…amelyet annak az írónak köszönhetek, aki elindított az életről mesélni próbálók göröngyös útjain. Az irodalmat mindig nagyon kedveltem, gimnazista koromban még versírással is próbálkoztam, első nyilvánosságnak szánt írásom azonban csak a negyvenes éveim közepén született. Egy családi probléma miatt alapvető változás történt az életünkben, mert lezárva negyedszázados oktatófilm stúdióban végzett és nagyon szeretett munkámat, otthon maradtam beteget ápolni.

Már én is ebben a modernnek mondott, emancipált nőket nevelő korban nőttem fel, soha föl sem merült, hogy otthoni, a családnak szóló munkát végezzek, voltak is kétségeim arról, bírni fogom-e a bezártságot egy olyan mozgalmas szakma, mint a filmgyártás után. Majdnem öt év elteltével azonban olyan sok, az egész család életére nézve pozitív változást tapasztaltam, hogy úgy éreztem, meg kell osztanom ezeket a nyilvánossággal – ugyanis ennek mindig csak az ellenkezőjéről hallottam a „központi tájékoztatás” felől. Írtam hát egy cikket erről az életforma váltásról és csodás hatásairól, s 1994-ben elküldtem a Nők Lapja szerkesztőségébe. Magam is meglepődtem, mert a következő számban megjelent a cikkem, s bár személyesen nem ismertem az újságírónőt, aki közzétette, írásai és témaválasztásai alapján addigra már nagyon kedveltem.

1999 őszén jelent meg első könyvem, amelyben életem legszebb szellemi kalandját, az inka civilizáció megismeréséhez vezető gondolati utazásomat és ennek a népnek különleges gondolkodásmódját és megrendítő sorsát írtam meg. Annyira boldog voltam, hogy ez a kis könyv nemcsak megjelent, hanem sok szép visszajelzést is kaptam róla, hogy pár sor kíséretében küldtem egy példányt annak az újságírónak, aki hajdani bizalmával írásra bátorított. Sajnos, nem reagált. Újabb évek elteltével megjelent második könyvem, egy novelláskötet, s ebből is küldtem neki egy példányt. Nem lepődtem meg, hogy ismét hallgatás volt a válasz, addigra sokfelől megtapasztaltam, hogy az általam tisztelt írók-költők, nemigen méltatják válaszra a hozzájuk fordulót (pontosabban ezer tennivalójuk miatt kevés idejük marad ilyesmire), tisztelet néhány kivételnek, akiket a maga helyén, néven fogok nevezni. E kis szomorúság ellenére örömmel, élvezettel és szeretettel olvastam újabb meg újabb megjelenő könyveit.

Így érkezett el 2014 februárja. Valahol a hónap elején jártunk, nemrég havazás volt, ami már olvadásnak indult, de estére újra lefagyott, ködös, csúszós, barátságtalan idő volt, korai sötétedéssel. Bolondos család vagyunk (különösen én) így az íróasztalom előtti kisasztalon még állt a kissé már kókadozó karácsonyfa kis tűlevél szőnyeggel a lába körül, ami illatával és barátságos fényeivel mégis, kifejezetten szívmelengető látvány volt a kinti barátságtalan világhoz képest. Este fél tíz volt, lefekvéshez készülődtem, amikor megszólalt a csengő. El nem tudtam képzelni, ki jöhet, valami rossz hírre készültem, csak az szokott ilyen későn érkezni. Felkaptam a kabátomat és ahogy kimentem, két alakot láttam állni a kapu előtt. Egyiküket még a sötétben is rögtön megismertem: a Nők Lapja egykori újságírónője, addigra már több könyv szerzője, ismert író volt. Mellette állt egy hozzá hasonlóan karcsú leányalak. Az írónő aranyosan szabadkozva kért bocsánatot a késői zavarásért, de egy nagyon fontos kérése volna hozzám, mondta. Behívtam őket a szobámba – s én is elnézést kértem a félig már megvetett ágy miatt. Amikor beléptünk azonnal észrevettem, hogy fiatal kísérője – az egyik leánya volt – szeme, pontosan ugyanazzal az érdeklődő, vidám ragyogással nézett a világba, mint az édesanyjáé. Láthatóan mindketten természetesnek vették a februári karácsonyfát is, a megbontott ágyat is, otthonosan viselkedtek.

Leültünk – jobb híján – az ágyam szélére, a hölgy beszélni kezdett és úgy éreztem, ilyen szépen még soha nem szóltak hozzám. Elmondhatatlan kedvességgel elmesélte, hogy napok óta nyomoz utánam, próbálta felhívni az inkákról szóló könyvemben lévő telefonszámot, s az idegen, aki felvette, mondta is, hogy előzőleg a Nádasi családé volt ez a szám, de már sok éve ő használja. Nem tudom, hogyan szerezte meg a címünket, de leánya segítségével végül megérkeztek hozzánk. Bevallotta, csak mostanában jutott odáig, hogy elolvassa a hozzá küldött könyveimet, köztük a „Megtalált kincseim avagy meséim egy csodálatos földről” című, Peruról és az inkákról szóló kötetemet is. De hát ez gyönyörű! – kiáltott fel és elmondta, csak azért jött ilyen későn, mert az utolsó pillanatban talált meg. Egy nagyon kedves barátja, aki az andoki népzenével foglalkozik, másnap reggel indul Peruba, és ő elképzelte, milyen gyönyörű lenne, ha hosszú repülőútján az én könyvemet olvashatná, amelyben szó esik ennek a világnak csodálatos zenéjéről is! Kaphatnék még egy példányt? – kérdezte.

Legszívesebben megöleltem volna, mert egyénisége megelevenítette mindazt az empátiát, kedvességet és emberszeretetet, ami sugárzik könyveinek, cikkeinek minden sorából, s ami miatt annyira megszerettem ismeretlenül is. Köszönöm Schäffer Erzsébetnek ezt az estét, és azt, hogy közbenjárására a Megtalált kincseim elutazott Peruba, hogy közelről megismerje a sok csodát, amiről mesél.