Nádasi Katalin blogja

A Kortárs Magyar Irodalom Karácsonyi pillanatok című kötetében megjelent a Karácsonyi csönd című elbeszélésem:

Többször éreztem, hogy előrelátó alkatom ellenére, nem mindig alakul úgy az életem, ahogy megtervezem. Fiatalon, második gyermekem születésekor legyintett meg a sors először, és helyezte kilátásba számomra az otthoni betegápolást, mint életpályát. Nyitott gerinchasadékkal született kislányunkról az orvosok úgy vélekedtek, hogy mivel általános állapota jó, három műtét után tolószékben ugyan, de akár a huszadik évét is megélheti. Nem részletezem, hogyan tanul meg egy anya együtt élni a gondolattal, hogy a gyermeke egész élete egy ilyen rövidre szabott gyötrelem lesz, amin jóformán csak szeretettel lehet valamelyest enyhíteni. Igyekeztünk felkészülni, és a kórházban töltött hónapjait erre a lelki megerősödésre szánni. Mire végre elfogadtuk a helyzetet, az élet úgy döntött, hogy még sem így lesz, és a kisbabánk – az orvosok szerint minden magyarázható ok nélkül – meghalt. Az azóta eltelt majd’ fél évszázad távlatából úgy látom, abban az időben alakult ki bennem mélységes empátia a kiszolgáltatott, elesett emberek iránt.

A következő éveket úgy tudtam átvészelni, hogy igyekeztem nagyon szeretett film gyártásvezetői szakmámra és egy oktatófilm stúdió vezetésére koncentrálni összes energiámat. Több mint két évtized elteltével azonban kiderült, hogy ezt a nagyon szép, ám a sok vidéki forgatás miatt rendszertelen életvitelt, a gyerek és a család mellett nem bírom. Változtatnom kellett, a már egyértelműen ebből eredeztethető, rendszeresen égbe szökő vérnyomásom miatt.

1988 végén fizetés nélküli szabadságot kértem, pár hetet pihenni akartam, majd egy kevésbé mozgalmas munkát keresni. Ám még csak egy hete voltam otthon, amikor az élet ismét közbe szólt: férjem édesanyja combnyaktörést szenvedett, és röviddel később kiderült, hogy édesapja rákbeteg. Férjemmel (aki úgy nőtt föl, hogy édesanyja mindig otthon volt, klasszikus családanyai szerepben) megbeszéltük, hogy ebben a váratlan helyzetben vállalom az ő gondozásukat. Akkoriban olyan büszke (ma úgy mondják: bolond) voltam, hogy nem igényeltem ápolási díjat, mondván: nem kérek pénzt a hozzátartozóim megsegítéséért. Sajnos, apósom hamarosan meghalt, anyósomnak pedig csípőműtétje után akkora fájdalmai voltak, hogy el kellett távolítani a beültetett protézist, ami végül járóképtelenné tette. Állandó segítségre volt szüksége. Mivel a város túlsó végén éltek, négy éven át ezt a segítséget budai családi házunkban biztosítottuk számára.

1992-ben kezdtünk vidéken építkezni, világos volt, hogy magunkkal visszük férjem édesanyját. Az én szüleimnél is voltak komoly egészségi problémák, édesanyám egyre súlyosodó gerincbetegsége miatt már harmadik éve nem tudott lemenni a lift nélküli ház második emeletéről, ráadásul az M7-es út szörnyű forgalma dübörgött a házuk mellett, a jó levegőtől is megfosztva őket. Amikor megtudták, hogy vidékre költözünk, ők is szerettek volna velünk tartani. Így történt, hogy végül a telkünkön két házat építettünk, egyikben 1-1 önálló lakást anyósomnak és a szüleimnek, a másikban a magunk és leányunk otthonát. Nagy erőfeszítés volt ez a dupla építkezés, de az eredmény mindnyájunk örömére szolgált.

1994-re már túl voltunk a rendszerváltoztatáson, ezerszámra szűntek meg a munkahelyek és világossá vált számomra, hogy még a nyugdíjhoz szükséges szolgálati időm sem lesz meg, ha így folytatom. Férjem, egyetemi oktatóként rengeteget dolgozott, de ebben a kétkeresősre berendezett világban nagyon hiányzott a második fizetés. Ekkor igényeltem ápolási díjat anyósom gondozásáért. Ezt sem részletezem, de mindenki el tudja képzelni mit jelent a havi hatezer forintos jövedelem, az akkori 33 ezres átlagjövedelemhez képest. (Ráadásul nyugdíjamat az utolsó, 42 évesen kapott fizetésem alapján állapították meg, ezért vagyok ma is kisnyugdíjas!) Erre a képtelenségre többször próbáltam felhívni a munkaügyi és családügyi felelős vezetők figyelmét, de bátorító vállveregetésnél egyebet nem kaptam. Ma már lényegesen jobb a helyzet, de – szerintem – most sem megfelelő.

Az otthonápolásról gyűjtött tapasztalataim sokrétűek, túlmutatnak az alapfeladaton. Otthon beteget ápolni azért nehezebb, mint egészségügyi intézményben, mert egyrészt egy lakásban nincsenek ezt megkönnyítő felszerelések és kisegítő személyzet (mosás, főzés, takarítás stb.), másrészt nagyon hiányzik az a tudat, hogy lesz műszakváltás, amikor majd megpihenhetek, vagy jön a szombat, a vasárnap, az ünnepnap. Egyik sincs, és talán ez az állandó, „egyedül vagyok a fedélzeten, soha nem lehet lazítani vagy megbetegedni” érzés a legnehezebb ebben a feladatban.

 Ezzel együtt, számomra ez a végül 16 éven át tartó folyamat egy felemelő, az életemnek értelmet adó, és a szüleinknek, kilencvenedik évükhöz közeledve biztonságot és nyugalmat hozó időszak volt. Bár ezért a csak szeretetből végezhető, nem könnyű munkáért, az állam részéről sem erkölcsi, sem megélhetést adó anyagi megbecsülést nem kaptam, mégis, számomra felért egy életmű díjjal, hogy végig egy olyan család voltunk, ahol bármelyikünknek támadt valami gondja, a többi kezét-lábát törte, hogy segítsen neki. Ahogy az a korral jár, szüleimnek is egyre több gondozásra volt szükségük, így egy ápolási díj mellett valójában mindhármukat folyamatosan segítettem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy amikor édesapám már nagyon betegen, 85. évében kétségbeesve kérdezte tőlem, hogy „kislányom, mi lesz, ha leesek a lábamról”, akkor elmondhattam neki, hogy ugyanaz lesz, mint amikor én voltam magatehetetlen kisbaba, és ők mindent megtettek értem. Akkor ők segítettek, most én teszem, örömmel. Így van rendjén a világ. Sokat jelentett nekem a tudat, hogy férjemmel együtt békés, nyugalmas életvégi éveket teremtettünk a szüleinknek, akik hálával és látható megnyugvással fogadták a gondoskodást.

Az is nagy tanulság volt számomra, hogy mit jelent egy család életében a puszta tény, hogy a nő otthon van. Ezer példát tudnék sorolni, kezdve onnan, hogy otthonmaradásomkor 12 éves kislányunk nyakamba ugrott örömében, és végre maradt időnk az ebéd mellett nagyokat beszélgetni, egészen addig, hogy a korábban az időhiány miatt állandóan „szaladó” otthonunk rendezettebbé vált, nem este kezdtünk kapkodni, és legyűrni a kötelező tennivalókat, hanem a már kész vacsora mellett egymásra figyelni is ráértünk.

Ezek alatt az évek alatt érlelődött meg bennem a gondolat, hogy a feministák részéről óriási hiba volt az anyaságot, a család körüli feladatokat cselédmunkává minősíteni, és ezek alól „felszabadítani” a nőket. Értelme és haszna annak lett volna, ha ezeket a családért végzett, nagy fontosságú és sokszínű tevékenységeket emelték volna bármilyen más munkával egyenlő rangra, munkaviszonyt és tisztességes jövedelmet követeltek volna érte. A fizikai munka ugyanis, századrangú része ennek a feladatkörnek, eltörpül az ehhez szükséges állandó értelmi, érzelmi, emberi „adakozás” és segítőkészség mellett. Ennyi év alatt megtapasztaltam, hogy minden nehézségével együtt, ez az életforma nyugalmat és harmóniát teremthet az egész család életében és nem helyettesíthető semmilyen más családszervező erővel.

