Vírusok
Mit hisz magáról, meddig merészkedik még el az
ember?! Miért képzeli, hogy tehetsége van mindent büntetlenül átalakítani,
legtöbbször a fölfedezés nagy jóakaratából? Miért gondolja, hogy okosabb, mint
a csodálatos rend, amely – ne firtassuk most, hogy egy teremtő akarat, vagy egy
nagy, kozmikus “rendcsinálás”, összerendeződés nyomán – több száz
millió éve létrejött és mostanáig fönnmaradt saját “tudásából”, egy
vele született, rejtelmes de nagyszerű önrevízió erejéből? Több évszázada már,
hogy az ember a legkülönbözőbb dimenziókban igyekszik túlszárnyalni e páratlan
természeti rendet, az önellátásnak, önfenntartásnak, öngyógyításnak ezen
évmilliókra elegendő tökéletességét. Az ember valóban teremtett magának
hihetetlennek tűnő csodákat, de – mint játékokat – hamarosan eldobta őket, mert
újabbakra vágyott. S amit eldobott, szemétté, teherré vált ezen a földön,
melynek anyagától, mibenlététől eltérő ez a hulladék. Elbomlani, visszaépülni
nem tud, csak halmozódik egyre magasabb hegyekké, s gyűr minket maga alá, mint
egykor mi, e kitalált játékokat.
Nem csak játékokat akart az ember, hanem próbált
többet enni is, s kiagyalt erre a célra a természet termékenységét meghaladó,
ám tulajdonságaitól idegen módokat. Becsapta növényeit hamis
“tápszerekkel”, gyilkolni kezdte a növények élősködőit, s e nagyszerűnek
mondott, “mérhető eredményeket hozó” tevékenységébe belepusztultak a
természet ártalmatlan, sőt, más területen hasznos élőlényei is.
Amikor volt
már elegendő eledele, elkezdett fölösleget fölhalmozni, mert vagyonosodni is
akart az ember. Lecsapolta a mocsarakat, hogy még több termőföldön tudjon
gazdagodni s nem érdekelte, hogy ilymódon megszerzett hasznába belepusztultak a
mocsarak lakói a rovarok, békák, rákok, siklók s madarak. Hogy lerövidítse
útját, az ember megszabályozta a kanyargó folyókat, amelyek addig áradáskor dús
táplálékot szállítottak a földnek, de a kőgátak közt egyenes útra kényszerített
víz korábbi árterén sívó, szikes repedések, örökre vén, kemény és aszott,
használhatatlan talaj maradt csupán.
Még mindig kevésnek találta gazdagságát az ember,
ezért elkezdte lopni, kiszivattyúzni a föld mélyének tulajdonát. Kitalálta
hozzá a legdurvább technikákat, melyekkel könnyű volt erdőket kiirtani,
fölszabdalni a talajt, s mélyére túrni, hogy mint csontból a velőt kiszívhassa,
kizsigerelhesse rejtett erejét és kincseit. S miután hasznát elvitte az ember,
gyógyítatlanul hagyta ott a föld kibelezett, vérszívott múmiáját, amelyben nem
volt többé élet és erő. Egy óriási hullafolt maradt csupán, melyen élőlény
többé meg nem élhetett.
Kezdett azután az ember mindenféle pirulákat
gyártani, mert úgy találta, az élet nem eléggé hosszú, túl sok benne a
szenvedés, s összeharácsolt hasznát-gazdagságát nem élvezheti elég ideig. Nem
fogadta el, hogy ami gyógyítható, arra a természet adott gyógyító anyagokat,
amire pedig nem, abba bele kell halni, mert a természetben ez a törvény. A
pirulák megnyújtják ugyan az életet, de sokszor hoznak a meggyógyított betegség
helyébe mellékhatásként két másikat, lustaságra tanítják a test saját védekező
rendszerét, gyengévé, életképtelenné teszik azáltal, hogy elvégzik helyette a
munkát, s e gyengeséget újabb pirulákkal, vitaminokkal és nyomelemekkel
kívánják gyógyítani. S ebben a mesterségesen létrehozott, ördögi körben, mint
szűk kifutóban agár a műnyúl után, lihegve fut örökkön az ember, s nem veszi
észre, hogy tudatosan hajtották bele e szívszakasztó, maratoni rohanásba
pusztán azért, hogy a pirula-iparág tulajdonosai tovább kövéredjenek. Azt
mondják ugyan, hogy az átlagéletkor növelése a nemes cél. Meg kellene kérdezni
a megnövelt életkorú véneket, hogy jó-e ez nekik!?
