Nádasi Katalin blogja

Szilveszteri kutyaságok

Első rész

Amikor ezek a történetek játszódtak, még nem létezett a háziállatok chippel való ellátása, ami ma már megkönnyíti az elveszettek megtalálását. Egyébként is két szálon futnak majd az események, mert már a drámai kezdet is szilveszterhez kötődik.

Zsemleszínű, közepes termetű, mandula-szemű, harmadik házőrző kutyánk Luca, négy éves volt. Nem jártunk vele sétálni, mert a nagy kert elegendő rohangászási lehetőséget nyújtott számára. Mivel minden irányból két méter magas, drótfonatos  kerítés vett körül bennünket, nem tartottuk szükségesnek Luca ivartalanítását, így meglepetéssel konstatáltuk, hogy alighanem magasugró udvarlója akadt, mert egyszer csak nőni kezdett a pocakja, fergeteges gyorsulása kicsit csökkent, és mintha szelídült volna virgonc természete. Kétségtelen volt, hogy kölyök-áldás elé nézünk, amitől nem féltünk különösebben, hiszen több évtizedes kutyatartókként, már 27 kölyök születéséhez asszisztálhattunk kutyáink mellett, és megbámulhattuk csodálatos, ösztönös tudásukat az ilyenkor szükséges tennivalókról.

Kemény tél volt abban az évben, és éppen szilveszter estéjén, öt óra körül indult meg a szülés. Pár óra alatt világra jött három kiskutya. Mivel már egy hete mínusz 20 C⁰ volt, fölkészítettük a kutyaházat a kicsik fogadására, sőt, még egy kis szalmával feltöltött előkertet is kialakítottunk nekik. Luca abszolút fagytűrő, mindig ridegen tartott kutya volt. Azonban annyira aggódtunk a nagy hideg miatt, hogy végül a garázsban is készítettünk kartondobozokból egy bélelt vackot számukra, és résnyire nyitva hagytuk a billenő kaput, hogy Luca ki tudjon jönni, ha a szükség úgy hozza. Sokáig sertepertéltünk az új család körül, elláttuk őket enni- és innivalóval, cirógattuk Lucát, aki példásan, megállás nélkül végezte anyai kötelességeit, tisztára nyalogatta, finoman masszírozta és szoptatta a kicsinyeit. Minden rendben lévőnek tűnt, ezért valamivel éjfél előtt fölmentünk, még koccintottunk egyet az új kutyacsalád és az újév tiszteletére, majd nyugovóra tértünk. Reggel első utunk hozzájuk vezetett, és döbbenetes látványra érkeztünk: a kiskutyák élettelenül hevertek a garázsbeli dobozban és Luca nem volt sehol. Rémülten szólongattam, világos volt, hogy valami nagy baj történhetett, ha magára hagyta a kölykeit. Többször körbejártam a nagy telket, mert nem jelzett vissza, hogy hol van, mire megtaláltam a nagy tiszafa tövében. Elképedve láttam, hogy a hetek óta átfagyott, kő kemény talajba mély gödröt ásott, abban feküdt összegömbölyödve, s csak hosszú rábeszélésre mutatta meg, hogy született ott egy negyedik kölyök, s azt saját testével melengeti! A kihűlt kiskutyák eltávolítása után, nagy nehezen elvettem tőle a negyedik kölyköt és hívtam, jöjjön vissza ő is a garázsba, azonban tüntetően az otthona, a kibélelt, szalmakerttel ellátott kutyaház mellett döntött. Láthatóan óriási megkönnyebbüléssel foglalta el megszokott helyét, ivott egy keveset, majd ügyelve a kölyök kényelmére elhelyezkedett és szoptatni kezdett. Ekkor néztük meg alaposabban a negyedik jövevényt, amelyik lényegesen nagyobb volt, mint az első három. Amikor újév első napjának délelőttjén eljött megnézni őket az állatorvos, felemelte a nagy kölyköt, azt mondta, olyan színű, mint egy borz, így lett a neve Borzas. Az első hónapban végtelen falánksággal másik három testvére helyett is szopott, óriás kölyök lett belőle, s hamarosan Lucánál lényegesen nagyobbra nőtt. Róla, és anyjáról szól a következő szilveszteri kaland.

Második rész

Évekkel később, de még mindig chipmentes időkben történt, ami bizonyára sok családban megesett már, a mi kutyáink azonban ezt is különlegessé tudták tenni. Ahogy mondtam, mindig ridegen tartott kutyák voltak, csak két esetben kaptak menedékjogot a lakásban: ha dörgött az ég, vagy ha petárdáztak valahol – mert mindkettőtől nagyon féltek, mint szinte minden kutya. Érdekes módon, ezt a kedvezményt igen kulturált viselkedéssel hálálták meg, olyan jók voltak a lakásban, mint az angyalok. Egyébként addigra Borzas már kétszer akkora lett, mint Luca és leginkább egy német juhászra hasonlított.

Borzas nyolc, Luca tizenkét éves volt azon a szilveszteren, amikor szokás szerint behúzódhattak az éjféli fülsiketítő petárdázás elől a lakásba. Hajnalra aztán elhallgattak a petárdák és vidáman vágtattak ki megszokott terepükre, amikor ajtót nyitottunk nekik.

Délelőtt kilenc körül tűnt fel nekünk, hogy milyen nagy a csend, semmi mocorgás, vakkantás vagy egyéb kutyajelenség nincs a kertben, és szólongatásunkra sem kerültek elő.

Nem volt nehéz rájönni, hogy a hajnali kiengedés után, amikor mi jóízűen tovább aludtunk, valószínűleg egy telhetetlen petárda-bolond még pufogtatott párat, és világgá menekültek a kutyáink. Egy gazdának ilyenkor összeszorul a gyomra és majd’ kiugrik a szíve, mert azonnal arra gondol, hányféle veszély leselkedik az ilyen szökött kutyákra, hiszen egyáltalán nem ismerik a kreszt!

Nekiálltunk centiről centire végig vizsgálni a kerítést, hogy megtudjuk, merre szöktek el a kutyák, de sehol sem volt hiányos vagy szétrágott a drót. Szinte hihetetlen, hogy képesek voltak átmászni a két méteres drótfonaton, vagy átrepülni az utca felőli kicsit alacsonyabb, tüskés végű fakerítésen – de csak így történhetett, mert nyomtalanul tűntek el! A petárda hang akkora vak félelmet gerjeszt bennük, hogy se nem látnak, se nem hallanak, csak azt tudják, hogy ki akarnak menekülni ebből a hülye világból, akárhová, csak el! Ezt tökéletesen meg- és átérzem.

