Nádasi Katalin blogja

Fotó: Ürömi református templom

Egy évforduló emlékére

Nehéz nyolc év után voltunk 1998-ban, hátunk mögött a rendszerváltás eufórikus, a magyarságtudat élményével és a szabadság illatával átitatott gyönyörűséges hónapjaival, melyeket hamarosan újra követtek az aggodalom évei. Az első szabadon választott kormány előtt tengernyi hazai és nemzetközi feladat állt, amelyek közül a legnagyobbakat (pl. a teljes politikai és gazdasági rendszerváltás jogi alapjainak megteremtését és az „ideiglenesen” évtizedek óta országunkban állomásozó szovjet csapatok kivonását) nem remélt sikerrel oldotta meg. Azonban a belső ellenzékkel kötött kényszerű koalíció, és a lakosság által irreálisan gyorsan remélt jólét elmaradása, nem adott több időt a jobboldali kormánynak. 94-ben a türelmetlen, a munkanélküliséget, a munkahelyek elvesztését és a létbizonytalanságot hozó kezdeti kapitalizmussal elégedetlen többség újra a szocialistákra szavazott.

Ez a kormányzati ciklus, a forint többszöri leértékelését, a Bokros csomag téves megszorító intézkedéseit (mert a semmiből nem lehet spórolni), a felsőoktatás és egyes orvosi műveletek (fogászat) fizetőssé tételét és 28%-os inflációt hozott. Általános rossz hangulat uralkodott, egymást érték a korrupciós botrányok. Alvilági leszámolások kezdődtek, 96-ban 10 belvárosi utcai robbantás történt, megölték Fenyő János média mogult, híre-hamva sem volt már a közbiztonságnak, s mindezt megkoronázta a Tocsik botrány, amelyben számos kormánytisztviselő is alaposan érintett volt. 

A Horn kormány külföldi kézre játszotta a nagy energiaszolgáltatókat még évi 8%  hasznot is garantált nekik, előidézve ezzel az energiaárak folyamatos emelését. Folytatódott a felelőtlen privatizálás, ekkor kótyavetyélték el az élelmiszeripari ágazat termelő egységeit, abszolút kilátástalan helyzetet teremtve az országban.

            Így érkezett el a következő választási kampány ideje, 1998. januárja, amikor ellátogatott kis falunkba a Fidesz akkori miniszterelnök jelöltje, Orbán Viktor. Az ő és pártja tevékenységét, már a liberálisokról való leválásuktól kezdve, rokonszenvvel figyeltem.

Azon az estén törékeny feleségével – akiről már akkor is az értelem és az emberség szépsége sugárzott – kézen fogva érkezett, s ahogy beléptek a havas-fagyos januárból a templomba, mintha a tavasz vigasztaló derűjét hozták volna. A többit idézem a „Mint préselt virágok” című könyvem „Eszmények és remények” fejezetéből:

„…Eszembe jut az is, hogy 1998 januárjának egy havas vasárnap estéjén kis falum templomában ültem néhányad magammal, lehettünk tán hatvanan, hetvenen. A református lelkész invitálta a falubélieket havonta egyszer egy beszélgetésre, közös gondolkodásra, melyre a politikai élet akkori szereplői közül hívott előadó vendégeket……

…Ezen az említett vasárnapi estén még a barátaimat, sőt, felnőtt gyermekemet és barátait is hívtam, hogy jöjjenek el e rendhagyó templomi találkozásra, mert éppen választás előtt állt az ország.

Nem felejtem el, ahogy a lelkész úr néhány kedves, köszöntő és bemutató mondata után, az aznapi meghívott beszélni kezdett. Nem szándékom elismételni akkori szavait, csak azt a szubjektív érzést szeretném elmondani, amit átéltem ott. Néztem a tiszta arcú, értelmes tekintetű fiatalembert, aki a múltunkról és a jövőnkről mondta el gondolatait.

A szavaiban hit volt, meggyőző erő és egyfajta szépség, mely ismerős volt, régóta hiányoltam már, és csak hosszú percek után sikerült fölidéznem hol és kitől hallottam hasonlót. Úgy láttam, hogy teljes felelősségtudattal, elhivatottsággal töpreng hazánk jövőjének lehetőségein, melyek egyben saját életének lehetőségei is – hiszen még annyira fiatal. Érezhető volt, hogy százszor, ezerszer végiggondolt dolgokról beszél, s hogy az ország sorsának bármely kérdéséről essék is szó, nem kerülte el semmi a figyelmét.

Akart, készült, fáradt és dolgozott e mérhetetlen ismerethalmaz megszerzéséért, nem ködösített, nem igyekezett mindenről kimutatni, hogy könnyen megoldható probléma, amit ők majd – ha hatalomra kerülnek – egykettőre megoldanak. Nem vesztegette az időnket (a sajátját és a miénket) arra, hogy az ország akkori irányítóit csepülje, rágalmazza, a hibáikat részletezze, fölnagyítsa, és sarat dobáljon rájuk. A lényeggel foglalkozott: azzal, amit hite és tudása szerint tenni kell vagy lehet, hogy a jelenleginél jobb helyzetbe kerülhessen ez a kis ország, ami a hazánk.

Tudta, mit jelent az a szó, hogy haza. És azt is tudta, hogy e pillanatban a haza félelmetes érdekek között hányódó kis lélekvesztő, amelynek kormányzásához nem elég tudás, erő és akarat, hanem szükséges minden szolgálat két alapköve is: alázat és emelkedettség.

Mire megértettem, hogy aki itt beszél, mindezt végiggondolta, addigra azt is tudtam már, mi volt beszédének az a szépsége, amire oly régóta vágytam. Az, hogy az állami vezetők nagy részétől évtizedeken át megszokott vállveregetően atyáskodó, pongyola, magyartalan, parlagi, bratyizó, nyegle stílus helyett, végre értelmesen megfogalmazott mondatokban, értelmesnek tartott emberekhez szóltak. A mondatoknak az eleje, vége, és az érthetőséghez szükséges valamennyi kelléke a helyén volt. Boldoggá tett, hogy egy egészen fiatalember, ily nehéz terhekről és problémákról, amelyek mindannyiunkat egyaránt érintenek, hibátlan, szép magyar nyelven beszélt, boldoggá tett, hiszen “nyelvében él a nemzet”!

… az eszmélő polgárok akaratának eredményeként, már… …az a fiatalember Magyarország miniszterelnöke, aki a havas januári estén a falusi templom csendjében egy nehéz munkával teli, hosszú út után ugyan, de reálisan megszerezhető, szebb jövőt álmodott nekünk.

Ma, szép magyar beszédét sokan éppúgy nem értik, mint Antall Józsefét, s már róla is kimondták, hogy önkényes, nagyképű és gőgös…. Félek, nem él már eléggé sem lelkében, sem nyelvében e nemzet.

…Nehéz visszatartani a könnyeimet, mert olyan reménytelennek látszik, hogy egyszer végre majd mindnyájan fölismerjük a helyes utat, és egyetértésben járunk azon. Nem gáncsoskodunk, nem mocskolódunk, a hatalomvágy nem tép minket örökké szerteszét, hanem tesszük mindannyian egy közösen elhatározott célért, tudásunk szerint a legjobbakat.”

***

Az ürömi református templomban lezajlott találkozás egy apró mozzanata volt a Fidesz első sikeres kampányának, amelynek eredményeként kormányra került. Eltelt azóta huszonnégy esztendő, de a fenti esemény igazságával, kiemelkedő szellemi színvonalával, tiszta értékrendjével és fölemelő céljaival máig emlékezetes.

Most itt állunk egy újabb választás előtt, az egykorihoz képest kétségbeejtően megromlott,  szinte abnormálissá vált világban. Kormányunk ismét a fékevesztett hazai és nemzetközi kapzsiság karmai között harcol függetlenségünk megőrzésért. Kis hazánk az örök szellemi, nemzeti, természeti értékeket és törvényeket megsemmisíteni próbáló globalisták erőszakos kísérleteitől háborgó tengeren küzdő kis mentőhajó, amelynek most kellene a normális emberi lét és a keresztény értékek megmentésének Noé bárkájává válnia.

Nádasi Katalin

2022. január

Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a Jelek 2021 című irodalmi pályázaton, Koszorú c. novellám különdíjat kapott:

Koszorú

A Badacsony hegy mindig valamiféle szimbólum volt a szememben, ahogy különös formájával a Balaton tükre fölé magasodik. Az oldalán nyüzsgő élet, a tó ezerszínű, fénylő világa fölött a mozdulatlan ravatalforma olyan, mintha a természet így, a maga gyönyörűséges módján akarná állandóan emlékezetünkben tartani mulandóságunkat. Nem hiszem, hogy félelmetes volna ez az átmenetiség, tudata inkább értelmesebbé, reálisabbá formálja a gondolatokat, éberen tartja az el-elszunnyadó önvizsgálatot.

