Választás után

Fenntartom a „Választás előtt” című bejegyzésemben leírt véleményemet. Egyáltalán nem örülök a választási eredményeknek, de a városok és lakóik érdekében szerencsét kívánok az új polgármestereknek. Ugyanis szakmai felkészültség hiányában – tisztelet a kevés kivételnek – a szerencse az egyetlen esélyük az ott lakóknak, és nekünk, akik szerettük az országunkat.
Mindig elfogadtam és pártoltam a kormány tevékenységét, de régóta kifogásolom, hogy engedte ilyen mértékig elszabadulni a közéleti mocskolódást, tűrte közszereplők dúvad megnyilvánulásait, nem hozott törvényeket ezek megelőzésére és arra, hogy bűnvádi eljárás alatt állók ne indulhassanak képviselői funkciókért, valamint nem tette kötelezővé mindenki számára a tisztességes, emberhez méltó magatartást.Nem torolta meg a nyilvánvaló hazaárulást sem. Ráadásul számos ügyben elmulasztotta az elszámoltatást és nem oldotta meg a legkisebb jövedelmű rétegek jobb élethez segítését. Meggyőződésem, hogy az ellenzék tisztességtelen, hazaárulásig menő eszközein kívül, ezek a hibák is előidézői voltak a lehangoló eredménynek. Okulni kellene belőle, mielőtt még nagyobb baj lesz. A kormánynak nem szerencsét, hanem további sikereket kívánok ahhoz, hogy az utóbbi tíz év emelkedő pályáján tudják tartani az országot. Meggyőződésem, hogy mindenkinek ez az érdeke.

2019.október 14.

Egy nappal az önkormányzati választás előtt az esélyeket latolgatva, próbáltam összefoglalni az alapvető tényeket, amelyek befolyásolhatják a holnapi eredményt. Mint minden vélemény, valamelyest az enyém is biztosan szubjektív, bár nagyon törekszem a tárgyilagosságra.
Meglátásom szerint, a rendszerváltás óta ez volt az ellenzék legalacsonyabb színvonalú (ha egyáltalán lehet színvonalról beszélni!), legszégyenletesebb, agresszióval, gátlástalan hazugságokkal, hozzá nem értéssel teli, versenynek nem nevezhető, útszéli gáncsoskodása, a mérsékelt hangnemben kampányoló kormányoldaliakkal szemben.
A főpolgármesteri kampányban mutatkozott meg legerőteljesebben a résztvevők emberi minősége. Ha csak a legesélyesebb indulókat (Tarlós István, Karácsony Gergely, Kálmán Olga, Kerpel-Fronius Gábor és Puzsér Róbert) nézem, azonnal nyilvánvaló egy tény: Tarlós Istvánon kívül a mezőnyben senki nem ért ahhoz, amire vállalkozik, semmit nem tett még le egyikük sem ilyen téren az ország asztalára. Számomra ez már az első lépcsőben, az alkalmasság kérdésében megadja a választ és egyben leírja az emberi minőséget is. Egy kétmilliós város életének szolgálata, sok szempontból irányítása, óriási felelősség. Sokirányú felkészültséget kíván, és az biztos, hogy a XXI. századi körülményeket figyelembe véve, műszaki, gazdasági tudásbázis nélkül lehetetlen megfelelni a követelményeknek. Ilyen tudása (ráadásul több évtizedes gyakorlata ezen a téren) a jelöltek közül egyedül Tarlós Istvánnak van. Karácsony egyszerűen nem hajlandó a Zuglóban elért polgármesteri sikereiről beszélni, nem nehéz kitalálni, miért. Mindezek miatt az én fogalmaim szerint, az ellenzéki jelöltek önértékelési zavarban szenvedő, alázatot és becsületet nem ismerő, felelőtlen alakok, akik azt hiszik, némi ismertség elég egy ilyen horderejű feladattömeg ellátásához!
Tovább rontja az ellenzéki jelöltek hitelét, hogy kampányukban nem már bizonyított saját érdemekre támaszkodnak, hanem meggyőző szakmai programok helyett, sunyin, még a pártállásukat is elleplezve, politikai csoportok összefogására helyezik a hangsúlyt. Még az sem fontos számukra, hogy csak a politikai meggyőződésükkel azonos csoportok támogassák őket, azokkal is szövetkeznek, akiknek eddig ősellenségei voltak! Kampányszövegeik nívótlanok, egyértelmű a kormányzati hatalomra való törekvésük, hataloméhségük és az ezek érdekében elkövetett nyilvánvaló hazudozásuk, tükrözi személyiségük szánalmas minőségét. Megmutatja, mennyire fogalmuk sincs az általuk vállalni kívánt feladatkörrel járó jogosultságokról. Ígérnek sok-sok „érett banánt” egy olyan fáról, amely ezen a földön nem él meg! Még arra sem veszik a fáradságot (vagy nem képesek?), hogy tájékozódjanak leendő hatáskörükről. Dobrev a legkifejezőbb példa erre, aki, önkormányzati helyeket igyekszik megszerezni a pártjának, és mint Karácsony támogatója is, gátlástalanul ígér uniós pénzeket, uniós minimálbért, Európai Egyesült Államokat, amelyek megszerzéséhez semmiféle jogosultsággal nem rendelkezik! Nem röstelli kimondani, hogy migránspárti és hogy egyetlen célja megdönteni ezt a kormányt. Neki(k) nem számít, hogy hány millió ember választotta meg ezt a kormányt, ők a demokrácia „nevében” magasról tesznek a többség akaratára. Pont úgy, mint tettek Magyarországra 2002 és 2010 között, amikor hatalmon voltak. Aki őket választja, bátran számíthat rá, hogy miután elérték, amit akarnak, rájuk is ez vár.
Tökéletesen megjeleníti lényegüket a tipikus balliberális lózung, amit hangoztatnak: „Visszaadjuk Budapestet a budapestieknek.” Ennél nagyobb semmitmondó hülyeséget nehéz lenne kitalálni. Budapesten születtem, ott laktam közel ötven évig, és bár napjainkban csak a közelében élek, soha ilyen büszke nem voltam még a fővárosunkra. Egy évtized sem telt el, és Tarlós István világszínvonalú várost varázsolt a Demszky által hátrahagyott eladósított romhalmazból. Ezek az önjelölt jelöltek, hírből sem ismerik a tisztelet fogalmát, soha egy elismerő szó ki nem jött a szájukon arról a hatalmas munkáról, ami azt eredményezte, hogy ma az EBD európai turisztikai szervezet szerint Budapest a legvonzóbb úti cél. Ők csak a gyalázkodást és handabandázást ismerik.
Összegezve: túl a hetvenen, láttam egyet, s mást életemben, de olyan mérvű fejlődést, mint ami az utóbbi tíz évben, az élet minden területén történt, csak a FIDESZ-KDNP kormány működése tudott létrehozni, mégpedig országszerte. Bármerre indulunk az országban, szép, rendezett településeket találunk, melyeket már nem muszáj-szinten újítanak fel, hanem egyre igényesebben, korszerűbben és esztétikusabban. Ez akkor is így van, ha mindig lesz újabb tennivaló.
Sokszor, sok helyen nehezményeztem már, hogy a magyar emberek jelentős számban nem vesznek részt a legfontosabb döntések meghozatalában. Sokan nem veszik a fáradságot, hogy megismerjék a magyar történelmet és a rendszerváltást követő 30 év történéseit, pedig csak azok ismeretében lehet helyesen értékelni azt is, ami napjainkban történik. Gondolkodás, utánajárás nélkül fogadják el az üres, minden realitást nélkülöző ígéreteket, és információikat leginkább némely televíziók hazugságáradatából szerzik. Pedig döntéseikkel nem csak a saját sorsukat befolyásolják, hanem mindannyiunkét, gyermekeinkét és unokáinkét is. Felelősek azért, hogy ez a nehéz sorsú, megcsonkított kis ország, amely sok évtized után, végre a felemelkedés útján jár, nyugodtan haladhasson tovább ezen az úton.
Csak annyit kérek mindenkitől, kizárólag azokra szavazzon holnap, akik már bizonyítottak, és a közjót szolgáló, világos, megvalósítható programjuk van! Segítsenek ebben Juhász Gyula szép versének részletei, melyeket Trianonra vonatkoztatva írt, de úgy érzem, minden jelentős választással az általa idézett értékeket kell tovább őriznünk:

