Ha léteznek, éljenek boldogul, de én azt szeretném, ha nékünk megmaradna a szép és erős, bár halandó emberi test, a fényben ragyogó változatos színű szemek, a selymes-rugalmas, sokféle bőr, a szélben lobogó, hullámos, gyapjas vagy szöghajak, az elektronika érzéketlen gyorsaságához képest lomha és butuska agyunk szeretnivaló, jó gondolatai és főként a rettenetesen esendő, túláradni és szörnyen fájni, érezni, egyszóval élni képes emberi szív. Ezeket így, együtt, szebbnek találom az ész túlcsordulásából talán keletkező agy-életnél, amelyben azonban nem elegendő az érzékeny intelligencia. És igen, röghözkötötten, konokul, megátalkodottan ragaszkodom az elmúlás, a végső átlényegülés időben érkező, megnyugtató és vigasztaló, utolsó esélyéhez is!

De lehet, hogy mindez elvész, mert éppen napjainkban kísérleteznek az atombombáénál is végzetesebb lehetőség gyakorlatban történő kipróbálásával, az ember klónozásával. Mint minden új találmányt, ezt is a jószándék(?) hozta létre, és segítő akarat tervezi, hogy általa majd gyógyítható lesz számos, ma még legyőzhetetlen betegség. Csak az félelmetes, hogy amint megszületett a maghasadás rosszra fordítója, ugyanúgy életre kel majd a klónozás Lucifere is, s rettenetes műve éppúgy terjedni fog, mint a himlő, az aids vagy a világháló egyre “okosabb” (azaz egyre pusztítóbb) vírusai.

Az elmondottakat és még sok ezer hasonlót együtt, fejlődésnek nevezik az emberek, szerte a világban! Én nem tudom, hogy lehetséges-e még védekezés. Csak azt látom, hogy az ifjú generáció testileg-lelkileg gyengül és egyre nagyobb számban lesz kábítószerek áldozata, az ötvenesek hullanak megállíthatatlanul, már csak az idősek lesznek egyre öregebbek. Pedig nem űztek extra sportokat, nem reformtáplálkoztak, nem fogyókúráztak és fitnesz klubok tagjai sem voltak. Csak éppen az életük nagyobbik felét még ép lélekkel, egészséges környezetben, teljes értékű táplálékok fogyasztása mellett töltötték, a csendben és tiszta levegőben gyalog mentek mindenhová (ennyi volt a “sportjuk”), nem ültek szuperszonikus sebességgel haladó járművekre, hogy azután az örömöt adó mozgás, (például) a séta helyett, egy méregdrága konditeremben sanyargassák magukat, bűtudatosan. Este, a munka, olvasás vagy egy-egy jó beszélgetés után korán nyugovóra tértek, nem bámulták éjfélig az akció-, horror- vagy pornófilmeket és nem szörföztek hajnalig az Internet temérdek badarságával szórakozva. Talán ezért lehet, hogy az ő életüket még tényleg meghosszabbíthatják a sokat reklámozott multivitaminok. Egy ideig, talán a 120 éveseké lesz ez a bolygó. És azután?

                                                                       ***

 Azt hittem, e kérdéssel lezártam a vírusokról szóló, gyötrő gondolatsort. De tegnap, 2001. szeptember 11-én, romba dőltek az emberi kevélység égbenyúló tornyai. Az emberé, aki ránehezítette nagyravágyásának irdatlan jeleit a földre, hogy megmutassa: Legyőztelek! Azt teszek veled, amit akarok, száz emeletekkel nyomom agyon a szíved dobbanását, uralkodom rajtad, te Föld! S a Föld még el is tűrte ezt, csak a másképpen kevély emberek nem! Három elrabolt utasszállító repülőgéppel megszállott, öngyilkos valakik, valakinek az akaratából, ki tudja milyen elgondolásból, porig rombolták a tornyokat, s a bennük dolgozó néhány ezer embert, mint súlytalan, semmi-könnyű pelyhet röpítették át, egy más dimenzióba! Mit lehet még mondani erre, kihez lehet esdekelni még, hogy legyen elég, hogy “…legyen béke már! /Legyen vége már!” (Babits Mihály: Húsvét előtt) ? Hogyan lehetne reménykedni abban, hogy majd fölocsúdik az emberiség, s elkezd újra emberi mérték szerint, a képességei szabta korlátokat elismerve, nyugodtan, békésen élni?!