A hegy tetején, a legfölső úton az erdő alatt, még ma is megvan az a kis ház, amelyben legkedvesebb barátom Ili, a gyermekkorát töltötte. A kéthelyiséges, nádtetős, apró ablakos kis épület a Badacsony testéből hasított bazaltkőből épült. Talán ez tette, hogy bár már roskadozott, amikor először láttam, s a kő tömör, robusztus szilárdságát kristály törékenységűvé varázsolta a tetőig fölkapaszkodó, teljes virágpompában álló lilaakác, éreztem, hogy egy minden vihart átvészelő, végleges menedék, örök és erős bástya ez a ház azok számára, akik lakják. Bent, a hűvös-homályos szobában, és a földpadlós előtérben a sötétbarna, kissé füst- és sorsillatú famennyezet hatalmas gerendái már meghajlottak az idő súlya alatt, az ajtó és ablakkeretekben csöndesen percegett a szú, itt-ott halk neszezéssel pergett az idő morzsolta vakolat, mégis, kevés házban jártam, amely egyszerűségében ennyire befogadó, biztonságos otthon érzetét keltette volna. Télen, amikor éles szél süvöltött a hegytető felől, hó magasodott mindenütt a házak körül, s araszos jégcsapokból szakállt növesztett a nádtető, a vastag fal nehezen adta át magát a kis kályhából sütő melegnek, de a fél napig táplált tűz, végül fölszárította a kicsapódott nyirkosságot és a bazaltkövek fészekmeleget kezdtek árasztani. Amit a félhomályból kitekintve az ablakon át látni lehetett, egészen más világ volt, mégis, teljes összhangban állt a ház légkörével, mivel kint is a természet uralkodott, tapintható, testi közelségben. Vakító ragyogásban a Balaton tündökölt minden irányban, s tiszta időben Tihanytól Keszthelyig belátható volt Magyarország egyik egyedülálló szépségű tája. Olyan hely volt, amelynek szülöttei közül néhányan mások lettek, mint a többi ember, mert ahol ég és föld egy hatalmas víztükörben összeér, ahol a nap és a szél keveri ki a színeket, ahol pusztíthatatlanul kemény kőzet és áramlóan rugalmas víz egymás szomszédai, ahol a tüdő mindig dús levegővel teli, s örökké változó fények világítják meg a gondolatot, ott a lélek szárnyai hatalmasra nőnek és ettől erősebb, messzebbre látó lehet az ember. De ezen a tájon jaj annak, ki a vulkánok hamván nevelkedett szőlő borrá ért levének bódulatában elfelejt repülni, mert belőle a hegy kiszolgáltatott, csökött szárnyú, boldogtalan rabszolgája lesz. Egy test, amelyet hamar elhagy a lélek, s korán fölkerül a Badacsony ravatalára.

Rendhagyó sors volt, ami e kis ház lakóinak osztályrészül jutott. Róza néni – Ili nagymamája – lakott e házban, amely két nagy szőlőskerttel együtt, ősei tulajdona volt – az államosításig. Azután, bérlőként még a házban maradhatott, de a földeket már csak nyomorúságosan fizetett napszámosként művelhette. Az élet egyéb tekintetben sem volt kíméletes vele. Fiatalon elveszítette férjét a háborúban, s nagy nehézségek, örökös kenyérgondok között nevelte felnőtté egy fiát, s egy leányát. Róza néni 80 felé járt már, amikor megismertem, s még mindig egyenes tartású, büszke és okos tekintetű, szép, idős asszony volt. Ismeretségünk kezdetén, ezen az arcon nem láttam nyomát a tengernyi megpróbáltatásnak, amit megélt. Ili, egyre mélyülő barátságunk során, apránként tépkedte le az élet foszladozó leplének darabkáit, amelyek eltakarni igyekeztek a család megrendítő történetét.

Ili gyermekkora az ötvenes évek idejére esett, amikor nem volt ritkaság, a gyermekeiket egyedül nevelő özvegyasszonyok emberpróbáló sorsa. Életüknek a szegénységen túli, valódi kálváriája akkor kezdődött, amikor Róza nénit elhagyták gyermekei. Az ötvenes évek elején Lackó fia már tetterős ifjú volt, aki nyugtalanul kereste helyét a szőlőhegyen, melynek lakói alól éppen akkoriban kezdték kihúzni az emberöltők alatt vérré vált életformát a nagy társadalmi változtatások. A földjeiken addig nyugalommal, a gazda méltóságával, fáradhatatlanul szorgoskodó, s bár szerényen, de munkájuk eredményével elégedetten élő hegyi emberek, váratlanul földönfutóvá lettek, s az addig békés falu, hirtelen szétdúlt darázsfészekké változott. Kiszolgáltatottság váltotta föl a földművelő ember életének évszázados rendjét. Kevés kivételtől eltekintve ez a rend a kemény munkával teli élet rendje volt, amelyben a szüret volt a bál, a karácsony a megbékélő, elcsöndesedő pihenés, a megújító üdülés pedig, a fagyokat szerencsésen átvészelő rügyek kipattanása, a szőlők, gyümölcsösök mámoros virágba borulása tavasszal. Az itt élők szerették ezt az életet, tartást adott nekik, megszokták az elemekkel és a földdel való bánás kiszámíthatatlanságát, erősítette büszkeségüket, ha eredményt hozott a fáradságos munka, s a tél beköszöntére telve volt padlás, pince, magtár s az állatok ólja, a tavaszig tartó eleségre valóval. Nem volt ez gazdagság, a luxusnak még a fogalmát sem ismerték errefelé, mégis vártak minden tavaszt, hogy az ősi ritmus szerint elölről kezdjék a földeken, s az állatok körül a munkát, mert biztonsággal, az önfenntartásra, az életre való képesség csodálatos tudatával ajándékozta meg őket ez az életforma.

Az eredményesen munkálkodó embernek ezt a békéjét váltotta föl az állandó rettegés, a létbizonytalanság, számukra érthetetlen és titokzatos politikai erő vált hirtelen misztikus hatalommá, amely akárkit könnyedén tönkretehetett. Ennek az új hatalomnak az ereje egy-egy személyben testesült meg, akik falvak sokaságát tartották néma rémületben. Öldöklő küzdelem indult a megélhetés minden formájáért, amely az emberek legrosszabb tulajdonságait hozta felszínre. Az életben maradásért, a családok számára a napi betevő megszerzéséért sokan bármilyen megalkuvásra készek voltak, gondolkodás nélkül vállalták, hogy az új önkényuralom birtokosainak kezében, bárkire lesújtó ostorrá váljanak. Mindennaposak lettek a vádaskodások és feljelentések, mert ennek a hatalomnak sajátos ízlése volt. Hamar megtanulta mindenki az új törvényhozók új elvárásait, és – mivel földjük, munkájuk már nem volt – akadtak, akik annak bizonyításából éltek, hogy mások nem tesznek eleget ezen elvárásoknak.

Ebben az újkeletű gyötrelemben megjelentek régi lidércek is. Az emberek fejében tanyát vertek elmúlt világok kísértetei, betyárok neszeztek újra az éjszakákban, de ők már nem az igazságtalan törvény számkivetettjei, és a szegény emberek támaszai voltak. Kiszámíthatatlan és félelmetes lények népesítették be a babonák árnyaival telt éjeket, lépteik nyomán nem csak állatok tűntek el az ólakból, bor és élelem a kamrákból, hanem meggyalázott leányok sírtak, és szaporodott az erdőn az olyan emberek száma, akik titokzatos okból fölakasztották magukat. Senki sem tudta miért. Mintha az ivóvizeket mérgezték volna meg vele, a derűs és büszke hegylakókon úrrá lett a gyanakvás és félelem, az addig tárt ajtók mellett nyugodtan alvók, már nem merték kutyáik jelzésére bízni álmukat. Az ajtók előtt belülről keresztbe rakták a seprűt, a bunkósbot kilincsközelbe költözött, s a vánkos alatt kapott új szállást a fejsze. Vad és gonosz lényeket sarjadzottak az álmok, s nem volt többé álomtalan béke az éjszaka.

Így mesélték nekem ezt az időszakot, s bizonnyal így volt, mert akik mesélték, benne éltek. Innen kívánkozott sokáig világgá Lackó, és az idő közben 2 gyermekkel, Imrussal és Ilivel özvegyen maradt húga, Berta. Ezekben a zavaros években hiába próbáltak megkapaszkodni, mert a hajdan föltörhetetlenül kemény badacsonyi bazalt, lefelé húzó, nyúlós ingovánnyá változott.

1956 őszén, amikor Imrus öt, Ili két esztendős volt, egész Magyarországot beragyogta egy csodálatos délibáb. E délibáb hídján sétált ki az országból a testvérpár, hátrahagyva a két kicsi gyermeket a nagymamánál, az ötvenes éveibe lépő Róza néninél. Azt tervezték, hogy ha élve megérkeznek valahová – sejtelmük sem volt, milyen lehetőségeket rejteget a vasfüggöny mögötti világ -, egy megfelelő helyen együtt letelepednek, s amint otthont és állandó munkát találnak, kiviszik maguk után a gyerekeket.

Róza néni számára, csak Badacsonyban volt elképzelhető az élet. Nincsen szó elmesélni egy anya gyötrelmeit, aki világgá menni látja két gyermekét. Bánatát egyedül az tette túlélhetővé, hogy az itthoninál jobb jövőt remélhetett nekik, mivel a magyar tájról nagyon hamar eltűnt a délibáb, s minden visszazuhant a korábbi, vagy még annál is nagyobb sötétségbe.