Nem mesélem el részletesen, hogyan jártam napokon át a környék utcáit, hegyeit, völgyeit, szántóföldjeit, hogyan tettem ki minden utcasarkon fényképpel ellátott kutyakereső könyörögvényt – hiába. Öt nap telt el úgy, hogy semmi eredményt nem hozott a keresés, és kezdtük úgy érezni, hogy nincs remény. Az ötödik nap délelőttjén Iluska barátnőm hívott telefonon, hogy Üröm felől éppen Csillaghegyre megy kocsival, és mintha a lefelé vezető lejtős, kanyargós út egyik keresztutcájába látta volna befordulni Borzast! Azonnal kocsiba ültem, és a jelzett csillaghegyi út összes keresztutcáján lassan végighajtottam – de a kutyánk nem volt sehol. Szomorúan, még mindig lépésben vezetve érkeztem haza, ahol édesapám lelkendezve fogadott: megjött Borzas! Nagyon sovány és nagyon szomjas volt, valami ütés is érhette, mert bicegett is, de egyedül talált haza a kapuig, ahol édesapám azonnal meglátta és beengedte. Mire hazaértem, kapott tőle enni-inni, aztán lassan, vánszorogva, de tovább ment. Egészen az öreg tiszafáig, a gödörig, ahol született, és ebben az általuk később soha nem használt, de máig meglévő mélyedésben összegömbölyödve megpihent. Több napig nem mozdult onnan, helybe vittük neki az élelmet, majd pár nap után erőre kapott, és megvidámodva visszatért régi életmódjához.

Harmadik rész

Ez az öröm, nem enyhítette a Luca elvesztése fölötti szomorúságot. Nagyon hiányzott végtelenül kedves, vidám kis lénye. Már hét nap telt el eltűnése óta, és egyre erőteljesebben csökkent a valószínűsége, hogy még életben lehet, amikor Cincus, másik nagy kutyaimádó barátnőm (egy tündéri kis spániel hű szolgálója) javasolta, hogy keressem meg az interneten működő önkénteseket, akik fénykép alapján segítenek megtalálni az elveszett kutyákat – hátha eredményt hoz. Még aznap délben írtam ennek a csapatnak és elküldtem Luca képét. Már estefelé jelentkeztek, hogy a VIII. kerületben van egy hasonló talált kutya, és küldték a képet, de sajnos, nem Luca volt rajta. Kezdett radikálisan csökkenni az esély, hogy a havas téli időben, nyolcadik napja étlen-szomjan élhet még a kiskutyánk. Délelőtt 11 h-kor azonban értesítés jött a keresőktől Luca képével, hogy nem őt keressük-e, mert valaki bevitte az Őrmezőn működő állatkórházba!

Nem hittem a szememnek! Luca, a Budapesttől északra fekvő Ürömről tűnt el, Őrmező pedig a főváros déli részén, a XI. kerület külső peremén van! Azonnal autóba ültünk, és mentünk az őrmezei állatkórházba, ahol kis, kutyára méretezett ketrecekben tartották a beteg vagy befogadott állatokat, kutyát, macskát egy légtérben. Luca teljes apátiában, összekuporodva feküdt a ketrecében, talán egy percig észre sem vette, hogy előtte állunk. Egész testtartása arról árulkodott, mi mindenen mehetett keresztül ez a gondtalan szabadsághoz szokott kis állat. Amikor fölfogta jelenlétünket, szó szerint teljes elképedés, hitetlenkedés, majd frenetikus boldogság ült ki a kis pofájára – de a félelem még fogva tartotta, és csak bátortalanul bukdácsolva jött ki a ketrecből. Pórázon vezettük ki az előcsarnokba, ahol a befogadók elmesélték a történetét.

Szilveszter éjszakáján Luca félelmében Ürömről egészen a Gellért hegyre, a Citadelláig rohant. A Citadellát védő őrök látták, hogy napok óta ott őgyeleg, és mivel barátságos, gondozott kis állat volt, nyakörvet is viselt, adtak neki enni és foglalkoztak is vele. Világos volt, hogy nem kóbor állattal van dolguk, kitalálták, hogy alighanem a petárdázás elől menekült, s végül az egyik őr megsajnálta, és autóval elvitte az őrmezei állatkórházba, hátha megtalálják a gazdáját.

Amíg a történetet hallgattuk, Luca szinte meglapult, még élt benne az idegen helyen való bezártság félelme. Nem győztük megköszönni a kórház nagylelkűségét és később a Citadella őrének és az internetes csapatnak is a segítséget. Nélkülük, ebből a valószerűtlen helyzetből aligha lett volna menekülés Luca számára.

Amikor pórázon vezetve őt a kapuhoz értünk és kiléptünk a szabadba, a friss szél megcsapta Luca orrát, és ő abban a pillanatban megrázta magát, (mint aki lerázza a kényszerzubbonyát), szabályosan kiegyenesedett, vagy inkább kihúzta magát, rögtön észrevette az autónkat a parkolóban, és teljes erőből vonszolt minket arrafelé. Egyetlen hazavágyó, nagy lendülettel vetette be magát a hátsó ülésre, szinte hallható volt, ahogy sziklák gördültek le a szívéről, és pár perc alatt visszavedlett a régi szabad, vidám és boldog kutyává.

Azt már kinek-kinek a képzeletére bízom, milyen volt itthon anya és fia találkozása!

Ez az első alkalom, amikor nem csak, hogy nem lelem örömöm abban, hogy nyomtatásban is megjelent egy írásom, hanem szinte szégyellem. Irodalmi pályázat keretében fogadta el egy kiadó a “XXI. századi angyalok” című írásomat, Verses antológia című kötetében való megjelentetésre. Ilyen címen, már 12 éve jelent meg kötet ennél a kiadónál, de csak annyit tudtam róla, hogy általam becsült kortárs írók művei is szerepeltek benne, tehát bizalommal pályáztam ezzel a számomra különösen fontos tartalmú írásommal.

A képen látható, kézhez kapott kötet már a megjelenésével kedvemet szegte. Nem is értettem, hogy (a kiadó értesítése szerint) eredetileg 4 oldalas írásomból hogyan lett 11 oldal – a látvány magyarázatot adott: egy vastag, de kis méretű, 100×150 mm-es, zsebkönyv kinézetű, de 350! oldalas kemény táblás, fantáziátlan küllemű kötetet kaptunk, a kicsi oldalakon szinte margók nélküli, zsúfolt szöveggel.

De ez a kisebbik baj.

A nagyobbik az, hogy két héttel azután, hogy a kiadó értesített a könyvben való megjelentetésről, kezembe került ennek a kiadónak egy 2 hónappal korábban megjelent kötete. Tudni kell, hogy a kiadó tulajdonosa (a pályázatok kiírója) tanár, és maga is költő. Ebben a két hónappal ezelőtt megjelentetett kötetben volt a tulajdonosnak egy csomó verse, közülük  több kormány ellenes. Ez még önmagában nem zavart volna, mindenkinek szíve (és esze) joga véleményt alkotni, de amikor azzal szembesültem, hogy a szerző 5 oldalas! versében, minden versszak refrénje az, hogy „és ott vagyunk megint, ahol nem is éltem, valamelyik ötvenes évben” – na akkor fölrobbantam. Azonnal írtam neki, hogy tiszteletben tartom az álláspontját, de ilyen eszmefuttatással nem kívánok egy kötetben megjelenni, legyen szíves kihagyni. Visszaírt egy ártatlannak látszó levelet, hogy ez itt egy szabad pálya, vannak az övétől eltérő vélemények is, és hogy mennyire tisztel engem értékes írásaimért, de már nyomdában van az anyag, nem tudja kihagyni, amit írtam.

