CIVIL? SZERVEZETEK

Kedves Társaim, itt a való világban, segítségeteket kérem a (kétségtelenül gyengülő) memóriám frissítéséhez. Ti tudtok olyan esetet, amikor az Amnesty International, a Helsinki Bizottság, vagy a világot ezer más néven behálózó, de zömében egy tőről fakadó „civil” szervezetek olyanok mellett, szálltak síkra, akiket migránsok megkéseltek, lelőttek, felrobbantottak, halálra gázoltak, megerőszakoltak vagy egyszerűen lefejeztek? Hogy kiálltak volna az embertelenség ilyen foka ellen tiltakozni, a tettesek megbüntetését követelni vagy a gyászoló családok kárpótlásáért, túléléséért tenni valamit?

Vagy ezek a dicső szervezetek arra szakosodtak, hogy járvány idején a biztonsági rendelkezéseket be nem tartó, mások egészségét veszélyeztető, az egészségügyi dolgozók és a biztonsági emberek testi épségét fenyegető, tök mindegy, milyen nemzetiségű deviáns magatartásúak emberi jogaiért harcoljanak?! Vagy, hogy beleavatkozzanak nemzetállamok belső jogalkotási lehetőségeibe? Vagy, hogy olyanok közt szórjanak szét rengeteg pénzt, akik (tök mindegy, milyen etnikumúak!) nem óhajtják betartani a közösségi létezés elemi szabályait, nem tesznek eleget az iskolában mindenkire kötelező tanulmányi normáknak? Hogy védelmükbe vegyék a  határőröket kővel dobáló határsértőket? Nem folytatom, a lényeg az, hogy mindent védenek, ami abnormális, s teszik mindezt az igazság és az emberiség ép lelkű többségének kárára! Menjenek inkább azokba az országokba, ahonnan elvándorolnak, teremtsenek ott békét, szponzoraik által építsenek munkahelyeket és megélhetést, tartsák helyben és segítsék őket, azzal tényleg jót tennének, és Európába is visszatérhetne a nyugalom!

2020. március 20.

Vélemény az Állásfoglalás az oktatás mai helyzetéről címmel, a Piarista Gimnázium honlapján 2020. febr. 27-én megjelent írásról

Nyilvános

Mélységesen felháborított ennek az állásfoglalásnak: (https://budapest.piarista.hu/hirek/allasfoglalas-az-oktatas-mai-helyzeterol?) már a puszta megjelenése is. Megint egy olyasmivel van dolgunk, ami egészen másnak akar látszani, mint ami. Úgy akar kinézni, mintha a felelősségteljes, intelligens tanárok valóban az oktatás egészének minőségéért, a pedagógusok jóllétének biztosításáért és a fiatalok magas szintű képzésének megoldásáért fáradoznának.

Azonban a „mű” igazi célja, amely: „a magyar oktatás régóta elhúzódó súlyos válságáról” beszél (ami önmagában abszurdum) nem egyéb, mint ami az Oktatói Hálózat egyenesen Brüsszelbe küldött, hasonló témájú könyvének szándéka volt. Vagy mint a színházi törvény változtatására kirobbantott tüntetésé, a Térey ösztöndíj átadására megrendezett undorító cirkuszé, a „rabszolgatörvény” ürügyén rendezett balhéké, vagy a gyöngyöspatai, aljas módon „gyermekvédelemnek” álcázott, valójában társadalmi feszültségkeltésé, és az azt követő cigánytüntetésé volt. Semmi más, mint újabb lázítás a kormány szándéka, munkája és döntése ellen, az értelmes, nyugodt, hatékony munka akadályozása.

Ezért – a folyton emlegetett szólásszabadság jegyében – én is szeretném elmondani, amit erről gondolok.

Nem vagyok tanár, csak ebben a gondolatkörben többszörösen érintett ember. 22 évig egy országos hatókörű oktatási intézményben dolgoztam, melynek egyes munkatársai közreműködtek az akkori NAT átdolgozásában (1978, 1985), van hát fogalmam arról, hogyan történik ez. Családtagjaim között pedagógusok sokasága található, óvónőtől az általános- és középiskolai tanárokon át egészen az oktatáskutató férjemig, és számos barátunkig, akik egész életüket a felsőoktatásban töltötték. Joggal gondolom tehát, hogy kicsit nagyobb rálátásom van az oktatás helyzetére, mint azoknak, akik egészen mással foglalkoznak. Ezen ismeretek miatt találom álságos és félrevezető, csöppet sem jó szándékú megnyilvánulásnak ezt az írást, amelyhez ráadásul összeszedtek több mint 800 aláírást, csupa egyházi iskolából!

Különösen elkeserítő, hogy egy ilyen írást a Piarista Gimnáziumhoz próbálnak kötni, amely egyrészt nagyon komoly támogatást kapott az Orbán kormánytól, régi, gyönyörű épületébe való visszaköltözéshez (is). Másrészt már 16 évesen (még a 60-as években!) megtapasztaltam, micsoda óriási minőségi különbség van az ottani oktatás, és az akkori állami gimnáziumoké között. Baráti körünkben számos piarista diák volt, és beszélgetéseink során hamar világossá vált, hogy a kötelező, deklaráltan marxista-leninista világnézetű tantervek ellenére, szinte az összes tantárgyból ég és föld volt a különbség az oktatás-nevelés módszere, a tanultak mennyisége és minősége között a Piarista Gimnáziumban, mint az állami gimnáziumban. De ugyanez vonatkozott a szabadidős tevékenységek szervezésére is. A mi gimnáziumunkban semmiféle nyári program, még egy nyavalyás KISZ tábor, vagy őszi kukorica címerezés sem volt, semmi vonzó, közösségépítő program. Ugyanekkor a Piarista Gimnáziumban a nyári hónapokban evezni, vitorlázni, nagy bicikli- és gyalogtúrákra vitték a korombeli diákokat, télen komoly sítúrákra indultak. A tudományok és művészetek terén is a legkülönbözőbb képesség- és tehetségfejlesztő tevékenységekre biztosítottak lehetőséget. Énekelhettek, bábozhattak, szavalhattak, rádiót, számoló-, játék-, sőt, oktató-feleltető gépeket építhettek. Gimnazistaként pl. egyik tanáruk irányításával megépítettek és a Balatonon vízre bocsátottak egy vitorlás hajót, amivel nagy túrákat tettek, megtanulva közben az úszás, a vitorlázás, a szabadban való élet valamennyi fortélyát. Ez, a Fiastyúk nevű vitorlás, több évtizedes szolgálat után vonult nyugdíjba.

Mindezzel csak azt akarom jelezni, hogy a Piarista Gimnázium tanárai akkor, a diktatúrában képesek voltak gondoskodni arról, hogy a diákjaik az értelmes élethez szükséges valamennyi tudás és készség birtokába jussanak, és azt felnőttként a közjó szolgálatába állítsák. Ezért is meglepő, hogy ma, a demokráciában, az „állásfoglaló” aláíróknak már ehhez sincs akaraterejük, és még a szemléletváltozásukhoz is támogatást igényelnek.

A továbbiakban már csak a konkrét megjegyzéseimet fűzöm a szöveghez:

1. Az oktatás minden szereplőjének egyetértését kívánni kb. olyan, mintha elemisták akarnák megmondani, hogy mi legyen a tantervben. Egy elcsépelt frázis sem lenne érv.

2. A magyarság kulturális, lelki és anyagi gyarapodását nem az oktatásügy „válsága”, hanem az ehhez hasonló, gyakori, a nyugodt munkát zavaró politikai merényletek akadályozzák.