Az élet gyakran nem veszi figyelembe az emberek terveit. A testvérek évekig tartó viszontagságok után, melyeknek az is része volt, hogy Lackó súlyos tüdőbajt kapott, s Berta évekig robotolt, hogy fönntartsa magát és munkaképtelen bátyját, szóval sok-sok megpróbáltatás után elvergődtek Kanadába, letelepültek és lassan-lassan gyökeret eresztettek.

Itthon pedig a nagymamakorú Róza néni, vállára vette egy ifjú mama terheit, s fáradhatatlan szeretetében szépen cseperedett a két kicsi, Imrus és Ili. Akkor ismertem meg a 24 éves Ilit, amikor kislányom óvónője lett. Miközben végigkísérte gyermekemet az iskoláig vezető éveken, eléggé meg nem köszönhető élményekkel ajándékozta meg őt, és engem is.

Barátságunk évei alatt megszámlálhatatlanul sok, gyönyörű préselt virágot kaptam tőle, melyek számomra egyben műalkotások is. Ili virágai remekműveknek hatnak, s van köztük olyan, amely – ha elemi erő el nem pusztítja – örökéletű lehet, mert a szivárványos szirmú parányi csokrot, egy fehér gyertya oldalára simították rá ügyes ujjai, majd viaszba mártva az immár “képes gyertyát”, szinte az örökkévalóságba zárta a virágok színét, formáját és illatát.

A legszebb emlék, amelyet vele kapcsolatban virágról őrzök, mégis élő virághoz fűződik. Évtized, vagy tán még több idő telt el azóta, hogy azt a felejthetetlen virág-költeményt megkötötte, amely egy egész életről mesélt.

Ili a kislányával kettesben lakott, amikor már nem merte engedni, hogy nagymamája az egyre pusztuló házban, komfort nélkül, víztől, telefontól távol, továbbra is magányosan éljen a hegytetőn. Pedig Róza néni maradni akart, számára az élet még akkor is csak Badacsonyban volt elképzelhető. Egy elkerülhetetlen műtét döntött végül is, mely után, Ili fővárosi otthonában maradt. Szépen, de egyáltalán nem könnyen éltek együtt. Kettejükön kívül senki nem ismerheti, még kevésbé értheti, miféle szálak szövődtek a nagymama, és az unokából gyermekké lett Ili között, a felnőtté váláshoz vezető hosszú úton, mert Róza néni fia és leánya, nem tért vissza többé az Újvilág öleléséből, elvinni a két gyermeket.

Ki tudhatja, mennyi indulat és elrejtett keserűség a világgá ment gyermekek miatt, mennyi fohászkodás, hogy legyen elég erő, élet és akarat az unokákat fölnevelni, milyen emberfeletti teljesítmény bújt meg az áldozatos szeretet mögött, amelyet Imrus és Ili kapott ezután Róza nénitől? Ki tudhatja, miféle rettegő-kapaszkodó szeretet lakik a szüleiket vesztett gyermekekben, a lélek hányféle bugyrot szövöget, hogy mindegyikben csak az az egy, a mindenkinél biztosabb, egyetlen-örök lény, a nagymama legyen? És az együtt megtett hosszú-hosszú úton hány sebet ejtettek és kaptak egymástól mindannyian? Ebben a triumvirátusban három iszonyú sérülést elszenvedett vesztes próbálta megmenteni egymást, igazgyöngyű, szerelmes-szeretetből selyemfényű kertet építeni a rettenetes űr helyén, s e hősi-szép küzdelembe, mindhármuknak nehéz volt nem belehalni. Mindez benne volt abban az egymást soha el nem engedve szerető, nagyon nehéz és nagyon gyönyörű kapcsolatban, amely a felnőtt Ili és Róza néni között kialakult, a nagymama életének utolsó éveiben. Imrust, aki a szomszéd faluba házasodott, valósággal elnyelte az új család – és tán épp ezért, az alkohol is. Egy lett azok közül, kik korán fölkerültek a Badacsony ravatalára.

Róza nénit 86 éves korában, egy nyári hajnalon kísértük utolsó útjára. Egy badacsonyi temető óriási fenyőfája alatt van a sírja, olyan helyen, ahol tágasság van a léleknek és megfürödhet a víztükör hajnali fényeiben.

Ma is kicsordulnak a könnyeim, ha arra a hajnalra gondolok. Ilivel még sötétben, három órakor keltünk. Azt hittem, valahová majd elviszem kocsival a koszorúkért, mert autót vezetni akkor még nem tudott. Fülemben maradtak a neszek, a friss kútvíz halk csobbanása a lavórban, ahogy szótlanul mosakodtunk, hogy ne ébresszük fel a többieket. Miután felöltöztünk, Ili intett, hogy menjek vele és elkezdődött egy megismételhetetlen varázslat. Kint, a lassan fényesedő ég alatt, gyengéd mozdulatokkal, hosszú indákat vágott a ház falára kúszó, virágzó lilaakácból, a loncból, amit én repkénynek ismerek, az örökzöld borostyánból, s ezekből a szép, csipkés levelű zöldekből koszorúkat kötött. Azután nekivágtunk a hegyoldalnak, és mire az ég pirosba öltözött, két hatalmas öl vadvirággal, csodálatos színű és formájú kalászokkal, bugákkal érkeztünk vissza. Ili lassú és biztos mozdulatainak nyugalma, mellyel a zöldek közé fűzte a még alvó-álmodó vadvirágokat, méltóságot adott az elmúlásnak, könnyű érintése alatt – ha vissza nem is fordulhatott már – szép, fehér békévé szelídült a halál. A színpompás hajnali vadvirágok kelyhében harmat csilingelt ministránsok csengettyűjénél vigasztalóbban, az akác leomló lila fürtjei, mint orgonahangok mosták tisztára a lelket, és az ébredő hegyi szél volt a hírvivő harangzúgás, amely tudatta, hogy fáradt testét elhagyva, új életre indult egy lélek. Három olyan szép koszorú volt, amelynek soha nem lesz párja ezen a világon, mert Ili beleszőtte-fűzte életük legszebb és legszomorúbb pillanatait. Ott voltak a napszámban is boldog szüretek nevetései, a féktelen rohanások a hegyoldalon, a fészekből szedett friss tyúktojások melege, az iskolai intők félelme, az anyák napi ünnepélyen megilletődötten mondott vers, s fölötte Róza néni büszkén csillogó tekintete, a kis kunyhó fenyő-, kalács- és almaillatú karácsonyai, a lázas homlokon a hűvös borogatások, az összetartozás elévülhetetlen valósága, és a mostani, a legutolsó nagymama fakasztotta könnyek szikrázó sugarai. A megharcolt és kiérdemelt szeretet, a nem feledhető emlékek koszorúi voltak ezek. Olyanok, amilyeneket csak a szelíd vulkán leánya, a nagymama nevelte Ili köthetett. S amilyeneket egyedül az anyává lett nagymama, Róza néni kaphatott.

VÉGE

November 27-én az Irodalmi Rádió 19. születésnapját és a költőinek, prózaíróinak 2021-es műveiből készült válogatások megjelenését ünnepeltük együtt. Örülök, hogy tagja lehetek ennek a remek alkotó közösségnek, melynek egyik költője, Mitiner Mária készítette a képen látható – igazán rendkívüli – születésnapi tortát! Számomra is emlékezetessé teszi ezt a napot a kapott emléklap, és hogy a “Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke” című antológiában megjelent Az élet minden porcikája c. írásom.

Kedves Csoporttársak!

Úgy hiszem, az Ürömi képek csoportnak minden tagja természetbarát, a naponta megjelenő gyönyörű fotók is bizonyítják. Ezért merem ajánlani a „Mesél a tél” című hangoskönyvemet szeretettel mindenkinek, aki ebben a forrongó, zaklatott világban szeretne néhány percet a tél és a karácsonyi ünnep szépségeinek hallgatásával, elcsendesedéssel, békességgel tölteni, vagy szeretteit megajándékozni ilyen percekkel.

A DVD megrendelhető a Líra Könyv hálózatától, vagy közvetlenül tőlem, a Facebook-on, privát üzenetben. A csoportunk tagjai tőlem extra karácsonyi kedvezménnyel, 2000 forintért vásárolhatják meg, és ha türelmesek, a postaköltséget is megtakaríthatják, mert (egy apró, személyes karácsonyi ajándékként) heteként egy alkalommal elviszem és bedobom a postaládákba a megrendelt példányokat – de csak itt Ürömön.

Állítólag nov. 5-én kapom kézhez a DVD-ket, amint megérkezik, újra jelentkezem itt, de a Líránál már előrendelhető: https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/mesel-a-tel címen, nálam pedig a privát üzenetben.

2021. november 06.

Kedves Csoporttársak! Ígéretem szerint jelentkezem, mert tegnap valóban kézhez kaptam az elkészült Mesél a tél DVD-ket, azonban egy nem várt esemény módosította a lehetőségeimet. Ugyanis mindössze öt értékesíthető példányt kaptam, mert a Líra hálózat, amely hetek óta fogad előjegyzéseket, igényt tartott a teljes készletre, amit a Kiadótól meg is kapott. Ebből az 5 példányból 3 db-ra már kaptam is megrendelést ebből a csoportból.