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz…

…Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem?
De mindig, mindig gondoljunk reá!

2019. 10.12.

Pünkösd vasárnapján voltunk, ebéd után, amikor a délelőtt megszedett idei első borsóval kiültem a kertbe a pergola alá és kezdtem kifejteni a szemeket. Rossz kedvem volt, megviselt a közélet naponta őrlő durvasága, a médiumok közönséges és agresszív versengése az érdekeik szerinti mocskolódásban, letaglózott a Hableány hajó utasainak tragikus balesete a Dunán, mélységesen átéltem az érintettek rettenetét. Ráadásul elfáradtam a délelőtti főzésben és őszintén szólva dühös voltam, hogy miért kell nekem még az ilyen ünnepnapokon is egész nap dolgozni. Rajtam kívül, persze, senki nem hajtott, nem sürgetett, csak éppen tudtam, hogy ha nem szedem le és nem dolgozom fel egészen a mélyhűtőig, akkor tönkremegy a most még finom, zsenge, ízletes borsó.

Nem vittem magammal a kertbe sem telefont, sem rádiót, és örömmel tapasztaltam, milyen jólesik a csend. Szép volt a sok üdezöld szem, jó volt látni a hibátlan, a hajnali harmatot még őrző hüvelyeket, valahogy elcsendesített a saját munkával termelt eleség frissessége. Megnyugtató volt, ahogy mellém heveredett németjuhász kutyánk Luca, és érdeklődéssel nézte, hogy a zöld „tokokból”, miféle gyöngyöket varázsolnak elő ujjaim.

Nemsokára elmosolyodtam, mert észrevettem, hogy a csendet gazdagon átszövi a madárcsicsergés. Ahogy majdnem mozdulatlanul ültem, csak az ujjaim dolgoztak, a pergola dús, illatos lonc köpönyegébe, kicsit távolabb a tujasor buja zöldjébe és a hatalmas diófa ágaira telepedett madarak egyfolytában hirdették, milyen jól érzik itt magukat.

Még jó sok fejtenivaló volt, s erről eszembe jutott, hogy unokáink, a tízéves Álmos és a hétéves Endre, idén februárban, saját kis kapáikkal már negyedszer munkálták meg boldogan az ágyást, ahová saját kezükkel, szemenként gondosan eligazgatva vetették a borsót. Imádták a saját borsóból készült levest, és büszkék voltak rá, hogy évek óta megtermelik a hozzávalót. Sajnos, szüleikkel külföldön élnek, de itthon töltött idejükben szeretnek tevékenykedni a kertben, vidáman behúzódnak egy tál eperrel vagy málnával a pergola finom hűvösébe, de szívesen raknak tüzet is – főleg este – a tűzrakóhelyen.

Hát igen, a pergola és a tűzrakóhely. Eredetileg a terasz előtti térbe egy olajfa csemetét ültettem. Nagyon szerettem a levelei ezüstjét és a leírhatatlanul finom illatot, amivel virágzása idején megtöltötte a kertet. Hamarosan hatalmas lombot nevelt, amely a legnagyobb melegben is hűvösen tartotta az egész teraszt, védelmező árnyékában forró nyarakon is jóízűen üldögélhettünk a szabadban. A koronája már akkora volt, hogy a rendre elszáradó alsó ágait le kellett vágni, amit a gyerekek a kezükbe adott kis fűrészekkel ügyesen megtettek, de a szélső ágakat hagytuk a földig hajolni, és a fiúk, mint egy Isten-adta, természet-építette sátorban játszottak alatta. Már tíz évesnél is öregebb volt, amikor jött két nagyon esős év egymás után, és az óriásra nőtt fa dőlni kezdett. Gyökerei fölemelték, megbontották a nedves talajt, s végül – azért, hogy megmeneküljön a kerítés – ki kellett vágatnunk. Sírva búcsúztunk tőle s nehéz volt elviselni a hirtelen forró sivataggá vált kertet.