Akármennyire szerettem is a szakmámat, ma úgy érzem, ez a családért végzett munkám értékesebb volt, a korábbinál. Annak ellenére így van, hogy amikor betegem halálával 2007-ben megszűnt az ápolási díjam, a nyugdíjkor eléréséig nem kaptam sehol állást (mert hol túlképzett, hol túlkoros voltam), sem munkanélküli segélyt, az állam totálisan cserben hagyott. Szerencsére a férjem nem.

Mindezekkel együtt, ha újra kezdhetném, ugyanígy tennék.

A jelenlegi ellenzéktől, persze.

Egyszer, egyetlen egyszer talán el kell mondanom, hogy negyven éves koromig, abszolút politikamentesen éltem. Életkoromnál fogva, természetesen voltam úttörő és KISZ tag is, nem mintha különösebben érdekelt volna, de otthon a szüleim nem politizáltak, azokban az iskolákban pedig, amelyekbe jártam elkerülhetetlenek voltak ezek a szervezetek, és szerencsémre, nem is próbáltak megszólítani, vagy propagandistává tenni. Így aztán szépen elsétáltunk egymás mellett. Később a munkahelyemen hasonló szerencsében volt részem: elég volt a munkám, nem kellett belépnem az MSZMP-be, a nyakláncomról a keresztet is csak egyszer próbálta leparancsolni a személyzetis, de kivédtem azzal, hogy ebbe senki nem szólhat bele, s az sem rázott meg különösebben, hogy így aztán a személyzeti aktám szerint, politikailag megbízhatatlan lettem. Ezt azonban sem fizetésben, sem megbecsültségben nem éreztették velem. Szerettem a munkámat, minden erőmmel arra koncentráltam, és meggyőződésem volt, hogy ez a legjobb, amit a családomért, magamért és a hazámért tehetek.

Ehhez a gondolatkörhöz tartozik az is, hogy az általános iskola vége felé jártam, amikor megismertem Radnóti Miklós, Nem tudhatom című versét, amely döbbenetes módon ráépült bennem egy különös, szilárd alapzatra, melyet gyerekkoromból hoztam. A falun töltött első éveim következménye lett az erős testi-lelki kötődés az anyaföldhöz, a véremmé vált vonzódás a természethez, a magyar tájhoz és a benne élő nép, a szinte teljes önellátásra képes, ezért szabad és független gazdálkodók iránt. Ez a kettő együtt egy csendes, de eltörölhetetlen, mély szeretetet hozott létre bennem a szülőföldem iránt.

Magam számára is meglepő volt, hogy harminc évvel ezelőtt, 1990-ben az első szabad választás lehetősége, óriási lázba hozott, pedig, ha nem is voltam elégedett az életszínvonallal és a lehetőségeinkkel – elnyomottnak soha nem éreztem magam.  Ez lehet puszta szerencse, vagy annak a következménye, hogy távol maradtam a politikai köröktől, esetleg egyszerűen annak, hogy még fiatal voltam és sem a múltba, sem a jövőbe nem néztem túl távlatosan. Felejthetetlen élmény maradt számomra, amikor Antall József személyében megjelent az első olyan politikus a közéletben, aki képes volt fölkelteni az érdeklődésemet és tartósan megtartani a figyelmemet. Beszédeit hallgatva fogalmazódott meg bennem, hogy a korábbi politikusok azért  voltak képtelenek figyelemre késztetni, mert mintha állandóan elhasznált közhelyeket szajkóztak volna, olyan lózungokat, melyek nem egy politikus önálló, intelligens gondolatai voltak, hanem csak az emberek „beoltását” szolgáló, a vezetés akaratát nehéz vasdorongként sulykoló eszközök. Magyarul: Antall volt az első miniszterelnök az életemben, aki nagy műveltségű, keresztény és polgári értékrendű, kiváló személyiség volt, aki gondolkodó embereknek tekintette az állampolgárokat, és ehhez méltóan kommunikált velünk. Magam számára is elképesztő volt az a lelkesedés, amit ez tény kiváltott belőlem, hirtelen, mintha fölrobbant volna bennem az addig nem tudatosult, sokéves hülyének nézettség haragja. Akkor kezdtem el a politikára figyelni.

És nem csak Antall Józsefre, hanem politikai ellenfeleire is. Éppen úgy érdekelt, mit akarnak, mit képviselnek ők, mint az Antall köré tömörült MDF-es politikusok céljai. A puszta lehetőség, hogy a sok éve egyforma, egyre büdösebb mocsárból, a mindig csak egyetlen dologból való választás lehetőségéből valami változásba kezdhettünk, és az áporodott levegőt friss, energikus áramlat váltotta fel: mindez örömmel töltött el, és egy szem emberségem teljes tudatában, szerettem volna részt venni ezekben a megújhodást hozó folyamatokban. Egy percig sem gondoltam, hogy sok múlna rajtam, de azt igen, hogy tudni akarom, kik vinnék jó irányba az ország sorsát, mert egy-tízmilliomodnyi lehetőségemmel, őket akarom támogatni, nem csak észérvek és a meggyőződésem alapján, hanem a már említett, titokzatos szeretet miatt, „messzeringó gyerekkorom” megőrzendő, szépítendő gyönyörű világa miatt. Amelybe – ma már tudom – első életéveim óta egyértelműen tartozom.

Összes honfitársammal együtt végigéltem, az elmondhatatlant, mindazt, ami az elmúlt harminc évben történt. A tiszta szívből induló, hatalmas lelkesedés, alapos megrázkódtatásokon, megtöretéseken ment keresztül. Ezek alatt az évek alatt történelmi és politikai ismereteimet igyekeztem tárgyszerűvé növelni, csak azért, mert mindig tárgyilagos, igazságos szerettem volna maradni. Örültem, ha a politikusok között intelligens, becsületes, rokonszenves személyiségeket találtam, de hozzájuk való viszonyomat is kizárólag az határozta meg, hogy meghallgattam, amit mondtak, azután megnéztem, amit tettek. És ha ezek nem estek egybe, hiába volt a sármos mosoly.

A rendszerváltás idején lobogó lelkes várakozás, már 94-ben romokban hevert, mert sok magyar honfitársamat elsősorban nem egy társadalmi értékrend jobbra változtatása érdekelte igazán, hanem a Horn Gyula által újra sugallt 3,60-as kenyér, tehát az anyagi jólét – hamis ígéreteik miatt visszaválasztották hát a szocialistákat. Akkor is, ha az akkor már egyesült szocialisták és liberálisok koalíciója kizárólag ígérgetni és hazudni tudott. És azt sem vette észre a magyarok jó része, hogy ez a szoclib  egyesülés eljátszotta (még hozzá saját párttársaik személyes hasznára) az ország vagyonát, fillérekért privatizálták még a stratégiai ágazatokat (víz, gáz, energia) is, melynek következménye lett az árak folyamatos emelkedése. Idegen kézre kerültek a bankok, szinte valamennyi termelő iparág (élelmiszeripar, konzervipar, cukoripar stb.) és hozzákezdtek az egészségügy privatizálásához, a kórházak bezárásához is. Nem tudtam nem észrevenni, hogy az átkosban megszokott üres lózung-bunkókkal, és újra megint mindent a hátunk mögött intézve, visszatért a régi posvány. Folyamatosan fogyott az ország vagyona és közben szaporodott a szoclib milliárdosok népes tábora.

98-ban, Orbán Viktor első kormánya, ismét hozott néhány reményteljes esztendőt: egy képzett, tisztességes gondolkodású fiatal nemzedék nagy tehetségekkel soraiban, újra fölcsillantotta a reményt, hogy másképp is lehet. Már 96-ban megnövekedett tisztelettel fordultam a Fidesz felé amiatt, hogy fölismerték: az, amivé addigra a liberalizmust erodálták, nem az ő útjuk. Ez a mozzanat volt, amely véglegesítette Orbán Viktor és társai iránti elkötelezettségemet. Szimpátiámat irántuk növelték a rendezvényeik, a közösségeik, a polgári körök létrehozása, mert ezeken a helyeken mindig voltak remek gondolataik, távlatos terveik, melyeket megosztottak ezekkel a közösségekkel, és egyértelmű volt, hogy számítottak e közösségek javaslataira is. Személyes tapasztalatom van arról, hogy a 2004-es Nemzeti Konzultációra a gyerekneveléssel, családi élettel kapcsolatban beadott indítványomat komolyan vették, annak ellenére, hogy egyetlen politikust sem ismertem személyesen, és a Fidesznek sem lettem tagja. Az akkori alelnök többször behívott konzultálni a javaslatomról, és kérte, hogy fejtsem ki írásban részletesen az elképzelésemet.  Sajnos, ez a téma csak a 2010-es kormányra kerülésük után évekkel vált ismét aktuális kérdéssé. Ismét tudtam tehát nagyokat lélegzeni, értelmük, gondolkodásmódjuk, tehetségük számtalan megnyilvánulása újra fölkeltette bennem a közéjük tartozás szándékát, és ennek köszönhető, hogy 96 óta, szinten minden rendezvényükön, ünnepükön, vagy tiltakozó megmozdulásukon jelen voltam.

Bár a FIDESZ-nek, később a FIDESZ-KDNP-nek sem lettem tagja, de lassan negyed százada, meggyőződéssel támogatom munkájukat minden szavazatommal. Nem mindig értek egyet a döntéseikkel, viszont soha nem éreztem, hogy visszaélnének a bizalmammal ezért szándékaikban kételkednem kellene, és hálás vagyok azért, hogy ennyi idő alatt egyszer sem csalódtam az intézkedéseikben, minden lépésüket meghatározza a tehetség, a távlatos gondolkodás, a rátermettség, a becsületesség és az emberiesség. (Nem elsődleges szempont, de mielőtt valaki azt találná mondani az eddigiek alapján, hogy Orbán haver vagyok, elmondom, hogy az igen kis nyugdíjasok közé tartozom, nem azért, mert nem dolgoztam eleget, hanem még a szoci kormányok idején ennyire becsülték a 24 órás, évtizedekig tartó otthoni betegápolást. A miniszterelnökkel pedig soha nem találkoztam.) Hét évtizedem alatt nem volt még egy kormányfő, aki Orbán Viktorhoz foghatóan, számolatlanul adta volna rendkívüli képességeit, erejét, idejét és életét az ország érdekében végzendő feladatokért, és minden tiszteletem azoké a kormány- és párttársaié is, akik hozzá hasonló maximális lelkiismeretességgel, munkabírással és kulturáltsággal szolgálták országunk helyzetének jobbulását. Tehetségük és kitartásuk nélkül, 2010-ben elvérzett volna Magyarország.

És, hogy miért “Búcsú az ellenzéktől 2020 tavaszán” az írás címe? Mert ezek alatt az évtizedek alatt egyfolytában figyeltem az ellenzék, különböző pártokba tömörült csoportjainak tevékenységét is. Sok időt szántam rá, hogy sajtójukat elolvassam, és ellenzéki csatornákon kövessem tevékenységüket. Mert érdekelt, hogy ők hogy gondolják, ők mit szeretnének, ők mit akarnak az ország jobb sorsáért tenni. Tényleg tárgyilagos akartam lenni. 6-8 évvel ezelőtt, némelyik pártnak még volt saját karaktere, jó vagy kevésbé jó elképzelése a közösségünk jövőjéről. Az utóbbi évekre azonban teljesen elvesztették egyéniségüket, és Gyurcsány 2010 óta tartó, egyre tébolyultabb hatalmi éhségében, lassan fölzabálta valamennyiüket. Az összes pártra átragasztotta a saját pénz- és hatalom-sóvárgását, elhitette velük, hogy nincsenek nemes célok, országos érdekek, hogy elég a híveiket hazugságokkal szédíteni (amit nem értek, hogy nem vesznek észre!), hogy semmi más nem számít, csak az Orbán kormány megbuktatása. Nincs egyetlen gondolat arra, hová vezet ez az út, nincs érv, ami cáfolná a kormány igazát, csak ellenállás, szembe helyezkedés, lázítás, uszítás, gyűlölködés és felforgatás van. És a hazugság végtelen áradása, csupa magát ezerszer lejáratott, bukott politikus irányításával, ami felháborító. Többször került az elmúlt tíz évben tragikus helyzetbe az ország, teljes gazdasági csőd, árvizek, vörösiszap, vagy most, a koronavírus terjedő járványa miatt. Ilyen esetekben minden normális nép félreteszi vitáit, nézetkülönbségeit és közös erővel próbálja megfékezni a bajt, de itt egyetlen ellenzéki párt sem tett a kormánygyalázásnál egyebet. A legfiatalabb – az olimpia rendezés megbuktatásáról elhíresült párt – pedig lelkesen támogatja a létező összes aberrációt, EP képviselői pedig Dobrevvel vetekszenek hazaárulásban. Amivé az ellenzék mára lett, az egy erkölcstelen, közönséges, hazug és visszataszító konglomerátum, amelynek tagjai a legundorítóbb módokon támadják hátba folyamatosan azokat, akik erő felett tevékenykednek a nemzet javára. Egyfolytában az igazságot teljesen kifacsarva, elfogadhatatlan hangnemben cirkuszolnak nem csak az ország házában (vagy előtte, a Kossuth téren), ahonnan rég ki kellett volna hajítani mindet, hanem az Európa Parlamentben is, ahol nyíltszínen árulják el saját népüket és hazájukat.  Itthon, legutóbb az isztambuli egyezmény elutasítása miatt hisztiztek ordítva, kezükben olyan gorombaságokkal teleírt táblát tartva, amit állítólag a szerintük nő-, ember- és családgyűlölő kormánypárti képviselők mondtak rájuk, akiket az isztambuli egyezmény állítólag megvédett volna! Nem elég, hogy elhallgatták az isztambuli egyezmény aljas célját: a genderszemlélet és a migráció lopakodó módon való elfogadtatását!, hanem még azt is elhazudják, hogy a velük szembeni kemény vélemények csak azért hangzottak el, mert ők provokálták ki minden képzeletet felülmúlóan közönséges, útszéli és pofátlan magatartásukkal.  Közülük többen, egyértelműen kiképzett Soros ügynökök – egészen nyilvánvalóan nem magánszorgalomból. Amit az utóbbi években a közélet tisztasága, értékei és szépségei ellen tettek, az merénylet a közélet emberi minősége ellen és felháborító.

A Gyurcsány éra aljasságait egyszerűen kár felsorolni, ezért másfél évvel ezelőtt azt próbáltam föltekinteni, mik voltak azok a pozitív tetteik, melyek Magyarország előnyére váltak. Semmit nem találtam, ezért saját esetleges elfogultságomat korrigálandó,   kértem a Facebook-on az ellenzékieket, hogy legyenek szívesek írják meg, ők mit találtak jónak abban a 8 évben, mert tényleg szeretném objektív módon vizsgálni a kérdést. Mivel pár hónapig egyetlen válasz sem jött, megismételtem a kérdést, de ennyi idő alatt egyetlen válasz sem érkezett. Ezen a helyen a 2002-2010 közötti negatívumokat nem kívánom részletezni, megtette helyettem valaki más, a listája mellékletként megnézhető. Szerintem Gyurcsány legnagyobb kártétele talán nem is a gazdaság lepusztítása, és az ország kiárusítása volt. Hanem az az erkölcsi, szellemi métely, amellyel megmérgezte a közéletet, a közbeszédet és a közgondolkodást. Amellyel megbecstelenítette és kiirtotta az együttéléshez nélkülözhetetlen alapvető tisztességet, emberséget, egymás iránti tiszteletet, belátást és jóakaratot igénylő magatartást. S amit ültetett helyette, rosszabb, mint az átkos utolsó éveinek langyos hazudozása: a féktelen gyűlölködés a hatalomért. Önimádó, beteg személyiségével ezt az átokkal felérő mintát adta az utána jövőknek, a – szerintem általa átvert -, hozzá csatlakozó ellenzéki pártoknak és az őt követőknek.

Ha a magam számára összegzem az ellenzék utóbbi 5-6 éves tevékenységét, azt találom, hogy állandó felforgató, uszító, közönséges, teljesen alaptalan balhéikkal elvették a nyugodt, békés hétköznapok örömét, a sikeresen elért újabb meg újabb célok fölötti elégedettséget, a biztonságos országban élés nyugalmát, mert tele lettünk hazaárulókkal. Szóval, személyesen annyit kaptam tőlük, hogy megkeserítették számomra azt a tíz évet, ami – nélkülük – a legszebb lehetett volna hetvennégy életévem alatt. 

„Ezért mától egyáltalán nem érdekel, milyen gonoszsággal próbálják kiűzni világunkból a jót, számomra érdemtelenné váltak a figyelemre. Új ellenzéknek kell születnie, értelmes, nemes célokkal, és erős hazaszeretettel, hogy még egyszer érdeklődjek irántuk.

“Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”

Melléklet Gyurcsány „áldásos” tevékenységéről

Kulcsár Lajos

Március 2., 11:41 ·

KICSODA VALÓJÁBAN A GYURCSÁNY?!