Akart aztán okosodni – de tán még előbb – új piacot
találni mesterségesen megsokszorozott termékeinek az ember, kitalálta hát
mindenféle módját annak, hogyan lehet gyorsabban utazni és szállítani. Dőlt is
hozzá a gazdagság hamar, s közben a kereskedőt nem érdekelte, hogy hajóin,
vasútjain, repülőin az árujával együtt utazik a himlő Európából Amerikába, az
aids Afrikából szerte a világba, és, például az entamöba histolitica nevû
parazita, amely (orvosok szerint) a legtöbb ázsiai emberben ártalmatlanul benne
él, ideutazott Európába, egy hónapon át tartotta 40 o C fölötti lázban, s kevés
híján megölte a gyermekemet, mert az európai szervezet vele szemben védtelen. S
eközben orvosok, kutatók és tudósok százezrei, lázasan keresik az újabb és
újabb betegségek ellenszereit! Föltalálták – ugyancsak a legjobb szándéktól
vezérelve – a mindenhatónak gondolt antibiotikumokat, egy(?) egész generáció
immunrendszerét gyengítették meg nyakló nélküli alkalmazásukkal, s ma, soha nem
látott egészségben virulnak, terjednek és “munkálkodnak” a velük
szemben rezisztenssé vált baktériumok. Az ember pedig elvesztette természetes
ellenálló képességét, életerejét. Szerveit, szívét, tüdejét kikezdte az
ezerféle környezetszennyezés, amelyet már tudatosan élve sem kerülhet el, mert
telve van e szennyekkel a levegő, a víz, a talaj s még a maga termelte élelem
is, hiszen nem tudja kivédeni, például a savas esőket vagy Csernobilt.
Amikor kellően kiszolgáltatottá vált a többség, jól
megszervezett formában kezdték terjeszteni a legújabb üzletben érdekeltek, hogy
azért van ez az immungyengeség, mert rosszul táplálkozunk! Ezer szakértő mondta
el a helyes táplálkozás titkait, más szakértők sokasága pedig e módszerek
ellenkezőjéről igyekezett meggyőzni mindannyiunkat! Keletről s nyugatról
egyaránt érkeztek egészséget, örök ifjúságot ígérő ételek, filozófiák,
univerzális gyógyszerek és módszerek. A reformtáplálkozás tudósai hirdették,
hogy a sok zsír az oka mindennek, s legjobb, ha csak algát, moszatot, szóját és
magvakat fogyasztunk. Mielőtt kritikátlanul hinnénk nekik, tanácsos
elgondolkodni például azon, hogy az eszkimók fő tápláléka a fókazsír, mégsem
betegszenek bele! Vagy azon, hogy a jól bevált, régi magyar sertésfajta, a
mangalica zsírja koleszterinben szegény, ráadásul nem tartalmaz sem
tartósítószert, sem színezékeket! Hogy talán nem azt kellene ennünk és vennünk,
amit az immár ugyancsak nemzetközivé vált élelmiszeripar diktál nekünk (mert
az, pusztán piacot keres!), hanem azt, ami – mint mi magunk -, természetes
módon megterem a saját hazánk földjének sajátos éghajlatán! Mert alighanem úgy
van, hogy a természet minden népnek azt a táplálékot szánta, amely a saját élőhelyén
terem. Az jó neki, attól lesz egészséges és erős. A természet nem kalkulálhatott
fuvarosokkal, kufárokkal és bankárokkal, egyszerűen csak, ahová élőlényt
teremtett, ott megadta hozzá az éltető anyagokat, melyekre azon a helyen
szüksége van. Vagy csak oda ültetett élőlényt, ahol megélhetett. A kapzsiságnak
azonban semmi sem elég. Újabban északi, hideg tengerek halainak génjeit ültetik
narancsba, hogy hűvösebb éghajlaton is megteremjen, génmanipulált paradicsomot
termelünk, amely nem romlik olyan hamar (gyanútlanul még házilag is, mert már a
vetőmag sem “eredeti”), génkezelt növények sokasága létezik, s azt
sem tudjuk, mi az, amit megeszünk. Kutatások nyomán az már kiderült, hogy a
