Nádasi Katalin blogja

Azt hiszem, minden résztvevő számára érdekes volt a fél évezredes perui kultúráról tartott előadásom. Ezzel a néhány képpel szeretném megőrizni e szép este emlékét. Vetített képes előadás volt, ezért a fényképek egy része sötét teremben készülvén nem túl éles, de a hangulatot tükrözi. Felteszek néhány fotót az előadás anyagából is.

2019. április 6-a gyászt hozott családunk minden tagja számára. Rövid, súlyos betegség után, negyvennégy évesen, váratlanul hagytál itt bennünket, Verus.  Gyerekkorodban édesanyáddal, Iluskával együtt szinte a családunk szerves részeivé váltatok, s mindkettőtök szeretete, barátsága, máig az életünk legszebb kísérője volt. Bámulattal figyeltem, ahogy szép, törékeny termeted ellenére hallatlan energiával korán saját lábadra álltál, szorgalommal, jóakarattal, ilyen fiatal korban szokatlan bölcsességgel küzdöttél meg az élet által állított feladatokkal, és évek óta fáradhatatlanul segítetted nem csak Iluskát, hanem minden hozzád fordulót. Húsz és negyven éves korod között gondolkodásod, jellemed, egyéniséged kivételes fejlődésen ment át, olyan intelligens, érzékeny, belátó és együttműködő emberré váltál, ami legtöbbünknek még 60-70 éves korunkra sem sikerül. Életed gondjait, nehézségeit, többnyire egymagad álltad, de szívesen osztoztál az örömeiden, s ezt a rendkívüli tartást ráadásul könnyed, szellemes, néha fanyar humorral fűszerezted, nem volt benned semmi fontoskodás. Legnagyobb, de megvalósulatlan álmodért, a szép családi életért sem pöröltél a Sorssal, még az élettel szemben is nagylelkű voltál: megbocsátottál. Kapcsolataidból megőriztél mindent, ami érték, elvetetted a haragot, nem ismerted a gyűlöletet.

Szellemed és lelked állta a megpróbáltatásokat, de a testednek úgy látszik mindez sok volt. Betegségedet is, az utolsó héttől eltekintve egyedül, példátlan erővel és méltósággal élted végig, mert nem akartál szeretteidnek az elkerülhetetlennél nagyobb bánatot okozni.  Sőt, intézkedtél is: azok gondjaiba ajánlottad Iluskát, akikben legjobban bíztál. Még az orvosi diagnózist hallva – hogy legfeljebb egy heted van hátra – sem sírtál, se nem lázadtál, csak annyit mondtál csendesen: megértettem. Még azt is elutasítottad, hogy kisebb beavatkozásokkal könnyítsenek fájdalmaidon.

Rettenetesen hiányzol, tapintható, fájdalmas űr kedves személyiségednek, földi lényednek elmúlása, mégis úgy érzem, bármily rövid volt is, értelmes, szép és teljes élet volt a Tiéd, melynek során számtalanszor felülmúltad önmagad. Utolsó napjaidban egyfolytában melletted voltak, akikkel mély szeretet-kapcsolat fűzött össze:  Iluska és első szerelmed, Richárd. Az ifjúi fellángolásból nem lett házasság, de életre szóló barátsággá és vérszerződés-szerű munkakapcsolattá érleltétek hajdani érzelmeiteket. Végső perceidben ők fogták a kezed és Mária dalokat énekelve kísértek át az örökkévalóság végtelenjébe.

Emlékedet egy hársfa őrzi a Filozófusok kertjében, és sokunk szívében nem múló szeretet.

Földi lényedet ezzel a képpel őrzöm:

…Építek az égre házat
ott nem érhet semmi bánat…
Ne szomorkodjatok ❤

Ezzel a másikkal pedig, amit a halálodról értesülvén 10 éves kis barátnőd, Gréta festett Rólad és Neked szívbéli szeretettel, immár égi lényedtől búcsúzom:

Üldögélek itt, ifjú kis hársfád mellett a padon és szomorúan gondolom, hogy annyi más, fontos üzenet mellett, elmulasztottam figyelmedbe ajánlani Wass Albert szép gondolatait is arról, hogyan lehetne jól élni. Bár Te már sok mindent tudtál ebből, azt hiszem, segíthet, ha majd újra elszánod magad a földi létre. Hiszem, hogy tér és idő, a létezés fizikai vagy szellemi volta a szeretet előtt nem akadály, ezért megpróbálom utánad küldeni, azzal a reménnyel, hogy szokásod szerint, most is fogadod, és szívedbe engeded a másik ember üzenetét:

Wass Albert: Így jó élni

„Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a Földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él. Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény. Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz. Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni! Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Igyekezz törődni velük. Azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz.”