Mire idáig értem gondolatban, a borsó már kifejtve halmozódott a tálban, talán ha a negyede várt még a sorára, s eredeti rosszkedvem már nem volt sehol. Sőt, átjárt az öröm, ahogy visszagondoltam a két sivatagi nyárra, amely alatt elképzeltem, hogy milyen kis pergolát szeretnék, amelyet befuttatnék valami zölddel, és az immár forró teraszról oda húzódhatnánk egy-egy kávéra, fagyizásra, beszélgetésre. Jó sok vita követte az ötletelésemet, mert a tervezésben és műszaki dolgokban kiváló és verhetetlen drága férjem, András, próbálta megtervezni, amit képzelődtem, de sokáig kivitelezhetetlennek tartotta ajánlatomat. Végül zseniálisan megoldotta az összes műszaki feladványt, két mester felépítette, én pedig körbeültettem illatos lonccal, ami a második évre dúsan benőtte minden oldalát és a tetejéről, elöl, már huncut frufruként omlanak le virágzó hajtásai. Estelente finom illatot lehel és nagyszerű a ritka, pihenős félórákat alatta tölteni a végtelenül kényelmes, ringató karosszékben. Maga a felhőtlen kikapcsolódás árnyékából bámulni az örökké változó vándorló felhőket, a színesedő délutáni fényeket vagy este, a lonc illatában fürödve nézni a Kaszást, a Cassiopeiát vagy a Göncöl szekeret.

Határozottan boldog voltam mindezeket végiggondolván, és már csak pár hüvely volt a tálcán, amikor az ágyásban tobzódó margaréta tengerre esett a pillantásom. Túl voltunk már a kék, fehér és rózsaszín nefelejcsek tündéri takarójának látványán, elvirágzott a sötétkék, bordó és világoskék nőszirom is, és ebben az évben először sikerült virágzásra bírni a sok margarétát. Úgy látszik, kedvelik az idei időjárást, mert berobbant valamennyi bokor: milliónyi fehér virágának ragyogása barátsággal öleli körül a mélyvörös és a pezsgőszínű rózsa virágait, „lábaira” lelkesen kapaszkodnak föl a balkáni harangvirág kék csengettyűi és káprázatossá teszik ezt a ragyogást a kereklevelű tűzvirág valóban tűzvörös fürtjei. A margaréta fehér bokrai között most nyújtózkodik, terjeszkedik a bíbor és a sárga kúpvirág, és a terasz sarkában megduplázta méretét a virágba boruló levendula.

Elkészültem, legalább ötször ehetjük a kedvenc borsólevest, és nyoma sem maradt bennem fáradtságnak vagy szomorúságnak. Ebben a pár órában távolt maradt a világ minden zaja, tragédiája, drámája és gyűlölködése. Messze volt tőlem az összes manipuláció, a baljós jövő nyomasztó árnyai, a médiumok agresszív terrorja.

Csak a természet maradt velem, a szeretteim világa és tetteink nyomai körülöttem, csupa megnyugtató, értelmes és békés dolog. Mert megadatott, hogy az életnek az a része, ami rajtunk múlik, minden porcikájában szép legyen.

Azokkal a kedves Barátaimmal szeretném megosztani örömömet, hogy a fenti antológiában megjelenhetett két novellám, akik szívesen olvassák írásaimat. Hálás vagyok a kiadó témaválasztásáért (Érzés – a születéstől az utolsó leheletig és azután), amely lehetővé tette, hogy ebben a kötetben, “A hársfa lelke” címmel megörökítsem egy kedves fiatal barátom egyéniségét. Kisgyerekkora óta, hol közelről, hol távolabbról, de mindig szeretettel kísérgettük egymás életét, bánatunkra azonban a Sors csak 44 évet engedélyezett neki. Szeretném, ha így, legalább az emléke és talán lelke közöttünk maradhatna.

A másik, “Az élet minden porcikája” c. elbeszélésemben pedig egy hétköznapi helyzetben váratlanul talált öröm és békesség történetét mesélem el, de azt majd a következő bejegyzésben olvashatják.

A hársfa lelke

Utolsó levél Verának

2019. április 6-a gyászt hozott családunk minden tagja számára. Rövid, súlyos betegség után, negyvennégy évesen, váratlanul hagytál itt bennünket, Verus.  Gyerekkorodban édesanyáddal, Iluskával együtt szinte a családunk szerves részeivé váltatok, s mindkettőtök szeretete, barátsága, máig az életünk legszebb kísérője volt. Bámulattal figyeltem, ahogy szép, törékeny termeted ellenére hallatlan energiával korán saját lábadra álltál, szorgalommal, jóakarattal, ilyen fiatal korban szokatlan bölcsességgel küzdöttél meg az élet által állított feladatokkal, és évek óta fáradhatatlanul segítetted nem csak Iluskát, hanem minden hozzád fordulót. Húsz és negyven éves korod között gondolkodásod, jellemed, egyéniséged kivételes fejlődésen ment át, olyan intelligens, érzékeny, belátó és együttműködő emberré váltál, ami legtöbbünknek még 60-70 éves korunkra sem sikerül. Életed gondjait, nehézségeit, többnyire egymagad álltad, de szívesen osztoztál az örömeiden, s ezt a rendkívüli tartást ráadásul könnyed, szellemes, néha fanyar humorral fűszerezted, nem volt benned semmi fontoskodás. Legnagyobb, de megvalósulatlan álmodért, a szép családi életért sem pöröltél a Sorssal, még az élettel szemben is nagylelkű voltál: megbocsátottál. Kapcsolataidból megőriztél mindent, ami érték, elvetetted a haragot, nem ismerted a gyűlöletet.

Szellemed és lelked állta a megpróbáltatásokat, de a testednek úgy látszik mindez sok volt. Betegségedet is, az utolsó héttől eltekintve egyedül, példátlan erővel és méltósággal élted végig, mert nem akartál szeretteidnek az elkerülhetetlennél hosszabban bánatot okozni. Sőt, még intézkedtél is: azok gondjaiba ajánlottad Iluskát, akikben legjobban bíztál. Még az orvosi diagnózist hallva – hogy legfeljebb egy heted van hátra – sem sírtál, se nem lázadtál, csak annyit mondtál csendesen: megértettem. Még azt is elutasítottad, hogy kisebb beavatkozásokkal könnyítsenek fájdalmaidon.

