Megjelent a Lesz-e még… és a Lehozná még a csillagokat is… című elbeszélésem, az Algyői Könyvtár által kiadott antológiában.

Lehozná még a csillagokat is….

Íródott 2021 júliusában

Olyan nyomasztó, évről-évre súlyosbodó folyamatok zajlanak a világban, amelyek – úgy tűnik – a technika és az informatika  „fejlődésével” egyre jobban veszélyeztetik a normális emberi kapcsolatok fennmaradását, a szépséget és örömet adó, emberhez méltó létezést. Az első megdöbbenést egy 2018 őszén a Kossuth Rádióban elhangzott rádióműsor váltotta ki belőlem, amelyben informatikusok beszélgettek a betegápoló robotokról.   Elszorult szívvel hallgattam a fényes jövő ecsetelését, amelyben családtagok helyett, robotok ápolják majd az idős, beteg felmenőket. De az volt, ami végképp kétségbe ejtett, hogy amikor a műsorvezető aggódva érdeklődött, nem nőnek-e majd fejünkre a robotok, a két szakember vidáman mondta, hogy már közeledünk ehhez az állapothoz, és valószínűleg a mesterséges intelligencia fejlesztését is hamarosan átveszik az embertől a robotok! A rádiós döbbenten kérdezte, hogy és akkor hogyan tovább? A mérnökök nevetve mondták: Semmi baj, nem kell félni tőlük, ezek annyira jóindulatú gépek, hogy olyanok leszünk nekik, mint nekünk most a kutyánk!!!

Számomra körülbelül ez a világvége!

Azóta nagyon sok emberrel beszélgettem erről a kérdésről, és arról is, hogy nekünk, hétköznapi embereknek kellene tiltakozni ez ellen, megakadályozni az emberi lényeg, a lélek kiűzését a létünkből. Az idősebb korosztály hozzám hasonlóan megrendült ettől a helyzettől, de a fiatalok többsége úgy vélte, hogy nincs itt probléma, különben is, az öregek – mióta világ a világ – mindig az értékek elvesztéséről sopánkodtak, aztán mégis itt vagyunk.

Később, az élet más területein is tapasztalhattuk, hogy ez az állítólag korszerű, internetre és online ügyintézésre épülő világ, mennyire megnehezítette a dolgunkat és megsokszorozta feladataink számát. Régen, havonta becsöngetett a Díjbeszedő vagy az áram- és a gázszolgáltató embere leolvasni az mérőállást, és egyúttal befizethettük nála a szolgáltatás díját, vagy összegyűjtve az összes rezsi csekket, egyszerre feladtuk a postán. Ma ránk terhelik nem csak a leolvasást, a diktálást, a különböző időpontokban kötelező fizetést és a bizonyító erejű nyilvántartását mindennek, hanem az ehhez szükséges (lehetőleg okos) telefont, számítógépet, internet előfizetést és digitális írástudást is nekünk kell biztosítani.  Az erre fordított idő, sokszorosa a hagyományos megoldásnak, s még az sem vigasztal, hogy nagyvonalúan megspóroljuk a szolgáltatóknak a leolvasók és a díjbeszedők  munkabérét! Számtalan példát sorolhatnék még de csak azt említem, hogy nagyobb áruházakban már pénztárost sem tartanak, magunk bajlódhatunk a pénztárgéppel, de fizetést, azt mi nem kapunk!

Számos területen észlelhető, hogy erősödik egy olyan hatalom, amely hálózata segítségével mindenáron át akarja venni az irányítást a világ valamennyi országa és  lakosa felett. S ehhez legnagyobb segítsége, vagy inkább úgy mondom, legdurvább, kíméletlen eszköze az informatika, az állítólag szabad közösségi felületek és a tömegmédia jelentős hányada, melyek, hogy, hogy nem, egy világkormányzásra törekvő szűk pénzügyi kör kezében koncentrálódnak. Segítségükkel a maga számára elérhetővé és ellenőrizhetővé tesz minden egyes embert, intézményt, szervezetet, bankot és kormányt. S a működtetők legjellemzőbb vonása minden téren a gátlástalanság.

Egyre szaporodik az ilyen példák, események száma, és muszáj szembesülni a kérdéssel, hogy mivé lesz az emberi lét, ha lassan mindent ilyen távolról, gépi úton intézünk, a segítségeink pedig egyre többször robotok. Elkeseredetten hallgattam mindössze négy nappal ezelőtt, hogy már a betegápoló robotok kedves arckifejezésének kimunkálásán fáradoznak, mikor a puszta tény is felháborító, hogy meggyötört, beteg emberek ápolását gépekre akarják bízni!

Természetesen belátom, milyen hatalmas segítség sok, embertelenül nehéz fizikai munka kiváltásában a robotika által nyújtott technikai segítség. Megkönnyít és felgyorsít rengeteg nehéz, vagy veszélyes műveletet, segítségével számos területen csodákat tud tenni az orvostudomány és nagyszerű az általuk elérhető fejlődés mind technikai, mind szervezési tekintetben. De, hogy lélek nélküli fizikai eszközökre bízzuk az élet szellemi irányítását (a mesterséges intelligencia fejlesztését!), az – szerintem – csak egy dologhoz vezethet. Ahhoz, hogy belátható időn belül, az ember válik ennek a lélektelen, a célszerűségen túllátni alighanem képtelen mesterséges intelligenciának az eleven robotjává, de mondhatnám úgy is: rabszolgájává.