És hogyan hihetnék el még bármit, bárkinek, amikor a több ezer halott, a bénult eszméletvesztettség 24 órája után már másnap, megszólaltak az üzleti világ fékevesztett, pokoli hírnökei?! Az egyik nagy mobil telefontársaság képviselője mámorosan harsogta világgá a rádión át, hogy amikor minden odavan, egyedül ők érnek valamit, hiszen 20-30 vagy 80 emeletnyi törmelék alól, egy-egy véletlenül képződött üregből, néhányan még próbáltak mobilon segítséget kérni!!! (A törmelékek elhordása még a terrortámadás utáni negyedik hónapban is tartott, és még ekkor is találtak holttesteket! A szerzõ megj.) Még be sem fejezte a mondókáját, amikor az Internet valamelyik “nagymestere” öntudatos lihegéssel  jelentette, hogy amikor már mindennek vége lett, minden megszakadt és elszakadt és meghalt, akkor az ő vonalaik még mindig éltek, és lehetett “chat-elni” az Interneten! Rögtön ezután, álkönnyektől kásás hangon beszélt arról egy New York-i tudósító, hogy a rettenetes tragédia túlélőiről és az odaveszettek hozzátartozóiról, soha nem látott, megrázó erejű dokumentumfilmek sokasága készül…

Az iszonyú halálban elveszettek lelke még föl sem ért a mennybe, a szeretteiket vesztettek még föl sem ocsúdhattak a sokk pörölycsapása alól, még el sem sírhatták égbekiáltó fájdalmuk első könnyeit, de már virágzik az üzlet a romokon, a tán még meg sem haltak teste fölött! A mások könnyén, fájdalmán, rettenetén gazdagodik máris, sok-sok médium! Csak arról az egyről hallgattak mélyen mindannyian, hogy e kétségbeejtő, az ember tudását, hatalmát, képességeit messze meghaladó, sok jóra használható, ám pusztító erejű technikák nélkül, e pokoli terrortámadás nem történhetett volna meg! Csak általuk – de ezzel, senki nem büszkélkedett!

 Nem, igazán nem tudom, mit lehetne mondani, amikor az ember így használja fel, a tudománynak a jó szolgálatára létrehozott eredményeit! Csak azt érzem százezredszer immár, hogy nem kellene tovább nyújtózkodni az elérhetetlenért, a csillagokért! Hogy nem kellene osztozkodni a Holdon, és tulajdonunkká tenni a Tejút valamennyi csillagát! Föl kellene ismerni, hogy az is kétséges, rendbe hozható-e, gyógyítható-e még, amit az újabb és újabb tudományok felhasználásával tönkretett az emberiség gonosz kisebbsége, ezen az egykor paradicsomi, csodálatos bolygón! Csak azt hiszem, hogy sokkal szerényebben, sokkal nagyobb alázattal és elfogadással a természet és egymás iránt lehet csak megmaradni. Hogy végünk van, ha továbbra is mindenki csak versenyezni, és győzni és gyarapodni és nyerészkedni akar! Attól tartok, hogy ez még csak a kezdet, és félve kérdezem: Nem volna jobb, ha maradna minden nép a maga földjén? Ha szeretné és gyakorolná csendben, békében a maga hitét, és engedné élni a másokét? Ha nem gyűjtene vagyont többé senki, hiszen egyetlen hatalmassá nőtt birodalom sem élhette túl önmagát, s el fog bukni a mai legnagyobb birodalom, a pénz birodalma is, de vele pusztulhatunk mindannyian! Mert mindig, minden szörnyűség a pénzért, vagy a még nagyobb hatalomért született! Mindenre láthattunk már példát több ezer év alatt! Mindannyian megtanulhattuk már, hogy csak a szerénység, az eléggel beérés, a természetnek és egymásnak nyújtott segítő kéz, a tisztességes, szelíd gondolatok és jó szavak tarthatnak meg minket! A kíméletesség a mindenség, egymás és önmagunk iránt! Kérlek benneteket, forduljunk vissza!

Amit elmondtam, részemről nem ítélkezés, hanem rémület.

2001.

Szilveszteri kutyaságok

Szilveszteri kutyaságok

Első rész

Amikor ezek a történetek játszódtak, még nem létezett a háziállatok chippel való ellátása, ami ma már megkönnyíti az elveszettek megtalálását. Egyébként is két szálon futnak majd az események, mert már a drámai kezdet is szilveszterhez kötődik.

Zsemleszínű, közepes termetű, mandula-szemű, harmadik házőrző kutyánk Luca, négy éves volt. Nem jártunk vele sétálni, mert a nagy kert elegendő rohangászási lehetőséget nyújtott számára. Mivel minden irányból két méter magas, drótfonatos  kerítés vett körül bennünket, nem tartottuk szükségesnek Luca ivartalanítását, így meglepetéssel konstatáltuk, hogy alighanem magasugró udvarlója akadt, mert egyszer csak nőni kezdett a pocakja, fergeteges gyorsulása kicsit csökkent, és mintha szelídült volna virgonc természete. Kétségtelen volt, hogy kölyök-áldás elé nézünk, amitől nem féltünk különösebben, hiszen több évtizedes kutyatartókként, már 27 kölyök születéséhez asszisztálhattunk kutyáink mellett, és megbámulhattuk csodálatos, ösztönös tudásukat az ilyenkor szükséges tennivalókról.