Rettenetesen hiányzol, tapintható, fájdalmas űr kedves személyiségednek, földi lényednek elmúlása, mégis úgy érzem, bármily rövid volt is, értelmes, szép és teljes élet volt a Tiéd, melynek során számtalanszor fölülmúltad önmagad. Utolsó napjaidban egyfolytában melletted voltak, akikkel mély szeretet-kapcsolat fűzött össze:  Iluska és első szerelmed, Richárd. Az ifjúi fellángolásból nem lett házasság, de életre szóló barátsággá és vérszerződés-szerű munkakapcsolattá érleltétek hajdani érzelmeiteket. Végső perceidben ők fogták a kezed és Mária dalokat énekelve kísértek át az örökkévalóság végtelenjébe.

Emlékedet egy hársfa őrzi a Filozófusok kertjében, és sokunk szívében nem múló szeretet.

Földi lényedet ezzel a képpel őrzöm:

…Építek az égre házat
ott nem érhet semmi bánat…
Ne szomorkodjatok ❤

Ezzel a másikkal pedig, amit a halálodról értesülvén 10 éves kis barátnőd, Gréta festett Rólad és Neked szívbéli szeretettel, immár égi lényedtől búcsúzom:

Üldögélek itt, ifjú kis hársfád mellett a padon és szomorúan gondolom, hogy annyi más, fontos üzenet mellett, elmulasztottam figyelmedbe ajánlani Wass Albert szép gondolatait is arról, hogyan lehetne jól élni, mert bár Te már sok mindent tudtál ebből, azt hiszem, segíthet, ha majd újra elszánod magad a földi létre. Hiszem, hogy tér és idő, a létezés fizikai vagy szellemi volta a szeretet előtt nem akadály, ezért megpróbálom utánad küldeni, azzal a reménnyel, hogy szokásod szerint, most is fogadod, és szívedbe engeded a másik ember üzenetét:

Wass Albert: Így jó élni

„Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a Földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él. Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény. Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz. Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni! Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Igyekezz törődni velük. Azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz.”

A hársfa lelke finom, láthatatlan szál ég és föld, közted és az itt maradók között. A lombjai közt bujkáló napsugarak angyalszárnyakon hozzák üzeneteidet, ezer virágának illata pedig hozzád nyújtja-emeli a földiek szeretetét.

Ölellek a Mindenségen innen és túl, égi és földi szeretettel.

Véletlenül került a kezembe ez a könyvismertető, melyet Borvendég Deszkáss Sándor (Fehér Szarvas), fenti címmű könyvének 2005-ös, hasonmás kiadásáról írtam az Elektronikus Könyv és Nevelés c. folyóiratban. A nosztalgián kívül az késztet a közzétételére, hogy a rendkívül szép és izgalmas ifjúsági regény számos olyan gondolatról, cselekvésről, életcélról és a kitűzött célok eléréséért tett erőfeszítésről szól, amely a mai fiatalok számára ugyanolyan érdekes és fontos lehetne, mint a korábbi nemzedékek idején volt, de alig van olyan fórum, ahol találkozni lehet ilyen eszmékkel.

Az író több évtizedes munkája, amellyel az ifjúság vallásos nevelését szorgalmazta, népszerűsítette a cserkészet alapelveit, majd a hit és a cserkészet üldöztetése idején az indián létformába tömörítette ezeket az értékeket – óriási hatással volt a negyvenes, ötvenes évek fiataljaira. Aktív résztvevője volt az észak-amerikai indiánok megmentéséért indított hazai és nemzetközi mozgalmaknak is.

 Hat könyvének elolvasása, azt az érzetet keltette bennem, hogy személyes életéről szólnak ezek a történetek. Igaza van azonban Gergely Ferenc történésznek, aki figyelmembe ajánlotta Borvendég saját vallomását: „Sok valóságot és kevés mesét írtam össze ebben a hosszúra nyúlt beszélő levelemben. Nem írhattam csak valóságot, mert életemben több volt a fekete nap, mint a fehér […] Nem vagyok hőse, csak szerény összefűzője ennek a földi epizódnak.” Nem tudom, kapható-e még valahol ez a könyv, talán könyvtárakban még föllelhető, de szeretném az író varázslatos gondolataira ezzel a régi ismertetővel is felhívni a figyelmet.

*

A könyv egy városba kényszerült, a természet szépségét és szabadságát nehezen nélkülöző, a városi ember idegenségét elfogadni nem tudó, szomorú kisfiú vallomásával indul.

(…)   „Elkerültünk Kecelről, a nagy iskolaudvarról. Pestújhelyen egy ütött-kopott sárga bérház szűk szobája lett az otthonunk. Sötét, hideg odú. Rabcella volt nekem az a szoba.

(…) Kint az utcán sárga keramitos volt az út. Tele teherkocsival, autóval, kerékpárral. Az emberek köszönés nélkül mentek el egymás mellett. Se egy „dícsértessék”, se egy „adjon Isten”… Mindenki idegen volt mindenkinek. És sehol egy kis zöld fű. Vagy legalább egy darab homokos árokpart!…

(…) És megsirattam Kecelt. A nagy iskolaudvart. A zörgő szekereket. A hosszú, jegenyés utakat. A búzaföldeket. Az akácosokat. A tanyákat. A halastavakat. A gulyát. A kondát. A hajnali tülökhangot. És minden kis fűszálat. Minden kis porszemet… (…)

(…) Először arcomon patakzott a könny. De azután befelé gördült és a lelkemet öntözte végig…

(…) Végre rámtekintett a Gondviselés és a rideg, sötét odúba is besütött a napsugár. A hang ösvényén jött ez a fény. Kürtszó hozta, amit cserkészek fújtak! Cserkészek! Csodálatos hősök voltak ők előttem. Hiszen úgy hallottam: az erdőket, mezőket barangolják minden szabad idejükben! Fürdenek a folyókban! Másszák a hegyeket! Árvalányhaj van a kalapjukon… És napfény a szívükben.”