génkezelt szója fogyasztásába (s nálunk túlnyomórészt ilyen kapható) a patkány
belepusztul. Az még nem, hogy az ember melyikbe fog. Csak annyi látszik, hogy
korábban ismeretlen vagy ritka betegségek válnak népbetegséggé, hogy se szeri,
se száma a titokzatos allergiáknak, amelyek ezer módon keserítik meg az életet,
autoimmun betegségnek nevezett gyötrelmek terjednek, és kísérleti nyulak
vagyunk csak a gyógyszer- (vagy a pótszer) gyártók méregdrága termékei közt –
mert mindegyiket fölírják a jó szándékú orvosok, csak éppen egyiktől sem
gyógyulunk meg.
Aztán néha jön egy-egy tudós, és közhírré teszi
bámulatos fölfedezését, miszerint e temérdek környezetszennyezés, vegyszer,
gyógyszer, génmanipuláció megváltoztatta a táplálékok eredeti tulajdonságait,
hogy legtöbbjükben nagymértékben csökkent a vitamin és ásványi anyag tartalom,
nőtt viszont a nehézfémek s más ártó anyagok mennyisége, s hogy az állati
eredetű táplálékok antibiotikummal és hormonokkal vannak teli. Honnan
tudhatnánk például, hogy maga az állat miből van igaziból, ha egyszer manapság
a növényevő tehenet egyes gazdaságok húsliszttel etetik?! Talán ma már az sem
tudható, hogy az ember, emberből van-e!
A testileg meggyengített embereket, lelki terror alá
vonták aztán. Óriás biztosítótársaságok igyekeznek kimutatni, hogy amennyiben
(jó pénzért) nem kötünk 5-6 féle biztosítást, tulajdonképpen esélytelenek
vagyunk az életre! (Maradék józan eszemmel az őseimre gondolok, akik sok-sok
generáción át éltek ezek nélkül, s nem gürcöltek még azért is, hogy legyen miből
fenntartani e társaságok elegáns hivatalait! És nosztalgiával emlékezem arra,
hogy egykor még természetes volt, hogy a bajbajutottat megsegítették embertársai.)
Akárhogy gondolkodom, bármennyire szeretnék is jóhiszemű maradni, azt látom,
hogy anyagi érdekek miatt, testileg és lelkileg megfélemlítik, meggyengítik,
azután bárgyú birkává próbálják alázni az emberiséget. Az egykor erős, a
nehézségekhez normálisan, egészséges bátorsággal viszonyuló ember, ma pöttöm
rabszolga csupán a saját, (különböző érdekszférák által) gonddá nyomorított
életében, a pénzvilág mohó karmai közt!
Erre a végletekig tönkretett, kifosztott világra
legújabb vírusként rátelepült az informatika, a telefónia és a hírközlés
világhálója, amely alól nem menekülhetünk. Úgy kényszerítik ránk ezek
használatát, mint kényelmünket szolgáló, tudást sokszorozó, nagyszerű
technikákat, pedig velük az utolsót veszíti el az ember, ami megmenthetné,
Isten-adta természetes társát, vagy tán lényegét: a gondolatait, a lelke
csendjét és nyugalmát, amelyben biztosan mutatta az utat a józan ész iránytűje
– csak követni kellett. De már nem lehet követni sem és látni sem, mert mindent
elnyom a kivédhetetlen, áradó vibrálás és ricsaj. A legocsmányabb,
legképtelenebb hazugságokat döntik online és multireklámokon, a legkártékonyabb
szellemi- testi “táplálékokat”, a legirtózatosabb értelem- és
lélekpusztító kábítószereket kínálják föl neonszínben és vákuumcsomagolásban, s
ebben a fogyasztásban tobzódó, liberálisnak hazudott, valójában csak
erkölcstelen és törvény-nélküli mocsok-forgatagban, ebben a “nekem mindent
szabad, de rám nézve semmi sem kötelező” hitvallásban, ebben az őrületesen
száguldó, megállíthatatlan kísértetvasútban észre sem vesszük, hogyan fertőződünk
meg e szörnyűséges vírusok valamelyikével.