Beláttam, hogy nem tudok mit tenni, de megírtam neki, hogy:

„Az ötvenes években én már tizenéves voltam, röviden néhány jellemzőjét annak a korszaknak:

A jövedelmek olyan alacsonyak voltak, hogy az átlag családnak még bútorra sem tellett, a magánvagyonokat államosították, totális volt a személyi kultusz, szovjet kézre adták az ország irányítását, 1954-ben az ÁVH jelentése szerint 762 ezer koncepciós per zajlott, és 1,5 millió emberről jelentett a több mint 300 ezer fizetett besúgó. Tízezreket küldtek a Gulágra vagy más internáló táborokba, rendszeresen kellett fejtágító szemináriumokra járni, még a normális ruházatot (kalap, kesztyű, nyakkendő) is burzsoá szokásnak minősítették és traktorra zavarták a nőket. Ki sem tehettük lábunkat az országból, és csak eltorzított híreket hallottunk, a jómódú parasztokat kuláknak minősítették, a felnőttek csengőfrászban éltek és rettegtek a fekete autótól, amivel sok embert eltüntettek. Stb., stb….”

Tehát az ilyen lírába csomagolt, a mai napokban az ötvenes éveket sugalló írás szimpla történelem hamisítás, amivel nem óhajtok egy platformon lenni.

Mondanom sem kell, hogy ugyanez a verse szerepel ebben az új kiadványban is melyben a XXI. századi angyalok szerepel! Végtelenül sajnálom szegény Angyalokat, hogy ilyen környezetbe kerültek.

Életre szóló tanulság, hogy ismeretlen kiadó antológiájában soha többet nem akarok megjelenni, mert nem tudhatom, milyen szellemi társaságba keveredek.

Nádasi Katalin: XXI. századi angyalok

            Eljárt felettem az idő, és ha néha fölidézem évtizedekkel korábbi, gyerekkori emlékeimet, akkor a kibomló élmény-halom színes batyujából, még mindig mágikus ragyogással emelkedik ki a hajdani karácsonyok varázsa. A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején, egy háború pusztította, politika nyomorította, éppen életre támadni próbáló ország szegényeinek sorába tartoztunk mi is. Akkoriban a jólétnek talán a fogalmát sem ismertük, parányi lakásban laktunk. Ismeretlenek voltak az életünket ma nem csak teljesen meghatározó, hanem egyenesen elnyomó, informatikai és tömegkommunikációs eszközök, a médiumok mindent túlharsogó audiovizuális agressziója, az ezer elektronikus kütyü. A világ híreit egyetlen Orion rádió hozta be a családba, amelyen csak egy-két hazai adóállomás sugárzott. Lehet, hogy ez csak nekem, kisgyereknek volt tökéletesen elegendő, mert akkoriban még leginkább a mesék, a dallamok és más hasonló szépségek világa érdekelt. A meghitt délutánokat Moha bácsi, a törpe meséi, az estéket a színházi közvetítések tették elbűvölővé, mert a család ilyenkor tényleg körül ülte a rádiót és önfeledten „színházban volt”.

Mindezeket csak azért idézem fel, hogy az akkori magyar világ szegényes lehetőségeit érzékeltessem. Ez, időbeli szegénységet is jelentett, hiszen a múlt század közepén, nem hogy hosszú hétvége, de még szabad szombat sem volt, s ebben az örökös időszűkében nehéz volt felkészülni az ünnepekre. Gimnazista koromból őrzök egy emléket arról, hogy édesanyám, aki a város túlsó végén dolgozott, és este hatkor érkezett haza, megkért, menjek el vele megvenni a karácsonyfát, mert súlyos gerincbetegsége miatt nem tudott cipekedni. Abban az időben keveseknek volt anyagi lehetősége arra, hogy tartósabb fát, pl. ezüstfenyőt vásároljon. A választék egyébként is jórészt különböző méretű lucfenyőkből állt, ismeretlen volt napjaink hatalmas fajtabeli választéka. Budapesten a XI. kerületben laktunk, és emlékezetes, ahogy este fél hét körül, már sötétben, a Borostyán étterem kerthelységében, ahol fenyővásár volt, óriási, fáradt embertömegben válogattunk a többnyire satnya, csenevész fák között – a szebb példányokat a korábban érkező szerencsésebbek már elvitték. A legtöbb fa sérült vagy aránytalan volt, az emberek egymás elől próbálták megszerezni a formásabb csemetéket, bokáig cuppogtunk a sárban, és így, ez az első részvételem a karácsony megszervezésében, megtépázta addig felhőtlen ünnepváró hangulatomat.

Fantasztikus azonban, hogy abban a szegény, az átlagember számára, kizárólag szűkölködésben gazdag korban, a család, az emberi jóakarat, a szeretet és az örömszerzési szándék felejthetetlen ünnepet tudott teremteni. Ma már tudom, micsoda erőfeszítés volt a szüleimnek, hogy mégis, minden gyerekkori karácsonyunkat csodálatossá tegyék.

Igen kicsi lakásban laktunk ezért a program nálunk mindig egyforma volt: amíg anyukám a csöpp lakásba illő, pici karácsonyfát földíszítette és elhelyezte alatta az ajándékokat, addig apukám sétálni vitt. Gyorsan esteledett, a harapós hidegben jó volt apám meleg tenyerébe bújtatni a kezem, s lassan lépegettünk a méteres hókupacok között, mert régen sokszor volt fehér karácsonyunk.

Ahogy esti ruhába öltözött a délután, egyre fogyott közöttünk a szó, a várakozás csöndje mégis egyre szebb lett. A házak némelyikében föltűnt egy-egy ablak, amelyről látható volt, hogy oda a Jézuska már megérkezett! Odabent gyertyák fénye vonta melegségbe a szobát, szaloncukrok ezüst papírja és diók aranya csillant, s mintha még az utca is fenyőillattal telt volna meg. Minden újabb karácsonyos ablak olyan volt, mintha egy-egy kis csillag hullott volna a szívemre, egyre nagyobbra nőtt tőle a varázslat, egyre inkább hatalmába kerített a várakozással, jó titkokkal teli csönd.

            Egészen elnémultunk már, mire hazaérve befordultunk a kapun. Szótlanul vettük a lépcsőfordulókat a második emeletig, még a csengetés, az ajtónyitás, a lakásban az aranyszínű rántott hús terjengő illata sem tudott kizökkenteni ebből az ünnepi hangulatból. Levettük a kabátot és a cipőt, s éppen mire elkészültünk, csengettyű szólalt meg, és az ajtó katedrálüvegén át láttam Jézuska előrehajló alakját, amint sorra gyújtogatja a viaszgyertyák sárga fényű lángjait.