– Aki a legtöbb intőt, rovót kapta a pápai általános iskolában.
– Aki a Vaszari Hunyadi Termelőszövetkezetben krumpliszedéskor köveket gyűjtött a zsákokba, hogy a leméréskor több pénzt kapjon, mint a többiek.
– Akit eltávolítottak a pápai középiskolákból még mielőtt harmadszor is bérmálkozott volna.
– Aki összemarta és leordította a budapesti középiskola kollégiumának igazgatóját, és akit év közben eltanácsoltak a budapesti gimnáziumból is. Emiatt kolokvált” Pápán.
– Aki Pécsett politechnika tanárnak készült, de bemutató óra, és gyakorlat nélkül.
– Akinek az apja kerékpárlopásból, asszonyok táskájából lopott pénztárcákból töltött fel a garatra rendszeresen, és emiatt két évet ült.
– Aki meghonosította Magyarországon a gyűlöletkampányt és a karaktergyilkos lejárató propagandát.
– Aki a választási kampányban lehazudta az ország valós pénzügyi helyzetét, és gazdasági, majd Veres nevezetű pénzügyminiszterével Euró milliós nagyságrendben költött az adófizetők pénzéből arra, hogy nyugat-európai újságokban manipulatív cikkek jelenjenek meg Magyarországról.
– Aki a választást követő napokban sarokba vágta a választási programját, és az új parlamenttel visszavonatta a már hatályban lévő adócsökkentési programot, miközben az ígéretektől merőben eltérő, vagy azokkal szöges ellentétben álló kormányprogramot nyújtott be.
– Aki százmilliárdnyi ÁFA visszatartásával vállalkozók tízezreit tette végképp tönkre és visszafordíthatatlanná tette a körbetartozási spirált.
– Aki választások előtt a Svábhegyi Gyerekkórház szobáiban meghatottan simogatta a beteg gyerekeket, hogy azután a “reform” jegyében bezárassa az intézményt.
– Aki a szocialista választási kampány kidolgozásával és tanácsadással azt a “Drezdai-Kör” nevű csoportot bízta meg, amelynek a szlogenje: “Ha a népszerűségeden nem tudunk javítani, elérjük, hogy a riválisodat nálad is jobban utálják”.
– Aki 2004-ben megpuccsozta az akkori kormányfőt, Medgyessy Pétert.
– Aki hazudott reggel, délben meg este.
– Aki “elqrta”, nem kicsit, nagyon!
– Aki majd beledöglött abba, hogy saját bevallása szerint, úgy kellett tennie, mintha kormányozna, miközben nem csinált semmit.
– Aki a Merkellel, II. János Pál pápával, Bush-sal és Fico-val való találkozása után az említettek részéről tartott sajtótájékoztatójukon a partnerei korrigálni voltak kénytelenek, mert egyoldalúan meghazudtolta őket.
– Aki köztársaságpárti mivoltát hangsúlyozza, holott a rendszerváltás előtt a FIDESZ és az MDF teljes ellehetetlenítését szorgalmazta.
– Akinek a kormányzása alatt megduplázódott az államadósság.
– Akinek a kormánya(i) nemzetközi szinten második helyet szereztek az GDP arányos államháztartási hiány előidézésében.
– Aki a svájci Davosban azt nyilatkozta, hogy a magyar gazdáktól meg kellene vonni az uniós támogatásokat.
– Aki akkora “demokrata és hazafi”, hogy esze ágában sem volt teljesíteni a nyilvánvaló népakaratot, és lemondás helyett húsz körömmel kapaszkodott a hatalomba, miközben éppen politikai riválisait vádolja féktelen hatalomvággyal.
– Aki egy zsidó tulajdonostól elkobzott villában játssza az antifasisztát!
– Aki előszeretettel használ hitleri jelszavakat: Egy ország, egy program, egy ember (Neue Ordnung)
– Aki antiszemitának és fasisztának nevezi politikai ellenfeleit, és a fasizmus alaptalan felemlegetésével sorozatosan lejáratja a világ előtt Magyarországot.
– Akit Kulcsár Attila nevű bűntársa egyszerűen csak Gyurcsányinak hívott, aki ha baj van, végül minden kényes ügyet elsimít.
– Akinek a minisztériumában (állítólag tudta és beleegyezése nélkül) alapítványi pénzek sorsáról döntöttek ifjú szocialista politikusok (Zuschlag, Mesterházy, Arató, Újhelyi), és a sokszázmilliónyi támogatással ma sem tudnak elszámolni.
– Akinek a Zuschlag-ügyben tett ügyészségi vallomását (ígérete ellenére) a mai napig sem hozták nyilvánosságra.
– Aki lényegében nulla befektetéssel (és hathatós anyósi segítséggel) privatizálta a MOTIM-ot, és más állami vállalatokat.
– Aki miután privatizálta és az állammal felújíttatta a balatonöszödi kormányüdülőt és a Szalai utcai képviselői klubot, majd ugyanolyan áron visszabéreltette az államtól mint már saját tulajdonát.
– Akit eddig csak azért nem lehetett köztörvényes ügyei miatt rács mögé küldeni, mert mentelmi joga van, mert az ügyészség sorozatosan megtagadja ügyében a nyomozást, és az elkövezett adócsalások és bűncselekmények időközben elévültek.
– Akinek a kormánya agresszíven hozzálátott a tradicionális magyar társadalmi szerkezet, a család, és a keresztény erkölcsi normák szétveréséhez, a drogosok, pedofilok, a nemi másságukat nyíltan vállalók elvtelen kormányzati bátorításával.
– Aki jóváhagyta, pártolta, segítette az egészségügyi törvény néven elhíresült, nyilvánvaló népirtást.
– Akinek a feleségét (a pápa elleni merényletben való közvetett családi érintettség okán) kitiltották a Vatikánból.
– Akinek a cégei olcsóbban kapják az áramot, mint bárki más.
– Akinek az cégeinél sorozatosan megszegik a munkaügyi előírásokat, túllépik a törvényes munkaidőt, ahonnan a szakszervezeteket is kitiltották az üzem területéről.
– Aki a 2004-es népszavazási kampányban megtagadta a határon túli magyarokat, és 23 millió román beözönlésével riogatott.
– Akinek a kormánya tanulmányt készíttetett és távol-keleti bevándorlók millióinak befogadásáról.
– Akinek a kormánya nehezebben ad állampolgárságot egy határon túli magyarnak, mint egy egyéb bevándorlónak.
– Aki a privatizáción és az energia szerződések révén befolyó kincstári összegeket magánvagyonaként Indonéziába menekítette.
– Aki a magyar rendőrséget a hatalom ökleként, párt-milíciaként működtette.
– Aki szándékosan keltett terror-fenyegetettség pánikot minden alkalommal, amikor el akarta terelni a figyelmet egy-egy ügyről, vagy a kormányzati alkalmatlanságáról.
– Aki az ellene tüntető tömegbe lövetett 2006. október 23-án, miközben aznap legalább háromszor konzultált a legfőbb rendőrségi vezetőkkel.
– Aki gátlástalanul zsarolja, és sakkban tartja párttársait azok viselt dolgai miatt.
– Aki alkotmánysértően, a titkosszolgálatokat felhasználva megfigyeltette a szabadon választott önkormányzatokat.
– Akinek a Keller Lászlóval fémjelzett kormánya Kapolyi László közbeiktatásával törvénytelenül megfigyeltette az ellenzék prominens képviselőit.
– Aki a “haladó baloldali” hagyományokat folytatva, tönkretette Magyarországot.
– Aki azt mondta Magyarország miniszterelnökeként, hogy “akinek nem tetszik, el lehet menni ebből a qrva országból!”
– Akit Franciaországban kezeltek az elmebajával!
– Aki még mindig nem találja a diplomáját.

Zsoldos Árpád – Nádasi Katalin

· Gratulálunk! – Kata helyezett felolvasása visszanézhető az Irodalmi Rádió YouTube csatornáján: https://youtu.be/rGz4dxSngvQ

Az alkotások pedig elolvashatók szerzőnk blogjában, ahol továbbiakat is találsz tőle: https://irodalmiradio.hu/wp/index.php/author/nadasikatalin/

Mottó:

„…Ami a Földet éri, az a Föld minden gyermekét éri. Mi tudjuk: nem a föld az emberé, hanem az Ember a Földé. Minden összefügg mindennel, közös a vérünk. Az ember az élet hálójának nem a szövője, hanem csak az egyik szála. Amit a hálóval tesz, azt önmagával teszi….”

(Részlet Seattle indián nagyfőnök üzenetéből, melyet 1852-ben, az Egyesült Államok kormányának küldött.)

A természetvédelemnek egy speciális vonulatáról, az emberlét értelmének, a szellemi szabadságnak védelméről szeretnék néhány gondolatot megosztani.

Határozott emlékeim vannak kisgyerek koromból, egy kis faluból, a gazdálkodó emberek mindennapi életéről. Az ötvenes évek elején, egy nehéz, a parasztságnak egyáltalán nem kedvező korban éltem közöttük néhány évig, és máig őrzöm mindazt, amit életrendjükből megtapasztaltam. Akiket jól ismertem, egyáltalán nem voltak gazdagok vagy nagybirtokosok, azonban néhány holdas földjükön sok munkával, nagy szakértelemmel, sikeresen gazdálkodtak. Bámulatba ejtett sokszínű mesterségbeli tudásuk, amely lehetővé tette a szinte teljes önellátásra, önfenntartásra való képességüket. A mezőgazdasági és állattartási tudományoktól az élelmiszerek előállításáig, feldolgozásáig és tartósításáig, a szövéstől a mindennapi életben szükséges apróbb eszközök elkészítéséig szinte mindenre képesek voltak, saját erőből. Ismerték és elfogadták a természet rendjét, az éghajlathoz igazítandó feladataik pontos idejét, a tavasztól őszig tartó rengeteg munkával teli időszak tennivalóinak sorrendjét, és a csendesebb, pihenést és közösségi élményeket is hozó tél örömeit.

Emlékeim szerint, ezek a rengeteg tudásból és munkából gyúrt parasztemberek a legszabadabb emberek voltak, akiket valaha ismertem. Valószínűleg azért, mert megélhetésük csak a saját tudásuktól, szorgalmuktól és a természettel való feltétlen együttműködésüktől függött. Sajnos, láthattuk az ötvenes években, hogy a politika hogyan tette tönkre több tízezer eredményes gazdálkodó életét, kuláknak minősítve és földjeiktől megfosztva őket, munkahely szerzése miatt városba kényszerítve, gyári munkássá nyomorítva és ily módon brutálisan irányíthatóvá téve az addig értelemmel teli életet élő, független embereket.

Magyarországon a kommunista hatalom, az 1948-as fordulat évétől a rendszerváltásig terjedő időszakban, számos formában, a politika rendkívül gazdag eszköztárával avatkozott be kényszerítő erővel az egyes emberek sorsába. Ezek egyike volt a nők kötelező munkába állítása, aminek nem csak folyamatosan csökkenő lélekszám volt a következménye, hanem a családok egyre gyakoribb széthullása, és ami még fontosabb, a gyermekek közintézményekben történő felnevelése. Számos pszichológiai tanulmány írja le, milyen pszichikai és fizikai problémákat okoz a leendő felnőttnek, ha az újszülött első éveit nem a családjában, az édesanyja mellett tölti. (Ld. Jövőnk a gyermek c. tanulmánykötetet, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, 2019.) Ma, amikor szélsőséges globalista erők, már az óvodában kezdik mesékkel, filmekkel, minden látható és hallható eszközzel a normalitástól eltérő irányokra „érzékenyíteni” a kisgyereket, megszázszorozódott a család védő és nevelő szerepének fontossága, mert ezzel a módszerrel ismét egy, a természetestől eltérő irányba próbálják kényszeríteni az emberiséget.

Ezen évtizedek alatt a vasfüggönnyel, az utazási tilalmakkal és a hírközlés szabad terjedésétől teljesen megfosztva, legtöbben nem tudtuk pontosan, hogy a világ nyugati felén milyen szellemi folyamatok zajlanak, leginkább csak a nyugat gazdagságának híre jutott el hozzánk.

Így, amikor 1989-től, a rendszerváltozástól kezdve úgy tűnt, végre szerves részei lehetünk egy szabadabb és demokratikusabb létformának, sokan azt reméltük, visszakapjuk az egykor létezett emberi szabadságunkat is.

A nálam okosabbak valószínűleg korábban észrevették, hogy a tömegkommunikáció és az internet, a világ leggazdagabbjainak kezébe kerülve lehetővé tették az emberiség nagyon nagy hányadának befolyásolását, „felügyeletét”, és igen gyakran – ezen háttérhatalom érdekeinek megfelelő – álhírekkel történő félrevezetését. El tudják érni például, hogy számos kérdésben az emberiség néhány százalékának akarata a többség akarataként tűnjön fel.

Még mielőtt mindez megfogalmazódott bennem, olyan jelenségekkel találkoztam, melyek kétségessé tették előttem a szabad gondolkodás továbbélésének lehetőségét. Döbbenetes volt pl. 2018-ban, egy általam hitelesnek tartott rádióadón szakembereknek az a beszélgetése, amely értelmezésemben a legsötétebb jövőt vetíti előre az önrendelkezésre, és a gondolat szabadságára nézve.

A műsorvezető hölgy két mérnök-informatikussal, a mesterséges intelligencia fejlesztőivel beszélgetett a robotika jelenéről és jövőjéről.

A szakemberek elmesélték, hogy óriási léptekkel halad ez a ma már az élet szinte minden területén alkalmazható iparág. A műsorvezető egyre döbbentebben hallgatta őket, majd megkérdezte, nem gondolják-e az urak, hogy ebből előbb utóbb baj lesz? Ők azonban derűsen mondták, hogy „áááá”, dehogy, ezek a műlények olyan kedvesek, hogy legalább lesz, aki az öregekhez-betegekhez szól egy jó szót, a véreiktől mostanában ez már úgyis egyre kevésbé várható el! (Én már itt felháborodtam!)

Mivel egyre „okosabbak” a robotok, az is valószínű, folytatták a meghívottak, hogy előbb-utóbb átveszik az embertől a mesterséges intelligencia további fejlesztését is!

A műsorvezető elképedve érdeklődött tovább: és mi lesz, ha „szellemileg” fölénk kerekednek?

Semmi baj – így a szakember -, olyanok leszünk nekik, mint most nekünk a kutyánk!

Számomra kb. itt van vége a világnak, örülök, hogy korom miatt már nem sokáig kell ebben élnem, csak a gyerekeinkért és unokáinkért szakad meg a szívem.

***

Természetesen belátom, milyen hatalmas segítség sok, embertelenül nehéz fizikai munka kiváltásában a robotika által nyújtott technikai segítség. Megkönnyít és felgyorsít rengeteg nehéz, vagy veszélyes műveletet, és nagyszerű az általuk elérhető fejlődés mind technikai, mind szervezési tekintetben. De, hogy lélek nélküli fizikai eszközökre bízzuk az élet szellemi irányítását (a mesterséges intelligencia fejlesztését!), az – szerintem – csak egy dologhoz vezethet. Ahhoz, hogy belátható időn belül, az ember válik ennek a lélektelen, a célszerűségen túllátni alighanem képtelen mesterséges intelligenciának az eleven robotjává, de mondhatnám úgy is: rabszolgájává.

Az az embertelenül (de nem véletlenül!) felgyorsított élettempó, amelybe a hasznot zsebre vágók kényszerítik az emberiséget, már ma is alig hagy időt az önálló gondolkodásra, sőt, ami igazán kártékony, elhiteti a kényelmesekkel és a tunyákkal, hogy gondolkodni amúgy is felesleges, elég, ha végrehajtják, amit diktálnak nekik.

Ha a fizikai munkától a szellemi tevékenységekig mindent átvesz tőlünk a mesterséges intelligencia, akkor az emberi élet fölöslegessé, értelmetlenné, motiváció nélkülivé válik. Mivel tölti majd akkor az életét egy ember? Talán egy mindenkinek alanyi jogon járó alapjövedelemmel teszi a semmit, eszik, iszik, rágcsál, hízik, a tömegmédia egyre idiótább műsorait bámulja és wellness-el?

***

Így érkeztünk el 2020 novemberéhez, az amerikai elnökválasztás eseményéhez, amely számomra az első alkalom volt, ami megmutatta ennek a technikai-informatikai tökélynek, a mesterséges intelligenciának a félelmetes hatalmát! Pedig még nem kerekedett teljesen az emberi értelem fölé, pusztán az egészhez képest egy parányi embercsoport tulajdonában koncentrálódott, amely csoport habozás nélkül visszaélt iszonyú technikai hatalmával, a mesterséges intelligencia bármire használható „tehetségével”, „képességeivel”. Egyetlen művelettel megsemmisítette egy óriási állam elnökének és sok millió szavazójának szellemi létezését, emberi méltóságát, cselekvési szabadságát.

Ez ugyanolyan pusztító, mint egy atomháború, és még nem vagyunk a végén. Kihez könyörögjek, hogy térjünk észhez?