Így lelkesül föl a tizenkét éves gyermek, Borvendég Deszkáss Sándor, a természethez oly sok szálon kapcsolódó cserkészet megismerésén. Lázas szívvel keres egy világot, egy életformát, egy gondolkodásmódot, amely Magyarországon már a századelőn sem létezett, s amely iránt attól a pillanattól mély elkötelezettséget érez, hogy egy földrajz órán, először hall az indiánokról. Már akkor úgy tartotta a tudomány, hogy ez az emberfaj hamarosan eltűnik a föld színéről. Azonnal úgy érzi, hozzájuk, közéjük tartozik és felelős a megmaradásukért. Maga sem érti a titokzatos és gyötrő vágyakozást, ami hajtja őt, és végképp misztikussá varázsolja vonzódását szülei aggodalmasan emlegetett, rejtelmes szava, melyet újra meg újra kimondanak, valahányszor indiánokról beszél: Atavizmus!

  Az említett földrajz órán nyomban elhatározza, hogy ha felnő, az indiánok között fog élni és megmenti őket a pusztulástól, „feltámasztja” az indián népeket. Templomba is elmegy:

„Letérdeltem és csendes suttogással szóltam az Egek Urához: Édes jó Istenem, ne adj nekem semmi örömet, csak azt engedd meg, hogy ez a tervem sikerülhessen…”

  A cserkészélet alapozza meg edzettségét, itt tanul fegyelmezettséget, és kiváló parancsnokuknak köszönhetően azt is megérti, hogy a szabályokra, nem mint az embert gúzsba kötő béklyókra kell tekinteni, hanem mint a közösségek megtartó oszlopaira. Életének különös fordulatai, mintha eleve elrendeltséget mutatnának, és egyre közelebb viszik őt az indiánokhoz. Egy, a budai hegyekben tett kiránduláson, kis híján mély barlangba zuhan, és egy véletlenül arra járó amerikai újságíró, mint kiderül, egy soson indián menti meg. Megismervén a fiú régóta tartó vonzódását és elhatározottságát az indiánok megmentésére, mélyen meghatódik, maga is valami sorsszerűséget lát találkozásukban, és másfél évig minden idejét annak szenteli, hogy valamennyi indián tudományra megtanítsa a gyermeket. Amikor újságja visszarendeli Amerikába, Isten előtt fiává fogadja az ifjút, és a Fehér Szarvas nevet adja neki:

„Ezt adom emlékbe neked, fiam, mert nemes vad vagy, mint a szarvas, és nem a bőröd, de a lelked fehér… Beszéltem.”

  Később, levélben elküldi neki Amerikából a szabad sosonok törzsének oklevelét, melyben örök időkre tiszteletbeli főnökükké választják Fehér Szarvast.   A fiú orvosnak készül, és tanulmányai mellett, létrehozza a Magyar Indiánok Egyesületét. A tagok, különféle munkák vállalásával keresik meg a pénzt arra, hogy az egész világra kiterjedő levelezésbe kezdjenek az indiánok érdekében, angol, spanyol, francia, portugál és német nyelven. Felhívásuk, melynek jelszava:
„Segítsd az indiánokat, ahol csak lehet!” – világszerte óriási visszhangra lel, és fölkelti az érdeklődést tevékenységük iránt.   A vágy, hogy tegyen valamit az indiánok megmentéséért, egyre erősödik benne, s furcsa elhivatottsága arra készteti, hogy megszakítva orvosi tanulmányait, elinduljon az indiánok földjére. Szándéka akkor érik cselekedetté, amikor édesapja föltárja neki a nagyapja történetét, és megtudja, hogy ő ugyanilyen szenvedélyes szeretettel szolgálta az indián nép megmaradásának ügyét. Kilenc-Vadlúd-Az-Égen főnök (a nagyapa ezt a nevet kapta az indiánoktól), egy ideig közöttük is élt Amerikában, tervet dolgozott ki „a faj feltámasztására”, de családi kötelezettségei miatt munkáját félbehagyva, haza kellett térnie. A lelke belepusztult ebbe a kényszerbe, s halálos ágyán kinyilvánította akaratát, hogy unokája legyen műve folytatója. Sándor szülei, akik féltek, hogy gyermekük is elmegy majd az indiánok közé, sokáig titkolták a nagyapai „örökséget” és ezért emlegették folyvást aggodalmasan az atavizmust, ami átöröklést, az egyik ősre való visszaütést jelent.  
Amikor Fehér Szarvas megérkezik Montanába, Ülő Sas mohawk törzsfőnök döbbenten tekint rá: azonnal fölismeri benne Sziklás Hegyek Varázslójának unokáját, aki megjelenésében tökéletesen olyan, mint nagyapja volt egykoron. A „Vörös Faj Abroncsában” Fehér Szarvas maga is elvégez néhány „próbát”, és ezalatt csodálatos élményekben van része. Ilyen, a természetben 9 napos egyedüllétet követelő „Bölény próba” során szerzett tapasztalata is:

„…aki a magányt megismeri, az meg is szereti és vágyakozik mindig utána… És az ilyen emberre sohasem tud hatni a tömegek akarata, mert erős bástyája néki mindig a saját, önálló gondolatvilága…”

Fehér Szarvas minden segítséget megkap az indián törzsektől, és sikeresen befejezi küldetését. Végül feleségül veszi Wap-O-t, a törzsfőnök szépséges leányát, akit már Amerikába érkezése pillanatában megszeretett.   Az indiánok pedig, ünnepélyesen visszaadják Sziklás Hegyek Varázslójának a becsületszavát.  

*

Napjainkban különleges küldetése lehet Fehér Szarvas könyvének. Középszerűség és igénytelenség uralta világunkban a fiatalság végre találkozhat benne a létezés olyan formájával, amely fölemeli, megerősíti a lelket és megnemesíti az életet. A mai gyermekek előtt szinte ismeretlenek azok a játékok, melyekben komolyan próbára tehetik saját képességeiket, testi-lelki erejüket, bátorságukat, fegyelmezettségüket, talpraesettségüket és megmutathatják, hogy képesek önzetlenül alárendelni saját kényelmüket egy magasabb célnak vagy a közösség érdekének – miként a szerző tette kisfiú korában, cserkészként. Ugyancsak bámulatba ejtő a már felnőtt író sok-sok lelki és fizikai erőfeszítése azért, hogy a kitűzött cél elérésére képes, és az indiánok megbecsülésére méltó legyen. Nem is a fizikai próbák a legnehezebbek ebben a folyamatban, hanem annak a bölcsességnek a megszerzése, amelyet csak a „testvérek vagyunk” fogalom teljes átélése, a természetbe való csendes belesimulás, a szemlélődés, a létezésben való valamennyi élő és élettelen társunk megismerése, megértése és olyan mérvű tiszteletben tartása adhat, amilyet az ember önmagának is kíván.  