Anyám jött elénk a szobából, örömmel mutatva, hogy itt járt… Csillagszórók gyémántjai szálldostak szerteszét, örömükben opál könnyeket hullattak a gyertyák, s a lecsordult cseppek, selymes gyöngyökké tömörültek az ágvégi tűleveleken. Soha, sehol gyertyának oly szép meleg fénye, oly lágy viasza nem volt, s eleven fenyőlélegzet illatával telt meg a kis szoba. Álltam a szüleim ölelésében középen, szememben kigyúltak a szépséges karácsonyfa gyertyáinak testvérei, s a szívemben teljes volt a boldogságos, Karácsonyi Csönd.

kőIgen, ilyen gyönyörűek voltak a gyerekkorom karácsonyai, nem érződött rajtuk se  szegénység, sem erőlködés, csak a szeretet adta az ünnep varázsát.

                                                                       ***

            Évtizedekkel később, amikor már a férjem és én készülődtünk megteremteni kislányunknak ezt a szeretet-élményt, sokkal könnyebb volt a helyzet. Gazdagságról még akkor sem volt szó, de már többféle karácsonyfából választhattunk, rendszerint sikerült is szép formájú, nagy karácsonyfát venni, és ajándékokból is volt akkora választék, hogy csak az anyagi lehetőségeken múlt, milyen meglepetések várják a fa alatt az ünneplőket.

            Abban a kicsit modernebb korban már fényfüzér váltotta a karácsonyfán a gyertyákat, de az ünnepi asztalon mindig égett egy-egy meleg fényű, fenyőággal körülvett gyertyaszál. Mi is igyekeztünk kislányunk számára sokáig megtartani a Jézuska várás varázslatát, ameddig csak lehetett kihagytuk az előkészületek munkálataiból, hogy minden tekintetben meglepetés legyen a karácsony szépsége. Amikor az angyalok csengettyűjére beléphettünk a szobába, ott állt ünnepi fényeiben, titokzatosan csillogó díszeivel a karácsonyfa. Alatta a Betlehem és az ajándékok várakoztak, és a lemezjátszóról fölcsendültek a “Mennyből az angyal” szívmelengető hangjai, melyhez csatlakoztunk mindannyian. Egész családunk számára bensőséges élmény volt valamennyi karácsonyunk.

            Az ünnep elmúltával, még sok éven át azzal az apró kedvességgel próbáltuk marasztalni a szeretet légkörét, hogy amikor a karácsonyfa már eltűnt, a leszedett szaloncukrokból, az angyalok minden reggel egy szemet a kislányunk ágya fölötti polcra tettek, jelezve, hogy a Jézuska továbbra is gondol reá.

            Évek sora telt el ezután, a kislányunkból felnőtt lett, de még velünk lakott, amikor szüleink hosszú, dolgos élete őszbe fordult. Elfáradtak, meggyengültek, betegségek tették törékennyé őket, s attól fogva mindig velünk töltötték a szentestét. A közelünkben laktak, s karácsony délutánján, a már ünneplőbe öltözött férjem sétált el értük, és segített nekik legyőzni a hozzánk vezető két lépcsőfordulót.

            Lassan besötétedett, a nappaliban már csak a karácsonyfa színes fényei világítottak, Gounod “Ave Maria”-jának halk hangjai és ajándékok várták az érkezőket. Mindig meghatódtam, mert szüleink betegen, jóval túl a nyolcvanadik évükön is ápoltan, és szintén ünnepi ruhát öltve várták a férjemet. Abban a pár perces csendben, amíg átsétáltak hozzánk, az én vállamról is legördültek a készülődés fáradalmai, s amikor megérkeztek, mindenki szemében az öröm fényeit láttam felcsillanni. Gyönyörködve vettük körül a karácsonyfát, amelynek ágai közt már a sütemények fahéj és szegfűszeg illata bujkált, ajándékok mosolyogtak a fa alól, a lelkünket átjárták a “Csendes éj” kristálytiszta dallamai, és a szeretetnek ezek a megismételhetetlen percei, fölidézték bennem  azokat a hajdani, szépséges Karácsonyi Csöndeket.

Amikor az ünnepi percek után asztalhoz ültünk, a terítőn két olyan dísz várt bennünket, amelyek teljessé tették az együttlét hangulatát, és mindkettő a leányunk ajándéka volt. Az egyik a mélyebb tálba ültetett, szép papírral körülvett lucabúza volt, amelynek sűrű, daliás rendben ég felé nyújtózó zöld szálai magát a megszületést, az élet erejét és megfejthetetlen szépségét szimbolizálták. A másik egy nagy, fényesre szeretgetett piros alma, amely csipkés fehér papírcsíkkal és finom kis aranyszállal díszítve várta, hogy annyi felé vágjuk, ahányan vagyunk, mert – a legenda szerint – ha együtt fogyasztjuk el, bármerre vet is a sors, mindig hazatalálunk a családunkhoz.

***

            Aztán eltelt ismét másfél évtized, és a leányunk kezdte két kicsi fiának mesebelivé varázsolni a karácsonyt. A XXI. századi emberek élete már nem telt annyi anyagi nehézség között, mint az előző nemzedékeké, mégis – én úgy érzem – sok szempontból nehezebb a sorsuk, mint a hajdani szegényeké. A jólét meghozta számukra, hogy kinyílt a világ. A munkaerő szabad áramlása sokukat idegen országokba, más földrészekre, otthonuktól, családjuktól, szülőföldjüktől távolra sodorja, és ez a magánynak egy furcsa fajtáját jelenti számukra, s itt maradó családtagjaik számára is.

 A mi gyermekünk is, férje kívánságára elfogadta, hogy külföldön dolgozzanak, ami azzal is jár, hogy évente többször (minden iskolai szünet idején) pár napra haza repülnek. Ilyenkor a kinti otthonukban fel kell számolniuk a háztartást, és amikor megérkeznek, itt kell feltölteniük élelmiszerekkel az éléskamrát. Majd amikor visszaindulnak a szabadság elteltével, itt kell kiüríteniük a frizsidert és elzárniuk mindent – szóval, folyamatos készenléti állapotban vannak. A néhány nap, amit pl. egy-egy iskolai sí-szünet miatt itthon tölthetnek, éppen csak elég arra, hogy találkozzanak legközelebbi rokonaikkal, és a sok éve nélkülözött gyermekkori jóbarátokkal, volt munkatársakkal, vagy elintézzenek csak itt rendezhető hivatalos ügyeket – és mindez, egyetlen nagy rohanássá teszi az életüket. Talán az a legnehezebb, amikor a legnagyobb ünnep, a karácsony előkészületeire kellene időt találni ebben a forgatagban. Ráadásul úgy, hogy a két kicsi fiúnak minél tovább nyújtani tudják a Jézuska várás szépséggel és örömmel teli, álomszerű világát.