Az ember, az
általa kreált gépezetekhez képest, csak sokkal lassúbb, nyugodtabb tempóban
(emberszabásúan) képes tartósan kiváló teljesítményt nyújtani. Adottságai nem
teszik alkalmassá a másodpercenkénti vagy annál is gyakoribb abszolút
váltásokra, teljesen különböző feladatok között. Õ egy biológiai lény, ennek
minden szépségével és átkával, érzékei, érzései, idegrendszere van, s ezek nem
tudnak gátlások nélkül, bármikor, egy impulzus nyomán, áthangolódni egy új
parancsra. Nem tudja magában leállítani a fizikai, gondolati és érzelmi
reakciókat minden megtörtént dologra, s éppen ez a késlekedés, ez a reakcióidő,
ez a gyönyörűséges és a világmindenségben egyedül az embernek megadatott
képesség teszi védtelenné, kiszolgáltatottá a saját találmányaival szemben.
Minden emberi élet – úgy gondolom -, küldetés.
Kisebb vagy nagyobb küldetés, de küldetés, távlatos dolog, egy út, valahonnan
valahová. Tartok tőle, hogy az informatika, elektronika és a mobiltelefon –
ezek az emberi tehetségből született csúcstechnikák – elpusztítják a küldetést.
Pillanatokká szabdalják a távlatot. Már nem egy alapos meggyőződésből kitűzött
cél felé haladunk, jól átgondolt útvonalon, hanem a másodpercenként, e-mailen,
faxon vagy mobiltelefonon érkező vacak kis aktualitások határozzák meg, hogy
merre menjünk tovább. A küldetés és az aktualitás – ellentétes természetük
miatt – összeférhetetlenek, és az ember számára tragédia, ha a pillanat győzedelmeskedik
és uralkodik a távlat, a küldetés fölött. Előbb-utóbb, szinte biztos
megsemmisüléshez vezet az, ha a küldetést teljesítőt, a pillanat emberévé
degradálja a technika. Elgyötörten nézem, mi történik itt. Rágódom, hogy vajon
csak pesszimista vagyok, vagy baljós képzeteim azért születnek, mert nem tudom
gondolkodás, “rágás” nélkül “megenni” mindazt, amit
tálalnak nekem? Víziószerűen jelenik meg előttem az, ahogyan a földön
kívülieket ábrázolják. Satnya test, vézna, korcs végtagok, töpörödött arc de
óriás szemek és koponya, az agyonkímélt test jellegzetességei. Mintha föl sem
állnának a székből, mintha sohasem kellene testi erőt kifejteniük, és
klímaberendezések óvnák őket minden hőmérséklet-változástól. Mind egyformák,
mind olyanok, mintha csak a szemüket és az agyukat kellene használniuk, egy
végtelen nagy “űrháló” képernyői előtt. Ha léteznek, éljenek
boldogul, de én azt szeretném, ha nékünk megmaradna a szép és erős, bár halandó
emberi test, a fényben ragyogó változatos színű szemek, a selymes-rugalmas,
sokféle bőr, a szélben lobogó, hullámos, gyapjas vagy szöghajak, az elektronika
érzéketlen gyorsaságához képest lomha és butuska agyunk szeretnivaló, jó
gondolatai és főként a rettenetesen esendő, túláradni és szörnyen fájni,
érezni, egyszóval élni képes emberi szív. Ezeket így, együtt, szebbnek találom
az ész túlcsordulásából talán keletkező agy-életnél, amelyben azonban nem
elegendő az érzékeny intelligencia. És igen, röghözkötötten, konokul,
megátalkodottan ragaszkodom az elmúlás, a végső átlényegülés időben érkező,
megnyugtató és vigasztaló, utolsó esélyéhez is!