Az író úgy meséli el történetét, hogy az olvasó örömmel azonosul vele, és egy pillanatra sem vágyik kivonni magát a főszereplővel történő események hatása alól. A szerzővel együtt kalandozzuk végig a kisfiú kamaszodásának és ifjúvá érésének, a cserkészélet romantikus és romlatlan világának, majd a fiatal felnőtt – már felelősségvállalással teli – tudatos küzdelmének szép és izgalmas fordulatait, és végül hálásak vagyunk, hogy elkísérhettük az írót ezen az úton.

A Szikláshegyek Varázslója csodálatos könyv. Az olvasó – bármilyen életkorú is – megérti Borvendég Deszkáss Sándor olthatatlan vágyát a természetesség, a kölcsönös tiszteletadás és segítségnyújtás, a fegyelmezettség és a föltétlen megbízhatóság kultúrája, az észak-amerikai indián kultúra iránt.   Az olyan közösségekben, amelyekben magától értetődő, hogy még a holtak is állják a szavukat, boldogabb a gyerekkor, méltósággal teli a felnőtt lét, és szebb az öregség. Öröm és tanulság megismerni őket.

Fehér Szarvas: A szikláshegyek varázslója. Bp.: Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 2005. 256 p., XVI l., 10 színes tábla. Hasonmás kiadás.  

Rita lányunk olyan kedves volt, hogy bár túl voltunk már az “aranylakodalmunk” ünneplésén, amikor végre megkezdődött az iskolai szünet és hazajöttek nyaralni, az unokáink figyelmét felhívta erre a ritka évfordulóra. Mostanában a tízéves Álmos is, és a hétéves Endre is szívesen festeget és ajándékként, ezen a módon örökítették meg az érzéseket, amiket ez a gondolatkör kiváltott belőlük. Nagy örömet szereztek képeikkel, íme néhány fotó az átadásról:

Kaptunk még egy nagyon kedves ajándékot:

A Magyar Nemzet 2019. július 8-i számának Vélemény rovatában jelent meg a fenti című írásom, amely a Lelkek és Arcok című könyvem, Még egyszer az anyaságról c. fejezetének tömörített változata.

Hét perc figyelem naponta

A feminizmus örvén a liberális világrend, amely most a migrációval, a genderelmélet terjesztésével és hasonlókkal készül végleg tönkretenni a keresztény kultúrát és a nemzetállami létet, a családok szétverésével, a nők egyenjogúság címén való munkába állításával már nagyon régen megkezdte a normális társadalmak felszámolását. Ezzel a húzással gyakorlatilag ellehetetlenítették a gyerekek értelmes nevelését, valamint a társadalom legkisebb sejtjének, a családnak a fennmaradását. Azzal pedig, hogy a gyerekek neveletlenül nőnek fel, legtöbbet a nagy közösség, a társadalom veszít. Ne feledjük, dr. Zacher Gábor 2014-es adata szerint a kétkeresős családokban átlagosan napi hét (!) perc jut a gyerekekkel való foglalkozásra.

Kizártnak tartom azt is, hogy női agy szüleménye volna az egyenjogúságnak a jelenlegi formája, amely a legtermészetesebb női tevékenységeket, a gyermekek világra hozását, fölnevelését és a családok gondozását minősíti az egyetlen olyan munkává, amelyért nem illeti meg jövedelem – saját jogon járó megélhetés – a nőket. Ez egyértelműen arra készteti őket, hogy bármi mást vállaljanak, hiszen a család – főleg a nagycsalád – főállású szolgálatának egyenes következménye a szegénység és a kiszolgáltatottság. Ugyanaz a politikai cél és gazdasági érdek szülte ezt a természetellenes teóriát, mint az összes többi káoszteremtő víziót.

Végigéltem a „Legfontosabb a munkavállalás”, a „Valósítsd meg önmagad!”, a „Szexuális forradalom”, és a „Mert te megérdemled” szlogenek évtizedeit. Egyértelműen ennek a liberális gondolkodásmódnak tulajdonítom, hogy a hagyományos értékrend, amelyben a férfi képviselte az erőt, a biztonságot, erkölcsi példát mutatott, a nő pedig biztosította a kisközösség belső rendjét és tisztaságát, a türelmet, a szeretetet, az elfogadást és a gondoskodást, vele a női minőséget, kiszorult a világból, az életünkből. Pedig ez a hagyományos értékrend már bizonyította életképességét, és egy reális egyenjogúsítással tökéletesíteni lehetett volna. Nagyon fontos lenne újradefiniálni az egyenjogúság fogalmát, mert csak akkor lehet igaz és tartalmában teljes, ha az anyaság is erkölcsileg és anyagilag megbecsültté, választhatóvá válik. A család megbecsülése önmagában kevés, mert abból nem lehet a villanyszámlát kifizetni.

Már három vagy négy generáció nőtt föl úgy, hogy az említett női minőség hiányzik az életükből. Ezek a nemzedékek úgy cseperedtek fel, hogy a születésük utáni öt-hat év nagy részét az édesanyjuktól, nagymamájuktól távol, valamilyen közösségben, bölcsődében vagy óvodában töltötték, mert az anyák – szükségből, társadalmi elvárásból vagy önmegvalósítási szándékból – visszamentek dolgozni. Ezek az intézmények remek gyermekmegőrzők, közülük sok oktatási szempontból is kiváló, de alkalmatlanok arra, hogy a kicsik kívánatos vagy legalább megfelelő szocializációját elvégezzék. Elérhető egy felszínes rend betartása, a napi program lebonyolítása, de nem lehetséges az együttélési szabályok ösztönszintű elsajátíttatása és e szabályok alkalmazásának automatikussá tétele.