Az az embertelenül (de nem véletlenül!) felgyorsított élettempó, amelybe a hasznot zsebre vágók kényszerítik az emberiséget, már ma is alig hagy időt az önálló gondolkodásra, sőt, ami igazán kártékony, elhiteti a kényelmesekkel és a tunyákkal, hogy gondolkodni amúgy is felesleges, elég, ha végrehajtják, amit diktálnak nekik.

A 2020-as USA-beli választás pedig megmutatta a legszörnyűbbet, azt, hogy egyetlen technikai művelettel, ki lehet tiltani valamennyi szabadnak mondott közösségi felületről a világ harmadik legnagyobb országának elnökét, és büntetlenül meg lehet semmisíteni, el lehet tüntetni sok millió támogatójával együtt!

Ha a fizikai munkától a szellemi tevékenységekig mindent átvesz tőlünk a mesterséges intelligencia, akkor – szerintem – az emberi élet fölöslegessé, értelmetlenné, motiváció nélkülivé válik, mert nem az ő alkotó munkája teremti meg az értelmes világot. Mivel tölti majd akkor az életét egy ember? Talán egy mindenkinek alanyi jogon járó alapjövedelemmel teszi a semmit, eszik, iszik, rágcsál, hízik, a tömegmédia egyre idiótább műsorait bámulja és wellness-el?

Aztán tegnap előtt, a Youtube-on belebotlottam az „Utópia – ébresztőfilm” c. negyedórás videóba, amely dermesztően mutat be minden borzadályt, amit a világszerte, naponta történő negatív változások miatt, az emberi élet méltóságának elvesztéséről vizionáltam. A filmben 15 év távollét után hazatér egy férfi, aki egy tökéletesen kiüresedett, elembertelenedett, robotszerű társadalmat talál. Az a „láthatatlan hatalom”, mely egyre több ponton avatkozik az életünkbe, megszervezte, hogy a lakások minden szobájában kötelezően elhelyezett kamerán, egy karkötőn és a mobiltelefonon keresztül az emberek minden lépését ellenőrizni, és azonnal büntetni tudja. Sőt, 10% jutalmat kap mindenki, aki embertársát lefotózza és feljelenti, ha valami szabálytalanságot követ el, pl. véletlenül elveszített kendőjével „szennyezi a környezetet”! Ebben a filmben már tökéletesen kiszolgáltatott robottá lett maga az ember. A film szívszorítóan zseniális.

Tegnap este pedig, többéves külszolgálatból visszatérve, 1300 km-es autózás után hazaérkezett egy kedves családtagom. Az Európa nyugati felében éppen több országban tomboló ciklonok és pusztító árvizek által érintett területről jött, ahol már kétszázhoz közelített a természeti katasztrófa halottainak száma, és ezer fölött járt az eltűnteké. Nagyon aggódtunk, emiatt egész útján telefonon tartottuk a kapcsolatot. Indulni csak este 7h-kor tudott, ezért párszáz kilométer megtétele után, este 11 h-kor egy általa addig nem ismert német hotelben szállt meg, majd másnap reggel folytatta útját. Boldogok voltunk, amikor késő este nagyon fáradtan megérkezett, beértük pár öleléssel, és csak másnap beszéltük meg az út részleteit.

Megdöbbentem, amikor ez a fiatal, alapvetően jóindulatú és derűs lélek, felháborodva, és undorodva a világ ilyen változásaitól mesélt a kísértetszállóról, ahol az éjszakát töltötte. Amikor az éjszakai vezetéstől kimerülten megérkezett, egyetlen ember sem fogadta vagy segítette, elektronikusan kellett bejelentkeznie, mindenféle, gépen kapott kódokkal tudott először belépni a szállodába, aztán e-mailben megkapta a szobaszámot. Úgy szállt be a liftbe, hogy egy teremtett lélekkel sem találkozott, sms-ben kapott kódra nyílt ki a szobája ajtaja is, és azt sem tudta, lakik-e még valaki rajta kívül a szállodában! Félelmetes érzés volt belegondolni, mi történik, ha valami problémája támad, vagy ne adj’ Isten megtámadja valaki!

Hasonlóan keserű élményekben volt része további útja során is. Ahol az út menti tábla kávézót jelzett, csak kávéautomaták voltak, az étkezőhelyeken szintén csak automaták „árulták” a szendvicseket.  Az ilyen hosszú, fárasztó, egyedül megtett utazás során, önkéntelenül is vágyik rá az ember, hogy ha megáll egy kis pihenőre egy kávézónál vagy étteremnél, akkor emberek köszöntsék, ahová belép, mosolyogjanak rá, kérdezzék kedvesen arról, mit szeretne fogyasztani, szolgálják fel gusztusosan a kért ennivalót, kívánjanak hozzá jó étvágyat, majd további jó utat hazáig a kedves vendégnek! Mindezek helyett maradt a rideg magány az automatákkal.

Borzongva mesélte, ennek az egyetlen útnak a történetét, ami teljesen új volt számára, mert az évek alatt többnyire repülővel utazott haza, s bár az is „fapados” volt, nem volt ennyire feltűnő a teljesen kihűlt, ember nélküli, didergető világ, amire – befejezvén  beszámolóját – kétségbeesetten mondta: hát, ez nekem nem kell, én nem akarok ilyen világban élni!

Szomorú, de mire tele lesz az életünk mindenféle, felettébb ügyes és már kedves arccal is bíró robotokkal, az emberséges, normális, barátságos létre vágyó többség alighanem úgy érzi majd, hogy lehozná még a csillagokat is az égről, egy eleven, lélekkel bíró emberért!

13 perc