3. Konkrétan mi az, amit – Önök szerint – jelenleg elveszítenek a fiatalok? Szintén konkrétan: a NAT 20-ban Önök szerint mi az ideológiai elvárás? Netán a hazaszeretetre nevelésre gondolnak a tisztelt Szerzők? Talán jobban szeretnék az ultraliberális, gender-szemléletű, nemet és nemzetet el nem ismerő tananyagot? Egyébként szíves figyelmükbe ajánlom a Történelemoktatók Szakmai Egyesületének ezzel kapcsolatos, 2020. febr. 09-i véleményét:

„ állítás: a NAT kötelező ideológiai normákat ír elő és baj, hogy szerepel benne a normakövető magatartástény: A dokumentum vitatott mondata teljes egészében így szól: „a tanulóban kialakuljon a társadalmi felelősség, szolidaritás és normakövetés, amely alapvető értéknek tartja a közösség iránti elköteleződést, valamint az egyéni választási lehetőségeket;” A mondatot végigolvasva, egyetlen felszólítást, vagy kitételt sem találunk (de a dokumentum többi részében sem), ami ideológiai normákat írna elő, vagy határozna meg, így tehát ez az állítás durva és rosszindulatú csúsztatásnak tekinthető. A szöveget értelmezve teljesen evidens, hogy itt társadalmi viselkedési normákról van szó. Például normakövetésnek tekinthető a társadalmi konvenciók, az együttélés elemi szabályainak betartása (idősek tisztelete, a környezet megóvása, a másik ember megbecsülése, a teljesítmény iránti tisztelet, stb.). Ezek kapcsán a Magyar Államnak a többség által elvárt, elemi kötelezettsége a normakövetés megkövetelése.”

4. A pedagógusoknak teljes autonómiájuk van a tananyag megtanításában. Szerintem annyira, hogy már el is kellene gondolkodni azon, hogy a tanulók eredményeiért pl. közvetlenül ki (diák, tanár, szülő), és mennyiben felelős.

5. Az elmúlt 10 évben rengeteg formában történt intézkedés a leszakadók, szegénységben élők megsegítésére: családtámogatási intézkedések, ingyenes étkezés egész éven át az iskolásoknak, ösztöndíjak, ingyenes nyelvvizsga, ingyenes tankönyvek, ingyenes jogosítvány stb. Kirekesztettek pedig ebben az országban nincsenek, csak olyanok, akik az érdekükben tett ezernyi támogatás ellenére, nem hajlandók beilleszkedni, a közösségi élet mindenkire egyaránt vonatkozó szabályainak megfelelni. De még értük is újabb meg újabb erőfeszítések történnek. A szoclib. kormányok ebből mennyit valósítottak meg? Semmit. Sőt, Gyurcsány elvtárs – a tőle megszokott módon – jobb mutatóujjával hadonászva, bal tenyerével az ülepét simogatva, vészjósló rekedtséggel világgá harsogta, hogy: „Itt nem lesz ingyen ebéd!”. Talán az egyetlen ígérete volt, amit betartott, Önök mégsem tiltakoztak! A tantervi változtatások – sok egyéb mellett – éppen azokat a kívánatos erkölcsi változásokat próbálják beindítani, amik ellen Önök, ilyen ájtatatos szöveg mellett, kézzel-lábbal tiltakoznak!

6. Tudtommal a tanterv éppen alapos kutatások és azok eredményeinek elemzése alapján, a legkiválóbb szakemberek bevonásával készült. Úgy gondolják, hogy Önök nyolcszázvalahányan jobb szakemberek?

7. Nem hiszem, hogy tárgyilagos álláspont lenne az, amelyik mindig csak a nehézségekről beszél, minden területen csak követelni tud, és úgy tesz, mintha az elmúlt években nem történt volna a korábbiakhoz képest jelentős javulás. Nyilván, mindig lesz még mit tökéletesíteni.

8. Így fizetésemelést követelni csak olyan ember tud, aki abszolút nem ismeri még az elmúlt száz év történetét sem! Tudnak valakit, aki nem szeretne több fizetést? Hány olyan ágazatot tudnak Magyarországon, ahol EU-s bérszínvonalon vannak a fizetések? Nem veszik észre, hogy mindenki elvárhatná a bérrendezést és az értékálló fizetéseket? Azért ma 203 ezer kezdő fizetéssel nem kéne ríni, mert amíg százezrével (a nyugdíjasok 29 %-a) vagyunk 70 fölöttiek 80 ezer alatti nyugdíjjal, de belátjuk, hogy 50 éves lemaradást, plusz a 2010-re előidézett teljes csődöt nem tudja egy kormány sem 10 év alatt behozni, addig Önöknek, az állítólag intelligens pedagógusoknak ebben a megértésben élen kellene járni!

9. Bizony, szemléletváltásra van szükség! Kedves Hölgyek, Urak, küzdjenek inkább azért, hogy a családi közösségekből tisztességesen megnevelt gyerekek kerüljenek az iskolába! Mert a nevelés a család feladata, az iskolának elsősorban oktatni, másodsorban nevelni kellene. Szóval harcoljanak inkább a fizetést és nyugdíjat adó, végre újra megbecsülendő főállású anyaságért, és akkor majd újra erkölcsi alapokkal rendelkező, kezelhető gyerekek mennek iskolába! Már három generáció nőtt föl a család kis közösségében való megfelelő szocializáció nélkül, ennek hiánya óvodában, iskolában nem pótolható. Az eredmény jól látható pl. a parlament fiatal, ellenzéki képviselőinek viselkedésén és egész gondolkodásmódján. Talán e témakör legfontosabb megoldandó feladatának érzem, hogy minden gyermek, legalább élete első éveiben családi közösségben sajátíthassa el a normális együttélés alapvető szabályait! Az állam sokkal könnyebben tudná ennek feltételeit biztosítani, mint folytonosan toldozgatni a deviánsok által okozott temérdek gondot, a demográfiai katasztrófáról – ami szintén a neveltetési hiányosságok következménye is – már nem is beszélve.

10. A minőségi képzéssel egyetértek, de nem kellene a felsőoktatásban teljesen link, később használhatatlannak bizonyuló szakokat indítani! A mindenirányú szabadság követelése helyett pedig jobb volna kemény és minőségi munkát megkívánni mindenkitől – attól még nem lett baja senkinek. Visszataszító ez az örökös panaszáradat azok számára, akik még 45 fős osztályokba jártak, szombati napokon is, mégis rengeteg pozitív emlékük van elhivatottan tanító pedagógusokról. A munkára nincs elég erő, de a tüntetésekre, ilyen állásfoglalások írására és terjesztésére (méghozzá az iskolájuk neve alatt!!!), a diákok iskolából való kimaradásának szervezésére van?

11. Ez az írás lázítás, pedig a színes, de pillanat-életű petárdák robbantgatása helyett értelmes, elhivatott munkából Önöknek kellene első helyen példát mutatni! Ahogyan a „klasszikus” piarista tanárok mindig is tették!

Már csak arra lennék kíváncsi, hány tanító rendi szerzetes van az aláírók között? És vajon hányan vannak közöttük, akik tudják, mihez adták a nevüket?

Nádasi Katalin

2020.03.02.

2019. december 21 – KÓDEX

Az év utolsó hónapjában, a karácsonyi ünnepek előtt, az a megtiszteltetés ért, hogy a Karc Rádió KÓDEX című műsorában Vass István Zoltán vendége lehettem, akivel az életutamról, a könyveimről és a közelmúlt hazai eseményeiről beszélgettünk. A beszélgetés meghallgatható a

youtube Kata Nadasi

csatornán.