De lehet, hogy mindez elvész, mert éppen napjainkban
kísérleteznek az atombombáénál is végzetesebb lehetőség gyakorlatban történő
kipróbálásával, az ember klónozásával. Mint minden új találmányt, ezt is a
jószándék(?) hozta létre, és segítő akarat tervezi, hogy általa majd
gyógyítható lesz számos, ma még legyőzhetetlen betegség. Csak az félelmetes,
hogy amint megszületett a maghasadás rosszra fordítója, ugyanúgy életre kel
majd a klónozás Lucifere is, s rettenetes műve éppúgy terjedni fog, mint a himlő,
az aids vagy a világháló egyre “okosabb” (azaz egyre pusztítóbb)
vírusai.
Az elmondottakat és még sok ezer hasonlót együtt,
fejlődésnek nevezik az emberek, szerte a világban! Én nem tudom, hogy
lehetséges-e még védekezés. Csak azt látom, hogy az ifjú generáció
testileg-lelkileg gyengül és egyre nagyobb számban lesz kábítószerek áldozata,
az ötvenesek hullanak megállíthatatlanul, már csak az idősek lesznek egyre
öregebbek. Pedig nem űztek extra sportokat, nem reformtáplálkoztak, nem
fogyókúráztak és fitnesz klubok tagjai sem voltak. Csak éppen az életük
nagyobbik felét még ép lélekkel, egészséges környezetben, teljes értékű
táplálékok fogyasztása mellett töltötték, a csendben és tiszta levegőben gyalog
mentek mindenhová (ennyi volt a “sportjuk”), nem ültek szuperszonikus
sebességgel haladó járművekre, hogy azután az örömöt adó mozgás, (például) a
séta helyett, egy méregdrága konditeremben sanyargassák magukat, bűtudatosan.
Este, a munka, olvasás vagy egy-egy jó beszélgetés után korán nyugovóra tértek,
nem bámulták éjfélig az akció-, horror- vagy pornófilmeket és nem szörföztek
hajnalig az Internet temérdek badarságával szórakozva. Talán ezért lehet, hogy
az ő életüket még tényleg meghosszabbíthatják a sokat reklámozott
multivitaminok. Egy ideig, talán a 120 éveseké lesz ez a bolygó. És azután?
***
Azt hittem, e
kérdéssel lezártam a vírusokról szóló, gyötrő gondolatsort. De tegnap, 2001.
szeptember 11-én, romba dőltek az emberi kevélység égbenyúló tornyai. Az
emberé, aki ránehezítette nagyravágyásának irdatlan jeleit a földre, hogy
megmutassa: Legyőztelek! Azt teszek veled, amit akarok, száz emeletekkel nyomom
agyon a szíved dobbanását, uralkodom rajtad, te Föld! S a Föld még el is tűrte
ezt, csak a másképpen kevély emberek nem! Három elrabolt utasszállító repülőgéppel
megszállott, öngyilkos valakik, valakinek az akaratából, ki tudja milyen
elgondolásból, porig rombolták a tornyokat, s a bennük dolgozó néhány ezer embert,
mint súlytalan, semmi-könnyű pelyhet röpítették át, egy más dimenzióba! Mit
lehet még mondani erre, kihez lehet esdekelni még, hogy legyen elég, hogy
“…legyen béke már! /Legyen vége már!” (Babits Mihály: Húsvét előtt) ?
Hogyan lehetne reménykedni abban, hogy majd fölocsúdik az emberiség, s elkezd
újra emberi mérték szerint, a képességei szabta korlátokat elismerve,
nyugodtan, békésen élni?!