            Sok éven át nagy nehezen kisakkozták, hogyan vegyék meg és vigyék haza a karácsonyfát a gyerekek tudta nélkül. Az ünnep előtti estén kivárták, hogy az egyre későbbi időben lefekvő, már iskolás fiúk végre elaludjanak, és éjszaka feldíszítették a fát. Ma már tíz és tizenkét évesek a gyerekek, akik biztosan hallották hírét a társaiktól az iskolában, hogy nem is a Jézuska hozza a karácsonyfát, de semmi jelét nem mutatják, hogy hajlandók volnának ebből az angyali világból kilépni. Akkora igényük van az ünnepvárás lelki élményére, hogy engem pl. évekkel ezelőtt megkértek, hadd segítsenek a karácsonyi bejgli készítésében.

A tavalyi karácsonyra odáig fejlődtek, hogy nekem már csak ki kellet készíteni a hozzávalókat, és ők teljesen egyedül gyúrták, nyújtották, töltötték, ügyesen a tepsibe hengerítették és tojással szép fényesre kenték a rudakat. Éjszakára eltettük aludni a hideg kamrába és másnap már csak annyi dolgom volt, hogy megsüssem a végül gyönyörűre sikerült, finom, diós és mákos bejgliket.

Amíg készült a sütemény, egy régi magnókazettát hallgattunk, amelyre az édesanyjuk (még leány korában) a barátnőivel énekelt karácsonyi dalokat. Az egyik többszólamú dalnál, valamelyikük eltévesztette a maga hangnemét, amit a többiek nagy nevetéssel fogadtak, és egy tréfás csengettyűhang után újra kezdték a dalt. A fiúk velük énekeltek, és ezen a ponton ők is hatalmas kacagással fogadták a dallam bakit. Egy pillanatra elérzékenyültem, mert nem tudom, van-e annál szebb, mint amikor több nemzedék együtt munkálkodik, énekel és nevet. Én is velük dúdolgattam, így történt, hogy több nappal karácsony előtt, a mi kis konyhánkban az ünnep már elkezdődött.  De otthon, ügyes kezű és kreatív édesanyjukkal, aki pedagógus végzettsége mellett népi kismesterségeket is tanult, ugyanilyen lelkesen formázzák és díszítik a mézeskalácsokat, szép népművészeti motívumokkal látva el a sütiket. Olyan ünneplőbe öltözött lélekkel készülődnek minden karácsonyra (amit náluk különlegesen mesebelivé tesz, hogy az édesapjuk szépen zongorázik, az édesanyjuk gitáron játszik, a családban mindenkinek gyönyörű hangja van, és a szelíd karácsonyi fényekben, zongora vagy gitár kíséret mellett együtt éneklik végig a legszebb karácsonyi dalokat), hogy senkinek nincs szíve kimondani a józanító valóságot.

Ám a karácsonyfa észrevétlen feldíszítését sem lehet már megoldani. Ezért a szülők csodálatos ötlettel adtak haladékot gyermekeiknek a „felnőtté válásra”. A fiúk levelet kaptak az angyalkától, aki elnézést és segítséget kért, mert rengeteg dolga miatt, már nincs ideje földíszíteni a karácsonyfájukat. Megígérte azonban, hogy továbbra is minden karácsony hajnalán ott várja majd őket a fa az összes dísszel és a becsomagolt ajándékokkal, de kéri a fiúkat, hogy vállalják át tőle a díszítést, mert ő már nem győzi!

Sohasem fogjuk megtudni, mit gondoltak pontosan a levél olvastán, ezek a makacsul álmodni vágyó, önkéntes angyal-süvölvények, de teljes odaadással álltak be díszíteni, és évről évre egyre szebb az édesanyjuk alkotó kedvéből, az ő gyönyörű képzeletükből és saját készítésű díszeikből öltözködő karácsonyfa.

Ilyenek a XXI. századi angyalok, az én csodálatos unokáim.

Hosszan készülődtem, hogy az elmulasztott nyári bejegyzéseket legalább néhány fotóval pótoljam. Tovább késleltette ezt a bejegyzést, hogy az összes képet túl nagy fájlnak minősítette a honlapom, és idő hiányában sokáig nem tudtam megoldani ezt a problémát.

A júniust a kert és a szántóföld virágai tették örömtelivé, néhány fotó róluk:

Júliusban néhány szép nap a gyerekekkel, Endre 9. születésnapja és a két fiú, amint gyönyörűen betakarítják levendula termést:

Vágyom a télre. Arra a régire, az igazira. Amelyik éppen időre érkezett, és sokáig maradt. Az olyan kis hegyi falvakban, amilyen az enyém is volt gyerekkoromban, a nyár forró szorgossága, az ősz derűs elégedettsége, a betakarított termények fölötti örömködés, és az egész évi temérdek munka fáradalmai után, közelgett végre az áldott pihenés ideje. Az október végi, november eleji esőzések visszavonulásra késztették a kis falu lakóit. A porták előtti padokról lassan behúzódtak és elcsendesedtek az addig ott beszélgetők. A korán érkező estében a fehér házikók apró ablakai mögött petróleumlámpák lágy fényei világítottak, és ahogy izmosodott a hideg, élénk füstölésbe kezdtek a kémények. A falu eső áztatta földútjaiba addigra mély árkokat vájtak a terményszállító szekerek kerekei, s ahogy egyre hűltek az éjszakák, először átfagyott a föld, s a nappal még eső formájú csapadék megtöltötte ezeket az mélyedéseket. Pár nap alatt győzött a fagy ereje, először vékony kis üvegtáblákkal vonta be a pocsolyák tetejét, melyek csilingelve és fröcskölve szakadtak be a rájuk lépők súlya alatt. Néhány keményebb éjszaka után aztán befagytak a hosszú vágatok pocsolyái, és a falu aprónépe számára elérkezett az első megunhatatlan szórakozás: a csípős hidegben késő estig csúszkálni a 2-3 méter hosszú befagyott keréknyomokon! Szinte minden gyereket úgy kellett hazaparancsolni a besötétedett utcáról, mert átfagytak, de meg nem unták a hatalmas esésekkel és nevetésekkel teli, csapatos szórakozást. Addigra minden házban már meleget sugárzott a megrakott kemence vagy sparhelt és a gyors vacsora és egy bögre forró tea után, a legszebb álmok a kemence sut melegében várták a kifáradt gyerekeket.

November végén, december elején tovább hűlt az idő, reggelente erdő-mező dús fehér dérbe öltözött, és ez a csipkébe burkolózott világ jólesően elcsendesült. Maga a természet hozta el az adventi csendességet és várakozást. Időnként szelek járták a falut, nem viharosak csak hallhatók, halkan huhogók az ereszek alatt, és egyre csikorgóbbá tették a hideget. Egyes házaknál várták már ezt az időt, így elkezdődhettek a várva várt disznóölések, melyek után nem csak a kamrák és padlások teltek meg finom és tartós eleséggel, de füstölőkben érlelődő kolbászok illata járta be a falu utcáit is.