Csak az édesanyával és a családtagokkal való mindennapos, szeretetteljes testközeli kapcsolat hoz olyan érzékeny helyzeteket, amelyekben van elegendő idő megértetni a kisgyerekkel, hogy egy közösségben bármilyen problémára emberséges, az egész közösségnek megfelelő válaszokat kell keresni. Csak a család kisközösségében lehetséges elérni, hogy saját tapasztalatok megszerzésén keresztül váljon vérré a kisgyermekben a jó és a rossz egyértelmű megkülönböztetése, a felelősségvállalás, a másikra való figyelés, a kölcsönösség, a tisztelet, a hűség, a becsületesség, a kötelesség és elkötelezettség, az elfogadás vagy elutasítás, az alapvető jóakarat és jóindulat, a megbocsátás, a bajokkal való szembenézés, a megoldás keresése és megtalálása, a valahová tartozás kötődése és az identitás őrzése. Intézményi keretekben, csoportosan jól továbbfejleszthetők ezen képességek, de a hiányzó alapok nem pótolhatók.

Ezeket az alapvetéseket kisgyerekeknek igazán jól nem a logika, a tanulmányok, a törvények vagy a paragrafusok előírásaival, hanem a szeretet nyelvén, a családi szokások által lehet megtanítani. Így volna folyamatosan pótolható a női minőség a társadalmakban. Ha ez kimarad – mint ahogy 70-80 éve kimarad –, akkor válik a társadalom olyanná, mint ma: nagy hányadban egymással és a világ gondjaival nem törődő, csak a saját érdekre és az anyagi haszonra tekintő, kíméletlen individuumok gyülekezetévé. Természetes, harmonikus élet, amely egyaránt szolgálja a családok és a nemzetek továbbélését, csak a férfi és a női minőség egyensúlyában lehetséges.

A női élet legmagasabb rangú teljesítménye az életadás és a megszületett életek támogatása abban, hogy a lehető legkiválóbb minőséggé érjenek. Ha a társadalom ezt a munkát értékén kezeli, valódi erkölcsi és anyagi megbecsülésben részesíti, s egyben egyértelműen megfogalmazza e tevékenységgel szembeni elvárásait, akkor nem kell demográfiai katasztrófától tartania, és tapasztalni fogja, hogy egy nemzet számára ez a legjobb beruházás.

A lármásan hirdetett liberális iránymutatások (értékrendnek nem nevezhetők, mert nincs bennük se érték, se rend) közepette felnövő „hétperces gyerekek” közül kerül ki egyre több kisiklott életű, alkalmazkodni, beilleszkedni, a másik emberrel törődni, együttműködni nem tudó és nem is akaró, sehová sem tartozó fiatal. Otthonról kapott belső tartás hiányában nem az értelmes munkában és a jó emberi kapcsolatokban keresnek megoldást az életükre, hanem italban, drogban és örökös bulizásban. Sok esetben már e nemzedék tagjai randalíroznak, rombolnak a köztereken, és fiatal országgyűlési képviselők személyében sajnos a Parlamentben is.

A szerző az Összefogás a Gyermek- és Családbarát Magyarországért Szakértői Műhely tagja

Egészen rövid leszek: a FIDESZ-KDNP óriási fölénnyel, 52 %-kal megnyerte a választást, és az eddigi 12 helyett, 13 képviselőt küldhet az Európa Parlamentbe. Második helyen a DK végzett 16%-os támogatással és 4 képviselőt küldhet ki. Harmadik lett a Momentum …. %-kal, 2 főt küldhet. Negyedik az MSZP 6 %-kal, 1 főt küldhet és ötödik a Jobbik …%-kal, 1 képviselőt állíthat. Az LMP nem jutott be, és még aznap este lemondott az elnöksége.

Ezzel az eredménnyel a FIDESZ-KDNP valószínűleg a tagállamok közül a legnagyobb támogatást, felhatalmazást kapta az ország lakóitól.A választáson Európa-szerte fölerősödtek a migráció ellenes erők, és csöppet sem irigylésre méltó a kormányunk azért a várhatóan óriási küzdelemért, ami ezután következik, s amelyhez csak sok-sok erőt és kitartást kívánhatok.

Mindezek ellenére egyáltalán nem vagyok sem elégedett, sem nyugodt. Amikor Simon János politológus azt mondta, jó lenne 35%-os részvétel, én azt mondtam, 45 %-kal lennék elégedett. Ezt majdnem el is értük, de annak az iszonyú erőfeszítésnek az ismeretében, amelyet a kormánypárt a kampányban véghez vitt, nagyon kevésnek tartom azt a kb. 3.700 millió főt, aki elment szavazni. Még mindig több, mint 4 millió magyart nem érdekelt sem az hazája, sem a saját és honfitársai, sem az utódai sorsa. Érthetetlen számomra ez a közöny, vagy felelőtlenség, mert itt nem az volt a kérdés, szeretik-e a kormánypártot, hanem arról, megmaradhatunk-e a saját kultúránkban, őrizhetjük-e nem mindennapi történelmünk emlékeit és erőt meríthetünk-e ezekből, ennek a páratlan nehézségekkel érkezett 21. századnak a túléléséhez.

Legalább ennyire nyugtalanítónak, sőt, elszomorítónak tartom, hogy a rendszerváltás utáni idők, politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg legkártékonyabb politikusa, a DK elnöke, Gyurcsány Ferenc, ismét a második legnagyobb politikai erő vezetője lehet. Hogyan juthatnak emberek százezrei odáig, hogy elfelejtik mindazt a rettenetet, amit ez az ember művelt az országgal, és ismét bizalmat szavaztak neki? Gyanítom – és ez végképp elkeserítő – hogy a fiatalok jelentős részének fogalma sincs, se a múltunkról, sem a jelen lényegi problémáiról, ráadásul láthatóan komoly befolyásolás alatt állnak (valószínűleg anyagi tekintetben is). Mindezek a tények jelentősen csökkentik az örömöt, amit ezek nélkül éreznék a választás eredményét látva.

Ki tudja a választ?