Soha nem volna szabad elfelejteni: „Az ember az élet hálójának nem a szövője, hanem csak az egyik szála.” Csak a természet képes hibátlan hálót szőni.

***

Nulla óra, nulla perc, nulla másodperc van. Ebben a pillanatban léptük túl a huszonnegyedik órát. Távolodik tőlem a Föld. Lehet, hogy már csak hulladék vagyok a mindenségben?

A legszebb születésnap

Bizony, szaporodik születésnapjaim száma, hetvenhárom, már a múlté. Sok kellemes és megható emlékem van ezekről az ünnepekről, de a kerek hatvanadik volt, mind közül a legszebb.

Május vége felé van ez a nevezetes nap, s abban a 2007-es évben, amiről mesélni szeretnék, rendhagyó módon 38 Cfokot mértünk.

Csak néhány vendéget, rokonokat és barátokat vártunk aznap, ezért különös meglepetés volt számomra, amikor férjem és leányom teljes egyetértésben már reggeli közben arra biztatott, hogy ma ne készülődjek, ne kezdjek sütni-főzni, ahogy minden ünnepen szoktam, csak pihenjek. Azt mondták, abban az évben azt kapom tőlük a születésnapomra, hogy egy álló napig csak pihenésre, sütkérezésre, olvasgatásra vagy kedvenc dél-amerikai zenéim hallgatására fordítsam minden percemet, mert ők majd megoldanak mindent!

A 2000 és 2007 közötti években Rita életében és a miénkben is számos szomorú, egész életünket meghatározó nehézség, bánat, testi-lelki betegség adódott. Tovább súlyosbította mindezt idős szüleink állapotának folyamatos rosszabbodása. Akkoriban már tizenhatodik éve ápoltam kilencvenedik évükhöz közeledő beteg szüleinket, akiknek egyre romló állapota napról-napra több fizikai és lelki erőt követelt tőlem, és időnként, saját problémáinkkal párosulva minden erőmet elszívták a gondok.

Teljes boldogsággal adtam hát át magam ennek a gyönyörű ajándéknak, s mondhatom, újszerű és csodálatos élmény volt ez a nem remélt gondtalanság! Egész délelőttömet a szobámban és a teraszon töltöttem, hogy ne legyek láb alatt a vendégváró készülődésben és önfeledten olvasgattam, lapozgattam a kedvenceimről, az inkákról szóló, frissen megjelent hatalmas albumban. Akkor már vagy negyed százada tartott ehhez a félezer évvel ezelőtti kultúrához való vonzódásom, ami ennyi idő alatt sem kopott meg. Pedig akkor már közel egy évtized telt el első könyvem megjelenése óta, ami ehhez a különleges civilizációhoz vezető utamról és az ő világuk legszebb vonásairól mesélt. De, még ez sem csökkentette irántuk való érdeklődésemet, és csillapíthatatlan éhségemet minden róluk szóló új információ és az Andok vidékének utánozhatatlan szépségű zenéje iránt. Különleges boldogságot adott ennek a napnak, hogy a fő foglalkozásom, az otthoni betegápolás melletti állandó idő szűkét egy napra felválthatta a szabadság, az érdeklődésem középpontjában álló dogokkal való korlátok nélküli foglalkozás öröme. Úgy éreztem, ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna!

Ebben a felhőtlen gondtalanságban lubickoltam egész nap, amikor kora délután érkezni kezdtek a vendégek: édesapámat fájó szívvel nélkülöztük, mert egy műtét miatt éppen kórházban volt, de eljött a testvére, Pityu bácsi.  Rita leányom, az édesapja, András segítségével addigra megterítette az asztalt, közben megérkezett udvarlója István is és hirtelen virágokkal telt meg az egész ház! Akkor már Iluska és Eszter barátnőm is itt volt, csodálatos újabb virágokkal és ajándékokkal halmoztak el, és mindenféle titokzatos csomagokkal megrakodva siettek a konyha irányába.

Négy óra felé járt az idő, amikor Rita szólt, hogy lassan asztalhoz ülhetünk, ami addigra megtelt mindennel, mi szem-szájnak ingere: az iszonyú hőségben, üdülés volt már a sokféle hideg étel pazar salátákkal, gyümölcsökkel és finom italokkal körített látványa is. És virágok, virágok, virágok mindenütt… Még a tusoló ovális tükrén is ott volt a felirat: Isten éltessen Mami – és alatta egy szál rózsa!

Eszembe jutott, hogy ha most leülünk, elkezdünk enni és beszélgetni, el fogom felejteni megetetni a kutyáinkat. Egy pillanat türelmet kértem hát, amíg kiszaladok a kertbe és enni adok a két kutyának, aztán máris jövök. Amikor visszaértem a lakásba, a nappaliból a szívemnek oly kedves dél-amerikai zene szólt! Rögtön arra gondoltam, hogy valakitől egy új CD-t kaptam, gyarapítandó már tekintélyes gyűjteményemet ebből a műfajból, s örömömben, kezemben a kutyák lábasával, beszaladtam a nappaliba, ahol erre érkeztem:

https://www.youtube.com/watch?v=HXi83NWymEg

Biztosan nem nehéz elképzelni, mit éreztem a gyönyörű ponchóba öltözött zenészek láttán, hallatán!

Az egész napos, gondtalan szabadság önmagában csodás születésnapi ajándék volt, de mélységesen meghatott kis családom ilyen mérvű kedvessége, szeretete. Évtizedek óta türelmesen viselték az inka mániámmal járó állandó keresgélésemet Peru múltjában, vadászataimat ennek az országnak sokféle, különleges indián kultúrája után. A természetfilm csatornákon való örökös búvárkodásomat, hogy hátha egy-egy jó dokumentumfilmre találok az Andok népének szívfájdítóan nehéz, a természettel való csodálatos szimbiózisa miatt mégis különlegesen szép életéről, vagy az általam csak az aluljárókban elérhető dél-amerikai együttesek egyre újabb CD-inek megszerzését és szinte állandó hallgatását.

Néha, amikor alkalom adódott, meséltem is ezekről az inkákig visszavezető élményeimről a családtagjaimnak, de sok időnk sosem volt elmerülni a témában. Azt hiszem, valójában csak akkor értették meg, milyen mérvű az elköteleződésem ez iránt a hatszáz évvel ezelőtti világ iránt, amikor 1998 őszén könyv formájában, Megtalált kincseim címen  kibukott belőlem mindaz, amit annyi éven át magamba szívtam a kutatók, utazók, történészek és írók művei, az összegyűjtött 180 órányi film, főleg dokumentumfilm, és a kb. 50 órányi andoki népzene nyomán, ebből a kultúrából. Akkor viszont András is, Rita is, minden módon támogatta a könyv megvalósulását.

Ebben a nagyon leterhelt időszakban különleges ajándék volt számomra már az egész napnyi pihenőidő a kedvteléseimmel való felhőtlen foglalkozásra, barátaink látogatása a temérdek virággal és a saját készítésű finomságaikkal való kényeztetés, csodává tette azt a napot. Álmomban sem gondoltam, hogy Rita még ezt az óriási meglepetést, a perui és bolíviai zenészek meghívását is megszervezi, ráadásul úgy, hogy semmit nem sejtettem érkezésükről! Mindenki tudta, hogy ha valami intézni valóm volt a városban, mindig útba ejtettem az Astoria aluljárót, ahol a kilencvenes években gyakran játszottak különböző összetételű dél-amerikai együttesek. Nagyon szerettem a szó legvalódibb értelmében vett élő zenéjüket, gyakran népviseletbe öltözött, nagyobb létszámú együtteseiket, melyek néhány percre színes, pezsgő, életörömet sugárzó dél-amerikai ünnepet varázsoltak az egyébként lehangoló állapotú aluljárókba. Amikor csak tehettem, pár percig hallgattam őket, és biztos, hogy általam nagyon szeretett zenéjük, az inkákhoz vezető utam egyik állomása volt.

Mindez egy pillanat alatt föltolult bennem, amikor kutyásedénnyel a kezemben, szembe találtam magam, az ünnepi ponchóba öltözött, zenélő indiánokkal. Néhány pillanatig földöntúlinak tűnt az egész helyzet, mintha hirtelen az otthonomba pottyant volna annak az évtizedek óta keresett inka világnak néhány alakja – pár pillanatig biztos voltam benne, hogy rögtön fölébredek!