Senki nem mondta ki, de egy idő után mindenki érezte, hogy valaminek történnie kell, mert ilyen hosszan már fájdalmas a csupasz, karmos hideg! És rendszerint még decemberben, gyakran éppen karácsony előtt, elaludt a szél és a hidegben selymesen, halkan hullani kezdett a hó. És hullott, hullott napokon át, puha, fehér ölelésébe vonta a világot, a napfényben ezer színben sziporkázó kristályaival megszelídítette még a hideg harapásait, a földi lét szenvedéseit és fájdalmait is. A tisztaság és a szépség békéje ereszkedett vele a földre. Ebbe a mesebeli fehér békességbe érkezett meg a kis Jézus a csodavárás napján, Szent Karácsony estéjén. Valaha, réges-régen az áldott csendességnek és lelassulásnak ez az ideje heteken át velünk maradt.

A télre vágyom, arra a régire, a hosszúra, az igazira.

Az ősz derűsen, szinte észrevétlenül suhan bele a múlni nem akaró melegbe, kellemes hűvösét, felszabadító könnyűségét szinte magunkhoz öleljük, s még mielőtt fölfoghatnánk a változást, a szemünk láttára bámulatos tobzódásba kezd. Hirtelen borulnak lángba óriás fakoronák és a tűztövis szúrós karjai, narancsos-pirossá mosolyodnak a cseresznyefák, melegsárga ruhát öltenek a nyírfák, és jel nélkül, még színt sem váltva teszik földre leveleiket a bodzabokrok. Kertünkben a nyár melegében megerősödött, kiteljesedett fenyők lassan az égig érnek, s a két évtizedes terülő borókák hatalmas tányérjai földre borulnak, igyekezvén eltakarni az elszáradt, őszi fű sápadt foltjait.

Barnulnak a diófa levelei, de még szorgosan hajigálja koppanós terméseit, fölragyognak a kései, dalmáciai szőlő áttetsző sárga gyöngyei, búcsúajándékaikat nyújtogatják a málnabokrok, s a hőségben apróvá satnyult, folyton érő eprek, ismét nagyra hizlalva kínálják aromás gyümölcseiket.

A virágok is éreznek valami különlegeset: október elejére az egynyáriak zöldje ismét üdévé, erőteljessé válik, az évelő rózsák lekonyuló, vízvesztett levelei újra feszesek, harmatosak, s a rózsabimbók sokáig őrzik legszebb, alig-nyílt, illatos állapotukat. A pihenni készülő muskátlik levelei fakulnak, egyre kevesebb rajtuk a virág, csak a futómuskátlik virulnak rendületlenül. Legszebb színeit s formáját mutatja viszont a pompás legényvirág: nagy, mélyvörös, fehér, rózsaszín vagy rézszínű virágain szinte világítanak a csillagkoronák, és minden tő ezer bimbót nevel, hogy le ne késse, el ne mulassza az ágyás csodává tételét, mielőtt megérkezne végzete, az éjszakai fagy…

Apró, még fejletlen bimbókkal teltek meg a krizantémok ágai, titokzatos sejtelem, jövendő szépség reménye valamennyi. Hatalmas encián csokorrá növekedett az őszirózsa, megtáltosodva óriás bokorrá erősödtek a fehér és rózsaszín begóniák és még egyszer dúsan fölragyog a tündérszép, kékvirágú lobélia. A délutáni nap átsüti a pergolára futó repkény színorgiában játszó leveleit, s bármerre nézünk, fények és színek harmóniája ölel körül. Ismét halk neszezéssel görögnek a zörgősre száradt levelek, s betakarják a már álomra készülő magvakat.

A természet csendesülő hangjaival, tobzódó színeivel, fürgén vándorló felhő nyájaival finoman jelzi, hogy valami búcsúzni készül. Elhalkul a patakok csacsogása, nyugalomra készülnek az erdők, a sziklákon vastagra, puhára híznak a mélyzöld bársonyok, a nedvességgel teli mohapárnák. A hegyoldalban, a nyugodni készülő nap súroló fényében lángra lobban egy-egy sárgára, vagy vörösre őszült fa koronája, s a tarkába öltözött erdő sétára hívogat hallgatag, mégis ezerszavú világába. Megérkeznek az őszi esők, nyomukban életre kelnek a gombák mindenféle fajai, s illatukkal telik meg az erdő. Az éjszakák egyre hűvösödnek, s hajnalban olykor lassú, lusta ködök hömpölyögnek lefelé a hegygerincről.

Az idő lassan, de hűl, s egyre korábban surran kertünkbe az este. A könnyű szellőkkel átjárt, verőfényes napsütés után korán érkezik a szürkület, már a labdázást is be kell fejezni a hűvösben ismét fürgévé vált és örökké játszani vágyó kutyánkkal, mert a sötétség rendre elnyeli a labdát. Néha, a levegő áttetsző tisztasága éjszakára is megmarad, ezer csillag sziporkázik a felhőtlen, mélykék égbolton, s a növő hold, ezüstből színarannyá válva kerekedik.

Ahogy múlnak a napok, egyre csípősebbre fordulnak az esték, dideregve üldögélünk és jólesne egy kis meleg. Végül az ember, maroknyi gyújtóssal s pár hasáb fával megrakja a  máriaüveges kis kandallót, és meggyújtja a tél első hírnökét jelentő tüzet. Az éledő lángok lágy fényeinek tánca a falakon és a bútorokon, az erdőillatú fa, a tűz barátságos, roppanó hangjai, s az áradó meleg, amelyhez közelebb húzódik az ember – az élet hétköznapi csodái. A kéményben dudorászó szél, az otthonunk, a családunk, az égi ajándék, hogy még élhetünk, és a duruzsoló kályha melege meghozza az áldott békességet, amelyről a kinti fortyogó, rohanó, békétlen világban sokszor már azt hisszük, hogy végleg elveszett.

Mióta leírtam az ellenzék minősíthetetlen magatartása miatti rossz kedvemet és egyben búcsút is vettem attól, hogy állandó figyelemmel kísérjem áldatlan tevékenységüket, a világ annyi új lehangoló tényt produkált, hogy ezt már nem lehet szó nélkül hagyni.
Ahogy múlik az idő, egyre erősödik bennem az az érzés, hogy már a COVID19 előtt volt egy észrevétlenül lappangó járvány, amely az emberi agyakban és lelkekben vitt véghez végzetes pusztítást. Mintha az emberiség jelentős hányadának agyából kitörölték volna a becsületre, a hűségre, a jóra való törekvést, az egészséges test és lélek megőrzésnek szándékát vagy a szakmai kiválóság, mint az önbecsülés alapja, az igazságosság és a magas minőség (nem csak kereskedelmi cikkekben!) iránti igényt. A tisztelet, a segítőkészség, a társadalmi rend és nyugalom, az emberi méltóság, amelyek a normális emberi élet nélkülözhetetlen tartozékai, mintha sokakat csöppet sem érdekelnének.
Az ellenzéki képviselők parlamenti magatartása a legrosszabb jövőképet vetíti elénk, az abszolút kisszerűség, érdekvezéreltség, az igazság pofátlan mellőzése illetve meghamisítása és a rágalmazás undorító szokása jellemzi őket. A kapzsiság, a cél szentesíti az eszközt gondolkodásmód gátlástalan érvényesítése létük alapja, amely kizárólag anarchiához, a legdurvább és legközönségesebb rablók hatalomra kerüléséhez vezethet. Egyetlen mentségük az lehetne, ha volna értelmes víziójuk az ország jövőjéről és jobbnál-jobb megvalósítható terveik hozzá. De fantáziájukból, tehetségükből most is csak a megszorításokra és a hitel felvételre futja – azt meg már ismerjük, többször volt részünk benne! A valódi értékek roham-tempóban tűnnek el, az új nemzedékeknek úgy tűnik nincs igényük erre, vagy egyszerűen képtelenek megvédeni magukat ettől a rombolástól.