Kincsesláda – Megjelent a Bevallani a bevallhatatlant c. antológiában





Pár nappal voltunk csak túl egy olyan ünnepen, ami azt hiszem, mindenkit gondolkodóba ejt, aki olyan szerencsés, hogy része lehetett benne: az ötvenedik házassági évfordulón. Óhatatlanul kicsit emelkedett hangulatba kerül az ember, s talán ez is okozta, hogy felkaptam a fejem, amikor az autóbuszon parázs veszekedésbe kezdett az előttem ülő fiatal pár. Arról vitáztak, filozofáltak, de leginkább kiabáltak egymással, hogyan kell osztozni egy házasságban a bevételeken és a költségeken. Ezer érv hangzott el mindkét oldalon arról, hogy miért kell mindenkinek megtartania a saját jövedelmét, és különböző jogcímeken hozzájárulásokat kiróni a párjára. Nem először voltam tanúja hasonló vitának, és számomra mindig ijesztő látni-hallani, milyen kőkeményen képviselik a felek saját érdekeiket, az eredmény legtöbbször mégis, csak újabb meg újabb vita, szemrehányás, örök elégedetlenség. Elszorult szívvel nézem, hová tűnt a mai létből az, ami lakhatóvá, vonzóvá és szerethetővé teszi egy emberpár életét: a feltétel nélküli szeretet. És erről eszembe jut a kincsesláda, az az ötven évvel ezelőtti, faragott, fekete fadoboz, amely Zakopanéból jött haza velünk, s amely máig megvan, ha feladatát tíz esztendeje átvette is egy kicsit nagyobb doboz.
Férjemmel, első közös külföldi utunk volt az a zakopanei. Megéltük a 60-as évek végének minden „romantikáját”: úgy utaztunk zsúfolt vonaton Krakkóig, hogy rengetegen álltak, vagy a peronon lerakott bőröndjeiken kucorogtak az akkoriban 12-14 órás úton. Minden határnál – érthetetlen okból – órákat kellett várakozni, leszállni nem lehetett, de morcos egyenruhások masíroztak le-föl a vagonok mellett.  Hosszú ácsorgás után jöttek végre az útleveleket ellenőrizni, és mindannyian féltünk, hogy valamibe belekötnek, pedig abszolút rendben voltak a papírjaink, de utazni akkoriban csak remegő gyomorral tudott ez ember. A vámosok nagy felsőbbrendűséggel nyittatták ki a csomagjainkat és izgultunk, kiszúrják-e az ajándéknak szánt kis rúd téliszalámit, nem beszélve arról a bűntényről, hogy a blúzom alatt, egy puha szattyánbőr tokban rejtegettem három egydollárost, amit ajándékba kaptunk valahonnan! Fellélegeztünk, amikor átléptük a határt, és kinyílt végre a világ. 
Fáradtak voltunk, két hétre való ruhaneműtől, és némi élelmiszertől nehezültek a kofferjeink, mégis arra szántuk magunkat, hogy autóstoppal próbálunk Krakkóból Zakopanéba jutni. Két teherautó készséges sofőrjének köszönhetően ez egy „átszállással” sikerült is, és a magyar emberek iránti kitüntető kedvességük egyenesen luxusutazássá tette a rossz, rázós utakon való zötykölődést!
Két csodálatos hetet töltöttünk a Salvator Rendház befogadott vendégeiként, lubickoltunk az apácák figyelmes szeretetében, amely minden reggel egy tál, frissen szedett szamóca képében várt bennünket és különös zamatot kapott tőle az induló nap. Zakopane gyönyörű tájainak mélyzöld, dús erdeiben, hegyeinek harapnivaló levegőjében óriási túrákat tettünk. Felejthetetlen élményekkel, különösen a lengyel emberekkel kötött barátságok emlékével gazdagodtunk. Nem remélt segítőkészséggel találkoztunk például, amikor a szállásunktól 20 kilométerre fekvő helyen, a szó legszorosabb értelmében leszakadt a lábamról a cipő: ismeretlen lengyelek vittek el egy suszterhez, kivárták, míg meggyógyította a cipőt és alig engedték, hogy kifizessem a javítást. Végül – mintegy vigasztalásul – új barátaink vitorlázni vittek minket a közeli tóra.
Hamar elröppent ez a vakáció és az utolsó napon vásároltunk néhány emléktárgyat. Ezek egyike volt egy feketére festett, faragott fadoboz, olyan 15×20 cm-es, amit jó volt nézni is, kézbe venni is. Hazaérkezésünk után, szinte családtagként illeszkedett az otthonunkba, és mintha maga választotta volna a hivatását is: első pillanattól ebbe a dobozba tettük mindketten hó elején a fizetésünket. Aki élt már a 60-as években, az tudja, hogy akkoriban igen szűkös életre volt elég a fizetés, nagyon gondosan kellett beosztani ahhoz, hogy maradjon még hó végén is kenyérre való.
Négy évtized telt el úgy, hogy mindketten, minden fizetésnapon betettük a dobozba a teljes fizetésünket, és csak egyetlen megállapodás volt közöttünk a pénz felhasználására vonatkozóan: az, hogy mindegyikünk csak annyit vesz ki belőle, amennyire feltétlenül szüksége van. Soha nem számoltattuk el egymást, ennyi évtized alatt egyetlen veszekedés sem volt köztünk pénzügyek miatt, és ha bármelyikünknek valami költségesebb álma-vágya támadt, mindig megbeszéltük és segítettük egymást, hogy teljesülhessenek ezek a vágyak. A szép, faragott kincsesláda pedig hűségesen őrizte a munkánk eredményét, soha, egyetlen egyszer sem okozott kellemetlen meglepetést. Negyvenévi szolgálat után aztán megpihenhetett, díszdobozzá léphetett elő, mert munkáját átvette egy nagyobb doboz, a bankszámla. S ez a számlánk, ma ugyanolyan feltételekkel működik, mint hajdan a zakopanei emlékdobozunk. Sok-sok év elteltével jöttem rá, hogy a legnagyobb kincs, amit ez a ládikó őrzött nem is a pénz volt, hanem a bizalom.
 

Csillagláma

Ezt mesémet rólad mondom Yakana, ki a déli éjszakák tündérszép tüneménye vagy, s nekem legkedvesebb  az inkák meséi és csillagai közt. Bocsánatodat kell kérnem, de oly régóta őrizlek szívem melegében, hogy már csak magyar mesét tudok mondani rólad. Úgy jártál, mint az igazi népmese hősök: aki csak beszél róluk, mind beleszövi mondandójába önnön magát, ezért oly változékonyak, illanók, sokszínűek a mesék hősei.

Úgy mondják, egyszer réges-régen egy fiatal indián pásztor, fönn az Altiplano tágas legelőinek egyikén, egy siető kis folyó partján legeltette nyáját. Amikor leszállt az éjszaka és egymás után gyújtotta meg fényeit az égbolton, a pásztor halk furulyaszóval elbúcsúztatta a napot s maga is elnyújtózott pihenő nyája mellett a fűben. Már majdnem elszenderedett, mikor hirtelen ragyogó fény árasztotta el a tágas folyóvölgyet, élénken fütyülni kezdtek a bokrok kis kék madarai és az égről méltóságteljesen ereszkedett alá Yakana, a gyémántosszőrű csodálatos csillagláma. Mögötte, mint az orgonasípok, sorban érkeztek fiai nagyság szerint, legutolsónak a legkisebb.

Az indián lélegzetvisszafojtva nézte amint a gyönyörű csillaglények a folyóhoz mentek és inni kezdtek. Mintha csak valahonnan megsúgták volna neki, tudta, hogy nem szabad megzavarni őket, mert segítséget hoznak az embereknek. Minden éjszaka lejönnek az égről, hogy kiigyák az áradó folyók fölösleges vizét. Hiszen ez a sok víz, ha mind az óceánokba ömlene, úgy földuzzasztaná őket, hogy elárasztanák a földet és az emberek lakóhelyét. De Yakana és fiai vigyáznak, hogy özönvíz többé ne legyen a földön, s amint a Nap folytonosan kerüli a földet, hogy lássa, fényével-melegével hol kell segíteni, úgy a csillaglámák is oda mennek, ahol legnagyobb a veszély. A fiút egészen kifárasztotta ez a káprázat, kezdte úgy érezni, mintha puha, meleg és bolyhos gyapjú szálldogálna rá és betakargatná, s e jó melegben hamarosan mély álomba bódult.

Hajnalban, amikor fölriadt, már nyoma sem volt a csillaglámáknak, de körülötte a rét telis-tele volt a szivárvány színeiben pompázó gyapjúgombolyagokkal. Olyan mesebeli színek voltak, amilyet még senki emberfia nem látott addig, s a legközelebbi faluban az utolsó szálig megvásárolták tőle a bámuló emberek. Ő pedig a gyapjú árából – Yakana emlékére – vett egy lámapárt, s láss csodát: e két lámának minden évben kétezer fia született, s a szegény pásztorfiút egy életre gazdaggá tették.

Így jutalmazta meg a legényt Yakana, amiért nem zavarta meg őket munkájukban. A fiú ezután számtalanszor visszatért abba a folyóvölgybe, hogy köszönetet mondjon Yakanának, de soha többé nem látta őt, csak a szél fütyült úgy a folyó fölött, mint a kis kék madarak.
Ő pedig ilyenkor szívszorítóan bánatos furulyaszóval kísérte a szél dalát.

Aki eléggé figyel az Andok folyói mentén éjszaka, még ma is hallhatja a furulya szomorú és szépséges, távoli hangjait.


***

Kérlek Yakana, bocsánatod jeléül add nekem egyik fiadat! Éppen amikor rólad meséltem, nálunk is elszabadult a sok víz, nagy szükség volna a mi országunkban is egy csodatévő lényre, aki a bajban megsegít és kiissza az áradó folyók vízét! Az én kicsi hazám kicsike égboltjára elég lenne a leges-legkisebb fiacskád! Ha elküldöd hozzám, légy szíves mondd meg neki, hogy este, amikor a mi kis égboltunkon kigyúlnak a csillagok, kuporodjon le a Cassiopeia jobboldali V betűjének ölében és így majd fölismerem! Mostantól minden este fölnézek az égre, s attól a naptól, amikor a Cassiopeia ölében ott lesz a legkisebb csillagláma, minden éjszaka várni fogom. Az indián pásztortól megtanultam, hogy nem szabad zavarni, ezért csak elképzelem majd, ahogy kékfényű apró teste leereszkedik és a csillagok sziporkázó ezüstjével hinti be a kertet. Én pedig minden este a bodzabokor tövébe – tudod, a madáretető lábához! – a Buksi kutya edénye mellé kikészítek egy nagy tál kristálytiszta vizet, hogy legyen mivel oltania szomját a hosszú út után. S reggel, amikor kinézek, tudni fogom, hogy itt járt, mert üres lesz a tál és mindenütt látom még a csillagfény nyomait. Olyan lesz, mint a harmat a bodzán, a füvön, sőt még a Buksi kutya fekete orra hegyén is az a kis csillogás, s csak én tudom majd, hogy nem harmat az, hanem a legkisebb Yakana kirázta bundájából a csillagút fénylő porát.

És azt is tudom, hogy fiad úgy tesz majd, ahogyan tanulta tőled: kiissza a duzzadó folyók fölösleges vizét és engedi kibomlani a színes, puha és meleg gombolyagokat, hogy takaróvá szövődjenek azok fölött, akik még álmukban is fáznak és éhesek. Itt éppen úgy, mint otthon nálatok, az Andok völgyeiben.

Képzeld el milyen szép lesz! A világ távol eső két felén elnyeli az áradó vizeket s a szegény emberek álmát fénnyel, és meleggel borítja be az indián mesék csillaglámája Yakana, és legkisebb fia.

***



Választás után – 2019. okt.14.

Választás után

Fenntartom a „Választás előtt” című bejegyzésemben leírt véleményemet. Egyáltalán nem örülök a választási eredményeknek, de a városok és lakóik érdekében szerencsét kívánok az új polgármestereknek. Ugyanis szakmai felkészültség hiányában – tisztelet a kevés kivételnek – a szerencse az egyetlen esélyük az ott lakóknak, és nekünk, akik szerettük az országunkat.
Mindig elfogadtam és pártoltam a kormány tevékenységét, de régóta kifogásolom, hogy engedte ilyen mértékig elszabadulni a közéleti mocskolódást, tűrte közszereplők dúvad megnyilvánulásait, nem hozott törvényeket ezek megelőzésére és arra, hogy bűnvádi eljárás alatt állók ne indulhassanak képviselői funkciókért, valamint nem tette kötelezővé mindenki számára a tisztességes, emberhez méltó magatartást.Nem torolta meg a nyilvánvaló hazaárulást sem. Ráadásul számos ügyben elmulasztotta az elszámoltatást és nem oldotta meg a legkisebb jövedelmű rétegek jobb élethez segítését. Meggyőződésem, hogy az ellenzék tisztességtelen, hazaárulásig menő eszközein kívül, ezek a hibák is előidézői voltak a lehangoló eredménynek. Okulni kellene belőle, mielőtt még nagyobb baj lesz. A kormánynak nem szerencsét, hanem további sikereket kívánok ahhoz, hogy az utóbbi tíz év emelkedő pályáján tudják tartani az országot. Meggyőződésem, hogy mindenkinek ez az érdeke.

2019.október 14.

Választás előtt – 2019. okt. 12.


Egy nappal az önkormányzati választás előtt az esélyeket latolgatva, próbáltam összefoglalni az alapvető tényeket, amelyek befolyásolhatják a holnapi eredményt. Mint minden vélemény, valamelyest az enyém is biztosan szubjektív, bár nagyon törekszem a tárgyilagosságra.
Meglátásom szerint, a rendszerváltás óta ez volt az ellenzék legalacsonyabb színvonalú (ha egyáltalán lehet színvonalról beszélni!), legszégyenletesebb, agresszióval, gátlástalan hazugságokkal, hozzá nem értéssel teli, versenynek nem nevezhető, útszéli gáncsoskodása, a mérsékelt hangnemben kampányoló kormányoldaliakkal szemben.
A főpolgármesteri kampányban mutatkozott meg legerőteljesebben a résztvevők emberi minősége. Ha csak a legesélyesebb indulókat (Tarlós István, Karácsony Gergely, Kálmán Olga, Kerpel-Fronius Gábor és Puzsér Róbert) nézem, azonnal nyilvánvaló egy tény: Tarlós Istvánon kívül a mezőnyben senki nem ért ahhoz, amire vállalkozik, semmit nem tett még le egyikük sem ilyen téren az ország asztalára. Számomra ez már az első lépcsőben, az alkalmasság kérdésében megadja a választ és egyben leírja az emberi minőséget is. Egy kétmilliós város életének szolgálata, sok szempontból irányítása, óriási felelősség. Sokirányú felkészültséget kíván, és az biztos, hogy a XXI. századi körülményeket figyelembe véve, műszaki, gazdasági tudásbázis nélkül lehetetlen megfelelni a követelményeknek. Ilyen tudása (ráadásul több évtizedes gyakorlata ezen a téren) a jelöltek közül egyedül Tarlós Istvánnak van. Karácsony egyszerűen nem hajlandó a Zuglóban elért polgármesteri sikereiről beszélni, nem nehéz kitalálni, miért. Mindezek miatt az én fogalmaim szerint, az ellenzéki jelöltek önértékelési zavarban szenvedő, alázatot és becsületet nem ismerő, felelőtlen alakok, akik azt hiszik, némi ismertség elég egy ilyen horderejű feladattömeg ellátásához!
Tovább rontja az ellenzéki jelöltek hitelét, hogy kampányukban nem már bizonyított saját érdemekre támaszkodnak, hanem meggyőző szakmai programok helyett, sunyin, még a pártállásukat is elleplezve, politikai csoportok összefogására helyezik a hangsúlyt. Még az sem fontos számukra, hogy csak a politikai meggyőződésükkel azonos csoportok támogassák őket, azokkal is szövetkeznek, akiknek eddig ősellenségei voltak! Kampányszövegeik nívótlanok, egyértelmű a kormányzati hatalomra való törekvésük, hataloméhségük és az ezek érdekében elkövetett nyilvánvaló hazudozásuk, tükrözi személyiségük szánalmas minőségét. Megmutatja, mennyire fogalmuk sincs az általuk vállalni kívánt feladatkörrel járó jogosultságokról. Ígérnek sok-sok „érett banánt” egy olyan fáról, amely ezen a földön nem él meg! Még arra sem veszik a fáradságot (vagy nem képesek?), hogy tájékozódjanak leendő hatáskörükről. Dobrev a legkifejezőbb példa erre, aki, önkormányzati helyeket igyekszik megszerezni a pártjának, és mint Karácsony támogatója is, gátlástalanul ígér uniós pénzeket, uniós minimálbért, Európai Egyesült Államokat, amelyek megszerzéséhez semmiféle jogosultsággal nem rendelkezik! Nem röstelli kimondani, hogy migránspárti és hogy egyetlen célja megdönteni ezt a kormányt. Neki(k) nem számít, hogy hány millió ember választotta meg ezt a kormányt, ők a demokrácia „nevében” magasról tesznek a többség akaratára. Pont úgy, mint tettek Magyarországra 2002 és 2010 között, amikor hatalmon voltak. Aki őket választja, bátran számíthat rá, hogy miután elérték, amit akarnak, rájuk is ez vár.
Tökéletesen megjeleníti lényegüket a tipikus balliberális lózung, amit hangoztatnak: „Visszaadjuk Budapestet a budapestieknek.” Ennél nagyobb semmitmondó hülyeséget nehéz lenne kitalálni. Budapesten születtem, ott laktam közel ötven évig, és bár napjainkban csak a közelében élek, soha ilyen büszke nem voltam még a fővárosunkra. Egy évtized sem telt el, és Tarlós István világszínvonalú várost varázsolt a Demszky által hátrahagyott eladósított romhalmazból. Ezek az önjelölt jelöltek, hírből sem ismerik a tisztelet fogalmát, soha egy elismerő szó ki nem jött a szájukon arról a hatalmas munkáról, ami azt eredményezte, hogy ma az EBD európai turisztikai szervezet szerint Budapest a legvonzóbb úti cél. Ők csak a gyalázkodást és handabandázást ismerik.
Összegezve: túl a hetvenen, láttam egyet, s mást életemben, de olyan mérvű fejlődést, mint ami az utóbbi tíz évben, az élet minden területén történt, csak a FIDESZ-KDNP kormány működése tudott létrehozni, mégpedig országszerte. Bármerre indulunk az országban, szép, rendezett településeket találunk, melyeket már nem muszáj-szinten újítanak fel, hanem egyre igényesebben, korszerűbben és esztétikusabban. Ez akkor is így van, ha mindig lesz újabb tennivaló.
Sokszor, sok helyen nehezményeztem már, hogy a magyar emberek jelentős számban nem vesznek részt a legfontosabb döntések meghozatalában. Sokan nem veszik a fáradságot, hogy megismerjék a magyar történelmet és a rendszerváltást követő 30 év történéseit, pedig csak azok ismeretében lehet helyesen értékelni azt is, ami napjainkban történik. Gondolkodás, utánajárás nélkül fogadják el az üres, minden realitást nélkülöző ígéreteket, és információikat leginkább némely televíziók hazugságáradatából szerzik. Pedig döntéseikkel nem csak a saját sorsukat befolyásolják, hanem mindannyiunkét, gyermekeinkét és unokáinkét is. Felelősek azért, hogy ez a nehéz sorsú, megcsonkított kis ország, amely sok évtized után, végre a felemelkedés útján jár, nyugodtan haladhasson tovább ezen az úton.
Csak annyit kérek mindenkitől, kizárólag azokra szavazzon holnap, akik már bizonyítottak, és a közjót szolgáló, világos, megvalósítható programjuk van! Segítsenek ebben Juhász Gyula szép versének részletei, melyeket Trianonra vonatkoztatva írt, de úgy érzem, minden jelentős választással az általa idézett értékeket kell tovább őriznünk:

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz…

…Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem?
De mindig, mindig gondoljunk reá!

2019. 10.12.

Az élet minden porcikája

Pünkösd vasárnapján voltunk, ebéd után, amikor a délelőtt megszedett idei első borsóval kiültem a kertbe a pergola alá és kezdtem kifejteni a szemeket. Rossz kedvem volt, megviselt a közélet naponta őrlő durvasága, a médiumok közönséges és agresszív versengése az érdekeik szerinti mocskolódásban, letaglózott a Hableány hajó utasainak tragikus balesete a Dunán, mélységesen átéltem az érintettek rettenetét. Ráadásul elfáradtam a délelőtti főzésben és őszintén szólva dühös voltam, hogy miért kell nekem még az ilyen ünnepnapokon is egész nap dolgozni. Rajtam kívül, persze, senki nem hajtott, nem sürgetett, csak éppen tudtam, hogy ha nem szedem le és nem dolgozom fel egészen a mélyhűtőig, akkor tönkremegy a most még finom, zsenge, ízletes borsó.

Nem vittem magammal a kertbe sem telefont, sem rádiót, és örömmel tapasztaltam, milyen jólesik a csend. Szép volt a sok üdezöld szem, jó volt látni a hibátlan, a hajnali harmatot még őrző hüvelyeket, valahogy elcsendesített a saját munkával termelt eleség frissessége. Megnyugtató volt, ahogy mellém heveredett németjuhász kutyánk Luca, és érdeklődéssel nézte, hogy a zöld „tokokból”, miféle gyöngyöket varázsolnak elő ujjaim.

Nemsokára elmosolyodtam, mert észrevettem, hogy a csendet gazdagon átszövi a madárcsicsergés. Ahogy majdnem mozdulatlanul ültem, csak az ujjaim dolgoztak, a pergola dús, illatos lonc köpönyegébe, kicsit távolabb a tujasor buja zöldjébe és a hatalmas diófa ágaira telepedett madarak egyfolytában hirdették, milyen jól érzik itt magukat.

Még jó sok fejtenivaló volt, s erről eszembe jutott, hogy unokáink, a tízéves Álmos és a hétéves Endre, idén februárban, saját kis kapáikkal már negyedszer munkálták meg boldogan az ágyást, ahová saját kezükkel, szemenként gondosan eligazgatva vetették a borsót. Imádták a saját borsóból készült levest, és büszkék voltak rá, hogy évek óta megtermelik a hozzávalót. Sajnos, szüleikkel külföldön élnek, de itthon töltött idejükben szeretnek tevékenykedni a kertben, vidáman behúzódnak egy tál eperrel vagy málnával a pergola finom hűvösébe, de szívesen raknak tüzet is – főleg este – a tűzrakóhelyen.

Hát igen, a pergola és a tűzrakóhely. Eredetileg a terasz előtti térbe egy olajfa csemetét ültettem. Nagyon szerettem a levelei ezüstjét és a leírhatatlanul finom illatot, amivel virágzása idején megtöltötte a kertet. Hamarosan hatalmas lombot nevelt, amely a legnagyobb melegben is hűvösen tartotta az egész teraszt, védelmező árnyékában forró nyarakon is jóízűen üldögélhettünk a szabadban. A koronája már akkora volt, hogy a rendre elszáradó alsó ágait le kellett vágni, amit a gyerekek a kezükbe adott kis fűrészekkel ügyesen megtettek, de a szélső ágakat hagytuk a földig hajolni, és a fiúk, mint egy Isten-adta, természet-építette sátorban játszottak alatta. Már tíz évesnél is öregebb volt, amikor jött két nagyon esős év egymás után, és az óriásra nőtt fa dőlni kezdett. Gyökerei fölemelték, megbontották a nedves talajt, s végül – azért, hogy megmeneküljön a kerítés – ki kellett vágatnunk. Sírva búcsúztunk tőle s nehéz volt elviselni a hirtelen forró sivataggá vált kertet.

Mire idáig értem gondolatban, a borsó már kifejtve halmozódott a tálban, talán ha a negyede várt még a sorára, s eredeti rosszkedvem már nem volt sehol. Sőt, átjárt az öröm, ahogy visszagondoltam a két sivatagi nyárra, amely alatt elképzeltem, hogy milyen kis pergolát szeretnék, amelyet befuttatnék valami zölddel, és az immár forró teraszról oda húzódhatnánk egy-egy kávéra, fagyizásra, beszélgetésre. Jó sok vita követte az ötletelésemet, mert a tervezésben és műszaki dolgokban kiváló és verhetetlen drága férjem, András, próbálta megtervezni, amit képzelődtem, de sokáig kivitelezhetetlennek tartotta ajánlatomat. Végül zseniálisan megoldotta az összes műszaki feladványt, két mester felépítette, én pedig körbeültettem illatos lonccal, ami a második évre dúsan benőtte minden oldalát és a tetejéről, elöl, már huncut frufruként omlanak le virágzó hajtásai. Estelente finom illatot lehel és nagyszerű a ritka, pihenős félórákat alatta tölteni a végtelenül kényelmes, ringató karosszékben. Maga a felhőtlen kikapcsolódás árnyékából bámulni az örökké változó vándorló felhőket, a színesedő délutáni fényeket vagy este, a lonc illatában fürödve nézni a Kaszást, a Cassiopeiát vagy a Göncöl szekeret.

Határozottan boldog voltam mindezeket végiggondolván, és már csak pár hüvely volt a tálcán, amikor az ágyásban tobzódó margaréta tengerre esett a pillantásom. Túl voltunk már a kék, fehér és rózsaszín nefelejcsek tündéri takarójának látványán, elvirágzott a sötétkék, bordó és világoskék nőszirom is, és ebben az évben először sikerült virágzásra bírni a sok margarétát. Úgy látszik, kedvelik az idei időjárást, mert berobbant valamennyi bokor: milliónyi fehér virágának ragyogása barátsággal öleli körül a mélyvörös és a pezsgőszínű rózsa virágait, „lábaira” lelkesen kapaszkodnak föl a balkáni harangvirág kék csengettyűi és káprázatossá teszik ezt a ragyogást a kereklevelű tűzvirág valóban tűzvörös fürtjei. A margaréta fehér bokrai között most nyújtózkodik, terjeszkedik a bíbor és a sárga kúpvirág, és a terasz sarkában megduplázta méretét a virágba boruló levendula.

Elkészültem, legalább ötször ehetjük a kedvenc borsólevest, és nyoma sem maradt bennem fáradtságnak vagy szomorúságnak. Ebben a pár órában távolt maradt a világ minden zaja, tragédiája, drámája és gyűlölködése. Messze volt tőlem az összes manipuláció, a baljós jövő nyomasztó árnyai, a médiumok agresszív terrorja.

Csak a természet maradt velem, a szeretteim világa és tetteink nyomai körülöttem, csupa megnyugtató, értelmes és békés dolog. Mert megadatott, hogy az életnek az a része, ami rajtunk múlik, minden porcikájában szép legyen.


 


ÉRZÉS – irodalmi antológia

Azokkal a kedves Barátaimmal szeretném megosztani örömömet, hogy a fenti antológiában megjelenhetett két novellám, akik szívesen olvassák írásaimat. Hálás vagyok a kiadó témaválasztásáért (Érzés – a születéstől az utolsó leheletig és azután), amely lehetővé tette, hogy ebben a kötetben, “A hársfa lelke” címmel megörökítsem egy kedves fiatal barátom egyéniségét. Kisgyerekkora óta, hol közelről, hol távolabbról, de mindig szeretettel kísérgettük egymás életét, bánatunkra azonban a Sors csak 44 évet engedélyezett neki. Szeretném, ha így, legalább az emléke és talán lelke közöttünk maradhatna.

A másik, “Az élet minden porcikája” c. elbeszélésemben pedig egy hétköznapi helyzetben váratlanul talált öröm és békesség történetét mesélem el, de azt majd a következő bejegyzésben olvashatják.

A hársfa lelke

Utolsó levél Verának

2019. április 6-a gyászt hozott családunk minden tagja számára. Rövid, súlyos betegség után, negyvennégy évesen, váratlanul hagytál itt bennünket, Verus.  Gyerekkorodban édesanyáddal, Iluskával együtt szinte a családunk szerves részeivé váltatok, s mindkettőtök szeretete, barátsága, máig az életünk legszebb kísérője volt. Bámulattal figyeltem, ahogy szép, törékeny termeted ellenére hallatlan energiával korán saját lábadra álltál, szorgalommal, jóakarattal, ilyen fiatal korban szokatlan bölcsességgel küzdöttél meg az élet által állított feladatokkal, és évek óta fáradhatatlanul segítetted nem csak Iluskát, hanem minden hozzád fordulót. Húsz és negyven éves korod között gondolkodásod, jellemed, egyéniséged kivételes fejlődésen ment át, olyan intelligens, érzékeny, belátó és együttműködő emberré váltál, ami legtöbbünknek még 60-70 éves korunkra sem sikerül. Életed gondjait, nehézségeit, többnyire egymagad álltad, de szívesen osztoztál az örömeiden, s ezt a rendkívüli tartást ráadásul könnyed, szellemes, néha fanyar humorral fűszerezted, nem volt benned semmi fontoskodás. Legnagyobb, de megvalósulatlan álmodért, a szép családi életért sem pöröltél a Sorssal, még az élettel szemben is nagylelkű voltál: megbocsátottál. Kapcsolataidból megőriztél mindent, ami érték, elvetetted a haragot, nem ismerted a gyűlöletet.

Szellemed és lelked állta a megpróbáltatásokat, de a testednek úgy látszik mindez sok volt. Betegségedet is, az utolsó héttől eltekintve egyedül, példátlan erővel és méltósággal élted végig, mert nem akartál szeretteidnek az elkerülhetetlennél hosszabban bánatot okozni. Sőt, még intézkedtél is: azok gondjaiba ajánlottad Iluskát, akikben legjobban bíztál. Még az orvosi diagnózist hallva – hogy legfeljebb egy heted van hátra – sem sírtál, se nem lázadtál, csak annyit mondtál csendesen: megértettem. Még azt is elutasítottad, hogy kisebb beavatkozásokkal könnyítsenek fájdalmaidon.

Rettenetesen hiányzol, tapintható, fájdalmas űr kedves személyiségednek, földi lényednek elmúlása, mégis úgy érzem, bármily rövid volt is, értelmes, szép és teljes élet volt a Tiéd, melynek során számtalanszor fölülmúltad önmagad. Utolsó napjaidban egyfolytában melletted voltak, akikkel mély szeretet-kapcsolat fűzött össze:  Iluska és első szerelmed, Richárd. Az ifjúi fellángolásból nem lett házasság, de életre szóló barátsággá és vérszerződés-szerű munkakapcsolattá érleltétek hajdani érzelmeiteket. Végső perceidben ők fogták a kezed és Mária dalokat énekelve kísértek át az örökkévalóság végtelenjébe.

Emlékedet egy hársfa őrzi a Filozófusok kertjében, és sokunk szívében nem múló szeretet.

Földi lényedet ezzel a képpel őrzöm:

…Építek az égre házat
ott nem érhet semmi bánat…
Ne szomorkodjatok ❤


Ezzel a másikkal pedig, amit a halálodról értesülvén 10 éves kis barátnőd, Gréta festett Rólad és Neked szívbéli szeretettel, immár égi lényedtől búcsúzom:

Üldögélek itt, ifjú kis hársfád mellett a padon és szomorúan gondolom, hogy annyi más, fontos üzenet mellett, elmulasztottam figyelmedbe ajánlani Wass Albert szép gondolatait is arról, hogyan lehetne jól élni, mert bár Te már sok mindent tudtál ebből, azt hiszem, segíthet, ha majd újra elszánod magad a földi létre. Hiszem, hogy tér és idő, a létezés fizikai vagy szellemi volta a szeretet előtt nem akadály, ezért megpróbálom utánad küldeni, azzal a reménnyel, hogy szokásod szerint, most is fogadod, és szívedbe engeded a másik ember üzenetét:

Wass Albert: Így jó élni

„Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a Földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él. Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény. Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz. Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni! Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Igyekezz törődni velük. Azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz.”

A hársfa lelke finom, láthatatlan szál ég és föld, közted és az itt maradók között. A lombjai közt bujkáló napsugarak angyalszárnyakon hozzák üzeneteidet, ezer virágának illata pedig hozzád nyújtja-emeli a földiek szeretetét.

Ölellek a Mindenségen innen és túl, égi és földi szeretettel.

Szikláshegyek varázslója

Véletlenül került a kezembe ez a könyvismertető, melyet Borvendég Deszkáss Sándor (Fehér Szarvas), fenti címmű könyvének 2005-ös, hasonmás kiadásáról írtam az Elektronikus Könyv és Nevelés c. folyóiratban. A nosztalgián kívül az késztet a közzétételére, hogy a rendkívül szép és izgalmas ifjúsági regény számos olyan gondolatról, cselekvésről, életcélról és a kitűzött célok eléréséért tett erőfeszítésről szól, amely a mai fiatalok számára ugyanolyan érdekes és fontos lehetne, mint a korábbi nemzedékek idején volt, de alig van olyan fórum, ahol találkozni lehet ilyen eszmékkel.

Az író több évtizedes munkája, amellyel az ifjúság vallásos nevelését szorgalmazta, népszerűsítette a cserkészet alapelveit, majd a hit és a cserkészet üldöztetése idején az indián létformába tömörítette ezeket az értékeket – óriási hatással volt a negyvenes, ötvenes évek fiataljaira. Aktív résztvevője volt az észak-amerikai indiánok megmentéséért indított hazai és nemzetközi mozgalmaknak is.

 Hat könyvének elolvasása, azt az érzetet keltette bennem, hogy személyes életéről szólnak ezek a történetek. Igaza van azonban Gergely Ferenc történésznek, aki figyelmembe ajánlotta Borvendég saját vallomását: „Sok valóságot és kevés mesét írtam össze ebben a hosszúra nyúlt beszélő levelemben. Nem írhattam csak valóságot, mert életemben több volt a fekete nap, mint a fehér […] Nem vagyok hőse, csak szerény összefűzője ennek a földi epizódnak.” Nem tudom, kapható-e még valahol ez a könyv, talán könyvtárakban még föllelhető, de szeretném az író varázslatos gondolataira ezzel a régi ismertetővel is felhívni a figyelmet.

*

A könyv egy városba kényszerült, a természet szépségét és szabadságát nehezen nélkülöző, a városi ember idegenségét elfogadni nem tudó, szomorú kisfiú vallomásával indul.

(…)   „Elkerültünk Kecelről, a nagy iskolaudvarról. Pestújhelyen egy ütött-kopott sárga bérház szűk szobája lett az otthonunk. Sötét, hideg odú. Rabcella volt nekem az a szoba.

(…) Kint az utcán sárga keramitos volt az út. Tele teherkocsival, autóval, kerékpárral. Az emberek köszönés nélkül mentek el egymás mellett. Se egy „dícsértessék”, se egy „adjon Isten”… Mindenki idegen volt mindenkinek. És sehol egy kis zöld fű. Vagy legalább egy darab homokos árokpart!…

(…) És megsirattam Kecelt. A nagy iskolaudvart. A zörgő szekereket. A hosszú, jegenyés utakat. A búzaföldeket. Az akácosokat. A tanyákat. A halastavakat. A gulyát. A kondát. A hajnali tülökhangot. És minden kis fűszálat. Minden kis porszemet… (…)

(…) Először arcomon patakzott a könny. De azután befelé gördült és a lelkemet öntözte végig…

(…) Végre rámtekintett a Gondviselés és a rideg, sötét odúba is besütött a napsugár. A hang ösvényén jött ez a fény. Kürtszó hozta, amit cserkészek fújtak! Cserkészek! Csodálatos hősök voltak ők előttem. Hiszen úgy hallottam: az erdőket, mezőket barangolják minden szabad idejükben! Fürdenek a folyókban! Másszák a hegyeket! Árvalányhaj van a kalapjukon… És napfény a szívükben.”

Így lelkesül föl a tizenkét éves gyermek, Borvendég Deszkáss Sándor, a természethez oly sok szálon kapcsolódó cserkészet megismerésén. Lázas szívvel keres egy világot, egy életformát, egy gondolkodásmódot, amely Magyarországon már a századelőn sem létezett, s amely iránt attól a pillanattól mély elkötelezettséget érez, hogy egy földrajz órán, először hall az indiánokról. Már akkor úgy tartotta a tudomány, hogy ez az emberfaj hamarosan eltűnik a föld színéről. Azonnal úgy érzi, hozzájuk, közéjük tartozik és felelős a megmaradásukért. Maga sem érti a titokzatos és gyötrő vágyakozást, ami hajtja őt, és végképp misztikussá varázsolja vonzódását szülei aggodalmasan emlegetett, rejtelmes szava, melyet újra meg újra kimondanak, valahányszor indiánokról beszél: Atavizmus!

  Az említett földrajz órán nyomban elhatározza, hogy ha felnő, az indiánok között fog élni és megmenti őket a pusztulástól, „feltámasztja” az indián népeket. Templomba is elmegy:

„Letérdeltem és csendes suttogással szóltam az Egek Urához: Édes jó Istenem, ne adj nekem semmi örömet, csak azt engedd meg, hogy ez a tervem sikerülhessen…”

  A cserkészélet alapozza meg edzettségét, itt tanul fegyelmezettséget, és kiváló parancsnokuknak köszönhetően azt is megérti, hogy a szabályokra, nem mint az embert gúzsba kötő béklyókra kell tekinteni, hanem mint a közösségek megtartó oszlopaira. Életének különös fordulatai, mintha eleve elrendeltséget mutatnának, és egyre közelebb viszik őt az indiánokhoz. Egy, a budai hegyekben tett kiránduláson, kis híján mély barlangba zuhan, és egy véletlenül arra járó amerikai újságíró, mint kiderül, egy soson indián menti meg. Megismervén a fiú régóta tartó vonzódását és elhatározottságát az indiánok megmentésére, mélyen meghatódik, maga is valami sorsszerűséget lát találkozásukban, és másfél évig minden idejét annak szenteli, hogy valamennyi indián tudományra megtanítsa a gyermeket. Amikor újságja visszarendeli Amerikába, Isten előtt fiává fogadja az ifjút, és a Fehér Szarvas nevet adja neki:

„Ezt adom emlékbe neked, fiam, mert nemes vad vagy, mint a szarvas, és nem a bőröd, de a lelked fehér… Beszéltem.”

  Később, levélben elküldi neki Amerikából a szabad sosonok törzsének oklevelét, melyben örök időkre tiszteletbeli főnökükké választják Fehér Szarvast.   A fiú orvosnak készül, és tanulmányai mellett, létrehozza a Magyar Indiánok Egyesületét. A tagok, különféle munkák vállalásával keresik meg a pénzt arra, hogy az egész világra kiterjedő levelezésbe kezdjenek az indiánok érdekében, angol, spanyol, francia, portugál és német nyelven. Felhívásuk, melynek jelszava:
„Segítsd az indiánokat, ahol csak lehet!” – világszerte óriási visszhangra lel, és fölkelti az érdeklődést tevékenységük iránt.   A vágy, hogy tegyen valamit az indiánok megmentéséért, egyre erősödik benne, s furcsa elhivatottsága arra készteti, hogy megszakítva orvosi tanulmányait, elinduljon az indiánok földjére. Szándéka akkor érik cselekedetté, amikor édesapja föltárja neki a nagyapja történetét, és megtudja, hogy ő ugyanilyen szenvedélyes szeretettel szolgálta az indián nép megmaradásának ügyét. Kilenc-Vadlúd-Az-Égen főnök (a nagyapa ezt a nevet kapta az indiánoktól), egy ideig közöttük is élt Amerikában, tervet dolgozott ki „a faj feltámasztására”, de családi kötelezettségei miatt munkáját félbehagyva, haza kellett térnie. A lelke belepusztult ebbe a kényszerbe, s halálos ágyán kinyilvánította akaratát, hogy unokája legyen műve folytatója. Sándor szülei, akik féltek, hogy gyermekük is elmegy majd az indiánok közé, sokáig titkolták a nagyapai „örökséget” és ezért emlegették folyvást aggodalmasan az atavizmust, ami átöröklést, az egyik ősre való visszaütést jelent.  
Amikor Fehér Szarvas megérkezik Montanába, Ülő Sas mohawk törzsfőnök döbbenten tekint rá: azonnal fölismeri benne Sziklás Hegyek Varázslójának unokáját, aki megjelenésében tökéletesen olyan, mint nagyapja volt egykoron. A „Vörös Faj Abroncsában” Fehér Szarvas maga is elvégez néhány „próbát”, és ezalatt csodálatos élményekben van része. Ilyen, a természetben 9 napos egyedüllétet követelő „Bölény próba” során szerzett tapasztalata is:

„…aki a magányt megismeri, az meg is szereti és vágyakozik mindig utána… És az ilyen emberre sohasem tud hatni a tömegek akarata, mert erős bástyája néki mindig a saját, önálló gondolatvilága…”

Fehér Szarvas minden segítséget megkap az indián törzsektől, és sikeresen befejezi küldetését. Végül feleségül veszi Wap-O-t, a törzsfőnök szépséges leányát, akit már Amerikába érkezése pillanatában megszeretett.   Az indiánok pedig, ünnepélyesen visszaadják Sziklás Hegyek Varázslójának a becsületszavát.  

*

Napjainkban különleges küldetése lehet Fehér Szarvas könyvének. Középszerűség és igénytelenség uralta világunkban a fiatalság végre találkozhat benne a létezés olyan formájával, amely fölemeli, megerősíti a lelket és megnemesíti az életet. A mai gyermekek előtt szinte ismeretlenek azok a játékok, melyekben komolyan próbára tehetik saját képességeiket, testi-lelki erejüket, bátorságukat, fegyelmezettségüket, talpraesettségüket és megmutathatják, hogy képesek önzetlenül alárendelni saját kényelmüket egy magasabb célnak vagy a közösség érdekének – miként a szerző tette kisfiú korában, cserkészként. Ugyancsak bámulatba ejtő a már felnőtt író sok-sok lelki és fizikai erőfeszítése azért, hogy a kitűzött cél elérésére képes, és az indiánok megbecsülésére méltó legyen. Nem is a fizikai próbák a legnehezebbek ebben a folyamatban, hanem annak a bölcsességnek a megszerzése, amelyet csak a „testvérek vagyunk” fogalom teljes átélése, a természetbe való csendes belesimulás, a szemlélődés, a létezésben való valamennyi élő és élettelen társunk megismerése, megértése és olyan mérvű tiszteletben tartása adhat, amilyet az ember önmagának is kíván.  

Az író úgy meséli el történetét, hogy az olvasó örömmel azonosul vele, és egy pillanatra sem vágyik kivonni magát a főszereplővel történő események hatása alól. A szerzővel együtt kalandozzuk végig a kisfiú kamaszodásának és ifjúvá érésének, a cserkészélet romantikus és romlatlan világának, majd a fiatal felnőtt – már felelősségvállalással teli – tudatos küzdelmének szép és izgalmas fordulatait, és végül hálásak vagyunk, hogy elkísérhettük az írót ezen az úton.

A Szikláshegyek Varázslója csodálatos könyv. Az olvasó – bármilyen életkorú is – megérti Borvendég Deszkáss Sándor olthatatlan vágyát a természetesség, a kölcsönös tiszteletadás és segítségnyújtás, a fegyelmezettség és a föltétlen megbízhatóság kultúrája, az észak-amerikai indián kultúra iránt.   Az olyan közösségekben, amelyekben magától értetődő, hogy még a holtak is állják a szavukat, boldogabb a gyerekkor, méltósággal teli a felnőtt lét, és szebb az öregség. Öröm és tanulság megismerni őket.

Fehér Szarvas: A szikláshegyek varázslója. Bp.: Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 2005. 256 p., XVI l., 10 színes tábla. Hasonmás kiadás.