És hogyan hihetnék el még bármit, bárkinek, amikor a
több ezer halott, a bénult eszméletvesztettség 24 órája után már másnap,
megszólaltak az üzleti világ fékevesztett, pokoli hírnökei?! Az egyik nagy
mobil telefontársaság képviselője mámorosan harsogta világgá a rádión át, hogy
amikor minden odavan, egyedül ők érnek valamit, hiszen 20-30 vagy 80 emeletnyi
törmelék alól, egy-egy véletlenül képződött üregből, néhányan még próbáltak
mobilon segítséget kérni!!! (A törmelékek elhordása még a terrortámadás utáni
negyedik hónapban is tartott, és még ekkor is találtak holttesteket! A szerzõ
megj.) Még be sem fejezte a mondókáját, amikor az Internet valamelyik
“nagymestere” öntudatos lihegéssel
jelentette, hogy amikor már mindennek vége lett, minden megszakadt és
elszakadt és meghalt, akkor az ő vonalaik még mindig éltek, és lehetett
“chat-elni” az Interneten! Rögtön ezután, álkönnyektől kásás hangon
beszélt arról egy New York-i tudósító, hogy a rettenetes tragédia túlélőiről és
az odaveszettek hozzátartozóiról, soha nem látott, megrázó erejű
dokumentumfilmek sokasága készül…
Az iszonyú halálban elveszettek lelke még föl sem ért
a mennybe, a szeretteiket vesztettek még föl sem ocsúdhattak a sokk
pörölycsapása alól, még el sem sírhatták égbekiáltó fájdalmuk első könnyeit, de
már virágzik az üzlet a romokon, a tán még meg sem haltak teste fölött! A mások
könnyén, fájdalmán, rettenetén gazdagodik máris, sok-sok médium! Csak arról az
egyről hallgattak mélyen mindannyian, hogy e kétségbeejtő, az ember tudását,
hatalmát, képességeit messze meghaladó, sok jóra használható, ám pusztító erejű
technikák nélkül, e pokoli terrortámadás nem történhetett volna meg! Csak
általuk – de ezzel, senki nem büszkélkedett!
Nem, igazán nem tudom, mit lehetne mondani, amikor az ember így használja fel, a tudománynak a jó szolgálatára létrehozott eredményeit! Csak azt érzem százezredszer immár, hogy nem kellene tovább nyújtózkodni az elérhetetlenért, a csillagokért! Hogy nem kellene osztozkodni a Holdon, és tulajdonunkká tenni a Tejút valamennyi csillagát! Föl kellene ismerni, hogy az is kétséges, rendbe hozható-e, gyógyítható-e még, amit az újabb és újabb tudományok felhasználásával tönkretett az emberiség gonosz kisebbsége, ezen az egykor paradicsomi, csodálatos bolygón! Csak azt hiszem, hogy sokkal szerényebben, sokkal nagyobb alázattal és elfogadással a természet és egymás iránt lehet csak megmaradni. Hogy végünk van, ha továbbra is mindenki csak versenyezni, és győzni és gyarapodni és nyerészkedni akar! Attól tartok, hogy ez még csak a kezdet, és félve kérdezem: Nem volna jobb, ha maradna minden nép a maga földjén? Ha szeretné és gyakorolná csendben, békében a maga hitét, és engedné élni a másokét? Ha nem gyűjtene vagyont többé senki, hiszen egyetlen hatalmassá nőtt birodalom sem élhette túl önmagát, s el fog bukni a mai legnagyobb birodalom, a pénz birodalma is, de vele pusztulhatunk mindannyian! Mert mindig, minden szörnyűség a pénzért, vagy a még nagyobb hatalomért született! Mindenre láthattunk már példát több ezer év alatt! Mindannyian megtanulhattuk már, hogy csak a szerénység, az eléggel beérés, a természetnek és egymásnak nyújtott segítő kéz, a tisztességes, szelíd gondolatok és jó szavak tarthatnak meg minket! A kíméletesség a mindenség, egymás és önmagunk iránt! Kérlek benneteket, forduljunk vissza!
Amit elmondtam, részemről nem ítélkezés, hanem rémület.
2001.