Félreértés ne essék: semmi kifogásom a szabad vélemény nyilvánítás ellen, sőt, fontosnak tartom azt, de kizárólag emberhez méltó tartalommal és formában. A rendszerváltás éveiben és azóta is, számtalan megmozdulásnak részese voltam, de azok minden esetben az ország helyzetét megvédő vagy javító célok érdekében történtek, kivétel nélkül a többség érdekében elérendő nemes célokért szerveződtek. Azonban a napjainkban tucatjával zajló tüntikék, rendszerint egy kis létszámú csoport önös érdekeiért való közönséges rendzavarások, melyek azért olyan harsányak, mert úgy akarnak kinézni, mintha a többség érdekeit szolgálnák – de erről szó sincs. A tudás, a tehetség, a szorgalom és az okos érvelés helyét átvette az ócska handabandázás, a fejhangon való hazug ordítozás, a betörés szerkesztőségekbe vagy az MTVA székházába, a rombolás festékszóróval, a megafon hangerejével vagy a Kossuth téri karácsonyfa felgyújtásával. Az igazság tökéletes kifacsarása pl. az egyetemi autonómia hazug félremagyarázásával, és a hallgatók ösztönzése arra, hogy ők akarják megmondani, ki tanítsa őket az állam által fenntartott egyetemen! Minden hallgató, minden iskolába azért jár, hogy a lehető legjobban megtanulja, amit abban az intézményben tanulni lehet, nem azért, hogy dirigáljon. Ahhoz ugyanis csak annak van joga, aki már letett valamit az ország, a közösség asztalára, és nem annak, aki még tudatlan, tapasztalatlan, műveletlen, de már agresszív. Normális időkben az ilyeneket kicsapták az iskolájukból, és örülhetett, ha csak abból az egyből. Ráadásul ehhez csatlakozik, ezt támogatja szolidaritás címen főleg az ifjú, de jelentős számban a középkorú nemzedék is. Ezt én szégyennek tartom, mert egyértelműen arról szól, hogy ezeknek az embereknek eszük ágában sincs megtanulni legalább a második világháborúig visszamenőleg a gazdasági, kulturális, egészségügyi és társadalmi változások történetét. Akkor ugyanis szembesülnének a ténnyel, hogy az elmúlt tíz év teljesítményei minden téren messze felülmúlják a korábbi 70 év ilyen adatait. S aki ezt nem tudja értékén kezelni, az teljesen hamis úton jár. De ez a jelenség világméretű, nem csak a magyarok jellemzője, a legrosszabb értelemben vett liberalizmus és a nagytőke együtt működésének, a deep state iszonyú hatalmának rettentő következménye mindenütt abnormitást eredményezett.
Ennek legújabb, elképesztő példája, ahogyan az amerikai választás zajlott. Még nem tudni, mi lesz a végeredmény, de Biden, a demokrata jelölt már győztesnek hirdette magát, miközben rengeteg jel mutat arra, hogy a csalások legdurvább fajtáival éltek a demokraták. Kezdve a hamis levelek százaitól a számítógépes „tévedéseken” át a halottak szavazásáig és a lakosság létszámánál 6, 8, vagy 25%-kal több szavazóig. A világ szégyene és sajnos állapota, ami most a legfejlettebb, leggazdagabb, állítólag legdemokratikusabb országban történik, bármi lesz is az eredmény.
Szomorú, de egyre inkább azt érzem, semmi közöm ehhez a világhoz, és hogy szerencsés vagyok, amiért már nem kell aktívnak lennem ebben a mocsokban. De gyötör a kérdés: mi lesz a becsületes, ép lelkű fiatalokkal, köztük a mi gyerekeinkkel és unokáinkkal?

Most, hogy letettem az iszonyú súlyt, amit egyre nehezebben viselek, visszakanyarodok az időben. A következő bejegyzésben fotókkal megidézem az idei nyár legszebb pillanatait.

A feminizmus örvén a liberális világrend, amely most a migrációval, a genderelmélet terjesztésével és hasonlókkal készül végleg tönkretenni a keresztény kultúrát és a nemzetállami létet, a családok szétverésével, a nők egyenjogúság címén való munkába állításával már nagyon régen megkezdte a normális társadalmak felszámolását. Ezzel a húzással gyakorlatilag ellehetetlenítették a gyerekek értelmes nevelését, valamint a társadalom legkisebb sejtjének, a családnak a fennmaradását. Azzal pedig, hogy a gyerekek neveletlenül nőnek fel, legtöbbet a nagy közösség, a társadalom veszít. Ne feledjük, dr. Zacher Gábor 2014-es adata szerint a kétkeresős családokban átlagosan napi hét (!) perc jut a gyerekekkel való foglalkozásra.

Kizártnak tartom azt is, hogy női agy szüleménye volna az egyenjogúságnak a jelenlegi formája, amely a legtermészetesebb női tevékenységeket, a gyermekek világra hozását, fölnevelését és a családok gondozását minősíti az egyetlen olyan munkává, amelyért nem illeti meg jövedelem – saját jogon járó megélhetés – a nőket. Ez egyértelműen arra készteti őket, hogy bármi mást vállaljanak, hiszen a család – főleg a nagycsalád – főállású szolgálatának egyenes következménye a szegénység és a kiszolgáltatottság. Ugyanaz a politikai cél és gazdasági érdek szülte ezt a természetellenes teóriát, mint az összes többi káoszteremtő víziót.

Végigéltem a „Legfontosabb a munkavállalás”, a „Valósítsd meg önmagad!”, a „Szexuális forradalom”, és a „Mert te megérdemled” szlogenek évtizedeit. Egyértelműen ennek a liberális gondolkodásmódnak tulajdonítom, hogy a hagyományos értékrend, amelyben a férfi képviselte az erőt, a biztonságot, erkölcsi példát mutatott, a nő pedig biztosította a kisközösség belső rendjét és tisztaságát, a türelmet, a szeretetet, az elfogadást és a gondoskodást, vele a női minőséget, kiszorult a világból, az életünkből. Pedig ez a hagyományos értékrend már bizonyította életképességét, és egy reális egyenjogúsítással tökéletesíteni lehetett volna. Nagyon fontos lenne újradefiniálni az egyenjogúság fogalmát, mert csak akkor lehet igaz és tartalmában teljes, ha az anyaság is erkölcsileg és anyagilag megbecsültté, választhatóvá válik. A család megbecsülése önmagában kevés, mert abból nem lehet a villanyszámlát kifizetni.