A három zenészt hamarosan fölmentettük a gyönyörű, ám hőségben nem igazán előnyös ponchók viselése alól! Látásból mindhármukat ismertem a sok aluljáróbeli zenehallgatásból, a perui dobost pedig személyesen is, mivel szakmai szempontból ő lektorálta, a hangszereikről írott elbeszélésemet. Velünk vacsoráztak, sokat beszélgettünk, majd amikor hűvösebbre fordult az este, újra zenélésbe kezdtek, és még táncra is perdültünk. Felejthetetlen marad számomra ez az ünnep!

Elkészült, a 2003-ban kiadott Mint préselt virágok… című  második könyvem, e-könyv változata is, és bekerült a Magyar Elektronikus Könyvtárba.

Nádasi Katalin: Mint préselt virágok… Emlékek, álmok, élet

Előszó

Egy hosszantartó, forró szárazságot követő nyári napon, amikor a kertben reménykedve néztem föl a gyülekező, sötétlila felhőgomolyra, átkiáltott Franci, a kedves, régi szomszéd:

– Csak ebből ne legyen eső, mert ami átjön a Dunán kelet felől, azon sosincs áldás, abból csak jég lesz, és vihar!

Elnevettem magam, mert olyan kétértelmű volt ez a mondat, de arcára pillantva igazi aggodalmat láttam. Megdöbbenve néztem őt, a hátsó gondolatok nélküli, tiszta lelkű embert: honnan tudja, amit én nem, pedig annyira szeretem a természetet?! Akkor ébredtem rá, hogy tennivalóim között (és nélkülözhetetlenségem balga hitében!) nem figyeltem arra, hogyan viselkednek a különféle égtájakról érkező fellegek, sohasem maradt időm megcsodálni az eső különös rajzait a homokban, a vadszőlő színeváltozását a falon vagy meghallgatni, hogyan dalol a tengelic. Nem jegyeztem meg, hol ébred pontosan tavasszal a Nap, és azt sem, hogy a változó évszakok szerint, a házunk melyik sarkához érkezik este a Göncölszekér. Nem tudom, mikor költ a rozsdafarkú vagy a cinke, s csak bámulom a parasztudvarok dísze, a szépséges zinnia titkát, amint királyi változatosságban koronázza virágait fénylő kis csillagokkal, amelyekből néha csak három van a szirmok ölelte kúp közepén, néha egész koszorú, s van, hogy háromemeletnyi épül egymás fölé gyönyörűn.

 Sajgó szívvel fogadkoztam akkor, hogy abbahagyom ezt az állandó rohanást, ezt a dicstelen-fénytelen “hasznosságot”, és ezentúl minden mellett megállok, ami szép és figyelemre érdemes. A fogadalmam csak részben teljesült, de amit abban a szép (bár olykor kétségbeejtő), hétköznapokon túli világban találtam, s amit abból képes voltam rögzíteni, azt most jó szívvel közreadom. Tiszteletre és szeretetre méltó, nagyszerű emberektől kapott érzelmi, gondolati élmények, növény- és állatbarátaim által nyújtott természeti szépségek, valamint az életből fakadó, gyötrő drámák gyűjteménye ez a könyv. Az a fölismerés hozta létre, hogy időről-időre meg kell állni, s kicsit eltávolodva mindennapjaink káoszától, alaposan megszemlélni, hogy mi történik velünk és körülöttünk. Megcsodálni az életünk utánozhatatlan, egyedülálló szépségeit, ugyanakkor kritikusan mérlegelni, hogy arra akarunk-e haladni tovább, amerre elindultunk. Mert az utakat olykor átépítik, az iránytűket pedig eltérítik – a tudtunk nélkül. Magunknak kell hát a helyes irányra éberen figyelni és tudni, hogy ami baj és szomorúság van a földön, azt legtöbbször nem a teremtett élet produkálja, hanem az emberiség. Mondhatnám, hogy az emberiségnek az a kis része, amely saját érdekei szerint manipulálja a többieket, de a végeredmény azokon is múlik, akik engedik manipulálni magukat.

Tanácsos ezt időben észrevenni, és akkor talán még mindig van rá esély, hogy az ember boldog lakója maradjon a földnek, s hogy e  bolygó, – viszonzásként – szíves szállásadója legyen fajunknak. De ahhoz, hogy így legyen, szinte mindent újra kell gondolnunk, s teremtenünk. Amikor megkíséreltem saját életem újragondolását, már a kezdet kezdetén éreztem: a bajok (talán legfőbb) forrása az, hogy valahol a XX. század zűrzavarában, odalett az értékeim két legfontosabbika: a csend, és a hit, hogy az igazság mindig, föltétlenül érvényre jut. Elveszett szavak, eltűnt érzelmek, űzött tekintetek, nagyra nyitott, mohó markok, ütésre lendült, összeszorított öklök és rettenetes, megvadító, megsüketítő ricsaj uralja napjaink világát, bel- és külhonban egyaránt. Már alig találok valamit abból, amitől nemrég még, olyan szépnek láttam az életet. Elveszett szavakat mondok, mert ugyan mit ér a szó, ha jelentése nincs, jóformán csak üzletkötésre való? Fukarul tartogatják hasznot hozó ügyletekre, régen nem mondják ki őket számolatlanul azért, hogy igazságok, szépségek, eszmék hírét vigyék, vagy egyszerűen szeretetből, esetleg vigasztalásul. Ijesztően fogynak, akik nemes célokra használják a szavakat, és talán hiába is próbálkoznak, akik még tehetik, mert nincs, aki fogadja, nincs, aki értse őket. Nem érnek rá efféle tartalmakkal bíbelődni az emberek.

Szerencsére maradtak még olyanok, akik nem engedik belehajtani magukat a fogyasztás mámorába, nem lelik örömüket abban, hogy a szerzés, (kellő erőszakosság és arcátlanság esetén) ma valóban korlátlan lehetőségeivel és (sokszor tisztességtelen) eszközeivel élve, nagykanállal habzsolhatnák az élet anyagi javait. Kicsit dideregnek a mostani, praktikumokkal teli, de ideálokban szegény, szúrós-szögletes, lármás mindennapokban. Titokban, egy nagy kert virágos mélyén rejtőzködő, békés kis szaletliről álmodoznak, amelynek csendjében egy szép verseskötetet olvashatnak, és ebbéli tevékenységüket nem szakítják meg minduntalan reklámszünetek. Nekik ajánlom szeretettel ezt a könyvet, mentegetődzve kissé, amiért a préselt virágszálak közé – itt-ott – tövises szamárkóró is keveredett.

Üröm, 2003. május

Nádasi Katalin: Világsirató

2018 őszén, hallottam egy beszélgetést a Kossuth Rádióban, amelytől még a lélegzetem is elállt. A műsorvezető hölgy két mérnök-informatikussal, a mesterséges intelligencia fejlesztőivel beszélgetett a robotika jelenéről és jövőjéről.

A szakemberek elmesélték, hogy óriási léptekkel halad ez a ma már az élet szinte minden területén alkalmazható iparág(?). A műsorvezető egyre döbbentebben hallgatta őket, majd megkérdezte, nem gondolják-e az urak, hogy ebből előbb utóbb baj lesz? Ők azonban derűsen mondták, hogy áááá, dehogy, ezek a műlények olyan kedvesek, hogy legalább lesz, aki az öregekhez-betegekhez szól egy jó szót, a véreiktől mostanában ez már úgyis egyre kevésbé várható el! (Én már itt felháborodtam!)

Mivel egyre „okosabbak” a robotok, az is valószínű, folytatták a meghívottak, hogy előbb-utóbb átveszik az embertől a mesterséges intelligencia további fejlesztését is.

A műsorvezető elképedve érdeklődött tovább: és mi lesz, ha „szellemileg” fölénk kerekednek?

Semmi baj – így a szakember -, olyanok leszünk nekik, mint most nekünk a kutyánk!

Na, számomra itt van vége a világnak, örülök, hogy korom miatt már nem sokáig kell ebben élnem, csak a gyerekeinkért és unokáinkért szakad meg a szívem.

***

Attól kezdve, ahol csak tehettem, elmeséltem ezt a történetet, mert sokadszor gondoltam úgy, hogy az emberiség igen nagy hányada egyáltalán nem gondol bele, mekkora csapda lehet a jövő nemzedékei számára a mesterséges intelligencia mértéktelen vagy etikátlan alkalmazása, a világháló és a mindennapjainkat egyre több szinten behálózó elektronikus ügykezelés.