A hársfa lelke finom, láthatatlan szál ég és föld, közted és az itt maradók között. A lombjai közt bujkáló napsugarak angyalszárnyakon hozzák üzeneteidet, ezer virágának illata pedig hozzád nyújtja-emeli a földiek szeretetét.

Ölellek a Mindenségen innen és túl, égi és földi szeretettel:

Kati néni

Nagy öröm és megtiszteltetés ért: meghívást kaptam a Csillaghegyi Polgári Kör Önképzőkörébe, hogy előadást tartsak az inka civilizációról. Hetek óta készülök, gyűjtöm az anyagot az előadás színessé tételéhez. Íme a meghívó az előadásra:

Készülődünk a következő izgalmas eseményre, az áprilisi könyvfesztiválra. A Millenárison tartandó eseményen az Irodalmi Rádió standjánál dedikálok, az alábbiak szerint:

Utólag írok ezekről a februári eseményekről, mert néhány bejegyzésem – valószínűleg ügyetlenségem miatt – törlődött innen.

Kedves emlékem marad a Lelkek és Arcok február 6-i ürömi könyvbemutatója, melyet egy jó órás beszélgetés követett, s ezen kedves ürömi lakótársaim sok okos és érdekes gondolattal tiszteltek meg Ez a néhány fotó talán emlékeztet az együttlétre.

Hátunk mögött maradt a karácsony és az újév, lassan elfelejtjük a fenyő illatát, a karácsonyfa sejtelmes szépségét, a csillagszórók  apró fényeit, a kályha barátságos melegét és a szilveszteri petárdákat. Újra a hétköznapok útjain ballagunk, közeledünk a húsvéti ünnepekhez, amelyről eszembe jut a következő szívfájdító történet.

Időskori ünnepek

Az orvosi rendelőben rengetegen várakoztak, mint rendesen. Húsvét után jártunk néhány nappal, talán azért voltunk sokan, mert az ünnepek alatt nem ment orvoshoz, csak akinek nagyon muszáj volt. A széksor utolsó két helye még szabad volt, leültem hát az utolsó helyre. Pár perccel később egy ősz hajú hölgy érkezett, aki két botra támaszkodva is nehezen emelte erősen dagadt, fájós  lábait, s elfoglalta mellettem az utolsó üres széket. Már ahogy közeledett, felállt és mosolyogva indult felé egy szintén nyolcvan körüli asszony, aki régi ismerőse lehetett, és azonnal nagy beszélgetésbe merültek. Ha akartam, ha nem hallottam minden szavukat. Ahogy ilyen korúaknál szinte természetes, a gyerekeikről, unokáikról beszélgettek, s az is kiderült, hogy nagyon régen találkoztak utoljára. A korábban érkezett, örömmel újságolta, hogy a gyerekekkel minden rendben van, inkább csak az ő és férje egészségi gondjai okoznak problémát.

A bottal érkező együttérzéssel hallgatta, s amikor hozzá került a szó, ő is elmesélte, hogy mindkét fia külföldön él a családjával. Egyik Kanadában, a másik Amerikában, de az ünnepekre minden évben hazajönnek. Ilyenkor mindig náluk, szülőknél gyűlik össze a család apraja-nagyja, s ők, a férjével nagyon készülnek rá, hogy igazi, emlékezetes ünnep legyen minden ilyen alkalom.  Most, húsvét előtt is időben beszerezték a hagyományosan pácolt és füstölt sonkát, sok finom, falusi tojással együtt megfőzték, a tormát a férje maga reszelte le, hogy frissen harapós, könnyeket fakasztó legyen az ünnepre, ahogyan a fiúk szeretik. Az asszony az unokák kedvencét, két tepsi mézes-krémes sütit készített, és nagy halom sajtos ropogóst sütött rágcsálni valónak. Csak az újhagyma, és a friss piros retek vásárlását halasztották nagypéntekre, hogy harmatosan frissek legyenek a sonka mellett. Pironkodva jegyezte meg, hogy nem is könnyű már ilyen állapotban, bottal és nagy fájdalmakkal méltóképpen felkészülni az unokákkal együtt tizenegy fős vendéglátásra, és bizony, hónapokig kell spórolni is, hogy legyen miből beszerezni a hozzávalókat. Büszkeséggel a hangjában mondta, hogy azért minden unokának hozott még valami apró ajándékot is a nyuszi.