Az Irodalmi Rádiótól ígéretet kaptam, hogy amennyiben nov. 11-ig leadom a pótlólagos igényt, legyártják és még ebben a hónapban leszállítják a megrendelt mennyiséget.

Kérek szépen minden érdeklődőt, hogy legyen szíves eddig a határidőig (nov. 11.) elküldeni megrendelését (Név, cím, példányszám) a Facebook oldalam privát üzenőjében. Nov. 12-én jelezni fogom mindenkinek, hogy volt-e annyi rendelés, amit még sokszorosítanak úgy, hogy tartani tudjam a 2000 Ft-os árat. Csak így lenne értelme az egész elgondolásomnak, mert üzleti áron a Mesél a tél még most is megrendelhető a Líra Könyv hálózatából.

Azt is kérem, hogy csak olyanok rendeljenek, akik valóban szeretnének vásárolni. Köszönöm a megértést mindenkinek.

Minden további történést itt, ebben a bejegyzésben fogok közölni, a dátummal kezdve a beírást, mint most is.Szeretettel várom a jelentkezéseket: Kata

2021. november 11.

Kedves Csoporttársak!

A mai nappal véget ért a képen látható DVD karácsonyi kedvezményes akciója. 

Köszönöm eddigi figyelmeteket, és a megrendeléseket. Ma az az öröm ért, hogy megkaptam az első vásárlói véleményt (méghozzá egy helybelitől), amely azt bizonyítja, hogy a hangoskönyv elérte célját, és kellemes, ünnepi hangulatba ringatta hallgatóját. Idézem az üzenetet:

„Köszönöm, Barátnőm, hogy elsőként kaptam kézhez, s meghallgathattam a hangoskönyvet. Szívből gratulálok! Még csak ősz van, de a DVD-vel megidézted a ránk váró telet, és a Karácsonyt minden szépségével. A zenei aláfestés és a fotók is gyönyörűek!”

 Abban a reményben köszönök el Tőletek, hogy minden vásárló örömét leli a mesék megnézésében/meghallgatásában. A Mesél a tél DVD üzleti áron továbbra is megrendelhető a Líra Könyv hálózatától a https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/mesel-a-tel címen, vagy tőlem, a F oldalam privát üzenőjében.

Szép telet és gondtalan karácsonyi készülődést kívánok mindenkinek: Kata

A Kortárs Magyar Irodalom Karácsonyi pillanatok című kötetében megjelent a Karácsonyi csönd című elbeszélésem:

Többször éreztem, hogy előrelátó alkatom ellenére, nem mindig alakul úgy az életem, ahogy megtervezem. Fiatalon, második gyermekem születésekor legyintett meg a sors először, és helyezte kilátásba számomra az otthoni betegápolást, mint életpályát. Nyitott gerinchasadékkal született kislányunkról az orvosok úgy vélekedtek, hogy mivel általános állapota jó, három műtét után tolószékben ugyan, de akár a huszadik évét is megélheti. Nem részletezem, hogyan tanul meg egy anya együtt élni a gondolattal, hogy a gyermeke egész élete egy ilyen rövidre szabott gyötrelem lesz, amin jóformán csak szeretettel lehet valamelyest enyhíteni. Igyekeztünk felkészülni, és a kórházban töltött hónapjait erre a lelki megerősödésre szánni. Mire végre elfogadtuk a helyzetet, az élet úgy döntött, hogy még sem így lesz, és a kisbabánk – az orvosok szerint minden magyarázható ok nélkül – meghalt. Az azóta eltelt majd’ fél évszázad távlatából úgy látom, abban az időben alakult ki bennem mélységes empátia a kiszolgáltatott, elesett emberek iránt.

A következő éveket úgy tudtam átvészelni, hogy igyekeztem nagyon szeretett film gyártásvezetői szakmámra és egy oktatófilm stúdió vezetésére koncentrálni összes energiámat. Több mint két évtized elteltével azonban kiderült, hogy ezt a nagyon szép, ám a sok vidéki forgatás miatt rendszertelen életvitelt, a gyerek és a család mellett nem bírom. Változtatnom kellett, a már egyértelműen ebből eredeztethető, rendszeresen égbe szökő vérnyomásom miatt.

1988 végén fizetés nélküli szabadságot kértem, pár hetet pihenni akartam, majd egy kevésbé mozgalmas munkát keresni. Ám még csak egy hete voltam otthon, amikor az élet ismét közbe szólt: férjem édesanyja combnyaktörést szenvedett, és röviddel később kiderült, hogy édesapja rákbeteg. Férjemmel (aki úgy nőtt föl, hogy édesanyja mindig otthon volt, klasszikus családanyai szerepben) megbeszéltük, hogy ebben a váratlan helyzetben vállalom az ő gondozásukat. Akkoriban olyan büszke (ma úgy mondják: bolond) voltam, hogy nem igényeltem ápolási díjat, mondván: nem kérek pénzt a hozzátartozóim megsegítéséért. Sajnos, apósom hamarosan meghalt, anyósomnak pedig csípőműtétje után akkora fájdalmai voltak, hogy el kellett távolítani a beültetett protézist, ami végül járóképtelenné tette. Állandó segítségre volt szüksége. Mivel a város túlsó végén éltek, négy éven át ezt a segítséget budai családi házunkban biztosítottuk számára.

1992-ben kezdtünk vidéken építkezni, világos volt, hogy magunkkal visszük férjem édesanyját. Az én szüleimnél is voltak komoly egészségi problémák, édesanyám egyre súlyosodó gerincbetegsége miatt már harmadik éve nem tudott lemenni a lift nélküli ház második emeletéről, ráadásul az M7-es út szörnyű forgalma dübörgött a házuk mellett, a jó levegőtől is megfosztva őket. Amikor megtudták, hogy vidékre költözünk, ők is szerettek volna velünk tartani. Így történt, hogy végül a telkünkön két házat építettünk, egyikben 1-1 önálló lakást anyósomnak és a szüleimnek, a másikban a magunk és leányunk otthonát. Nagy erőfeszítés volt ez a dupla építkezés, de az eredmény mindnyájunk örömére szolgált.

1994-re már túl voltunk a rendszerváltoztatáson, ezerszámra szűntek meg a munkahelyek és világossá vált számomra, hogy még a nyugdíjhoz szükséges szolgálati időm sem lesz meg, ha így folytatom. Férjem, egyetemi oktatóként rengeteget dolgozott, de ebben a kétkeresősre berendezett világban nagyon hiányzott a második fizetés. Ekkor igényeltem ápolási díjat anyósom gondozásáért. Ezt sem részletezem, de mindenki el tudja képzelni mit jelent a havi hatezer forintos jövedelem, az akkori 33 ezres átlagjövedelemhez képest. (Ráadásul nyugdíjamat az utolsó, 42 évesen kapott fizetésem alapján állapították meg, ezért vagyok ma is kisnyugdíjas!) Erre a képtelenségre többször próbáltam felhívni a munkaügyi és családügyi felelős vezetők figyelmét, de bátorító vállveregetésnél egyebet nem kaptam. Ma már lényegesen jobb a helyzet, de – szerintem – most sem megfelelő.

Az otthonápolásról gyűjtött tapasztalataim sokrétűek, túlmutatnak az alapfeladaton. Otthon beteget ápolni azért nehezebb, mint egészségügyi intézményben, mert egyrészt egy lakásban nincsenek ezt megkönnyítő felszerelések és kisegítő személyzet (mosás, főzés, takarítás stb.), másrészt nagyon hiányzik az a tudat, hogy lesz műszakváltás, amikor majd megpihenhetek, vagy jön a szombat, a vasárnap, az ünnepnap. Egyik sincs, és talán ez az állandó, „egyedül vagyok a fedélzeten, soha nem lehet lazítani vagy megbetegedni” érzés a legnehezebb ebben a feladatban.

 Ezzel együtt, számomra ez a végül 16 éven át tartó folyamat egy felemelő, az életemnek értelmet adó, és a szüleinknek, kilencvenedik évükhöz közeledve biztonságot és nyugalmat hozó időszak volt. Bár ezért a csak szeretetből végezhető, nem könnyű munkáért, az állam részéről sem erkölcsi, sem megélhetést adó anyagi megbecsülést nem kaptam, mégis, számomra felért egy életmű díjjal, hogy végig egy olyan család voltunk, ahol bármelyikünknek támadt valami gondja, a többi kezét-lábát törte, hogy segítsen neki. Ahogy az a korral jár, szüleimnek is egyre több gondozásra volt szükségük, így egy ápolási díj mellett valójában mindhármukat folyamatosan segítettem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy amikor édesapám már nagyon betegen, 85. évében kétségbeesve kérdezte tőlem, hogy „kislányom, mi lesz, ha leesek a lábamról”, akkor elmondhattam neki, hogy ugyanaz lesz, mint amikor én voltam magatehetetlen kisbaba, és ők mindent megtettek értem. Akkor ők segítettek, most én teszem, örömmel. Így van rendjén a világ. Sokat jelentett nekem a tudat, hogy férjemmel együtt békés, nyugalmas életvégi éveket teremtettünk a szüleinknek, akik hálával és látható megnyugvással fogadták a gondoskodást.