Már három vagy négy generáció nőtt föl úgy, hogy az említett női minőség hiányzik az életükből. Ezek a nemzedékek úgy cseperedtek fel, hogy a születésük utáni öt-hat év nagy részét az édesanyjuktól, nagymamájuktól távol, valamilyen közösségben, bölcsődében vagy óvodában töltötték, mert az anyák – szükségből, társadalmi elvárásból vagy önmegvalósítási szándékból – visszamentek dolgozni. Ezek az intézmények remek gyermekmegőrzők, közülük sok oktatási szempontból is kiváló, de alkalmatlanok arra, hogy a kicsik kívánatos vagy legalább megfelelő szocializációját elvégezzék. Elérhető egy felszínes rend betartása, a napi program lebonyolítása, de nem lehetséges az együttélési szabályok ösztönszintű elsajátíttatása és e szabályok alkalmazásának automatikussá tétele.

Csak az édesanyával és a családtagokkal való mindennapos, szeretetteljes testközeli kapcsolat hoz olyan érzékeny helyzeteket, amelyekben van elegendő idő megértetni a kisgyerekkel, hogy egy közösségben bármilyen problémára emberséges, az egész közösségnek megfelelő válaszokat kell keresni. Csak a család kisközösségében lehetséges elérni, hogy saját tapasztalatok megszerzésén keresztül váljon vérré a kisgyermekben a jó és a rossz egyértelmű megkülönböztetése, a felelősségvállalás, a másikra való figyelés, a kölcsönösség, a tisztelet, a hűség, a becsületesség, a kötelesség és elkötelezettség, az elfogadás vagy elutasítás, az alapvető jóakarat és jóindulat, a megbocsátás, a bajokkal való szembenézés, a megoldás keresése és megtalálása, a valahová tartozás kötődése és az identitás őrzése. Intézményi keretekben, csoportosan jól továbbfejleszthetők ezen képességek, de a hiányzó alapok nem pótolhatók.

Ezeket az alapvetéseket kisgyerekeknek igazán jól nem a logika, a tanulmányok, a törvények vagy a paragrafusok előírásaival, hanem a szeretet nyelvén, a családi szokások által lehet megtanítani. Így volna folyamatosan pótolható a női minőség a társadalmakban. Ha ez kimarad – mint ahogy 70-80 éve kimarad –, akkor válik a társadalom olyanná, mint ma: nagy hányadban egymással és a világ gondjaival nem törődő, csak a saját érdekre és az anyagi haszonra tekintő, kíméletlen individuumok gyülekezetévé. Természetes, harmonikus élet, amely egyaránt szolgálja a családok és a nemzetek továbbélését, csak a férfi és a női minőség egyensúlyában lehetséges.

A női élet legmagasabb rangú teljesítménye az életadás és a megszületett életek támogatása abban, hogy a lehető legkiválóbb minőséggé érjenek. Ha a társadalom ezt a munkát értékén kezeli, valódi erkölcsi és anyagi megbecsülésben részesíti, s egyben egyértelműen megfogalmazza e tevékenységgel szembeni elvárásait, akkor nem kell demográfiai katasztrófától tartania, és tapasztalni fogja, hogy egy nemzet számára ez a legjobb beruházás.

A lármásan hirdetett liberális iránymutatások (értékrendnek nem nevezhetők, mert nincs bennük se érték, se rend) közepette felnövő „hétperces gyerekek” közül kerül ki egyre több kisiklott életű, alkalmazkodni, beilleszkedni, a másik emberrel törődni, együttműködni nem tudó és nem is akaró, sehová sem tartozó fiatal. Otthonról kapott belső tartás hiányában nem az értelmes munkában és a jó emberi kapcsolatokban keresnek megoldást az életükre, hanem italban, drogban és örökös bulizásban. Sok esetben már e nemzedék tagjai randalíroznak, rombolnak a köztereken, és fiatal országgyűlési képviselők személyében sajnos a Parlamentben is.

A szerző az Összefogás a Gyermek- és Családbarát Magyarországért Szakértői Műhely tagja

( A Magyar Nemzet 2019. július 8-i számának Vélemény rovatában jelent meg a fenti című írásom)

Meg kell örökítenem kedvencemet, ezt a Remy Martin nevű, illatos rózsabokrot, ami idén ilyen virágözönnel lepett meg bennünket! Többször nekirugaszkodtam, hogy megszámoljam, hány virág van rajta, 62 biztos, de szerintem néhány így is kimaradt.

De megőrzöm itt Luca teljesítményét is, aki így köszöntötte Endrét a 9. szülinapján:

A Rákóczi Szövetség különleges kezdeményezése a fenti című virtuális Időkapszula létrehozása. Mindenki, aki üzenni szeretne a jövő emberének, elhelyezheti kép, hang vagy szöveg formájában gondolatait ebben a kapszulában, melyet terveik szerint 2040-ben fognak felnyitni – ha világ lesz még akkor a világ!

Az én üzenetem ennyi:

Magyar vagyok, pár hónappal az 1947-es választási csalás előtt születtem. Első éveimet egy kis faluban töltöttem, ahol örökre megszerettem a széljárta szántóföldek szabadságát, a magyar táj szelíd, változatos szépségét, és a rajta élő sokoldalú és végtelen szorgalmú gazdálkodó embert.

Megéltem a szocializmust, Rákosi Mátyás és az ÁVO féktelen terrorjának nyomasztó korszakát, 9 évesen az 1956-os forradalmat, s az utána következő embertelen megtorlást.

1989-ben végre megtörtént a rendszerváltás. Az első négy reményteljes év után a kommunisták visszajöttek, mindent lepusztítottak, idegen kézre juttattak, az országot eladósították, a csőd szélére juttatták s közben közülük sokan milliárdosok lettek.

2010-től a Fidesz-KDNP kormány volt életemben az első, amely értelem, becsület, tehetség és intelligencia birtokában egy évtized alatt olyan magasságokba emelte országunkat, amihez foghatóra előző hét évtizedem alatt nem volt példa. 2010 és 2020 között végre elégedett, boldog magyar lehetnék, de az ellenzék állandó gyűlölködése és felforgató tevékenysége beárnyékolja napjainkat.

Teremtsetek rendet és békét! Összetartást és áldott jövendőt kívánok minden magyarnak!

2020. június 01.

Szerettem volna még hozzátenni, hogy óvakodjatok a normális emberi életet tönkretevő beteg ideológiáktól, a gender elmélettől (pláne a gyakorlattól!), és a minden aberrációt pártoló balliberális értéknélküliségtől – de a korlátozott karakterszám miatt erre már nem volt módom.