Aztán hirtelen fakóra vált hangon, borús tekintettel fejezte be a történetet: már csak az abroszvasalás, és az ünnepélyes asztaldíszítés volt hátra, amikor nagycsütörtökön este megszólalt a telefon. A Kanadában élő fia elnézésüket kérte, de ő és testvére idén húsvétra egy balatoni nyaralóban foglaltak szállást és családjaikkal ott töltik majd az ünnepeket, mert olyan régen nem látták már a magyar tengert…

Mentőangyalnak tűnt a nővér, aki ekkor lépett ki a rendelő ajtaján, és beszólította a már könnyeit törölgető asszonyt.

Mielőtt engedném, hogy a napi közéleti mocsok lefoglalja a gondolataimat, szeretnék mesélni néhány ünnep előtti és ünnep utáni szépségről ill. finomságról.
7 és 10 éves fiú unokáim, karácsony előtt ismét elhatározták, hogy az ünnepi bejglit ők készítik el, idén már úgy, hogy a tölteléket is ők főzik meg. Szépen megállapodtak, hogy egyik a két rúd diós, másik a 2 rúd mákos bejglit készíti, tehát felváltva dolgoznak. Munkájukról mindjárt fölteszek egy videót és néhány fotót, de a történet legszebb része, még hátra van.
Valamikor régen, amikor még forgalomban volt az inkákról szóló könyvem, egyszer egy olvasótól kaptam ajándékba egy dél-amerikai furulyát (quena), majd pár évvel később, egy másik olvasótól, egy pánsípot. Nagyon örültem mindkettőnek, mert rabja vagyok az andoki népzenének, de mivel nem tudok játszani rajtuk, dísztárgynak tekintettem, és csak szeretettel őrizgettem őket. Unokáim éppen a bejgli készítés napján fedezték fel ajándékaimat, először Álmos, a nagyobbik vetette rá magát a furulyára, és amikor neki kellett várakozni, elkezdett játszani rajta. Perceken belül gyimesi és mezőségi dallamokra emlékeztető, hihetetlen temperamentummal előadott, gyönyörű rögtönzést hallhattunk tőle. Amikor ismét ő dolgozott, a kisebbik, Endre kezdett ismerkedni a pánsíppal, a videón látni, hogy még azt keresgéli, hogyan lehet egyáltalán hangot kicsalni a hangszerből. Teljesen oda voltam, mert 3 óra múlva, hibátlanul eljátszotta pánsípon a Kis karácsony, nagy karácsony c. dalt. Sajnálom, hogy a nagy konyházásban a játékukat nem tudtam megörökíteni.

A karácsonyi és újévi ünnepek programjai miatt, csak most tudok beszámolni Lelkek és Arcok c. új könyvem bemutatójáról, melyet az MTA Könyvtárának Kistermében tartottunk 2018. dec. 7-én, l6 órakor. Sokan megtiszteltek részvételükkel, a visszajelzések szerint, jól érezték magukat, akik eljöttek és magam is szívesen gondolok vissza arra a délutánra.

Egy órás beszélgetést folytattunk az Irodalmi Rádió szerkesztőivel, Zsoldos Adriennel és Zsoldos Árpáddal.  A könyv az IR szerkesztésében és gondozásában készült, és a vendégek három írást hallgathattak meg Adrienn és Árpád tolmácsolásában, egyet pedig az én felolvasásomban. A beszélgetést videóra vették, melyet elkészülte után majd közzéteszek különböző csatornákon.

Itt most az alábbi fotókkal igyekszem érzékeltetni a hangulatot:

?