Az is nagy tanulság volt számomra, hogy mit jelent egy család életében a puszta tény, hogy a nő otthon van. Ezer példát tudnék sorolni, kezdve onnan, hogy otthonmaradásomkor 12 éves kislányunk nyakamba ugrott örömében, és végre maradt időnk az ebéd mellett nagyokat beszélgetni, egészen addig, hogy a korábban az időhiány miatt állandóan „szaladó” otthonunk rendezettebbé vált, nem este kezdtünk kapkodni, és legyűrni a kötelező tennivalókat, hanem a már kész vacsora mellett egymásra figyelni is ráértünk.

Ezek alatt az évek alatt érlelődött meg bennem a gondolat, hogy a feministák részéről óriási hiba volt az anyaságot, a család körüli feladatokat cselédmunkává minősíteni, és ezek alól „felszabadítani” a nőket. Értelme és haszna annak lett volna, ha ezeket a családért végzett, nagy fontosságú és sokszínű tevékenységeket emelték volna bármilyen más munkával egyenlő rangra, munkaviszonyt és tisztességes jövedelmet követeltek volna érte. A fizikai munka ugyanis, századrangú része ennek a feladatkörnek, eltörpül az ehhez szükséges állandó értelmi, érzelmi, emberi „adakozás” és segítőkészség mellett. Ennyi év alatt megtapasztaltam, hogy minden nehézségével együtt, ez az életforma nyugalmat és harmóniát teremthet az egész család életében és nem helyettesíthető semmilyen más családszervező erővel.

Akármennyire szerettem is a szakmámat, ma úgy érzem, ez a családért végzett munkám értékesebb volt, a korábbinál. Annak ellenére így van, hogy amikor betegem halálával 2007-ben megszűnt az ápolási díjam, a nyugdíjkor eléréséig nem kaptam sehol állást (mert hol túlképzett, hol túlkoros voltam), sem munkanélküli segélyt, az állam totálisan cserben hagyott. Szerencsére a férjem nem.

Mindezekkel együtt, ha újra kezdhetném, ugyanígy tennék.

A jelenlegi ellenzéktől, persze.

Egyszer, egyetlen egyszer talán el kell mondanom, hogy negyven éves koromig, abszolút politikamentesen éltem. Életkoromnál fogva, természetesen voltam úttörő és KISZ tag is, nem mintha különösebben érdekelt volna, de otthon a szüleim nem politizáltak, azokban az iskolákban pedig, amelyekbe jártam elkerülhetetlenek voltak ezek a szervezetek, és szerencsémre, nem is próbáltak megszólítani, vagy propagandistává tenni. Így aztán szépen elsétáltunk egymás mellett. Később a munkahelyemen hasonló szerencsében volt részem: elég volt a munkám, nem kellett belépnem az MSZMP-be, a nyakláncomról a keresztet is csak egyszer próbálta leparancsolni a személyzetis, de kivédtem azzal, hogy ebbe senki nem szólhat bele, s az sem rázott meg különösebben, hogy így aztán a személyzeti aktám szerint, politikailag megbízhatatlan lettem. Ezt azonban sem fizetésben, sem megbecsültségben nem éreztették velem. Szerettem a munkámat, minden erőmmel arra koncentráltam, és meggyőződésem volt, hogy ez a legjobb, amit a családomért, magamért és a hazámért tehetek.

Ehhez a gondolatkörhöz tartozik az is, hogy az általános iskola vége felé jártam, amikor megismertem Radnóti Miklós, Nem tudhatom című versét, amely döbbenetes módon ráépült bennem egy különös, szilárd alapzatra, melyet gyerekkoromból hoztam. A falun töltött első éveim következménye lett az erős testi-lelki kötődés az anyaföldhöz, a véremmé vált vonzódás a természethez, a magyar tájhoz és a benne élő nép, a szinte teljes önellátásra képes, ezért szabad és független gazdálkodók iránt. Ez a kettő együtt egy csendes, de eltörölhetetlen, mély szeretetet hozott létre bennem a szülőföldem iránt.

Magam számára is meglepő volt, hogy harminc évvel ezelőtt, 1990-ben az első szabad választás lehetősége, óriási lázba hozott, pedig, ha nem is voltam elégedett az életszínvonallal és a lehetőségeinkkel – elnyomottnak soha nem éreztem magam.  Ez lehet puszta szerencse, vagy annak a következménye, hogy távol maradtam a politikai köröktől, esetleg egyszerűen annak, hogy még fiatal voltam és sem a múltba, sem a jövőbe nem néztem túl távlatosan. Felejthetetlen élmény maradt számomra, amikor Antall József személyében megjelent az első olyan politikus a közéletben, aki képes volt fölkelteni az érdeklődésemet és tartósan megtartani a figyelmemet. Beszédeit hallgatva fogalmazódott meg bennem, hogy a korábbi politikusok azért  voltak képtelenek figyelemre késztetni, mert mintha állandóan elhasznált közhelyeket szajkóztak volna, olyan lózungokat, melyek nem egy politikus önálló, intelligens gondolatai voltak, hanem csak az emberek „beoltását” szolgáló, a vezetés akaratát nehéz vasdorongként sulykoló eszközök. Magyarul: Antall volt az első miniszterelnök az életemben, aki nagy műveltségű, keresztény és polgári értékrendű, kiváló személyiség volt, aki gondolkodó embereknek tekintette az állampolgárokat, és ehhez méltóan kommunikált velünk. Magam számára is elképesztő volt az a lelkesedés, amit ez tény kiváltott belőlem, hirtelen, mintha fölrobbant volna bennem az addig nem tudatosult, sokéves hülyének nézettség haragja. Akkor kezdtem el a politikára figyelni.

És nem csak Antall Józsefre, hanem politikai ellenfeleire is. Éppen úgy érdekelt, mit akarnak, mit képviselnek ők, mint az Antall köré tömörült MDF-es politikusok céljai. A puszta lehetőség, hogy a sok éve egyforma, egyre büdösebb mocsárból, a mindig csak egyetlen dologból való választás lehetőségéből valami változásba kezdhettünk, és az áporodott levegőt friss, energikus áramlat váltotta fel: mindez örömmel töltött el, és egy szem emberségem teljes tudatában, szerettem volna részt venni ezekben a megújhodást hozó folyamatokban. Egy percig sem gondoltam, hogy sok múlna rajtam, de azt igen, hogy tudni akarom, kik vinnék jó irányba az ország sorsát, mert egy-tízmilliomodnyi lehetőségemmel, őket akarom támogatni, nem csak észérvek és a meggyőződésem alapján, hanem a már említett, titokzatos szeretet miatt, „messzeringó gyerekkorom” megőrzendő, szépítendő gyönyörű világa miatt. Amelybe – ma már tudom – első életéveim óta egyértelműen tartozom.

Összes honfitársammal együtt végigéltem, az elmondhatatlant, mindazt, ami az elmúlt harminc évben történt. A tiszta szívből induló, hatalmas lelkesedés, alapos megrázkódtatásokon, megtöretéseken ment keresztül. Ezek alatt az évek alatt történelmi és politikai ismereteimet igyekeztem tárgyszerűvé növelni, csak azért, mert mindig tárgyilagos, igazságos szerettem volna maradni. Örültem, ha a politikusok között intelligens, becsületes, rokonszenves személyiségeket találtam, de hozzájuk való viszonyomat is kizárólag az határozta meg, hogy meghallgattam, amit mondtak, azután megnéztem, amit tettek. És ha ezek nem estek egybe, hiába volt a sármos mosoly.

A rendszerváltás idején lobogó lelkes várakozás, már 94-ben romokban hevert, mert sok magyar honfitársamat elsősorban nem egy társadalmi értékrend jobbra változtatása érdekelte igazán, hanem a Horn Gyula által újra sugallt 3,60-as kenyér, tehát az anyagi jólét – hamis ígéreteik miatt visszaválasztották hát a szocialistákat. Akkor is, ha az akkor már egyesült szocialisták és liberálisok koalíciója kizárólag ígérgetni és hazudni tudott. És azt sem vette észre a magyarok jó része, hogy ez a szoclib  egyesülés eljátszotta (még hozzá saját párttársaik személyes hasznára) az ország vagyonát, fillérekért privatizálták még a stratégiai ágazatokat (víz, gáz, energia) is, melynek következménye lett az árak folyamatos emelkedése. Idegen kézre kerültek a bankok, szinte valamennyi termelő iparág (élelmiszeripar, konzervipar, cukoripar stb.) és hozzákezdtek az egészségügy privatizálásához, a kórházak bezárásához is. Nem tudtam nem észrevenni, hogy az átkosban megszokott üres lózung-bunkókkal, és újra megint mindent a hátunk mögött intézve, visszatért a régi posvány. Folyamatosan fogyott az ország vagyona és közben szaporodott a szoclib milliárdosok népes tábora.