Viszonylag modern embernek tartom magam, azonban a fejlesztés mértékével kapcsolatban, azóta vannak aggályaim, mióta a tv készülékekhez távkapcsolót is adnak. Már a zsebszámológépekkel kapcsolatban is megállapítottam, hogy csak elbutítják az embert, mert ha egy kiváló fejszámoló áttér a használatukra, hamarosan elvész agyának az a gyors és konstruktív működése, mellyel addig minden számtani műveletet könnyedén elvégzett. Azt azonban még beláttam, hogy hivatalokban, nagyüzemeknél, kereskedelmi vagy gazdasági egységeknél stb., valóban lényegesen meggyorsítják, és ezáltal gazdaságosabbá teszik a munkát. Az viszont kihozott a sodromból, hogy belegondoltam, mi marad az egészséges emberből, ha már attól is megkímélik, hogy fölálljon a fotelból egy TV csatornaváltás kedvéért.

A háztartási gépek (porszívó, mosógép, mosogatógép stb.) valóban lényeges könnyebbséget jelentenek háziasszonyoknak és férfiaknak egyaránt, azonban az a véleményem, hogy ezek a kényelmi lehetőségek, nem megkönnyítik az életet, hanem még gyorsabb tempóra késztetik az embereket, de legfőképpen az őket „használó” munkáltatóikat. Mert – tapasztalatom szerint – a legtöbb ember az így felszabaduló időt nem egészséges kikapcsolódásra, hanem még több munka vállalására fordítja.

Hasonló ellenérzésem van a wellness mindennapossá tétele iránt, mert úgy érzékelem, folyamatos gyakorlása testileg-lelkileg puhánnyá tesz. Pedig a hívei egyre nagyobb számban, a szabadidejüket nem valamilyen sportra, vagy kulturális programokra, szóval jóféle, testet-lelket építő kikapcsolódásra fordítják, hanem önmaguk kényeztetésre.

A legfőbb ok, amiért úgy gondolom, keményen kézben (vagy inkább féken!) kellene tartani a mesterséges intelligencia alkalmazásának mértékét, az az, amit én az emberi élet értelmének tartok: a közösségért végzett munka. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy az emberi életet az tudja érdekessé, értékessé, nemessé, értelmessé (tehát élhetővé) tenni, ha ki-ki a maga szakterületén, amelyért sokat tanult és dolgozott a köz, a világ, a többi ember érdekében tevékenykedhet, munkálkodhat. Legyen ez családon belüli, vagy azon kívüli terület. Minden, amit elvégeznek helyettünk, gyengíti a képességeinket, kivonja életünkből a legfontosabbat, az elmét-lelket folyamatosan karbantartó műveletet, az alkotás folyamatát. Ha a fizikai munkától a szellemi tevékenységekig mindent átvesz tőlünk a mesterséges intelligencia, akkor az emberi élet fölöslegessé, értelmetlenné, motiváció nélkülivé válik. Mivel tölti majd akkor az életét egy ember? Talán egy mindenkinek alanyi jogon járó alapjövedelemmel teszi a semmit, eszik, iszik, rágcsál, a tömegmédia egyre idiótább műsorait bámulja és wellness-el?

Természetesen belátom, milyen hatalmas segítség sok, embertelenül nehéz fizikai munka kiváltásában a robotika által nyújtott technikai segítség. Megkönnyít és felgyorsít rengeteg nehéz, vagy veszélyes műveletet, és nagyszerű az általuk elérhető fejlődés mind technikai, mind szervezési tekintetben. De, hogy lélek nélküli fizikai eszközökre bízzuk az élet szellemi irányítását (a mesterséges intelligencia fejlesztését), az – szerintem – csak egy dologhoz vezethet. Oda, hogy belátható időn belül, az ember válik ennek a lélektelen, a célszerűségen túllátni alighanem képtelen mesterséges intelligenciának az eleven robotjává, de mondhatnám úgy is: rabszolgájává.

Ezen aggodalmaim miatt, és mert komoly veszélynek tekintem az ezen a téren egyre kevesebb kézben összpontosuló hatalmat, mindenütt, ahol nagyobb közösség előtt beszélhettem, elmeséltem ezt a történetet. Kíváncsi voltam, mások hogyan látják ezt a kérdést. Sokan elborzadtak a történet hallatán, azonban voltak, akik mosolyogva azt válaszolták: ó, hát az idősebb nemzedékek mindig elkeserítőnek látták a jövőt, aztán mégis itt vagyunk. (Megjegyzem, a világ változásai arra mutatnak, hogy az idősek aggodalma  jogosnak is bizonyult!) Tehát sokan csöppet sem találják veszélyesnek ezt a helyzetet!

Így érkeztünk el 2020 novemberéhez, az amerikai elnökválasztás eseményéhez, amely számomra az első alkalom volt, amely megmutatta ennek a technikai-informatikai tökélynek, a mesterséges intelligenciának a félelmetes hatalmát! Pedig még nem kerekedett teljesen az emberi értelem fölé, pusztán az egészhez képest egy parányi embercsoport tulajdonában koncentrálódott, amely csoport habozás nélkül visszaélt iszonyú technikai hatalmával, a mesterséges intelligencia bármire használható „tehetségével”, „képességeivel”. Egyetlen művelettel megsemmisítette egy államelnök és több millió állampolgár szellemi létezését, emberi méltóságát, cselekvési szabadságát.

Ez ugyanolyan pusztító, mint egy atomháború, és még nem vagyunk a végén. Kihez könyörögjek, hogy térjünk észhez?

***

Nulla óra, nulla perc, nulla másodperc van. Ebben a pillanatban léptük túl a huszonnegyedik órát. Távolodik tőlem a Föld. Már csak hulladék vagyok a mindenségben.

Édes élet

Csak két embert ismerek, aki nálam is jobban szereti a kutyákat: Cincus barátnőmet, aki 11 évig volt egy aranyos kis spániel gazdája, és a fiát, aki rendszeresen tart 2-3 nagytestű kutyát, és akárcsak az édesanyja, a lelkét is kiteszi a családtagnak tekintett kutyatársakért.

Mióta a szép kis spániel már mennyei gazdánál szolgál, Cincus a környék kutyáinak védőszentjévé avanzsált. Szívébe fogadta mind, a környékbeli családok kutyáit, s jó szívvel gondol velük, ha bármi kutyafinomság kerül ki a konyhájából.

Így történt, hogy a karácsonyi ünnepek után fölhívott telefonon, és azt kérdezte, szereti-e német juhászkutyánk Luca, a vaníliás karikát, mert bizony maradt az ünnepi adagból. Bevallottam, hogy azzal még sohasem kínáltuk, de csalódnék, ha nem fogadná örömmel. Megbeszéltük, hogy a fölösleget beakasztja a megszokott helyre, ahová a négylábú kedvencnek szóló ajándékait szokta.

Azóta január közepe lett, meg is feledkeztem erről az egészről, de tegnap, amikor hozták a megrendelt ebédet, ki kellett mennem érte, mivel a technika ördöge miatt nem sikerült átutalással rendeznem a heti menü árát és így a szállítónak fizettem készpénzben. Ritkán találkozom vele, mert ő is mindig a megbeszélt helyre akasztja az ebédet. A néhány alkalom azonban mindig jó benyomást tett rám, egy egyszerű, kedves, udvarias fiatalember, aki nagyon hálás a szerény borravalóért is, amit egy kisnyugdíjastól kaphat ilyen kivételes esetekben.

Most – szokásától eltérően – lelkesen mosolyogva fogadott, annyira, hogy már-már azt hittem, a kerítésen áthajolva mindjárt ad egy puszit, amit a járvány miatt most inkább elkerültem volna, és meghatottan mondta: nagyon szépen köszöni a kedves karácsonyi ajándékot!

Snitt. Fogalmam sem volt miről beszél, de már mondta is: Hát nem tetszik emlékezni? Azok a vaníliás karikák! Nagyon finomak voltak, és olyan jólesett, hogy gondoltak rám valahol!

Már ült is vissza a kocsijába, és mire elindult, engem rázott a nevetés és közben potyogtak a könnyeim.

Anyukámnak

“…nem kellene tovább nyújtózkodni az elérhetetlenért, a csillagokért.”

Hadd legyenek ők szépek nekünk, tovább.

Hadd üzenjék a mindenség tágasságát,

s kicsinségünket a fölénk feszülő öblös-kék

végtelenből.

Hadd ne fejtsük meg titkaikat, s hadd ne

vegyük birtokba őket is.

Hadd ne keressük hasznukat, amiért versenyre

kelhetünk.

Hadd ne ismerjük meg közelségüket, hogy elégjünk,

vagy szürke köveik közt csalódva

járjunk.

Ó, hadd ne érjük el a csillagokat!

Hadd higgyünk ragyogásuk örökében!

A csillagok, maradjanak az Istené!

***

Az egyik legszebb ajándék, amit leányomtól kaptam a Vírus című írásomért.