A végtelenül távoli múltban (vagy talán álom volt csupán?), volt egy kis négy-évszakos ország, az én hazám. Világot tisztító, hosszú, fehér telek után langy szelek hozták itt az olvadást, s évezreden át madárdal üdvözölte a virágba borult mandulafát. Ám hosszú évek óta nincsen már havas, mesebeli tél s a tavasz is el-eltéved: decemberben rügyeket bontogat, aztán áprilisban dermeszti halálra a gyümölcsfákon termékeny életre indult virágokat.  Volt már úgy is, hogy a kikelet egyszerűen nem érkezett, május elején a forróság megölte a várva-várt tavaszt s az üdítő illatokkal teli, éltető újrakezdés elmaradt.

Nemrég gyilkos járvány zárta börtönbe a tavaszváró népeket, kerültük nem csak egymást, de szinte már magát az életet.

Az ezt követő évben az életörömben tobzódó orgonák illatát s a bíborban pompázó pünkösdirózsák világboldogító ringását szétdúlta a közelünkben kitört öldöklő háború, letörve minden virágzó ágat, s velük a jövőbe vetett reményt.

Az idei tavaszelőn szépséges bolygónk is megmutatta, milyen esendők vagyunk. Rettenetes erővel megrázta magát, több helyen megsemmisítve százezrek otthonát s kioltva tízezrek életét. Gyászba borult az élet, fájdalom uralkodik, bármerre nézünk. Hatodik napja anyák, apák, testvérek, elárvult gyermekek zokognak a rommá torzult világban. Egy nagyapa áll megrendülten összerogyott házuk mellett, s hajtogatja könnyek között: „Lányom, vejem és három unokám vár az ötemeletnyi törmelék alatt!” Helyette, az ő nevében kiáltanám: de én nem engedek, örökké reménykedek, mert a hitnek megtartó ereje van!

Valójában csak imádkozom, és gondolkodom, hogy vajon egyedül a természet felelős minden rettenetért? Irgalomért fohászkodom tehetetlenül, jobbításra eszköztelenül s halkan kérdezgetem: lesz-e még felhőtlen életet hozó, szépséggel, szabadsággal és álmokkal teli, békés, szelíd és varázslatos tavaszunk?

2023. február