98-ban, Orbán Viktor első kormánya, ismét hozott néhány reményteljes esztendőt: egy képzett, tisztességes gondolkodású fiatal nemzedék nagy tehetségekkel soraiban, újra fölcsillantotta a reményt, hogy másképp is lehet. Már 96-ban megnövekedett tisztelettel fordultam a Fidesz felé amiatt, hogy fölismerték: az, amivé addigra a liberalizmust erodálták, nem az ő útjuk. Ez a mozzanat volt, amely véglegesítette Orbán Viktor és társai iránti elkötelezettségemet. Szimpátiámat irántuk növelték a rendezvényeik, a közösségeik, a polgári körök létrehozása, mert ezeken a helyeken mindig voltak remek gondolataik, távlatos terveik, melyeket megosztottak ezekkel a közösségekkel, és egyértelmű volt, hogy számítottak e közösségek javaslataira is. Személyes tapasztalatom van arról, hogy a 2004-es Nemzeti Konzultációra a gyerekneveléssel, családi élettel kapcsolatban beadott indítványomat komolyan vették, annak ellenére, hogy egyetlen politikust sem ismertem személyesen, és a Fidesznek sem lettem tagja. Az akkori alelnök többször behívott konzultálni a javaslatomról, és kérte, hogy fejtsem ki írásban részletesen az elképzelésemet.  Sajnos, ez a téma csak a 2010-es kormányra kerülésük után évekkel vált ismét aktuális kérdéssé. Ismét tudtam tehát nagyokat lélegzeni, értelmük, gondolkodásmódjuk, tehetségük számtalan megnyilvánulása újra fölkeltette bennem a közéjük tartozás szándékát, és ennek köszönhető, hogy 96 óta, szinten minden rendezvényükön, ünnepükön, vagy tiltakozó megmozdulásukon jelen voltam.

Bár a FIDESZ-nek, később a FIDESZ-KDNP-nek sem lettem tagja, de lassan negyed százada, meggyőződéssel támogatom munkájukat minden szavazatommal. Nem mindig értek egyet a döntéseikkel, viszont soha nem éreztem, hogy visszaélnének a bizalmammal ezért szándékaikban kételkednem kellene, és hálás vagyok azért, hogy ennyi idő alatt egyszer sem csalódtam az intézkedéseikben, minden lépésüket meghatározza a tehetség, a távlatos gondolkodás, a rátermettség, a becsületesség és az emberiesség. (Nem elsődleges szempont, de mielőtt valaki azt találná mondani az eddigiek alapján, hogy Orbán haver vagyok, elmondom, hogy az igen kis nyugdíjasok közé tartozom, nem azért, mert nem dolgoztam eleget, hanem még a szoci kormányok idején ennyire becsülték a 24 órás, évtizedekig tartó otthoni betegápolást. A miniszterelnökkel pedig soha nem találkoztam.) Hét évtizedem alatt nem volt még egy kormányfő, aki Orbán Viktorhoz foghatóan, számolatlanul adta volna rendkívüli képességeit, erejét, idejét és életét az ország érdekében végzendő feladatokért, és minden tiszteletem azoké a kormány- és párttársaié is, akik hozzá hasonló maximális lelkiismeretességgel, munkabírással és kulturáltsággal szolgálták országunk helyzetének jobbulását. Tehetségük és kitartásuk nélkül, 2010-ben elvérzett volna Magyarország.

És, hogy miért “Búcsú az ellenzéktől 2020 tavaszán” az írás címe? Mert ezek alatt az évtizedek alatt egyfolytában figyeltem az ellenzék, különböző pártokba tömörült csoportjainak tevékenységét is. Sok időt szántam rá, hogy sajtójukat elolvassam, és ellenzéki csatornákon kövessem tevékenységüket. Mert érdekelt, hogy ők hogy gondolják, ők mit szeretnének, ők mit akarnak az ország jobb sorsáért tenni. Tényleg tárgyilagos akartam lenni. 6-8 évvel ezelőtt, némelyik pártnak még volt saját karaktere, jó vagy kevésbé jó elképzelése a közösségünk jövőjéről. Az utóbbi évekre azonban teljesen elvesztették egyéniségüket, és Gyurcsány 2010 óta tartó, egyre tébolyultabb hatalmi éhségében, lassan fölzabálta valamennyiüket. Az összes pártra átragasztotta a saját pénz- és hatalom-sóvárgását, elhitette velük, hogy nincsenek nemes célok, országos érdekek, hogy elég a híveiket hazugságokkal szédíteni (amit nem értek, hogy nem vesznek észre!), hogy semmi más nem számít, csak az Orbán kormány megbuktatása. Nincs egyetlen gondolat arra, hová vezet ez az út, nincs érv, ami cáfolná a kormány igazát, csak ellenállás, szembe helyezkedés, lázítás, uszítás, gyűlölködés és felforgatás van. És a hazugság végtelen áradása, csupa magát ezerszer lejáratott, bukott politikus irányításával, ami felháborító. Többször került az elmúlt tíz évben tragikus helyzetbe az ország, teljes gazdasági csőd, árvizek, vörösiszap, vagy most, a koronavírus terjedő járványa miatt. Ilyen esetekben minden normális nép félreteszi vitáit, nézetkülönbségeit és közös erővel próbálja megfékezni a bajt, de itt egyetlen ellenzéki párt sem tett a kormánygyalázásnál egyebet. A legfiatalabb – az olimpia rendezés megbuktatásáról elhíresült párt – pedig lelkesen támogatja a létező összes aberrációt, EP képviselői pedig Dobrevvel vetekszenek hazaárulásban. Amivé az ellenzék mára lett, az egy erkölcstelen, közönséges, hazug és visszataszító konglomerátum, amelynek tagjai a legundorítóbb módokon támadják hátba folyamatosan azokat, akik erő felett tevékenykednek a nemzet javára. Egyfolytában az igazságot teljesen kifacsarva, elfogadhatatlan hangnemben cirkuszolnak nem csak az ország házában (vagy előtte, a Kossuth téren), ahonnan rég ki kellett volna hajítani mindet, hanem az Európa Parlamentben is, ahol nyíltszínen árulják el saját népüket és hazájukat.  Itthon, legutóbb az isztambuli egyezmény elutasítása miatt hisztiztek ordítva, kezükben olyan gorombaságokkal teleírt táblát tartva, amit állítólag a szerintük nő-, ember- és családgyűlölő kormánypárti képviselők mondtak rájuk, akiket az isztambuli egyezmény állítólag megvédett volna! Nem elég, hogy elhallgatták az isztambuli egyezmény aljas célját: a genderszemlélet és a migráció lopakodó módon való elfogadtatását!, hanem még azt is elhazudják, hogy a velük szembeni kemény vélemények csak azért hangzottak el, mert ők provokálták ki minden képzeletet felülmúlóan közönséges, útszéli és pofátlan magatartásukkal.  Közülük többen, egyértelműen kiképzett Soros ügynökök – egészen nyilvánvalóan nem magánszorgalomból. Amit az utóbbi években a közélet tisztasága, értékei és szépségei ellen tettek, az merénylet a közélet emberi minősége ellen és felháborító.

A Gyurcsány éra aljasságait egyszerűen kár felsorolni, ezért másfél évvel ezelőtt azt próbáltam föltekinteni, mik voltak azok a pozitív tetteik, melyek Magyarország előnyére váltak. Semmit nem találtam, ezért saját esetleges elfogultságomat korrigálandó,   kértem a Facebook-on az ellenzékieket, hogy legyenek szívesek írják meg, ők mit találtak jónak abban a 8 évben, mert tényleg szeretném objektív módon vizsgálni a kérdést. Mivel pár hónapig egyetlen válasz sem jött, megismételtem a kérdést, de ennyi idő alatt egyetlen válasz sem érkezett. Ezen a helyen a 2002-2010 közötti negatívumokat nem kívánom részletezni, megtette helyettem valaki más, a listája mellékletként megnézhető. Szerintem Gyurcsány legnagyobb kártétele talán nem is a gazdaság lepusztítása, és az ország kiárusítása volt. Hanem az az erkölcsi, szellemi métely, amellyel megmérgezte a közéletet, a közbeszédet és a közgondolkodást. Amellyel megbecstelenítette és kiirtotta az együttéléshez nélkülözhetetlen alapvető tisztességet, emberséget, egymás iránti tiszteletet, belátást és jóakaratot igénylő magatartást. S amit ültetett helyette, rosszabb, mint az átkos utolsó éveinek langyos hazudozása: a féktelen gyűlölködés a hatalomért. Önimádó, beteg személyiségével ezt az átokkal felérő mintát adta az utána jövőknek, a – szerintem általa átvert -, hozzá csatlakozó ellenzéki pártoknak és az őt követőknek.

Ha a magam számára összegzem az ellenzék utóbbi 5-6 éves tevékenységét, azt találom, hogy állandó felforgató, uszító, közönséges, teljesen alaptalan balhéikkal elvették a nyugodt, békés hétköznapok örömét, a sikeresen elért újabb meg újabb célok fölötti elégedettséget, a biztonságos országban élés nyugalmát, mert tele lettünk hazaárulókkal. Szóval, személyesen annyit kaptam tőlük, hogy megkeserítették számomra azt a tíz évet, ami – nélkülük – a legszebb lehetett volna hetvennégy életévem alatt. 

„Ezért mától egyáltalán nem érdekel, milyen gonoszsággal próbálják kiűzni világunkból a jót, számomra érdemtelenné váltak a figyelemre. Új ellenzéknek kell születnie, értelmes, nemes célokkal, és erős hazaszeretettel, hogy még egyszer érdeklődjek irántuk.

“Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”

Melléklet Gyurcsány „áldásos” tevékenységéről

Kulcsár Lajos

Március 2., 11:41 ·

KICSODA VALÓJÁBAN A GYURCSÁNY?!

– Aki a legtöbb intőt, rovót kapta a pápai általános iskolában.
– Aki a Vaszari Hunyadi Termelőszövetkezetben krumpliszedéskor köveket gyűjtött a zsákokba, hogy a leméréskor több pénzt kapjon, mint a többiek.
– Akit eltávolítottak a pápai középiskolákból még mielőtt harmadszor is bérmálkozott volna.
– Aki összemarta és leordította a budapesti középiskola kollégiumának igazgatóját, és akit év közben eltanácsoltak a budapesti gimnáziumból is. Emiatt kolokvált” Pápán.
– Aki Pécsett politechnika tanárnak készült, de bemutató óra, és gyakorlat nélkül.
– Akinek az apja kerékpárlopásból, asszonyok táskájából lopott pénztárcákból töltött fel a garatra rendszeresen, és emiatt két évet ült.
– Aki meghonosította Magyarországon a gyűlöletkampányt és a karaktergyilkos lejárató propagandát.
– Aki a választási kampányban lehazudta az ország valós pénzügyi helyzetét, és gazdasági, majd Veres nevezetű pénzügyminiszterével Euró milliós nagyságrendben költött az adófizetők pénzéből arra, hogy nyugat-európai újságokban manipulatív cikkek jelenjenek meg Magyarországról.
– Aki a választást követő napokban sarokba vágta a választási programját, és az új parlamenttel visszavonatta a már hatályban lévő adócsökkentési programot, miközben az ígéretektől merőben eltérő, vagy azokkal szöges ellentétben álló kormányprogramot nyújtott be.
– Aki százmilliárdnyi ÁFA visszatartásával vállalkozók tízezreit tette végképp tönkre és visszafordíthatatlanná tette a körbetartozási spirált.
– Aki választások előtt a Svábhegyi Gyerekkórház szobáiban meghatottan simogatta a beteg gyerekeket, hogy azután a “reform” jegyében bezárassa az intézményt.
– Aki a szocialista választási kampány kidolgozásával és tanácsadással azt a “Drezdai-Kör” nevű csoportot bízta meg, amelynek a szlogenje: “Ha a népszerűségeden nem tudunk javítani, elérjük, hogy a riválisodat nálad is jobban utálják”.
– Aki 2004-ben megpuccsozta az akkori kormányfőt, Medgyessy Pétert.
– Aki hazudott reggel, délben meg este.
– Aki “elqrta”, nem kicsit, nagyon!
– Aki majd beledöglött abba, hogy saját bevallása szerint, úgy kellett tennie, mintha kormányozna, miközben nem csinált semmit.
– Aki a Merkellel, II. János Pál pápával, Bush-sal és Fico-val való találkozása után az említettek részéről tartott sajtótájékoztatójukon a partnerei korrigálni voltak kénytelenek, mert egyoldalúan meghazudtolta őket.
– Aki köztársaságpárti mivoltát hangsúlyozza, holott a rendszerváltás előtt a FIDESZ és az MDF teljes ellehetetlenítését szorgalmazta.
– Akinek a kormányzása alatt megduplázódott az államadósság.
– Akinek a kormánya(i) nemzetközi szinten második helyet szereztek az GDP arányos államháztartási hiány előidézésében.
– Aki a svájci Davosban azt nyilatkozta, hogy a magyar gazdáktól meg kellene vonni az uniós támogatásokat.
– Aki akkora “demokrata és hazafi”, hogy esze ágában sem volt teljesíteni a nyilvánvaló népakaratot, és lemondás helyett húsz körömmel kapaszkodott a hatalomba, miközben éppen politikai riválisait vádolja féktelen hatalomvággyal.
– Aki egy zsidó tulajdonostól elkobzott villában játssza az antifasisztát!
– Aki előszeretettel használ hitleri jelszavakat: Egy ország, egy program, egy ember (Neue Ordnung)
– Aki antiszemitának és fasisztának nevezi politikai ellenfeleit, és a fasizmus alaptalan felemlegetésével sorozatosan lejáratja a világ előtt Magyarországot.
– Akit Kulcsár Attila nevű bűntársa egyszerűen csak Gyurcsányinak hívott, aki ha baj van, végül minden kényes ügyet elsimít.
– Akinek a minisztériumában (állítólag tudta és beleegyezése nélkül) alapítványi pénzek sorsáról döntöttek ifjú szocialista politikusok (Zuschlag, Mesterházy, Arató, Újhelyi), és a sokszázmilliónyi támogatással ma sem tudnak elszámolni.
– Akinek a Zuschlag-ügyben tett ügyészségi vallomását (ígérete ellenére) a mai napig sem hozták nyilvánosságra.
– Aki lényegében nulla befektetéssel (és hathatós anyósi segítséggel) privatizálta a MOTIM-ot, és más állami vállalatokat.
– Aki miután privatizálta és az állammal felújíttatta a balatonöszödi kormányüdülőt és a Szalai utcai képviselői klubot, majd ugyanolyan áron visszabéreltette az államtól mint már saját tulajdonát.
– Akit eddig csak azért nem lehetett köztörvényes ügyei miatt rács mögé küldeni, mert mentelmi joga van, mert az ügyészség sorozatosan megtagadja ügyében a nyomozást, és az elkövezett adócsalások és bűncselekmények időközben elévültek.
– Akinek a kormánya agresszíven hozzálátott a tradicionális magyar társadalmi szerkezet, a család, és a keresztény erkölcsi normák szétveréséhez, a drogosok, pedofilok, a nemi másságukat nyíltan vállalók elvtelen kormányzati bátorításával.
– Aki jóváhagyta, pártolta, segítette az egészségügyi törvény néven elhíresült, nyilvánvaló népirtást.
– Akinek a feleségét (a pápa elleni merényletben való közvetett családi érintettség okán) kitiltották a Vatikánból.
– Akinek a cégei olcsóbban kapják az áramot, mint bárki más.
– Akinek az cégeinél sorozatosan megszegik a munkaügyi előírásokat, túllépik a törvényes munkaidőt, ahonnan a szakszervezeteket is kitiltották az üzem területéről.
– Aki a 2004-es népszavazási kampányban megtagadta a határon túli magyarokat, és 23 millió román beözönlésével riogatott.
– Akinek a kormánya tanulmányt készíttetett és távol-keleti bevándorlók millióinak befogadásáról.
– Akinek a kormánya nehezebben ad állampolgárságot egy határon túli magyarnak, mint egy egyéb bevándorlónak.
– Aki a privatizáción és az energia szerződések révén befolyó kincstári összegeket magánvagyonaként Indonéziába menekítette.
– Aki a magyar rendőrséget a hatalom ökleként, párt-milíciaként működtette.
– Aki szándékosan keltett terror-fenyegetettség pánikot minden alkalommal, amikor el akarta terelni a figyelmet egy-egy ügyről, vagy a kormányzati alkalmatlanságáról.
– Aki az ellene tüntető tömegbe lövetett 2006. október 23-án, miközben aznap legalább háromszor konzultált a legfőbb rendőrségi vezetőkkel.
– Aki gátlástalanul zsarolja, és sakkban tartja párttársait azok viselt dolgai miatt.
– Aki alkotmánysértően, a titkosszolgálatokat felhasználva megfigyeltette a szabadon választott önkormányzatokat.
– Akinek a Keller Lászlóval fémjelzett kormánya Kapolyi László közbeiktatásával törvénytelenül megfigyeltette az ellenzék prominens képviselőit.
– Aki a “haladó baloldali” hagyományokat folytatva, tönkretette Magyarországot.
– Aki azt mondta Magyarország miniszterelnökeként, hogy “akinek nem tetszik, el lehet menni ebből a qrva országból!”
– Akit Franciaországban kezeltek az elmebajával!
– Aki még mindig nem találja a diplomáját.

Zsoldos Árpád – Nádasi Katalin

· Gratulálunk! – Kata helyezett felolvasása visszanézhető az Irodalmi Rádió YouTube csatornáján: https://youtu.be/rGz4dxSngvQ

Az alkotások pedig elolvashatók szerzőnk blogjában, ahol továbbiakat is találsz tőle: https://irodalmiradio.hu/wp/index.php/author/nadasikatalin/

Mottó:

„…Ami a Földet éri, az a Föld minden gyermekét éri. Mi tudjuk: nem a föld az emberé, hanem az Ember a Földé. Minden összefügg mindennel, közös a vérünk. Az ember az élet hálójának nem a szövője, hanem csak az egyik szála. Amit a hálóval tesz, azt önmagával teszi….”

(Részlet Seattle indián nagyfőnök üzenetéből, melyet 1852-ben, az Egyesült Államok kormányának küldött.)

A természetvédelemnek egy speciális vonulatáról, az emberlét értelmének, a szellemi szabadságnak védelméről szeretnék néhány gondolatot megosztani.

Határozott emlékeim vannak kisgyerek koromból, egy kis faluból, a gazdálkodó emberek mindennapi életéről. Az ötvenes évek elején, egy nehéz, a parasztságnak egyáltalán nem kedvező korban éltem közöttük néhány évig, és máig őrzöm mindazt, amit életrendjükből megtapasztaltam. Akiket jól ismertem, egyáltalán nem voltak gazdagok vagy nagybirtokosok, azonban néhány holdas földjükön sok munkával, nagy szakértelemmel, sikeresen gazdálkodtak. Bámulatba ejtett sokszínű mesterségbeli tudásuk, amely lehetővé tette a szinte teljes önellátásra, önfenntartásra való képességüket. A mezőgazdasági és állattartási tudományoktól az élelmiszerek előállításáig, feldolgozásáig és tartósításáig, a szövéstől a mindennapi életben szükséges apróbb eszközök elkészítéséig szinte mindenre képesek voltak, saját erőből. Ismerték és elfogadták a természet rendjét, az éghajlathoz igazítandó feladataik pontos idejét, a tavasztól őszig tartó rengeteg munkával teli időszak tennivalóinak sorrendjét, és a csendesebb, pihenést és közösségi élményeket is hozó tél örömeit.

Emlékeim szerint, ezek a rengeteg tudásból és munkából gyúrt parasztemberek a legszabadabb emberek voltak, akiket valaha ismertem. Valószínűleg azért, mert megélhetésük csak a saját tudásuktól, szorgalmuktól és a természettel való feltétlen együttműködésüktől függött. Sajnos, láthattuk az ötvenes években, hogy a politika hogyan tette tönkre több tízezer eredményes gazdálkodó életét, kuláknak minősítve és földjeiktől megfosztva őket, munkahely szerzése miatt városba kényszerítve, gyári munkássá nyomorítva és ily módon brutálisan irányíthatóvá téve az addig értelemmel teli életet élő, független embereket.

Magyarországon a kommunista hatalom, az 1948-as fordulat évétől a rendszerváltásig terjedő időszakban, számos formában, a politika rendkívül gazdag eszköztárával avatkozott be kényszerítő erővel az egyes emberek sorsába. Ezek egyike volt a nők kötelező munkába állítása, aminek nem csak folyamatosan csökkenő lélekszám volt a következménye, hanem a családok egyre gyakoribb széthullása, és ami még fontosabb, a gyermekek közintézményekben történő felnevelése. Számos pszichológiai tanulmány írja le, milyen pszichikai és fizikai problémákat okoz a leendő felnőttnek, ha az újszülött első éveit nem a családjában, az édesanyja mellett tölti. (Ld. Jövőnk a gyermek c. tanulmánykötetet, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, 2019.) Ma, amikor szélsőséges globalista erők, már az óvodában kezdik mesékkel, filmekkel, minden látható és hallható eszközzel a normalitástól eltérő irányokra „érzékenyíteni” a kisgyereket, megszázszorozódott a család védő és nevelő szerepének fontossága, mert ezzel a módszerrel ismét egy, a természetestől eltérő irányba próbálják kényszeríteni az emberiséget.

Ezen évtizedek alatt a vasfüggönnyel, az utazási tilalmakkal és a hírközlés szabad terjedésétől teljesen megfosztva, legtöbben nem tudtuk pontosan, hogy a világ nyugati felén milyen szellemi folyamatok zajlanak, leginkább csak a nyugat gazdagságának híre jutott el hozzánk.

Így, amikor 1989-től, a rendszerváltozástól kezdve úgy tűnt, végre szerves részei lehetünk egy szabadabb és demokratikusabb létformának, sokan azt reméltük, visszakapjuk az egykor létezett emberi szabadságunkat is.

A nálam okosabbak valószínűleg korábban észrevették, hogy a tömegkommunikáció és az internet, a világ leggazdagabbjainak kezébe kerülve lehetővé tették az emberiség nagyon nagy hányadának befolyásolását, „felügyeletét”, és igen gyakran – ezen háttérhatalom érdekeinek megfelelő – álhírekkel történő félrevezetését. El tudják érni például, hogy számos kérdésben az emberiség néhány százalékának akarata a többség akarataként tűnjön fel.

Még mielőtt mindez megfogalmazódott bennem, olyan jelenségekkel találkoztam, melyek kétségessé tették előttem a szabad gondolkodás továbbélésének lehetőségét. Döbbenetes volt pl. 2018-ban, egy általam hitelesnek tartott rádióadón szakembereknek az a beszélgetése, amely értelmezésemben a legsötétebb jövőt vetíti előre az önrendelkezésre, és a gondolat szabadságára nézve.

A műsorvezető hölgy két mérnök-informatikussal, a mesterséges intelligencia fejlesztőivel beszélgetett a robotika jelenéről és jövőjéről.

A szakemberek elmesélték, hogy óriási léptekkel halad ez a ma már az élet szinte minden területén alkalmazható iparág. A műsorvezető egyre döbbentebben hallgatta őket, majd megkérdezte, nem gondolják-e az urak, hogy ebből előbb utóbb baj lesz? Ők azonban derűsen mondták, hogy „áááá”, dehogy, ezek a műlények olyan kedvesek, hogy legalább lesz, aki az öregekhez-betegekhez szól egy jó szót, a véreiktől mostanában ez már úgyis egyre kevésbé várható el! (Én már itt felháborodtam!)

Mivel egyre „okosabbak” a robotok, az is valószínű, folytatták a meghívottak, hogy előbb-utóbb átveszik az embertől a mesterséges intelligencia további fejlesztését is!

A műsorvezető elképedve érdeklődött tovább: és mi lesz, ha „szellemileg” fölénk kerekednek?

Semmi baj – így a szakember -, olyanok leszünk nekik, mint most nekünk a kutyánk!

Számomra kb. itt van vége a világnak, örülök, hogy korom miatt már nem sokáig kell ebben élnem, csak a gyerekeinkért és unokáinkért szakad meg a szívem.

***

Természetesen belátom, milyen hatalmas segítség sok, embertelenül nehéz fizikai munka kiváltásában a robotika által nyújtott technikai segítség. Megkönnyít és felgyorsít rengeteg nehéz, vagy veszélyes műveletet, és nagyszerű az általuk elérhető fejlődés mind technikai, mind szervezési tekintetben. De, hogy lélek nélküli fizikai eszközökre bízzuk az élet szellemi irányítását (a mesterséges intelligencia fejlesztését!), az – szerintem – csak egy dologhoz vezethet. Ahhoz, hogy belátható időn belül, az ember válik ennek a lélektelen, a célszerűségen túllátni alighanem képtelen mesterséges intelligenciának az eleven robotjává, de mondhatnám úgy is: rabszolgájává.

Az az embertelenül (de nem véletlenül!) felgyorsított élettempó, amelybe a hasznot zsebre vágók kényszerítik az emberiséget, már ma is alig hagy időt az önálló gondolkodásra, sőt, ami igazán kártékony, elhiteti a kényelmesekkel és a tunyákkal, hogy gondolkodni amúgy is felesleges, elég, ha végrehajtják, amit diktálnak nekik.

Ha a fizikai munkától a szellemi tevékenységekig mindent átvesz tőlünk a mesterséges intelligencia, akkor az emberi élet fölöslegessé, értelmetlenné, motiváció nélkülivé válik. Mivel tölti majd akkor az életét egy ember? Talán egy mindenkinek alanyi jogon járó alapjövedelemmel teszi a semmit, eszik, iszik, rágcsál, hízik, a tömegmédia egyre idiótább műsorait bámulja és wellness-el?

***

Így érkeztünk el 2020 novemberéhez, az amerikai elnökválasztás eseményéhez, amely számomra az első alkalom volt, ami megmutatta ennek a technikai-informatikai tökélynek, a mesterséges intelligenciának a félelmetes hatalmát! Pedig még nem kerekedett teljesen az emberi értelem fölé, pusztán az egészhez képest egy parányi embercsoport tulajdonában koncentrálódott, amely csoport habozás nélkül visszaélt iszonyú technikai hatalmával, a mesterséges intelligencia bármire használható „tehetségével”, „képességeivel”. Egyetlen művelettel megsemmisítette egy óriási állam elnökének és sok millió szavazójának szellemi létezését, emberi méltóságát, cselekvési szabadságát.

Ez ugyanolyan pusztító, mint egy atomháború, és még nem vagyunk a végén. Kihez könyörögjek, hogy térjünk észhez?

Soha nem volna szabad elfelejteni: „Az ember az élet hálójának nem a szövője, hanem csak az egyik szála.” Csak a természet képes hibátlan hálót szőni.

***

Nulla óra, nulla perc, nulla másodperc van. Ebben a pillanatban léptük túl a huszonnegyedik órát. Távolodik tőlem a Föld. Lehet, hogy már csak hulladék vagyok a mindenségben?