Kemény tél volt abban az évben, és éppen szilveszter estéjén, öt óra körül indult meg a szülés. Pár óra alatt világra jött három kiskutya. Mivel már egy hete mínusz 20 C0 volt, fölkészítettük a kutyaházat a kicsik fogadására, sőt, még egy kis szalmával feltöltött előkertet is kialakítottunk nekik. Luca abszolút fagytűrő, mindig ridegen tartott kutya volt. Azonban annyira aggódtunk a nagy hideg miatt, hogy végül a garázsban is készítettünk kartondobozokból egy bélelt vackot számukra, és résnyire nyitva hagytuk a billenő kaput, hogy Luca ki tudjon jönni, ha a szükség úgy hozza. Sokáig sertepertéltünk az új család körül, elláttuk őket enni- és innivalóval, cirógattuk Lucát, aki példásan, megállás nélkül végezte anyai kötelességeit, tisztára nyalogatta, finoman masszírozta és szoptatta a kicsinyeit. Minden rendben lévőnek tűnt, ezért valamivel éjfél előtt fölmentünk, még koccintottunk egyet az új kutyacsalád és az újév tiszteletére, majd nyugovóra tértünk. Reggel első utunk hozzájuk vezetett, és döbbenetes látványra érkeztünk: a kiskutyák élettelenül hevertek a garázsbeli dobozban és Luca nem volt sehol. Rémülten szólongattam, világos volt, hogy valami nagy baj történhetett, ha magára hagyta a kölykeit. Többször körbejártam a nagy telket, mert nem jelzett vissza, hogy hol van, mire megtaláltam a nagy tiszafa tövében. Elképedve láttam, hogy a hetek óta átfagyott, kő kemény talajba mély gödröt ásott, abban feküdt összegömbölyödve, s csak hosszú rábeszélésre mutatta meg, hogy született ott egy negyedik kölyök, s azt saját testével melengeti! A kihűlt kiskutyák eltávolítása után, nagy nehezen elvettem tőle a negyedik kölyköt és hívtam, jöjjön vissza ő is a garázsba, azonban tüntetően az otthona, a kibélelt, szalmakerttel ellátott kutyaház mellett döntött. Láthatóan óriási megkönnyebbüléssel foglalta el megszokott helyét, ivott egy keveset, majd ügyelve a kölyök kényelmére elhelyezkedett és szoptatni kezdett. Ekkor néztük meg alaposabban a negyedik jövevényt, amelyik lényegesen nagyobb volt, mint az első három. Amikor újév első napjának délelőttjén eljött megnézni őket az állatorvos, felemelte a nagy kölyköt, azt mondta, olyan színű, mint egy borz, így lett a neve Borzas. Az első hónapban végtelen falánksággal másik három testvére helyett is szopott, óriás kölyök lett belőle, s hamarosan Lucánál lényegesen nagyobbra nőtt. Róla, és anyjáról szól a következő szilveszteri kaland.

Második rész

Évekkel később, de még mindig chipmentes időkben történt, ami bizonyára sok családban megesett már, a mi kutyáink azonban ezt is különlegessé tudták tenni. Ahogy mondtam, mindig ridegen tartott kutyák voltak, csak két esetben kaptak menedékjogot a lakásban: ha dörgött az ég, vagy ha petárdáztak valahol – mert mindkettőtől nagyon féltek, mint szinte minden kutya. Érdekes módon, ezt a kedvezményt igen kulturált viselkedéssel hálálták meg, olyan jók voltak a lakásban, mint az angyalok. Egyébként addigra Borzas már kétszer akkora lett, mint Luca és leginkább egy német juhászra hasonlított.

Borzas nyolc, Luca tizenkét éves volt azon a szilveszteren, amikor szokás szerint behúzódhattak az éjféli fülsiketítő petárdázás elől a lakásba. Hajnalra aztán elhallgattak a petárdák és vidáman vágtattak ki megszokott terepükre, amikor ajtót nyitottunk nekik.

Délelőtt kilenc körül tűnt fel nekünk, hogy milyen nagy a csend, semmi mocorgás, vakkantás vagy egyéb kutyajelenség nincs a kertben, és szólongatásunkra sem kerültek elő.

Nem volt nehéz rájönni, hogy a hajnali kiengedés után, amikor mi jóízűen tovább aludtunk, valószínűleg egy telhetetlen petárda-bolond még pufogtatott párat, és világgá menekültek a kutyáink. Egy gazdának ilyenkor összeszorul a gyomra és majd’ kiugrik a szíve, mert azonnal arra gondol, hányféle veszély leselkedik az ilyen szökött kutyákra, hiszen egyáltalán nem ismerik a kreszt!

Nekiálltunk centiről centire végig vizsgálni a kerítést, hogy megtudjuk, merre szöktek el a kutyák, de sehol sem volt hiányos vagy szétrágott a drót. Szinte hihetetlen, hogy képesek voltak átmászni a két méteres drótfonaton, vagy átrepülni az utca felőli kicsit alacsonyabb, tüskés végű fakerítésen – de csak így történhetett, mert nyomtalanul tűntek el! A petárda hang akkora vak félelmet gerjeszt bennük, hogy se nem látnak, se nem hallanak, csak azt tudják, hogy ki akarnak menekülni ebből a hülye világból, akárhová, csak el! Ezt tökéletesen meg- és átérzem.