Másfél évvel ezelőtt, annyira elkeserített, hogy a 8 millió magyar szavazó közül (ha jól emlékszem) csak 1,3 millió volt hajlandó válaszolni a migrációval kapcsolatos konzultációs kérdésekre, hogy már föltettem néhányat az alábbi kérdések közül. Most, a 2019. május 26-i választás előtt, továbbiakkal kibővítve ismét közzéteszem, mert választ követelnek. Ha meg akarjuk védeni magunkat, a válaszadás nem halogatható, és nagyon fontos, hogy együtt találjuk meg rájuk a megfelelő feleletet.
– El tudjátok képzelni, hogy erőteljes külső szervezés nélkül egyszerre indult világgá 6 millió ember?
– El tudjátok képzelni, hogy akik tisztességes szándékkal új hazát akarnak választani, ahol majd igyekeznek mielőbb beilleszkedni, munkát találni és békében élni, azok indulás előtt gondosan eldobják összes iratukat, útlevelüket, igazolványukat, anyakönyvi kivonatukat?
– El tudjátok képzelni, mi marad a nagyon liberális, agyon emancipált (azt ma már nem állítom, hogy nagyon kulturált!) Európából, ha túlsúlyba kerülnek a nőket alsóbbrendűként kezelő, ha kell, egyszerűen agyonütő, többnejűséget hirdető iszlám hitűek?
– El tudjátok képzelni, mi marad az életünkből, ha a kereszténység értékrendjének alapját jelentő, egymás iránti tiszteletet és szeretetet fölváltja, a hatalmat Allah támogatásával, erőszakkal megszerzők hada? 
– El tudjátok képzelni, miféle hatások késztették az EU vezetőit arra, hogy a népek és kultúrák ilyen mérvű keveredését támogassák? 
– El tudjátok képzelni, hogyan gondolhatta Merkel, hogy joga van a tagállamokkal való minden egyeztetés nélkül Európára szabadítani idegen kultúrából érkezők millióit, csak azért, mert Németország lakói lusták még a szaporodásra is, nem óhajtják a nehezebb munkákat elvégezni, ahhoz nekik vendégmunkások kellenek, mert legyen övék az élet alja? Ráadásul mindezt humanitárius és szolidáris cselekedetnek merik nevezni!
– El tudjátok képzelni, hogyan (de főleg: ugyan milyen „ösztönzésre”?) gondolhatják úgy az Európa Tanács vezető tisztségviselői, hogy ennek a németek hasznára hozott, senkivel nem egyeztetett intézkedésnek a terheit viszont rákényszeríthetik, egyszerűen ráterhelhetik, szétoszthatják más, az ügyben vétlen országok között?
– El tudjátok képzelni, hogyan merészelik ezt olyan államok ránk kényszeríteni, amelyek a gyarmatosítás révén azon népek kiszipolyozásából gazdagodtak meg, amelyek az általuk előidézett nyomor elől indulnak most – Merkel hívó szavára – Európába? Mert ezerszer többen vannak a gazdasági bevándorlók, mint az igazán háború elől menekülők!
– El tudjátok képzelni, kinek az érdeke mindez?
– El tudjátok képzelni, hogy az embercsempészek, valamint a migránsokat segítő, állítólag civil szervezetek, busás haszon nélkül, kizárólag szívbéli jóságból dolgoznak oly szorgosan?
– El tudjátok képzelni, mihez kezdenek majd azok az évezredes európai kultúrához ragaszkodni kívánók, akik semmi mást nem akarnak, csak szokásaikat megtartva békében élni, de ezt egy másik, erőszakosan térítő hitvilágú nép beözönlése nem engedi? Sőt, a legdrasztikusabb módon torolja meg az ilyen szándékot?
– El tudjátok képzelni, milyen lesz az a szomszéd, aki sértésnek tekinti, ha karácsonyfát állítasz?
– El tudjátok képzelni, milyen lesz, ha ez a szomszéd alávaló nőnek nézi, aki ujjatlan pólóban dolgozik a kertben?
– El tudjátok képzelni, hogy ez a migráns szomszéd munka nélkül, beilleszkedési szándék nélkül, a szokásaink, hagyományaink eltiprásán fáradozva, migránskártyán sok-sok magyar nyugdíjának a dupláját veszi fel havonta?
– Emlékeztek még milyen volt, amikor 2015-ben berontottak, falvakat, termőföldeket fosztogattak, vonatokat szálltak meg, autópályák forgalmát lehetetlenítették el, és tönkretették a Keleti pályaudvart és környékét?
– Emlékeztek még rá, hogy Gyurcsány mindezt önfeledt, boldog ünneplésnek nevezte?
– Emlékeztek még rá, hogy kik számolták fel ezt a rémes állapotot, kik építettek kerítést, kik állítottak határvédőket, kik harcolnak értünk egyfolytában az EU-ban, ahol minden bűnük hátrányos következményeit másokra akarják hárítani? 
– El tudjátok képzelni, milyen lesz, ha itt is lángba borulnak a templomok és életveszélybe kerülnek a keresztények?
– El tudjátok képzelni, mi történik, ha az idecsődített életerős, fiatal migráns férfiak tízezreinek, az ebben érdekelt aljadékok fegyvert nyomnak a kezébe?
– El tudjátok képzelni, milyen lesz, ha a Liszt Ferenc repülőtéren ordítja majd több száz, az EU (benne a migránspárti balliberális szégyenmagyarok) által idekényszerített bevándorló, hogy Magyarország nem a tiétek?
– Tudtok mondani a kormánypárton kívül csak egyetlen másik pártot, amely a magyar érdekeket, a magyar kultúrát és szuverenitást képes nem csak képviselni, hanem megvédeni is?
– El tudjátok képzelni, mi lesz a sorsunk, ha most május 26-án, ismét csak 1.3 millió magyar megy el az FIDESZ-KDNP mellett letenni a voksát?
– Tudja valaki, hová lett 5 millió pártállástól független, de a hazáját, a honfitársait és a gyermekeit, unokáit szerető magyar?
Ki tudja mindezekre a választ?
2019. május 22.

2019. április 26-án, a Millenárison tartották a 26. Nemzetközi Könyvfesztivált. Az Irodalmi Rádió jóvoltából én is részt vehettem, a közelmúltban megjelent Lelkek és Arcok című könyvemmel. Volt egy példánya a könyvnek, amely különleges helyre került: egy Bogisich Ferenc? nevű úr hobbija az, hogy újonnan megjelent könyveket vásárol, de csak ha dedikálja neki a szerző. Így került be a Lelkek és Arcok egy 13000 könyvből álló gyűjteménybe. Néhány fotó, erről a számomra emlékezetes eseményről: