Nádasi Katalin blogja

Megjelent a Lesz-e még… és a Lehozná még a csillagokat is… című elbeszélésem, az Algyői Könyvtár által kiadott antológiában.

Lehozná még a csillagokat is….

Íródott 2021 júliusában

Olyan nyomasztó, évről-évre súlyosbodó folyamatok zajlanak a világban, amelyek – úgy tűnik – a technika és az informatika  „fejlődésével” egyre jobban veszélyeztetik a normális emberi kapcsolatok fennmaradását, a szépséget és örömet adó, emberhez méltó létezést. Az első megdöbbenést egy 2018 őszén a Kossuth Rádióban elhangzott rádióműsor váltotta ki belőlem, amelyben informatikusok beszélgettek a betegápoló robotokról.   Elszorult szívvel hallgattam a fényes jövő ecsetelését, amelyben családtagok helyett, robotok ápolják majd az idős, beteg felmenőket. De az volt, ami végképp kétségbe ejtett, hogy amikor a műsorvezető aggódva érdeklődött, nem nőnek-e majd fejünkre a robotok, a két szakember vidáman mondta, hogy már közeledünk ehhez az állapothoz, és valószínűleg a mesterséges intelligencia fejlesztését is hamarosan átveszik az embertől a robotok! A rádiós döbbenten kérdezte, hogy és akkor hogyan tovább? A mérnökök nevetve mondták: Semmi baj, nem kell félni tőlük, ezek annyira jóindulatú gépek, hogy olyanok leszünk nekik, mint nekünk most a kutyánk!!!

Számomra körülbelül ez a világvége!

Azóta nagyon sok emberrel beszélgettem erről a kérdésről, és arról is, hogy nekünk, hétköznapi embereknek kellene tiltakozni ez ellen, megakadályozni az emberi lényeg, a lélek kiűzését a létünkből. Az idősebb korosztály hozzám hasonlóan megrendült ettől a helyzettől, de a fiatalok többsége úgy vélte, hogy nincs itt probléma, különben is, az öregek – mióta világ a világ – mindig az értékek elvesztéséről sopánkodtak, aztán mégis itt vagyunk.

Később, az élet más területein is tapasztalhattuk, hogy ez az állítólag korszerű, internetre és online ügyintézésre épülő világ, mennyire megnehezítette a dolgunkat és megsokszorozta feladataink számát. Régen, havonta becsöngetett a Díjbeszedő vagy az áram- és a gázszolgáltató embere leolvasni az mérőállást, és egyúttal befizethettük nála a szolgáltatás díját, vagy összegyűjtve az összes rezsi csekket, egyszerre feladtuk a postán. Ma ránk terhelik nem csak a leolvasást, a diktálást, a különböző időpontokban kötelező fizetést és a bizonyító erejű nyilvántartását mindennek, hanem az ehhez szükséges (lehetőleg okos) telefont, számítógépet, internet előfizetést és digitális írástudást is nekünk kell biztosítani.  Az erre fordított idő, sokszorosa a hagyományos megoldásnak, s még az sem vigasztal, hogy nagyvonalúan megspóroljuk a szolgáltatóknak a leolvasók és a díjbeszedők  munkabérét! Számtalan példát sorolhatnék még de csak azt említem, hogy nagyobb áruházakban már pénztárost sem tartanak, magunk bajlódhatunk a pénztárgéppel, de fizetést, azt mi nem kapunk!

Számos területen észlelhető, hogy erősödik egy olyan hatalom, amely hálózata segítségével mindenáron át akarja venni az irányítást a világ valamennyi országa és  lakosa felett. S ehhez legnagyobb segítsége, vagy inkább úgy mondom, legdurvább, kíméletlen eszköze az informatika, az állítólag szabad közösségi felületek és a tömegmédia jelentős hányada, melyek, hogy, hogy nem, egy világkormányzásra törekvő szűk pénzügyi kör kezében koncentrálódnak. Segítségükkel a maga számára elérhetővé és ellenőrizhetővé tesz minden egyes embert, intézményt, szervezetet, bankot és kormányt. S a működtetők legjellemzőbb vonása minden téren a gátlástalanság.

Egyre szaporodik az ilyen példák, események száma, és muszáj szembesülni a kérdéssel, hogy mivé lesz az emberi lét, ha lassan mindent ilyen távolról, gépi úton intézünk, a segítségeink pedig egyre többször robotok. Elkeseredetten hallgattam mindössze négy nappal ezelőtt, hogy már a betegápoló robotok kedves arckifejezésének kimunkálásán fáradoznak, mikor a puszta tény is felháborító, hogy meggyötört, beteg emberek ápolását gépekre akarják bízni!

Természetesen belátom, milyen hatalmas segítség sok, embertelenül nehéz fizikai munka kiváltásában a robotika által nyújtott technikai segítség. Megkönnyít és felgyorsít rengeteg nehéz, vagy veszélyes műveletet, segítségével számos területen csodákat tud tenni az orvostudomány és nagyszerű az általuk elérhető fejlődés mind technikai, mind szervezési tekintetben. De, hogy lélek nélküli fizikai eszközökre bízzuk az élet szellemi irányítását (a mesterséges intelligencia fejlesztését!), az – szerintem – csak egy dologhoz vezethet. Ahhoz, hogy belátható időn belül, az ember válik ennek a lélektelen, a célszerűségen túllátni alighanem képtelen mesterséges intelligenciának az eleven robotjává, de mondhatnám úgy is: rabszolgájává.

Az az embertelenül (de nem véletlenül!) felgyorsított élettempó, amelybe a hasznot zsebre vágók kényszerítik az emberiséget, már ma is alig hagy időt az önálló gondolkodásra, sőt, ami igazán kártékony, elhiteti a kényelmesekkel és a tunyákkal, hogy gondolkodni amúgy is felesleges, elég, ha végrehajtják, amit diktálnak nekik.

A 2020-as USA-beli választás pedig megmutatta a legszörnyűbbet, azt, hogy egyetlen technikai művelettel, ki lehet tiltani valamennyi szabadnak mondott közösségi felületről a világ harmadik legnagyobb országának elnökét, és büntetlenül meg lehet semmisíteni, el lehet tüntetni sok millió támogatójával együtt!

Ha a fizikai munkától a szellemi tevékenységekig mindent átvesz tőlünk a mesterséges intelligencia, akkor – szerintem – az emberi élet fölöslegessé, értelmetlenné, motiváció nélkülivé válik, mert nem az ő alkotó munkája teremti meg az értelmes világot. Mivel tölti majd akkor az életét egy ember? Talán egy mindenkinek alanyi jogon járó alapjövedelemmel teszi a semmit, eszik, iszik, rágcsál, hízik, a tömegmédia egyre idiótább műsorait bámulja és wellness-el?

Aztán tegnap előtt, a Youtube-on belebotlottam az „Utópia – ébresztőfilm” c. negyedórás videóba, amely dermesztően mutat be minden borzadályt, amit a világszerte, naponta történő negatív változások miatt, az emberi élet méltóságának elvesztéséről vizionáltam. A filmben 15 év távollét után hazatér egy férfi, aki egy tökéletesen kiüresedett, elembertelenedett, robotszerű társadalmat talál. Az a „láthatatlan hatalom”, mely egyre több ponton avatkozik az életünkbe, megszervezte, hogy a lakások minden szobájában kötelezően elhelyezett kamerán, egy karkötőn és a mobiltelefonon keresztül az emberek minden lépését ellenőrizni, és azonnal büntetni tudja. Sőt, 10% jutalmat kap mindenki, aki embertársát lefotózza és feljelenti, ha valami szabálytalanságot követ el, pl. véletlenül elveszített kendőjével „szennyezi a környezetet”! Ebben a filmben már tökéletesen kiszolgáltatott robottá lett maga az ember. A film szívszorítóan zseniális.

Tegnap este pedig, többéves külszolgálatból visszatérve, 1300 km-es autózás után hazaérkezett egy kedves családtagom. Az Európa nyugati felében éppen több országban tomboló ciklonok és pusztító árvizek által érintett területről jött, ahol már kétszázhoz közelített a természeti katasztrófa halottainak száma, és ezer fölött járt az eltűnteké. Nagyon aggódtunk, emiatt egész útján telefonon tartottuk a kapcsolatot. Indulni csak este 7h-kor tudott, ezért párszáz kilométer megtétele után, este 11 h-kor egy általa addig nem ismert német hotelben szállt meg, majd másnap reggel folytatta útját. Boldogok voltunk, amikor késő este nagyon fáradtan megérkezett, beértük pár öleléssel, és csak másnap beszéltük meg az út részleteit.

Megdöbbentem, amikor ez a fiatal, alapvetően jóindulatú és derűs lélek, felháborodva, és undorodva a világ ilyen változásaitól mesélt a kísértetszállóról, ahol az éjszakát töltötte. Amikor az éjszakai vezetéstől kimerülten megérkezett, egyetlen ember sem fogadta vagy segítette, elektronikusan kellett bejelentkeznie, mindenféle, gépen kapott kódokkal tudott először belépni a szállodába, aztán e-mailben megkapta a szobaszámot. Úgy szállt be a liftbe, hogy egy teremtett lélekkel sem találkozott, sms-ben kapott kódra nyílt ki a szobája ajtaja is, és azt sem tudta, lakik-e még valaki rajta kívül a szállodában! Félelmetes érzés volt belegondolni, mi történik, ha valami problémája támad, vagy ne adj’ Isten megtámadja valaki!

Hasonlóan keserű élményekben volt része további útja során is. Ahol az út menti tábla kávézót jelzett, csak kávéautomaták voltak, az étkezőhelyeken szintén csak automaták „árulták” a szendvicseket.  Az ilyen hosszú, fárasztó, egyedül megtett utazás során, önkéntelenül is vágyik rá az ember, hogy ha megáll egy kis pihenőre egy kávézónál vagy étteremnél, akkor emberek köszöntsék, ahová belép, mosolyogjanak rá, kérdezzék kedvesen arról, mit szeretne fogyasztani, szolgálják fel gusztusosan a kért ennivalót, kívánjanak hozzá jó étvágyat, majd további jó utat hazáig a kedves vendégnek! Mindezek helyett maradt a rideg magány az automatákkal.

Borzongva mesélte, ennek az egyetlen útnak a történetét, ami teljesen új volt számára, mert az évek alatt többnyire repülővel utazott haza, s bár az is „fapados” volt, nem volt ennyire feltűnő a teljesen kihűlt, ember nélküli, didergető világ, amire – befejezvén  beszámolóját – kétségbeesetten mondta: hát, ez nekem nem kell, én nem akarok ilyen világban élni!

Szomorú, de mire tele lesz az életünk mindenféle, felettébb ügyes és már kedves arccal is bíró robotokkal, az emberséges, normális, barátságos létre vágyó többség alighanem úgy érzi majd, hogy lehozná még a csillagokat is az égről, egy eleven, lélekkel bíró emberért!

13 perc

Újabb öröm ért, mert a fenti novellapályázatra küldött Hazatérés című novellám 3. helyezett lett és megjelent a Cirkusz a moziban című antológiában!

Nádasi Katalin: Hazatérés

Lulu jómódú családba született az ötvenes évek elején. Édesapja tanult ember volt, ami abban az időben nem volt feltétlenül előnyös, s talán ezért is választotta a hangszerkészítő szakmát. Vonzódott a zeneművészet minden ágához, gyönyörűségét lelte a hangok elbűvölő világában, és úgy gondolta, ebben a végül is kétkezi szakmában kevesebb akadályoztatással szembesül majd, mintha értelmiségi pályát választana. Több hangszer készítését tanulmányozta, s végül a hegedű- és gitárkészítés mellett kötelezte el magát. Lelkesedéssel tanulta ki a mesterség minden csínját-bínját és egy évtized alatt nemzetközi hírűvé váltak alkotásai. Mivel eleve zenerajongó volt, maga is mosolygott azon, milyen felemelő élményt jelentett egy saját készítésű hegedűn eljátszani a számára kedves klasszikusokat, de különleges tapasztalás volt önmagában a tény is, hogy a világ minden tájáról érkeztek hangszereiért, igényes zeneművészek. Eljutott tehát abba a kivételes állapotba, hogy elégedett, sőt boldog volt a szorgalmával, tudásával és kézügyességével alkotott mesterművek eszmei és anyagi értékével, amely elismerést, és emberhez méltó életszínvonalat hozott egész családjának. Pályafutása során végig mellette állt felesége, aki a kezdeti nehézségek idején mindenben támogatta, később pedig osztozott örömében, szakmai sikereiben.  Nagyon szerette az asszonyt és nagyra becsülte ezt a biztos hátországot. Amikor húsz év után egyértelművé vált az általa készített, vagy javított hangszerek nemzetközi elismertsége és keresettsége, egy csodálatos ötvösmunkával kidolgozott, súlyos arany karkötővel köszönte meg nejének a sokéves, kitartó támogatást.

Két testvérével együtt, ilyen szerencsés körülmények között nevelkedett Lulu. Szüleiktől mindent megkaptak ahhoz, hogy becsületes, intelligens felnőtté nevelkedjenek. Bátyjaival ellentétben azonban Luluból hiányzott a szorgalom, a boldogulásért való tenni akarás. Lehetséges, hogy a két fiú mellett kissé elkényeztették, s bár nem volt buta, de mindenben a könnyebb megoldást kereső alkat volt. Csinos külsejével, kamaszkorától kezdve könnyen teremtett felelőtlen kapcsolatokat.

Senki sem értette, kitől örökölte mulatozásra hajlamos, léha természetét. Szülei kétségbeesetten igyekeztek különböző tanulmányi lehetőségekkel, ösztöndíjakkal, nyelvtanulással jó irányba terelni, de Lulu hamar feladott, félbehagyott minden ilyen próbálkozást. Még húsz éves sem volt, amikor a család tiltakozása ellenére összeállt egy hozzá hasonlóan könnyelmű fiatalemberrel, és elköltözött otthonról. Mindkét testvére már egyetemre járt, keményen dolgozott a jövője építésén, de a szülők örömét megkeserítette mélységes bánkódásuk a veszélyes útra lépett leányuk miatt.

Hamar véget ért ez hebehurgyán teremtett kapcsolat, és a gyermeküket szerető felmenők megbocsátottak, s visszafogadták őt, remélve, hogy levonja a megfelelő következtetéseket ebből az esetből. Lulu azonban a következő években egyre gátlástalanabbul kezdett első látásra is egyértelműen reménytelen viszonyokba, amelyek már alkoholizálással és egyre züllöttebb társasággal jártak együtt. Végül, kétségbeesett szülei levették róla a kezüket, mert értékrendjükbe, életvitelükbe már semmilyen módon nem lehetett beilleszteni Lulu magatartását és társaságát. Ő nem is próbálta helyreállítani családjával a kapcsolatot, hanem néhány évvel később, a hetvenes évek vége felé, éppen ügyeletes élettársával, Amerikába költözött. A szülőknek szemrehányóan hozta tudomására, hogy miattuk megy világgá, mintha ők tehettek volna arról, hogy Lulunak itthon már nem volt maradása sehol.

A család jó ideig semmit nem tudott a leányról. A hangszerkészítésből adódó számos amerikai ismerősüket kérték meg, hogy próbálják megkeresni Lulut, és ha valamit megtudnának róla, értesítsék őket. Idő közben a fiúk felnőttek, diplomákat szereztek, értelmiségi pályákon jó állásban dolgoztak, családot alapítottak és már egy unokával is megajándékozták a nagyszülőket. Azonban az elbitangolt, lejtőre került leány okozta fájdalmat, semmi nem tudta kitörölni a szülők lelkéből.

Szinte megváltásnak tűnt, amikor egy magyar származású amerikai hegedűművész, aki a Lulu édesapjától vásárolt remek hangszerével vált világhírűvé, levelet írt a szülőknek, hogy megtalálta lányukat. Pozitívum, sajnos, csak ennyi volt a levélben, mert az idő közben alkoholistává vált Lulu akkor már a lecsúszottak hányatott életét élte, igen mély szinten. A szülők kérésére, ez a művész próbálta figyelemmel kísérni a sorsát és szükség esetén anyagilag is megsegíteni. Éveken át igyekezett a leányt támogatni, de Lulu már teljesen szétesett állapotban, mindenkitől elhagyottan, senkire sem hallgatva, akarat nélküli állapotban sodródott. Végül, a lány édesanyjának kérésére, ez a művész vette rá Lulut, hogy utazzon vissza Magyarországra.

S a szülők ismét befogadták, támogatták, orvoshoz, pszichológushoz, elvonó kúrára küldték, időszakos javulásokat elérve nála. Az idő azonban múlt, s először a lány édesapja, néhány év múlva édesanyja is elhunyt. Testvérei igyekeztek könnyíteni a sorsán, de óriási teher volt mindenkinek a munkája, családja, gyereke mellett ez a labilis lelkiállapotú, már-már pszichiátriai esetnek mondható asszony. Rengeteg családi problémát okozva, így élt még hazatérése után tizenöt esztendőt, és a 90-es évek közepén meghalt. Két fiú testvére közül egyikük 9, másikuk 14 évvel élte túl a húgát.

Lulu szomorú története itt véget is érne, ha 2023 tavaszán, egyik testvérének a fia, Zoltán, nem kapott volna egy váratlan telefonhívást. Ismeretlen magyar ember beszélt a telefonba, elmondta, hogy Amerikában él, most csak pár napra jött Magyarországra, és szeretne valamit átadni a férfinak. Zoli el nem tudta képzelni mit akarhat tőle egy amerikai magyar, de annyira kulturált volt a telefonáló, hogy megbántásnak érezte volna, ha elutasítja. Körülbelül vele egyidős, hetven körüli, megnyerő külsejű férfi érkezett a megbeszélt időben. Elnézést kért, hogy sietnie kell, csak szeretné átadni édesapja, a világhírű amerikai hegedűművész (akire egykor Lulut bízták a szülei) küldeményét Zoltánnak, ő nem is tudja, mi van a kis csomagban. Éppen csak elfogadott egy kávét, majd rögtön búcsút vett a házigazdától.

A 15×10 cm-es, selyem borítású, elegáns kis dobozban egy levelet talált, amelyben a hegedűművész azt írta, úgy érzi, hogy a csomag tartalma, mint Lulu szüleinek egyetlen élő leszármazottját, Zolit illeti, fogadja hát el jó szívvel és örül, hogy sikerült őt megtalálnia. A dobozban Lulu édesanyjának gyönyörű ötvösmunkával díszített, súlyos arany karkötője volt, amelyet hálából küldött a leánya megmentésében közreműködni próbáló amerikai-magyar művésznek.

Ez az írásom megjelent az Irodalmi Rádió “A tél ölelésében” című ünnepi antológiájában.

Nádasi Katalin: Karácsonyi csönd

Szeretett gyerekkori csendem a karácsony délután, “Jézuska előtti” csendje. Ez nem is csend, ez csönd. Az Ö-nek ezzel az ünnepélyes, tágas gömbölyűségével. Igen kicsi lakásban laktunk ezért a program mindig egyforma volt: mialatt anyukám a csöpp lakásba illő pici karácsonyfát földíszítette, és elhelyezte alatta az ajándékokat, apukám azalatt sétálni vitt. Azt hiszem, gyerekkorban kivétel nélkül minden karácsony fehér. Apukám, aki jókedvű volt, csillogó szemű és erős, kézen fogott, és elindultunk a környező utcákon lesni, hátha meglátjuk az érkező Jézuskát.

Gyorsan esteledett, a harapós hidegben jó volt apám meleg tenyerébe bújtatni a kezem, s lassan lépegettünk a méteres hófalak között. Az én emlékeimben a főváros házmesterei karácsonykor mindig szépen eltakarították, s az út mentén, még nálam is magasabb kupacokba hányták a havat. Ilyenkor a járda, még ha jégtől csillogó is, de tiszta volt, mintha a várakozástól megfényesedett volna. Bár az emlékeimben havasak az utcák, olyanra nem emlékszem, hogy szakadt volna a hó. Csak arra, hogy az utcák fehérek és tiszták, és hogy nagytakarítás lehetett az égben is, mert a sötétkék bársonyon úgy tündököltek a csillagok, hogy tudni lehetett: azon a rendkívüli estén, valamennyiükbe új lélek költözött. Eleinte élénken beszélgettünk, egyre vártam, hogy meglátom Jézuskát, akit egyszerű, barátságos, embernek képzeltem el, hiszen a Mikulás is ilyen volt, aki mindig eljött hozzánk. Tudtam, hogy szereti a gyerekeket, repülni tud, és biztosan fehér gyolcsingben, fekete posztó ruhája fölött kis báránybőr ködmönben és kucsmában, kezében karácsonyfával és ajándékokkal suhan a környéken mindenfelé. Úgy tudtam, hogy jó és igazságos, de nagyon szigorú és kicsit szorongtam is, mert bár igyekeztem, hogy szófogadó legyek, ki tudja nem követtem-e el olyasmit, ami miatt egyszer majd mégsem jön el hozzám…

 Jézuskát ugyan soha nem sikerült meglátnunk, s ahogy esti ruhába öltözött a délután, apámmal is egyre fogyott közöttünk a szó, a csönd mégis egyre szebb lett. A házak némelyikében föltűnt egy-egy ablak, amelyről látható volt, hogy oda a Jézuska már megérkezett! Odabent gyertyák fénye vonta melegségbe a szobát, szaloncukrok papírja és arany dió csillant, s mintha még az utca is fenyőillattal telt volna meg. Minden újabb karácsonyos ablak olyan volt, mintha egy-egy kis csillag hullott volna a szívemre, egyre nagyobbra nőtt tőle a varázslat, egyre inkább hatalmába kerített a várakozással, jó titkokkal teli Csönd.

Egészen elnémultunk már, mire hazaérve befordultunk a kapun. Szótlanul vettük a lépcsőfordulókat a második emeletig, még a csengetés, az ajtónyitás, a lakásban a rántott hús aranyszínben terjengő illata sem tudott kizökkenteni ebből az ünnepi Csöndből. Levettük a kabátot és a cipőt, s éppen mire elkészültünk csengettyű szólalt meg, az ajtó katedrálüvegén át láttam Jézuska előrehajló alakját, amint sorra gyújtogatja a viaszgyertyák sárgafényű lángjait. Anyám jött elénk a szobából, örömmel mutatva, hogy mégis, mégis, itt járt…

Csillagszórók gyémántjai szálldostak szerteszét, örömükben opál könnyeket hullattak a gyertyák, s a lecsordult cseppek, selymes jégcsapokká tömörültek az ágvégi tűleveleken. Soha, sehol gyertyának oly szép meleg fénye, oly lágy viasza nem volt, s eleven fenyőlélegzet illatával telt meg a kis szoba. Álltam a szüleim ölelésében középen, szememben kigyúltak a szépséges karácsonyfa gyertyáinak testvérei, s a szívemben teljes volt a boldogságos, karácsonyi Csönd.

 „Az érzelmek teljes skáláját végigjártam veled, kivéve a gyűlöletet és az irigységet. Pedig mindkettőnket jogosan meglegyinthettek volna ezek az érzések, de hát ettől vagyunk talán egy kissé korszerűtlenek, vagy vágyunk el egy másfajta világba, Te konkrétan Peruba.
A kegyetlen szenvedések és csodálatos pozitív élmények szőttese a könyved, olyan, mint az általad leírt poncsók szivárvány színei, a tavaszi rét ezerszínű virágszőnyege.

Láthatólag – eddig általam nem ismert anyai tragédiád és csalódásod az emberekben, a hazánk közállapotaiban – elviseléséhez kaptál gondviselői támasztékokat, először mankókat, majd bazalt oszlopokat és ez Peru.
Korábban azt hittem, hogy amikor Peruról beszélsz, az utazásodról számolsz be.
A legnagyobb meglepetés számomra a „tanulmányaidból” szőtt mese Peruról.
Én azt érzem, hogy Neked meg kellett találnod azt a tökéletesen, tisztességesen, becsületesen működő és egyszer létező civilizációt, ami reményt adhat neked arra, hogy talán a kortársaink is meghallják az üzenetét.
Katám, Neked volt szükséged arra, hogy meg tudj győződni egy jobb világ egykori létezésében, hogy el tudd viselni a mi világunk silányságát, az ember elkorcsosulását, a számodra –számomra is – valódi értékek lassú süllyedését a mocsárba látványába nem beleőrülni.”
                                                                                                           Cs. Lili

„Köszönöm Önnek, hogy a Megtalált Kincseit” megosztotta velünk. Amikor először a férjem elolvasta Katalin könyvét, azt mondta, hogy lélekemelő olvasmány volt, és a 20 és 16 éves fiainknak is javasolta elolvasásra. Ezek után alig vártam, hogy legyen egy nyugodt napom, estém elolvasni.

Amikor a Jóisten megadta ezt a lehetőséget, az öt évvel ezelőtti Andok-beli utazásaink színhelyei, szereplői, megelevenedtek előttem. Ennél azonban sokkal többet kaptam ajándékba: egy lelki Testvért, Katalin személyében.”

                                                                                              Dr. T. Ilona

Köznevelés 2008-03-14 / 10. szám

„Érzelmes utazás” az inkák országába

Nádasi Katalin könyve mindenekelőtt szerelmes vallomás. Nem egy emberhez, hanem sokhoz, olyanokhoz, akik már nem élnek, s míg éltek, addig is nagyon messze tőlünk. Megtalált kincseim, avagy meséim egy csodálatos földről, amelyet Perunak becézek: már a cím megejtő őszinteséggel tárja fel, hogy a benne szereplő Peru nem a valódi inkák történelmi birodalma elsősorban, sokkal inkább az írónő szellemi és érzelmi hazája, eszmei és eszményi pátriája, melyet képzeletével teremtett meg és szeretetével rendezett be. Noha Nádasi Katalin történész kutatóhoz illő szorgalommal, odaadással, kitartással gyűjtött össze minden információt erről az időben, térben és mentalitásban oly távoli világról, a hangsúly nem az erudíción van ebben a személyes hangvételű, lírikus-mitikusnak nevezhető könyvecskében. Fontosabb, hogy a magát „fehér indiánnak” valló szerző az általa eszményített inka civilizációban véli felfedezni a tisztaságnak, a romlatlanságnak, a természettel és az embertársakkal való harmóniának azt a (Schiller szavával: „naiv”) paradigmáját, amelyet a mi mai valóságunk alternatívájaként, pozitív ellenpéldájaként magasztal.

Így hát a kötet értéke sem azon múlik, hogy mi, jelenkori európaiak tudnánk, akarnánk-e élni a hierarchikus és tagadhatatlanul kegyetlen inka földön (a válasz nyilvánvalóan nemleges). A mű becsét az adja meg, hogy egy honfitársunk ekkora empátiával képes áthidalni hatalmas földrajzi távolságokat és évszázadok sorát, közelünkbe hozni, újjáteremteni, úgyszólván átélhetővé varázsolni azt, ami oly egzotikusnak, idegennek, ismeretlennek tűnt. Mítoszteremtő képessége irodalmilag mindenképpen figyelemre méltó. Az ő kötetecskéje is egy „megtalált kincs”.

 (Mediapro) MADARÁSZ IMRE

                                                                                              Prof. Dr. Madarász Imre

                                                                                               irodalomtörténész, író

Köszönöm a figyelmet mindazoknak, akik végig velem tartottak. Az elkészült kéziratra elsőként kapott „véleménnyel” búcsúzom, amelyet legkedvesebb és legelfogultabb olvasómtól kaptam.

                                                                                                                      N. Rita

„Summa, summarum, kitűnő munka!

Nem győzöm hangsúlyozni, stilárisan remek!!!

A történet és a Mese megélése nem az enyém, ehhez nincs, (és nem is tudok, merszem sincs) hozzáfűznivalóm.

Javaslatom: Mindenképpen keríts hozzá kiadót!”

                                                                                               Dr. T. Péter

„Teljesen irományod hatása alatt vagyok… Olyan gyönyörűen fogalmazol, letenni sem tudtam. …Annyira szerencsésnek érezlek ezzel a külön világoddal, nekünk átlagoknak nincs erre erőnk, vagy érkezésünk? Nagyon igazad van a megállapításokkal, én is így gondolom, ezért olvastam ekkora lendülettel.”

                                                                                               P. Katalin

„Nagyon tetszett a Peruról és a Katalinról (a szerző) szóló könyv!! Ilyen szép és emberi megnyilatkozásokkal manapság ritkán találkozik az ember!

PEDIG MILYEN SZÉP LENNE…”

                                                                                              Sz. Eszter

„Kedves Indián Testvérem!

Köszönöm a szavakat, a mondatokat;

A gondolatokat, a gondolataimat.

A gondolatok gondolatot keltenek a lélek csendjében

A lélek csendjében a gondolatok gondolatot keltenek,

A gondolatok a lélek csendjében keltenek gondolatot.”

                                                                                                          Sz. Miklós, Fekete Denevér

„Első gondolatom az volt ma hajnalban, hogy a TESTVÉRT KAPJUK!

Éjjel 2-től olvastam a könyved és én sem tudtam letenni.

Köszöntelek Kedves Testvérem!

Szépen szerkesztett, szépen megírt vallomás, amit nagyon jó olvasni.

Gratulálok!  Hibátlan.

Az olvasó oldaláról mindenképpen. A Kiadó szerkesztők nem igazán kedvelik a “saját véleményes” könyveinket, – de az olvasók szeretik.

Márpedig úgy látom Nekünk saját véleményünk is van, s azt el is mondjuk!

Nagyon sok minden eszembe jutott, ami ebbe a rövid délutánba nem fért bele; így éjjel elkezdtem összerakni Peruban vásárolt CD-im, itthon vett kazettáim /sajnos minden kazetta lejátszóm felmondta a szolgálatot/ hogy megnézd majd, hogy melyiket ismered, melyikkel nem találkoztál, úgy hogy legközelebb zenés beszélgetés lesz.”

                                                                                                          B. Cs. Gizella

Végül egy nagyon kedves „nyilatkozat”: a könyv elolvasása után, Tündérkeresztanyám ebbe a kis könyvborítóba hímezte a véleményét: 

„Akinek ilyen csodálatos, zamatos Magyar Nyelv van a birtokában, az éljen is vele, írjon és írjon tovább, mindegy hogy miről, csak meséljen! Biztos vagyok benne, hogy mindenki élvezettel fogja olvasni azt, amit Ő leír… mindenki, már aki az anyanyelvünket szereti.

A könyv legfontosabb mondanivalója számomra mégis az a megdöbbentő tény, noha ez nem a középpontot képviseli, hogy egy anya néha milyen mérhetetlen testi-lelki terhelést elvisel… mert egyszerűen el kell viselnie. Ezt mi, férfilélekkel sohasem fogjuk tudni átérezni.

(Az inka lakosság irtásával, erőszakos térítésével kapcsolatban) Nádasi Katalin említést tett, nagyon enyhén, szinte tapintatosan a „büszke, fejlett, és keresztény Óvilág” bűneiről. Én ezt valamivel keményebben úgy fogalmaznám meg: Ahol a fehér ember nem irtotta ki – direkt vagy indirekt módszerekkel – az őslakosságot és a vegetációt, ahol nem próbálkozott drasztikusan megváltoztatni környezete adottságait, ott a természet és az ember között megmaradt az összhang. Feszültség, ellentmondás nincsen. …Szerintem a fehér ember arroganciával párosult beképzeltsége, kapzsi telhetetlensége a „bűn” legfontosabb forrása.”

                                                                                                       Dr. B.D. Sándor

„Szia, Kati! Elolvastam-meghallgattam, még ha nem is túl gyors a feladat végrehajtásom és a reakcióm. Szóval a kis könyvecskéd nagyon tetszett, azt hogy szépen írsz, azt eddig is tudtam a közreadott írásaidból. De ez egy kicsit önvallomás inkább, nem finom levegőjű novellák, mint a Mesél a tél. Ez személyesebb, kicsit közelebb engedsz magadhoz, őszintén vallasz nem csak az érzelmeidről, de az életed szomorúbb, embert próbáló eseményeiről is. Ezt külön köszönöm. Úgy értem, nem ÉN köszönöm, hanem az olvasó, akit a bizalmadba avatsz. Nem tudom, de néha azt éreztem olvasás közben, hogy a szeretet Peru és az indiánok felé naivvá tesz, hited az emberi tisztaság felé mégis megsüvegelendő.”

                                                                                                                      K. Júlia

„Megkaptam a könyvet és még aznap elolvastam. Csodálatos élmény volt. Úgy éreztem, mintha csak az én gondolataim lettek volna megfogalmazva. …Sokszor találkoztam már én is a zenészekkel az utcán, és legszívesebben órákig ott maradtam volna hallgatni őket. Azt hiszem, sok közös vonása van az életünknek, én is többször éreztem már úgy, hogy egy-egy dolog már korábban is megtörtént velem, és mint egy sugallat irányítja a továbbiakat.”

                                                                                                                      P. Klára

„A Peru könyvet kétszer is elolvastam. Nagy örömömre és nagy élvezetemre szolgált. …valami rokonságot éreztem a mesélővel, amikor a könyvet olvastam, pedig én nem vagyok Peru rajongó, de tágabb értelemben talán én is fehér indián vagyok.

…Két szóval jellemezném a könyvet, s ez a szépség és a szeretet. Lehet, hogy az inkák élete nem is volt olyan harmonikus, nem szőtte át úgy a szeretet, mint azt Te láttatod, de az a lényeg, hogy te ezt vetted észre, ezt közvetíted az olvasónak, ez árad a könyvből. A Peru meséknek kettős értéke van: megtudtunk sok mindent egy tőlünk térben és időben távoli népről, s még többet a mesélő értékrendjéről. Szépek a gondolatok és szép a megfogalmazásuk.”

                                                                                                                      S. Mária

„Nagyon jó érzés volt a könyvet kézbe venni. Ritka szép és elegáns kivitelű. Azt a finomságot és tisztaságot – már a könyv érintése kapcsán – is át lehet érezni, amit az írás közben mélyebben kifejtesz. Köszönöm, hogy megosztottad velem életed mélyebb vágyait, titkait. Elkötelezett hittel osztozom abban az eszményedben, hogy létezik egy rendezettebb, tisztább, becsületesebb világ. Örömmel tölt el, hogy a téged ért katasztrófák elvezettek szíved szentélyébe, hiszen, amit ott találhatunk végtelenül személyes – ami a megpróbáltatásokat illeti – és végtelenül egyetemes, ami a kikristályosodott válaszokat érinti.”

                                                                                                                      V. Éva

„Nagy meglepetéssel olvastam az Ön csodálatos könyvét, a Megtalált kincseimet. Kedves barátaimtól kaptam kölcsön, akiknek meséltem 18 éves unokámról, aki a Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái Mozgalom szervezésében, önkéntesként, két éve Peruba utazott. Unokám, azóta már akklimatizálódott az ottani viszonyokhoz és több rövid beszámolót küldött a hétköznapjairól.

Levelem elsődleges célja, hogy megkérjem, adjon számomra néhány példányt a könyvéből – ha még van – …mert nevezett unokám édesanyjának is szeretném odaadni, de a család többi tagjai is kíváncsiak rá, hiszen olyan lelkesedéssel meséltem nekik az Ön remek könyvéről és nem illik kölcsönkapott könyvet ilyen sok kézbe adni.”

                                                                                                                      W. Árpád

„…A cím gyönyörű, lírai és kifejező, de nem tudja eladni a könyvet. Következő kiadásnál AZ INKÁK FÖLDJÉN felíratnak is szerepelnie kellene a címben.

…Három nyelven is olvastam Peruról szóló számos könyvet és a szemtanúk forrásértékű följegyzéseit is átnéztem. Meggyőződésem, hogy ekkora szívvel és csupa igaz szóval még ember fia, vagy (s ezt most a szerzőtől kölcsönzöm) „ember lánya” nem írt az inkákról.

…Ennek a sikernek a titka elsősorban mégsem a lírai mondandóhoz annyira illő érzelemdús előadásmód. Sokkal inkább az, hogy bár soha nem járt náluk, mégis teljes biztonsággal OTT van! Hibátlan, szép magyar nyelvezetével, valamint a belőle áradó szeretettel a gyanútlan olvasót mintegy magához láncolva röpíti álmai földjére: Peruba.

…A könyv szerkesztése és külső megjelenése magában is igen szép munka.”

                                                                                                                                     Dr. S. Péter

Könyveimről írták 1.

Földanya Hava (szeptember) idén egy szívemnek kedves évfordulót hozott. 25 évvel ezelőtt, ilyentájt készültem el első, „Megtalált kincseim, avagy meséim egy csodálatos földről, amelyet Perunak becézek” című könyvem kéziratával. Csodálatos, felfedezéssel, tanulással, alkotási lázzal és boldogsággal telt évek voltak a hátam mögött, semmihez sem hasonlító érzés, amikor az ember gondolataiban és szívében már megformálódott mondanivaló papírra íródik, és egyszerre láthatóvá válik mindenki számára. Legszebb álmaim beteljesülése volt, amikor néhány hónappal később, nagyon kedves barátaink segítségével, a Média Pro Kft. nyomtatott ruhába öltöztette a kézírást, és megjelent a könyv.

Talán ez az emlék indított arra, hogy végre összeszedjem, és időrendi sorrendbe rakjam a könyveimmel kapcsolatban hozzám írott leveleket, véleményeket, amelyeket többek kérésére most közzéteszek. Külön szívmelengető élmény volt számomra, hogy akkoriban még kézzel írott leveleket kaptam. Sajnos legtöbb esetben nem tudom ezeket bemutatni, mert csak a könyvemre vonatkozó dolgok nyilvánosak, és nem sikerült elfogadható minőségben kifotóznom a szövegek részleteit. Így csak idézni fogom a levelek könyvemre vonatkozó részleteit.

Azóta megjelent még 2 nyomtatott és több hangoskönyvem, a levélrészleteket időrendben csoportosítottam. Egyelőre csak a Megtalált kincseimre vonatkozó részleteket közlöm, és egyedül az irodalmárok véleményét mutatom meg teljes névvel, az olvasókét csak keresztnévvel és a vezetéknév kezdőbetűjével. Az Országos Széchenyi Könyvtár recenziójával kezdem (amelyről sajnos csak egy gondatlanul készített másolatom van, elnézést kérek érte), számomra ez volt az első vélemény szakemberek tollából, és kedves olvasóim üzeneteivel folytatom, becslésem szerint 3-4 részletben lehet valamennyit közzétenni. Nem tudom, más számára érdekes lesz-e a levelek tartalma, én csodálkoztam, milyen sokféle szempontból nézték írásaimat az olvasók. A továbbiakhoz már nem írok tájékoztatót, csak a címmel és a borítóképpel jelzem, hogy a Könyveimről írták sorozat hányadik része látható. Jó szórakozást kívánok azoknak, akik érdeklődnek egy könyv és szerzője sorsa iránt.

Róla szólnak a következő levélrészletek:

OSZK recenzió

„Ha borítófülön summázni kellene írásodat, helyedben azt írnám: Amit leírtam, velem megtörtént életbevágó események és atavisztikus dolgok fölvillantása, transzcendentális összefüggések keresése, az inkákkal való lelki rokonságom számomra megnyugtató feltárása és szeretetteljes elfogadásának igaz története.

Ezt azért bocsátom előre, mert igényes és szép stílusú, hiteles, egyéni sugárzású írásodnak – szerintem – ez a témája. Műfaja nem lehet mese, legfeljebb jó értelemben vett „tanmese”, tanulságos történet, hiszen sok-sok igaz történés megélésén, zene- és olvasmányélményen, film dokumentumokon alapszik, de magam sem tudom, hogy elbeszélés, regényes önéletrajz-részlet, avagy tényleg példabeszéd azok részére, akik keresik az értékeket, gondolkodnak a közjóról és kíváncsiak különös gondolati utazásodra.”

                                                                                                                               N. András

„ Az inkák előtti véres háborúk, kegyetlenségek, melyeknek bőven vannak tárgyi emlékei, ugyancsak azt az érzést keltik, hogy valóban a rend, fegyelem, prosperitás, az uralkodók ésszerű törvénykezésével jött csak el.

Kiemelkedő gyöngyszemek:  a gyermek elvesztése, a falusi orvos története, az aluljáró egyes képei.”

                                                             S. Gyula

„ A gondolataid nagy lelki érzékenységre vallanak, a Megtalált kincseim nagyon érdekes. A perui világ, az emberek, az ottani létfelfogás a maga idejében fontos korszaka volt az embernek – ma is sokminden használható belőle. Úgy sejlik nekem, hogy erős tudatalatti emlékezettel rendelkezel, s éltél egykor ott… Tanulmányozd az antropozófiát, Rudolf Steiner műveit, sok mindenre választ kapsz.

Én most szinte percekre beosztva élek, nem tudunk egyelőre személyesen találkozni, de szellemi-lelki kutatásaidat ne hagyd abba! Talán nyárra lesz egy nyugodtabb periódus.

(Mindannyian ”fehér indiánok” vagyunk!)”

Szeretettel üdvözöllek:

                                                                                                              Jókai Anna író

Az Irodalmi Rádió őszről szóló antológiája a fenti címet kapta. Az a nagy öröm ért, hogy “A természet tollnoka 2023” c. pályázatra beküldött, Őszi hangulatok c. elbeszélésem 3. helyezett lett, és megjelent az antológiában is.

Az az igazság, hogy hetek, de inkább hónapok óta igen borús hangulatban vagyok. Alapvetően a világ vezető hatalmainak, amelyek felelőssége volna az emberiség sorsának emberhez méltó körülmények között tartása, e hatalmak tökéletes tehetségtelensége, becstelensége, embertelensége, aljas, kizárólag további haszon szerzésére törő magatartása miatt – tisztelet az egyre kevesebb kivételnek. Nem bírom megemészteni a látványt, ahogyan a nemzetközi békességre, a közös célok mentén történő hatékony együttműködésre, a kölcsönös segítségnyújtásra törekvés helyett, a tömegmédia fölötti hatalmukkal is visszaélve, brutális hazugságokkal  uszítják egymásnak az országokat, a különböző nemzeteket! Szítják a gyűlöletet egymás iránt, egyes országoktól teljesen törvénytelen módon vonják el a nekik jogosan járó lehetőségeket, hogy végül visszaélve hatalmi státuszukkal Európát és hajdan magas kultúráját tönkretevő, romba-döntő, és háborúval vagy annak következményeivel sújtó intézkedéseket hozzanak. Az illegális migrációs hullám kezdetén kétségbeesetten kérdeztem, hová lettek a magyarok, hogy nem tiltakoztak azonnal ez ellen a mesterségesen gerjesztett öngyilkos folyamat ellen. Most végképp elkeseredve kérdem, hol vannak kontinensünk átlag polgárai, akiknek értelmes szavazással rég el kellett volna söpörni ezeket a lelkiismeretlen, minden morális korlátot ledöntő és minden téren csak az abnormális, természetellenes gátlástalanságra biztató őrülteket vagy inkább gonoszokat? Lehet, hogy a pénz hatalma tényleg mindennél erősebb? Lehetséges, hogy az átlagember annyira tájékozatlan annyira nem gondolkodik, hogy a többség könnyedén megvásárolható? Nem értem embertársaim közömbös hallgatását, nem értem, miért nem veszik észre a pallost a fejünk felett… Nem tudok nem aggódni csodálatos, tehetséges fiataljaink és gyönyörű kontinensünk (de lassan az egész világ!) jövője miatt, mert gyakran érzem úgy, elmebeteg uzsorások játszótere lett az egész galaxis.

2023. szept. 15.

…amelyet annak az írónak köszönhetek, aki elindított az életről mesélni próbálók göröngyös útjain. Az irodalmat mindig nagyon kedveltem, gimnazista koromban még versírással is próbálkoztam, első nyilvánosságnak szánt írásom azonban csak a negyvenes éveim közepén született. Egy családi probléma miatt alapvető változás történt az életünkben, mert lezárva negyedszázados oktatófilm stúdióban végzett és nagyon szeretett munkámat, otthon maradtam beteget ápolni.

Már én is ebben a modernnek mondott, emancipált nőket nevelő korban nőttem fel, soha föl sem merült, hogy otthoni, a családnak szóló munkát végezzek, voltak is kétségeim arról, bírni fogom-e a bezártságot egy olyan mozgalmas szakma, mint a filmgyártás után. Majdnem öt év elteltével azonban olyan sok, az egész család életére nézve pozitív változást tapasztaltam, hogy úgy éreztem, meg kell osztanom ezeket a nyilvánossággal – ugyanis ennek mindig csak az ellenkezőjéről hallottam a „központi tájékoztatás” felől. Írtam hát egy cikket erről az életforma váltásról és csodás hatásairól, s 1994-ben elküldtem a Nők Lapja szerkesztőségébe. Magam is meglepődtem, mert a következő számban megjelent a cikkem, s bár személyesen nem ismertem az újságírónőt, aki közzétette, írásai és témaválasztásai alapján addigra már nagyon kedveltem.

1999 őszén jelent meg első könyvem, amelyben életem legszebb szellemi kalandját, az inka civilizáció megismeréséhez vezető gondolati utazásomat és ennek a népnek különleges gondolkodásmódját és megrendítő sorsát írtam meg. Annyira boldog voltam, hogy ez a kis könyv nemcsak megjelent, hanem sok szép visszajelzést is kaptam róla, hogy pár sor kíséretében küldtem egy példányt annak az újságírónak, aki hajdani bizalmával írásra bátorított. Sajnos, nem reagált. Újabb évek elteltével megjelent második könyvem, egy novelláskötet, s ebből is küldtem neki egy példányt. Nem lepődtem meg, hogy ismét hallgatás volt a válasz, addigra sokfelől megtapasztaltam, hogy az általam tisztelt írók-költők, nemigen méltatják válaszra a hozzájuk fordulót (pontosabban ezer tennivalójuk miatt kevés idejük marad ilyesmire), tisztelet néhány kivételnek, akiket a maga helyén, néven fogok nevezni. E kis szomorúság ellenére örömmel, élvezettel és szeretettel olvastam újabb meg újabb megjelenő könyveit.

Így érkezett el 2014 februárja. Valahol a hónap elején jártunk, nemrég havazás volt, ami már olvadásnak indult, de estére újra lefagyott, ködös, csúszós, barátságtalan idő volt, korai sötétedéssel. Bolondos család vagyunk (különösen én) így az íróasztalom előtti kisasztalon még állt a kissé már kókadozó karácsonyfa kis tűlevél szőnyeggel a lába körül, ami illatával és barátságos fényeivel mégis, kifejezetten szívmelengető látvány volt a kinti barátságtalan világhoz képest. Este fél tíz volt, lefekvéshez készülődtem, amikor megszólalt a csengő. El nem tudtam képzelni, ki jöhet, valami rossz hírre készültem, csak az szokott ilyen későn érkezni. Felkaptam a kabátomat és ahogy kimentem, két alakot láttam állni a kapu előtt. Egyiküket még a sötétben is rögtön megismertem: a Nők Lapja egykori újságírónője, addigra már több könyv szerzője, ismert író volt. Mellette állt egy hozzá hasonlóan karcsú leányalak. Az írónő aranyosan szabadkozva kért bocsánatot a késői zavarásért, de egy nagyon fontos kérése volna hozzám, mondta. Behívtam őket a szobámba – s én is elnézést kértem a félig már megvetett ágy miatt. Amikor beléptünk azonnal észrevettem, hogy fiatal kísérője – az egyik leánya volt – szeme, pontosan ugyanazzal az érdeklődő, vidám ragyogással nézett a világba, mint az édesanyjáé. Láthatóan mindketten természetesnek vették a februári karácsonyfát is, a megbontott ágyat is, otthonosan viselkedtek.

Leültünk – jobb híján – az ágyam szélére, a hölgy beszélni kezdett és úgy éreztem, ilyen szépen még soha nem szóltak hozzám. Elmondhatatlan kedvességgel elmesélte, hogy napok óta nyomoz utánam, próbálta felhívni az inkákról szóló könyvemben lévő telefonszámot, s az idegen, aki felvette, mondta is, hogy előzőleg a Nádasi családé volt ez a szám, de már sok éve ő használja. Nem tudom, hogyan szerezte meg a címünket, de leánya segítségével végül megérkeztek hozzánk. Bevallotta, csak mostanában jutott odáig, hogy elolvassa a hozzá küldött könyveimet, köztük a „Megtalált kincseim avagy meséim egy csodálatos földről” című, Peruról és az inkákról szóló kötetemet is. De hát ez gyönyörű! – kiáltott fel és elmondta, csak azért jött ilyen későn, mert az utolsó pillanatban talált meg. Egy nagyon kedves barátja, aki az andoki népzenével foglalkozik, másnap reggel indul Peruba, és ő elképzelte, milyen gyönyörű lenne, ha hosszú repülőútján az én könyvemet olvashatná, amelyben szó esik ennek a világnak csodálatos zenéjéről is! Kaphatnék még egy példányt? – kérdezte.

Legszívesebben megöleltem volna, mert egyénisége megelevenítette mindazt az empátiát, kedvességet és emberszeretetet, ami sugárzik könyveinek, cikkeinek minden sorából, s ami miatt annyira megszerettem ismeretlenül is. Köszönöm Schäffer Erzsébetnek ezt az estét, és azt, hogy közbenjárására a Megtalált kincseim elutazott Peruba, hogy közelről megismerje a sok csodát, amiről mesél.