Nem mesélem el részletesen, hogyan jártam napokon át a környék utcáit, hegyeit, völgyeit, szántóföldjeit, hogyan tettem ki minden utcasarkon fényképpel ellátott kutyakereső könyörögvényt – hiába. Öt nap telt el úgy, hogy semmi eredményt nem hozott a keresés, és kezdtük úgy érezni, hogy nincs remény. Az ötödik nap délelőttjén Iluska barátnőm hívott telefonon, hogy Üröm felől éppen Csillaghegyre megy kocsival, és mintha a lefelé vezető lejtős, kanyargós út egyik keresztutcájába látta volna befordulni Borzast! Azonnal kocsiba ültem, és a jelzett csillaghegyi út összes keresztutcáján lassan végighajtottam – de a kutyánk nem volt sehol. Szomorúan, még mindig lépésben vezetve érkeztem haza, ahol édesapám lelkendezve fogadott: megjött Borzas! Nagyon sovány és nagyon szomjas volt, valami ütés is érhette, mert bicegett is, de egyedül talált haza a kapuig, ahol édesapám azonnal meglátta és beengedte. Mire hazaértem, kapott tőle enni-inni, aztán lassan, vánszorogva, de tovább ment. Egészen az öreg tiszafáig, a gödörig, ahol született, és ebben az általuk később soha nem használt, de máig meglévő mélyedésben összegömbölyödve megpihent. Több napig nem mozdult onnan, helybe vittük neki az élelmet, majd pár nap után erőre kapott, és megvidámodva visszatért régi életmódjához.

Harmadik rész

Ez az öröm, nem enyhítette a Luca elvesztése fölötti szomorúságot. Nagyon hiányzott végtelenül kedves, vidám kis lénye. Már hét nap telt el eltűnése óta, és egyre erőteljesebben csökkent a valószínűsége, hogy még életben lehet, amikor Cincus, másik nagy kutyaimádó barátnőm (egy tündéri kis spániel hű szolgálója) javasolta, hogy keressem meg az interneten működő önkénteseket, akik fénykép alapján segítenek megtalálni az elveszett kutyákat – hátha eredményt hoz. Még aznap délben írtam ennek a csapatnak és elküldtem Luca képét. Már estefelé jelentkeztek, hogy a VIII. kerületben van egy hasonló talált kutya, és küldték a képet, de sajnos, nem Luca volt rajta. Kezdett radikálisan csökkenni az esély, hogy a havas téli időben, nyolcadik napja étlen-szomjan élhet még a kiskutyánk. Délelőtt 11 h-kor azonban értesítés jött a keresőktől Luca képével, hogy nem őt keressük-e, mert valaki bevitte az Őrmezőn működő állatkórházba!

Nem hittem a szememnek! Luca, a Budapesttől északra fekvő Ürömről tűnt el, Őrmező pedig a főváros déli részén, a XI. kerület külső peremén van! Azonnal autóba ültünk, és mentünk az őrmezei állatkórházba, ahol kis, kutyára méretezett ketrecekben tartották a beteg vagy befogadott állatokat, kutyát, macskát egy légtérben. Luca teljes apátiában, összekuporodva feküdt a ketrecében, talán egy percig észre sem vette, hogy előtte állunk. Egész testtartása arról árulkodott, mi mindenen mehetett keresztül ez a gondtalan szabadsághoz szokott kis állat. Amikor fölfogta jelenlétünket, szó szerint teljes elképedés, hitetlenkedés, majd frenetikus boldogság ült ki a kis pofájára – de a félelem még fogva tartotta, és csak bátortalanul bukdácsolva jött ki a ketrecből. Pórázon vezettük ki az előcsarnokba, ahol a befogadók elmesélték a történetét.

Szilveszter éjszakáján Luca félelmében Ürömről egészen a Gellért hegyre, a Citadelláig rohant. A Citadellát védő őrök látták, hogy napok óta ott őgyeleg, és mivel barátságos, gondozott kis állat volt, nyakörvet is viselt, adtak neki enni és foglalkoztak is vele. Világos volt, hogy nem kóbor állattal van dolguk, kitalálták, hogy alighanem a petárdázás elől menekült, s végül az egyik őr megsajnálta, és autóval elvitte az őrmezei állatkórházba, hátha megtalálják a gazdáját.

Amíg a történetet hallgattuk, Luca szinte meglapult, még élt benne az idegen helyen való bezártság félelme. Nem győztük megköszönni a kórház nagylelkűségét és később a Citadella őrének és az internetes csapatnak is a segítséget. Nélkülük, ebből a valószerűtlen helyzetből aligha lett volna menekülés Luca számára.

Amikor pórázon vezetve őt a kapuhoz értünk és kiléptünk a szabadba, a friss szél megcsapta Luca orrát, és ő abban a pillanatban megrázta magát, (mint aki lerázza a kényszerzubbonyát), szabályosan kiegyenesedett, vagy inkább kihúzta magát, rögtön észrevette az autónkat a parkolóban, és teljes erőből vonszolt minket arrafelé. Egyetlen hazavágyó, nagy lendülettel vetette be magát a hátsó ülésre, szinte hallható volt, ahogy sziklák gördültek le a szívéről, és pár perc alatt visszavedlett a régi szabad, vidám és boldog kutyává.

Azt már kinek-kinek a képzeletére bízom, milyen volt itthon anya és fia találkozása!

Jó pap is holtig tanul – VAN 2020

Ez az első alkalom, amikor nem csak, hogy nem lelem örömöm abban, hogy nyomtatásban is megjelent egy írásom, hanem szinte szégyellem. Irodalmi pályázat keretében fogadta el egy kiadó a “XXI. századi angyalok” című írásomat, Verses antológia című kötetében való megjelentetésre. Ilyen címen, már 12 éve jelent meg kötet ennél a kiadónál, de csak annyit tudtam róla, hogy általam becsült kortárs írók művei is szerepeltek benne, tehát bizalommal pályáztam ezzel a számomra különösen fontos tartalmú írásommal.

A képen látható, kézhez kapott kötet már a megjelenésével kedvemet szegte. Nem is értettem, hogy (a kiadó értesítése szerint) eredetileg 4 oldalas írásomból hogyan lett 11 oldal – a látvány magyarázatot adott: egy vastag, de kis méretű, 100×150 mm-es, zsebkönyv kinézetű, de 350! oldalas kemény táblás, fantáziátlan küllemű kötetet kaptunk, a kicsi oldalakon szinte margók nélküli, zsúfolt szöveggel.

De ez a kisebbik baj.

A nagyobbik az, hogy két héttel azután, hogy a kiadó értesített a könyvben való megjelentetésről, kezembe került ennek a kiadónak egy 2 hónappal korábban megjelent kötete. Tudni kell, hogy a kiadó tulajdonosa (a pályázatok kiírója) tanár, és maga is költő. Ebben a két hónappal ezelőtt megjelentetett kötetben volt a tulajdonosnak egy csomó verse, közülük  több kormány ellenes. Ez még önmagában nem zavart volna, mindenkinek szíve (és esze) joga véleményt alkotni, de amikor azzal szembesültem, hogy a szerző 5 oldalas! versében, minden versszak refrénje az, hogy „és ott vagyunk megint, ahol nem is éltem, valamelyik ötvenes évben” – na akkor fölrobbantam. Azonnal írtam neki, hogy tiszteletben tartom az álláspontját, de ilyen eszmefuttatással nem kívánok egy kötetben megjelenni, legyen szíves kihagyni. Visszaírt egy ártatlannak látszó levelet, hogy ez itt egy szabad pálya, vannak az övétől eltérő vélemények is, és hogy mennyire tisztel engem értékes írásaimért, de már nyomdában van az anyag, nem tudja kihagyni, amit írtam.

Beláttam, hogy nem tudok mit tenni, de megírtam neki, hogy:

„Az ötvenes években én már tizenéves voltam, röviden néhány jellemzőjét annak a korszaknak:

A jövedelmek olyan alacsonyak voltak, hogy az átlag családnak még bútorra sem tellett, a magánvagyonokat államosították, totális volt a személyi kultusz, szovjet kézre adták az ország irányítását, 1954-ben az ÁVH jelentése szerint 762 ezer koncepciós per zajlott, és 1,5 millió emberről jelentett a több mint 300 ezer fizetett besúgó. Tízezreket küldtek a Gulágra vagy más internáló táborokba, rendszeresen kellett fejtágító szemináriumokra járni, még a normális ruházatot (kalap, kesztyű, nyakkendő) is burzsoá szokásnak minősítették és traktorra zavarták a nőket. Ki sem tehettük lábunkat az országból, és csak eltorzított híreket hallottunk, a jómódú parasztokat kuláknak minősítették, a felnőttek csengőfrászban éltek és rettegtek a fekete autótól, amivel sok embert eltüntettek. Stb., stb….”

Tehát az ilyen lírába csomagolt, a mai napokban az ötvenes éveket sugalló írás szimpla történelem hamisítás, amivel nem óhajtok egy platformon lenni.

Mondanom sem kell, hogy ugyanez a verse szerepel ebben az új kiadványban is melyben a XXI. századi angyalok szerepel! Végtelenül sajnálom szegény Angyalokat, hogy ilyen környezetbe kerültek.

Életre szóló tanulság, hogy ismeretlen kiadó antológiájában soha többet nem akarok megjelenni, mert nem tudhatom, milyen szellemi társaságba keveredek.

XXI. századi angyalok

Nádasi Katalin: XXI. századi angyalok

            Eljárt felettem az idő, és ha néha fölidézem évtizedekkel korábbi, gyerekkori emlékeimet, akkor a kibomló élmény-halom színes batyujából, még mindig mágikus ragyogással emelkedik ki a hajdani karácsonyok varázsa. A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején, egy háború pusztította, politika nyomorította, éppen életre támadni próbáló ország szegényeinek sorába tartoztunk mi is. Akkoriban a jólétnek talán a fogalmát sem ismertük, parányi lakásban laktunk. Ismeretlenek voltak az életünket ma nem csak teljesen meghatározó, hanem egyenesen elnyomó, informatikai és tömegkommunikációs eszközök, a médiumok mindent túlharsogó audiovizuális agressziója, az ezer elektronikus kütyü. A világ híreit egyetlen Orion rádió hozta be a családba, amelyen csak egy-két hazai adóállomás sugárzott. Lehet, hogy ez csak nekem, kisgyereknek volt tökéletesen elegendő, mert akkoriban még leginkább a mesék, a dallamok és más hasonló szépségek világa érdekelt. A meghitt délutánokat Moha bácsi, a törpe meséi, az estéket a színházi közvetítések tették elbűvölővé, mert a család ilyenkor tényleg körül ülte a rádiót és önfeledten „színházban volt”.

Mindezeket csak azért idézem fel, hogy az akkori magyar világ szegényes lehetőségeit érzékeltessem. Ez, időbeli szegénységet is jelentett, hiszen a múlt század közepén, nem hogy hosszú hétvége, de még szabad szombat sem volt, s ebben az örökös időszűkében nehéz volt felkészülni az ünnepekre. Gimnazista koromból őrzök egy emléket arról, hogy édesanyám, aki a város túlsó végén dolgozott, és este hatkor érkezett haza, megkért, menjek el vele megvenni a karácsonyfát, mert súlyos gerincbetegsége miatt nem tudott cipekedni. Abban az időben keveseknek volt anyagi lehetősége arra, hogy tartósabb fát, pl. ezüstfenyőt vásároljon. A választék egyébként is jórészt különböző méretű lucfenyőkből állt, ismeretlen volt napjaink hatalmas fajtabeli választéka. Budapesten a XI. kerületben laktunk, és emlékezetes, ahogy este fél hét körül, már sötétben, a Borostyán étterem kerthelységében, ahol fenyővásár volt, óriási, fáradt embertömegben válogattunk a többnyire satnya, csenevész fák között – a szebb példányokat a korábban érkező szerencsésebbek már elvitték. A legtöbb fa sérült vagy aránytalan volt, az emberek egymás elől próbálták megszerezni a formásabb csemetéket, bokáig cuppogtunk a sárban, és így, ez az első részvételem a karácsony megszervezésében, megtépázta addig felhőtlen ünnepváró hangulatomat.

Fantasztikus azonban, hogy abban a szegény, az átlagember számára, kizárólag szűkölködésben gazdag korban, a család, az emberi jóakarat, a szeretet és az örömszerzési szándék felejthetetlen ünnepet tudott teremteni. Ma már tudom, micsoda erőfeszítés volt a szüleimnek, hogy mégis, minden gyerekkori karácsonyunkat csodálatossá tegyék.

Igen kicsi lakásban laktunk ezért a program nálunk mindig egyforma volt: amíg anyukám a csöpp lakásba illő, pici karácsonyfát földíszítette és elhelyezte alatta az ajándékokat, addig apukám sétálni vitt. Gyorsan esteledett, a harapós hidegben jó volt apám meleg tenyerébe bújtatni a kezem, s lassan lépegettünk a méteres hókupacok között, mert régen sokszor volt fehér karácsonyunk.

Ahogy esti ruhába öltözött a délután, egyre fogyott közöttünk a szó, a várakozás csöndje mégis egyre szebb lett. A házak némelyikében föltűnt egy-egy ablak, amelyről látható volt, hogy oda a Jézuska már megérkezett! Odabent gyertyák fénye vonta melegségbe a szobát, szaloncukrok ezüst papírja és diók aranya csillant, s mintha még az utca is fenyőillattal telt volna meg. Minden újabb karácsonyos ablak olyan volt, mintha egy-egy kis csillag hullott volna a szívemre, egyre nagyobbra nőtt tőle a varázslat, egyre inkább hatalmába kerített a várakozással, jó titkokkal teli csönd.

            Egészen elnémultunk már, mire hazaérve befordultunk a kapun. Szótlanul vettük a lépcsőfordulókat a második emeletig, még a csengetés, az ajtónyitás, a lakásban az aranyszínű rántott hús terjengő illata sem tudott kizökkenteni ebből az ünnepi hangulatból. Levettük a kabátot és a cipőt, s éppen mire elkészültünk, csengettyű szólalt meg, és az ajtó katedrálüvegén át láttam Jézuska előrehajló alakját, amint sorra gyújtogatja a viaszgyertyák sárga fényű lángjait.

Anyám jött elénk a szobából, örömmel mutatva, hogy itt járt… Csillagszórók gyémántjai szálldostak szerteszét, örömükben opál könnyeket hullattak a gyertyák, s a lecsordult cseppek, selymes gyöngyökké tömörültek az ágvégi tűleveleken. Soha, sehol gyertyának oly szép meleg fénye, oly lágy viasza nem volt, s eleven fenyőlélegzet illatával telt meg a kis szoba. Álltam a szüleim ölelésében középen, szememben kigyúltak a szépséges karácsonyfa gyertyáinak testvérei, s a szívemben teljes volt a boldogságos, Karácsonyi Csönd.

kőIgen, ilyen gyönyörűek voltak a gyerekkorom karácsonyai, nem érződött rajtuk se  szegénység, sem erőlködés, csak a szeretet adta az ünnep varázsát.

                                                                       ***

            Évtizedekkel később, amikor már a férjem és én készülődtünk megteremteni kislányunknak ezt a szeretet-élményt, sokkal könnyebb volt a helyzet. Gazdagságról még akkor sem volt szó, de már többféle karácsonyfából választhattunk, rendszerint sikerült is szép formájú, nagy karácsonyfát venni, és ajándékokból is volt akkora választék, hogy csak az anyagi lehetőségeken múlt, milyen meglepetések várják a fa alatt az ünneplőket.

            Abban a kicsit modernebb korban már fényfüzér váltotta a karácsonyfán a gyertyákat, de az ünnepi asztalon mindig égett egy-egy meleg fényű, fenyőággal körülvett gyertyaszál. Mi is igyekeztünk kislányunk számára sokáig megtartani a Jézuska várás varázslatát, ameddig csak lehetett kihagytuk az előkészületek munkálataiból, hogy minden tekintetben meglepetés legyen a karácsony szépsége. Amikor az angyalok csengettyűjére beléphettünk a szobába, ott állt ünnepi fényeiben, titokzatosan csillogó díszeivel a karácsonyfa. Alatta a Betlehem és az ajándékok várakoztak, és a lemezjátszóról fölcsendültek a “Mennyből az angyal” szívmelengető hangjai, melyhez csatlakoztunk mindannyian. Egész családunk számára bensőséges élmény volt valamennyi karácsonyunk.

            Az ünnep elmúltával, még sok éven át azzal az apró kedvességgel próbáltuk marasztalni a szeretet légkörét, hogy amikor a karácsonyfa már eltűnt, a leszedett szaloncukrokból, az angyalok minden reggel egy szemet a kislányunk ágya fölötti polcra tettek, jelezve, hogy a Jézuska továbbra is gondol reá.

            Évek sora telt el ezután, a kislányunkból felnőtt lett, de még velünk lakott, amikor szüleink hosszú, dolgos élete őszbe fordult. Elfáradtak, meggyengültek, betegségek tették törékennyé őket, s attól fogva mindig velünk töltötték a szentestét. A közelünkben laktak, s karácsony délutánján, a már ünneplőbe öltözött férjem sétált el értük, és segített nekik legyőzni a hozzánk vezető két lépcsőfordulót.

            Lassan besötétedett, a nappaliban már csak a karácsonyfa színes fényei világítottak, Gounod “Ave Maria”-jának halk hangjai és ajándékok várták az érkezőket. Mindig meghatódtam, mert szüleink betegen, jóval túl a nyolcvanadik évükön is ápoltan, és szintén ünnepi ruhát öltve várták a férjemet. Abban a pár perces csendben, amíg átsétáltak hozzánk, az én vállamról is legördültek a készülődés fáradalmai, s amikor megérkeztek, mindenki szemében az öröm fényeit láttam felcsillanni. Gyönyörködve vettük körül a karácsonyfát, amelynek ágai közt már a sütemények fahéj és szegfűszeg illata bujkált, ajándékok mosolyogtak a fa alól, a lelkünket átjárták a “Csendes éj” kristálytiszta dallamai, és a szeretetnek ezek a megismételhetetlen percei, fölidézték bennem  azokat a hajdani, szépséges Karácsonyi Csöndeket.

Amikor az ünnepi percek után asztalhoz ültünk, a terítőn két olyan dísz várt bennünket, amelyek teljessé tették az együttlét hangulatát, és mindkettő a leányunk ajándéka volt. Az egyik a mélyebb tálba ültetett, szép papírral körülvett lucabúza volt, amelynek sűrű, daliás rendben ég felé nyújtózó zöld szálai magát a megszületést, az élet erejét és megfejthetetlen szépségét szimbolizálták. A másik egy nagy, fényesre szeretgetett piros alma, amely csipkés fehér papírcsíkkal és finom kis aranyszállal díszítve várta, hogy annyi felé vágjuk, ahányan vagyunk, mert – a legenda szerint – ha együtt fogyasztjuk el, bármerre vet is a sors, mindig hazatalálunk a családunkhoz.

***

            Aztán eltelt ismét másfél évtized, és a leányunk kezdte két kicsi fiának mesebelivé varázsolni a karácsonyt. A XXI. századi emberek élete már nem telt annyi anyagi nehézség között, mint az előző nemzedékeké, mégis – én úgy érzem – sok szempontból nehezebb a sorsuk, mint a hajdani szegényeké. A jólét meghozta számukra, hogy kinyílt a világ. A munkaerő szabad áramlása sokukat idegen országokba, más földrészekre, otthonuktól, családjuktól, szülőföldjüktől távolra sodorja, és ez a magánynak egy furcsa fajtáját jelenti számukra, s itt maradó családtagjaik számára is.

 A mi gyermekünk is, férje kívánságára elfogadta, hogy külföldön dolgozzanak, ami azzal is jár, hogy évente többször (minden iskolai szünet idején) pár napra haza repülnek. Ilyenkor a kinti otthonukban fel kell számolniuk a háztartást, és amikor megérkeznek, itt kell feltölteniük élelmiszerekkel az éléskamrát. Majd amikor visszaindulnak a szabadság elteltével, itt kell kiüríteniük a frizsidert és elzárniuk mindent – szóval, folyamatos készenléti állapotban vannak. A néhány nap, amit pl. egy-egy iskolai sí-szünet miatt itthon tölthetnek, éppen csak elég arra, hogy találkozzanak legközelebbi rokonaikkal, és a sok éve nélkülözött gyermekkori jóbarátokkal, volt munkatársakkal, vagy elintézzenek csak itt rendezhető hivatalos ügyeket – és mindez, egyetlen nagy rohanássá teszi az életüket. Talán az a legnehezebb, amikor a legnagyobb ünnep, a karácsony előkészületeire kellene időt találni ebben a forgatagban. Ráadásul úgy, hogy a két kicsi fiúnak minél tovább nyújtani tudják a Jézuska várás szépséggel és örömmel teli, álomszerű világát.

            Sok éven át nagy nehezen kisakkozták, hogyan vegyék meg és vigyék haza a karácsonyfát a gyerekek tudta nélkül. Az ünnep előtti estén kivárták, hogy az egyre későbbi időben lefekvő, már iskolás fiúk végre elaludjanak, és éjszaka feldíszítették a fát. Ma már tíz és tizenkét évesek a gyerekek, akik biztosan hallották hírét a társaiktól az iskolában, hogy nem is a Jézuska hozza a karácsonyfát, de semmi jelét nem mutatják, hogy hajlandók volnának ebből az angyali világból kilépni. Akkora igényük van az ünnepvárás lelki élményére, hogy engem pl. évekkel ezelőtt megkértek, hadd segítsenek a karácsonyi bejgli készítésében.

A tavalyi karácsonyra odáig fejlődtek, hogy nekem már csak ki kellet készíteni a hozzávalókat, és ők teljesen egyedül gyúrták, nyújtották, töltötték, ügyesen a tepsibe hengerítették és tojással szép fényesre kenték a rudakat. Éjszakára eltettük aludni a hideg kamrába és másnap már csak annyi dolgom volt, hogy megsüssem a végül gyönyörűre sikerült, finom, diós és mákos bejgliket.

Amíg készült a sütemény, egy régi magnókazettát hallgattunk, amelyre az édesanyjuk (még leány korában) a barátnőivel énekelt karácsonyi dalokat. Az egyik többszólamú dalnál, valamelyikük eltévesztette a maga hangnemét, amit a többiek nagy nevetéssel fogadtak, és egy tréfás csengettyűhang után újra kezdték a dalt. A fiúk velük énekeltek, és ezen a ponton ők is hatalmas kacagással fogadták a dallam bakit. Egy pillanatra elérzékenyültem, mert nem tudom, van-e annál szebb, mint amikor több nemzedék együtt munkálkodik, énekel és nevet. Én is velük dúdolgattam, így történt, hogy több nappal karácsony előtt, a mi kis konyhánkban az ünnep már elkezdődött.  De otthon, ügyes kezű és kreatív édesanyjukkal, aki pedagógus végzettsége mellett népi kismesterségeket is tanult, ugyanilyen lelkesen formázzák és díszítik a mézeskalácsokat, szép népművészeti motívumokkal látva el a sütiket. Olyan ünneplőbe öltözött lélekkel készülődnek minden karácsonyra (amit náluk különlegesen mesebelivé tesz, hogy az édesapjuk szépen zongorázik, az édesanyjuk gitáron játszik, a családban mindenkinek gyönyörű hangja van, és a szelíd karácsonyi fényekben, zongora vagy gitár kíséret mellett együtt éneklik végig a legszebb karácsonyi dalokat), hogy senkinek nincs szíve kimondani a józanító valóságot.

Ám a karácsonyfa észrevétlen feldíszítését sem lehet már megoldani. Ezért a szülők csodálatos ötlettel adtak haladékot gyermekeiknek a „felnőtté válásra”. A fiúk levelet kaptak az angyalkától, aki elnézést és segítséget kért, mert rengeteg dolga miatt, már nincs ideje földíszíteni a karácsonyfájukat. Megígérte azonban, hogy továbbra is minden karácsony hajnalán ott várja majd őket a fa az összes dísszel és a becsomagolt ajándékokkal, de kéri a fiúkat, hogy vállalják át tőle a díszítést, mert ő már nem győzi!

Sohasem fogjuk megtudni, mit gondoltak pontosan a levél olvastán, ezek a makacsul álmodni vágyó, önkéntes angyal-süvölvények, de teljes odaadással álltak be díszíteni, és évről évre egyre szebb az édesanyjuk alkotó kedvéből, az ő gyönyörű képzeletükből és saját készítésű díszeikből öltözködő karácsonyfa.

Ilyenek a XXI. századi angyalok, az én csodálatos unokáim.

A 2020-as nyár pillanatai

Hosszan készülődtem, hogy az elmulasztott nyári bejegyzéseket legalább néhány fotóval pótoljam. Tovább késleltette ezt a bejegyzést, hogy az összes képet túl nagy fájlnak minősítette a honlapom, és idő hiányában sokáig nem tudtam megoldani ezt a problémát.

A júniust a kert és a szántóföld virágai tették örömtelivé, néhány fotó róluk:

Júliusban néhány szép nap a gyerekekkel, Endre 9. születésnapja és a két fiú, amint gyönyörűen betakarítják levendula termést: