Hét perc figyelem naponta

A Magyar Nemzet 2019. július 8-i számának Vélemény rovatában jelent meg a fenti című írásom, amely a Lelkek és Arcok című könyvem, Még egyszer az anyaságról c. fejezetének tömörített változata.

Hét perc figyelem naponta

A feminizmus örvén a liberális világrend, amely most a migrációval, a genderelmélet terjesztésével és hasonlókkal készül végleg tönkretenni a keresztény kultúrát és a nemzetállami létet, a családok szétverésével, a nők egyenjogúság címén való munkába állításával már nagyon régen megkezdte a normális társadalmak felszámolását. Ezzel a húzással gyakorlatilag ellehetetlenítették a gyerekek értelmes nevelését, valamint a társadalom legkisebb sejtjének, a családnak a fennmaradását. Azzal pedig, hogy a gyerekek neveletlenül nőnek fel, legtöbbet a nagy közösség, a társadalom veszít. Ne feledjük, dr. Zacher Gábor 2014-es adata szerint a kétkeresős családokban átlagosan napi hét (!) perc jut a gyerekekkel való foglalkozásra.

Kizártnak tartom azt is, hogy női agy szüleménye volna az egyenjogúságnak a jelenlegi formája, amely a legtermészetesebb női tevékenységeket, a gyermekek világra hozását, fölnevelését és a családok gondozását minősíti az egyetlen olyan munkává, amelyért nem illeti meg jövedelem – saját jogon járó megélhetés – a nőket. Ez egyértelműen arra készteti őket, hogy bármi mást vállaljanak, hiszen a család – főleg a nagycsalád – főállású szolgálatának egyenes következménye a szegénység és a kiszolgáltatottság. Ugyanaz a politikai cél és gazdasági érdek szülte ezt a természetellenes teóriát, mint az összes többi káoszteremtő víziót.

Végigéltem a „Legfontosabb a munkavállalás”, a „Valósítsd meg önmagad!”, a „Szexuális forradalom”, és a „Mert te megérdemled” szlogenek évtizedeit. Egyértelműen ennek a liberális gondolkodásmódnak tulajdonítom, hogy a hagyományos értékrend, amelyben a férfi képviselte az erőt, a biztonságot, erkölcsi példát mutatott, a nő pedig biztosította a kisközösség belső rendjét és tisztaságát, a türelmet, a szeretetet, az elfogadást és a gondoskodást, vele a női minőséget, kiszorult a világból, az életünkből. Pedig ez a hagyományos értékrend már bizonyította életképességét, és egy reális egyenjogúsítással tökéletesíteni lehetett volna. Nagyon fontos lenne újradefiniálni az egyenjogúság fogalmát, mert csak akkor lehet igaz és tartalmában teljes, ha az anyaság is erkölcsileg és anyagilag megbecsültté, választhatóvá válik. A család megbecsülése önmagában kevés, mert abból nem lehet a villanyszámlát kifizetni.

Már három vagy négy generáció nőtt föl úgy, hogy az említett női minőség hiányzik az életükből. Ezek a nemzedékek úgy cseperedtek fel, hogy a születésük utáni öt-hat év nagy részét az édesanyjuktól, nagymamájuktól távol, valamilyen közösségben, bölcsődében vagy óvodában töltötték, mert az anyák – szükségből, társadalmi elvárásból vagy önmegvalósítási szándékból – visszamentek dolgozni. Ezek az intézmények remek gyermekmegőrzők, közülük sok oktatási szempontból is kiváló, de alkalmatlanok arra, hogy a kicsik kívánatos vagy legalább megfelelő szocializációját elvégezzék. Elérhető egy felszínes rend betartása, a napi program lebonyolítása, de nem lehetséges az együttélési szabályok ösztönszintű elsajátíttatása és e szabályok alkalmazásának automatikussá tétele.

Csak az édesanyával és a családtagokkal való mindennapos, szeretetteljes testközeli kapcsolat hoz olyan érzékeny helyzeteket, amelyekben van elegendő idő megértetni a kisgyerekkel, hogy egy közösségben bármilyen problémára emberséges, az egész közösségnek megfelelő válaszokat kell keresni. Csak a család kisközösségében lehetséges elérni, hogy saját tapasztalatok megszerzésén keresztül váljon vérré a kisgyermekben a jó és a rossz egyértelmű megkülönböztetése, a felelősségvállalás, a másikra való figyelés, a kölcsönösség, a tisztelet, a hűség, a becsületesség, a kötelesség és elkötelezettség, az elfogadás vagy elutasítás, az alapvető jóakarat és jóindulat, a megbocsátás, a bajokkal való szembenézés, a megoldás keresése és megtalálása, a valahová tartozás kötődése és az identitás őrzése. Intézményi keretekben, csoportosan jól továbbfejleszthetők ezen képességek, de a hiányzó alapok nem pótolhatók.

Ezeket az alapvetéseket kisgyerekeknek igazán jól nem a logika, a tanulmányok, a törvények vagy a paragrafusok előírásaival, hanem a szeretet nyelvén, a családi szokások által lehet megtanítani. Így volna folyamatosan pótolható a női minőség a társadalmakban. Ha ez kimarad – mint ahogy 70-80 éve kimarad –, akkor válik a társadalom olyanná, mint ma: nagy hányadban egymással és a világ gondjaival nem törődő, csak a saját érdekre és az anyagi haszonra tekintő, kíméletlen individuumok gyülekezetévé. Természetes, harmonikus élet, amely egyaránt szolgálja a családok és a nemzetek továbbélését, csak a férfi és a női minőség egyensúlyában lehetséges.

A női élet legmagasabb rangú teljesítménye az életadás és a megszületett életek támogatása abban, hogy a lehető legkiválóbb minőséggé érjenek. Ha a társadalom ezt a munkát értékén kezeli, valódi erkölcsi és anyagi megbecsülésben részesíti, s egyben egyértelműen megfogalmazza e tevékenységgel szembeni elvárásait, akkor nem kell demográfiai katasztrófától tartania, és tapasztalni fogja, hogy egy nemzet számára ez a legjobb beruházás.

A lármásan hirdetett liberális iránymutatások (értékrendnek nem nevezhetők, mert nincs bennük se érték, se rend) közepette felnövő „hétperces gyerekek” közül kerül ki egyre több kisiklott életű, alkalmazkodni, beilleszkedni, a másik emberrel törődni, együttműködni nem tudó és nem is akaró, sehová sem tartozó fiatal. Otthonról kapott belső tartás hiányában nem az értelmes munkában és a jó emberi kapcsolatokban keresnek megoldást az életükre, hanem italban, drogban és örökös bulizásban. Sok esetben már e nemzedék tagjai randalíroznak, rombolnak a köztereken, és fiatal országgyűlési képviselők személyében sajnos a Parlamentben is.

A szerző az Összefogás a Gyermek- és Családbarát Magyarországért Szakértői Műhely tagja

Az EP választás után


i

Egészen rövid leszek: a FIDESZ-KDNP óriási fölénnyel, 52 %-kal megnyerte a választást, és az eddigi 12 helyett, 13 képviselőt küldhet az Európa Parlamentbe. Második helyen a DK végzett 16%-os támogatással és 4 képviselőt küldhet ki. Harmadik lett a Momentum …. %-kal, 2 főt küldhet. Negyedik az MSZP 6 %-kal, 1 főt küldhet és ötödik a Jobbik …%-kal, 1 képviselőt állíthat. Az LMP nem jutott be, és még aznap este lemondott az elnöksége.

Ezzel az eredménnyel a FIDESZ-KDNP valószínűleg a tagállamok közül a legnagyobb támogatást, felhatalmazást kapta az ország lakóitól.A választáson Európa-szerte fölerősödtek a migráció ellenes erők, és csöppet sem irigylésre méltó a kormányunk azért a várhatóan óriási küzdelemért, ami ezután következik, s amelyhez csak sok-sok erőt és kitartást kívánhatok.

Mindezek ellenére egyáltalán nem vagyok sem elégedett, sem nyugodt. Amikor Simon János politológus azt mondta, jó lenne 35%-os részvétel, én azt mondtam, 45 %-kal lennék elégedett. Ezt majdnem el is értük, de annak az iszonyú erőfeszítésnek az ismeretében, amelyet a kormánypárt a kampányban véghez vitt, nagyon kevésnek tartom azt a kb. 3.700 millió főt, aki elment szavazni. Még mindig több, mint 4 millió magyart nem érdekelt sem az hazája, sem a saját és honfitársai, sem az utódai sorsa. Érthetetlen számomra ez a közöny, vagy felelőtlenség, mert itt nem az volt a kérdés, szeretik-e a kormánypártot, hanem arról, megmaradhatunk-e a saját kultúránkban, őrizhetjük-e nem mindennapi történelmünk emlékeit és erőt meríthetünk-e ezekből, ennek a páratlan nehézségekkel érkezett 21. századnak a túléléséhez.

Legalább ennyire nyugtalanítónak, sőt, elszomorítónak tartom, hogy a rendszerváltás utáni idők, politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg legkártékonyabb politikusa, a DK elnöke, Gyurcsány Ferenc, ismét a második legnagyobb politikai erő vezetője lehet. Hogyan juthatnak emberek százezrei odáig, hogy elfelejtik mindazt a rettenetet, amit ez az ember művelt az országgal, és ismét bizalmat szavaztak neki? Gyanítom – és ez végképp elkeserítő – hogy a fiatalok jelentős részének fogalma sincs, se a múltunkról, sem a jelen lényegi problémáiról, ráadásul láthatóan komoly befolyásolás alatt állnak (valószínűleg anyagi tekintetben is). Mindezek a tények jelentősen csökkentik az örömöt, amit ezek nélkül éreznék a választás eredményét látva.

Az EP választások előtt

Ki tudja a választ?


Másfél évvel ezelőtt, annyira elkeserített, hogy a 8 millió magyar szavazó közül (ha jól emlékszem) csak 1,3 millió volt hajlandó válaszolni a migrációval kapcsolatos konzultációs kérdésekre, hogy már föltettem néhányat az alábbi kérdések közül. Most, a 2019. május 26-i választás előtt, továbbiakkal kibővítve ismét közzéteszem, mert választ követelnek. Ha meg akarjuk védeni magunkat, a válaszadás nem halogatható, és nagyon fontos, hogy együtt találjuk meg rájuk a megfelelő feleletet.
– El tudjátok képzelni, hogy erőteljes külső szervezés nélkül egyszerre indult világgá 6 millió ember?
– El tudjátok képzelni, hogy akik tisztességes szándékkal új hazát akarnak választani, ahol majd igyekeznek mielőbb beilleszkedni, munkát találni és békében élni, azok indulás előtt gondosan eldobják összes iratukat, útlevelüket, igazolványukat, anyakönyvi kivonatukat?
– El tudjátok képzelni, mi marad a nagyon liberális, agyon emancipált (azt ma már nem állítom, hogy nagyon kulturált!) Európából, ha túlsúlyba kerülnek a nőket alsóbbrendűként kezelő, ha kell, egyszerűen agyonütő, többnejűséget hirdető iszlám hitűek?
– El tudjátok képzelni, mi marad az életünkből, ha a kereszténység értékrendjének alapját jelentő, egymás iránti tiszteletet és szeretetet fölváltja, a hatalmat Allah támogatásával, erőszakkal megszerzők hada? 
– El tudjátok képzelni, miféle hatások késztették az EU vezetőit arra, hogy a népek és kultúrák ilyen mérvű keveredését támogassák? 
– El tudjátok képzelni, hogyan gondolhatta Merkel, hogy joga van a tagállamokkal való minden egyeztetés nélkül Európára szabadítani idegen kultúrából érkezők millióit, csak azért, mert Németország lakói lusták még a szaporodásra is, nem óhajtják a nehezebb munkákat elvégezni, ahhoz nekik vendégmunkások kellenek, mert legyen övék az élet alja? Ráadásul mindezt humanitárius és szolidáris cselekedetnek merik nevezni!
– El tudjátok képzelni, hogyan (de főleg: ugyan milyen „ösztönzésre”?) gondolhatják úgy az Európa Tanács vezető tisztségviselői, hogy ennek a németek hasznára hozott, senkivel nem egyeztetett intézkedésnek a terheit viszont rákényszeríthetik, egyszerűen ráterhelhetik, szétoszthatják más, az ügyben vétlen országok között?
– El tudjátok képzelni, hogyan merészelik ezt olyan államok ránk kényszeríteni, amelyek a gyarmatosítás révén azon népek kiszipolyozásából gazdagodtak meg, amelyek az általuk előidézett nyomor elől indulnak most – Merkel hívó szavára – Európába? Mert ezerszer többen vannak a gazdasági bevándorlók, mint az igazán háború elől menekülők!
– El tudjátok képzelni, kinek az érdeke mindez?
– El tudjátok képzelni, hogy az embercsempészek, valamint a migránsokat segítő, állítólag civil szervezetek, busás haszon nélkül, kizárólag szívbéli jóságból dolgoznak oly szorgosan?
– El tudjátok képzelni, mihez kezdenek majd azok az évezredes európai kultúrához ragaszkodni kívánók, akik semmi mást nem akarnak, csak szokásaikat megtartva békében élni, de ezt egy másik, erőszakosan térítő hitvilágú nép beözönlése nem engedi? Sőt, a legdrasztikusabb módon torolja meg az ilyen szándékot?
– El tudjátok képzelni, milyen lesz az a szomszéd, aki sértésnek tekinti, ha karácsonyfát állítasz?
– El tudjátok képzelni, milyen lesz, ha ez a szomszéd alávaló nőnek nézi, aki ujjatlan pólóban dolgozik a kertben?
– El tudjátok képzelni, hogy ez a migráns szomszéd munka nélkül, beilleszkedési szándék nélkül, a szokásaink, hagyományaink eltiprásán fáradozva, migránskártyán sok-sok magyar nyugdíjának a dupláját veszi fel havonta?
– Emlékeztek még milyen volt, amikor 2015-ben berontottak, falvakat, termőföldeket fosztogattak, vonatokat szálltak meg, autópályák forgalmát lehetetlenítették el, és tönkretették a Keleti pályaudvart és környékét?
– Emlékeztek még rá, hogy Gyurcsány mindezt önfeledt, boldog ünneplésnek nevezte?
– Emlékeztek még rá, hogy kik számolták fel ezt a rémes állapotot, kik építettek kerítést, kik állítottak határvédőket, kik harcolnak értünk egyfolytában az EU-ban, ahol minden bűnük hátrányos következményeit másokra akarják hárítani? 
– El tudjátok képzelni, milyen lesz, ha itt is lángba borulnak a templomok és életveszélybe kerülnek a keresztények?
– El tudjátok képzelni, mi történik, ha az idecsődített életerős, fiatal migráns férfiak tízezreinek, az ebben érdekelt aljadékok fegyvert nyomnak a kezébe?
– El tudjátok képzelni, milyen lesz, ha a Liszt Ferenc repülőtéren ordítja majd több száz, az EU (benne a migránspárti balliberális szégyenmagyarok) által idekényszerített bevándorló, hogy Magyarország nem a tiétek?
– Tudtok mondani a kormánypárton kívül csak egyetlen másik pártot, amely a magyar érdekeket, a magyar kultúrát és szuverenitást képes nem csak képviselni, hanem megvédeni is?
– El tudjátok képzelni, mi lesz a sorsunk, ha most május 26-án, ismét csak 1.3 millió magyar megy el az FIDESZ-KDNP mellett letenni a voksát?
– Tudja valaki, hová lett 5 millió pártállástól független, de a hazáját, a honfitársait és a gyermekeit, unokáit szerető magyar?
Ki tudja mindezekre a választ?
2019. május 22.

Nemzetközi könyvfesztivál

2019. április 26-án, a Millenárison tartották a 26. Nemzetközi Könyvfesztivált. Az Irodalmi Rádió jóvoltából én is részt vehettem, a közelmúltban megjelent Lelkek és Arcok című könyvemmel. Volt egy példánya a könyvnek, amely különleges helyre került: egy Bogisich Ferenc? nevű úr hobbija az, hogy újonnan megjelent könyveket vásárol, de csak ha dedikálja neki a szerző. Így került be a Lelkek és Arcok egy 13000 könyvből álló gyűjteménybe. Néhány fotó, erről a számomra emlékezetes eseményről:

Inkák a Zsámboki Műhelyben

Azt hiszem, minden résztvevő számára érdekes volt a fél évezredes perui kultúráról tartott előadásom. Ezzel a néhány képpel szeretném megőrizni e szép este emlékét. Vetített képes előadás volt, ezért a fényképek egy része sötét teremben készülvén nem túl éles, de a hangulatot tükrözi. Felteszek néhány fotót az előadás anyagából is.

A hársfa lelke – Utolsó levél Verának

2019. április 6-a gyászt hozott családunk minden tagja számára. Rövid, súlyos betegség után, negyvennégy évesen, váratlanul hagytál itt bennünket, Verus.  Gyerekkorodban édesanyáddal, Iluskával együtt szinte a családunk szerves részeivé váltatok, s mindkettőtök szeretete, barátsága, máig az életünk legszebb kísérője volt. Bámulattal figyeltem, ahogy szép, törékeny termeted ellenére hallatlan energiával korán saját lábadra álltál, szorgalommal, jóakarattal, ilyen fiatal korban szokatlan bölcsességgel küzdöttél meg az élet által állított feladatokkal, és évek óta fáradhatatlanul segítetted nem csak Iluskát, hanem minden hozzád fordulót. Húsz és negyven éves korod között gondolkodásod, jellemed, egyéniséged kivételes fejlődésen ment át, olyan intelligens, érzékeny, belátó és együttműködő emberré váltál, ami legtöbbünknek még 60-70 éves korunkra sem sikerül. Életed gondjait, nehézségeit, többnyire egymagad álltad, de szívesen osztoztál az örömeiden, s ezt a rendkívüli tartást ráadásul könnyed, szellemes, néha fanyar humorral fűszerezted, nem volt benned semmi fontoskodás. Legnagyobb, de megvalósulatlan álmodért, a szép családi életért sem pöröltél a Sorssal, még az élettel szemben is nagylelkű voltál: megbocsátottál. Kapcsolataidból megőriztél mindent, ami érték, elvetetted a haragot, nem ismerted a gyűlöletet.

Szellemed és lelked állta a megpróbáltatásokat, de a testednek úgy látszik mindez sok volt. Betegségedet is, az utolsó héttől eltekintve egyedül, példátlan erővel és méltósággal élted végig, mert nem akartál szeretteidnek az elkerülhetetlennél nagyobb bánatot okozni.  „Ne haragudj Mama, hogy elhagylak, de fölzabált a rák!” – üzented egy halálod után megtalált levélben, és intézkedtél is: azok gondjaiba ajánlottad Iluskát, akikben legjobban bíztál. Még az orvosi diagnózist hallva – hogy legfeljebb egy heted van hátra – sem sírtál, se nem lázadtál, csak annyit mondtál csendesen: megértettem. Még azt is elutasítottad, hogy kisebb beavatkozásokkal könnyítsenek fájdalmaidon.

Rettenetesen hiányzol, tapintható, fájdalmas űr kedves személyiségednek, földi lényednek elmúlása, mégis úgy érzem, bármily rövid volt is, értelmes, szép és teljes élet volt a Tiéd, melynek során számtalanszor felülmúltad önmagad. Utolsó napjaidban egyfolytában melletted voltak, akikkel mély szeretet-kapcsolat fűzött össze:  Iluska és első szerelmed, Richárd. Az ifjúi fellángolásból nem lett házasság, de életre szóló barátsággá és vérszerződés-szerű munkakapcsolattá érleltétek hajdani érzelmeiteket. Végső perceidben ők fogták a kezed és Mária dalokat énekelve kísértek át az örökkévalóság végtelenjébe.

Emlékedet egy hársfa őrzi a Filozófusok kertjében, és sokunk szívében nem múló szeretet.

Földi lényedet ezzel a képpel őrzöm:

…Építek az égre házat
ott nem érhet semmi bánat…
Ne szomorkodjatok ❤

Ezzel a másikkal pedig, amit a halálodról értesülvén 10 éves kis barátnőd, Gréta festett Rólad és Neked szívbéli szeretettel, immár égi lényedtől búcsúzom:

Üldögélek itt, ifjú kis hársfád mellett a padon és szomorúan gondolom, hogy annyi más, fontos üzenet mellett, elmulasztottam figyelmedbe ajánlani Wass Albert szép gondolatait is arról, hogyan lehetne jól élni. Bár Te már sok mindent tudtál ebből, azt hiszem, segíthet, ha majd újra elszánod magad a földi létre. Hiszem, hogy tér és idő, a létezés fizikai vagy szellemi volta a szeretet előtt nem akadály, ezért megpróbálom utánad küldeni, azzal a reménnyel, hogy szokásod szerint, most is fogadod, és szívedbe engeded a másik ember üzenetét:

Wass Albert: Így jó élni

„Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a Földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él. Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény. Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz. Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni! Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Igyekezz törődni velük. Azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz.”

A hársfa lelke finom, láthatatlan szál ég és föld, közted és az itt maradók között. A lombjai közt bujkáló napsugarak angyalszárnyakon hozzák üzeneteidet, ezer virágának illata pedig hozzád nyújtja-emeli a földiek szeretetét.

Ölellek a Mindenségen innen és túl, égi és földi szeretettel:

Kati néni

2019. február

Utólag írok ezekről a februári eseményekről, mert néhány bejegyzésem – valószínűleg ügyetlenségem miatt – törlődött innen.

Kedves emlékem marad a Lelkek és Arcok február 6-i ürömi könyvbemutatója, melyet egy jó órás beszélgetés követett, s ezen kedves ürömi lakótársaim sok okos és érdekes gondolattal tiszteltek meg Ez a néhány fotó talán emlékeztet az együttlétre.

Időskori ünnepek

Hátunk mögött maradt a karácsony és az újév, lassan elfelejtjük a fenyő illatát, a karácsonyfa sejtelmes szépségét, a csillagszórók  apró fényeit, a kályha barátságos melegét és a szilveszteri petárdákat. Újra a hétköznapok útjain ballagunk, közeledünk a húsvéti ünnepekhez, amelyről eszembe jut a következő szívfájdító történet.

Időskori ünnepek

Az orvosi rendelőben rengetegen várakoztak, mint rendesen. Húsvét után jártunk néhány nappal, talán azért voltunk sokan, mert az ünnepek alatt nem ment orvoshoz, csak akinek nagyon muszáj volt. A széksor utolsó két helye még szabad volt, leültem hát az utolsó helyre. Pár perccel később egy ősz hajú hölgy érkezett, aki két botra támaszkodva is nehezen emelte erősen dagadt, fájós  lábait, s elfoglalta mellettem az utolsó üres széket. Már ahogy közeledett, felállt és mosolyogva indult felé egy szintén nyolcvan körüli asszony, aki régi ismerőse lehetett, és azonnal nagy beszélgetésbe merültek. Ha akartam, ha nem hallottam minden szavukat. Ahogy ilyen korúaknál szinte természetes, a gyerekeikről, unokáikról beszélgettek, s az is kiderült, hogy nagyon régen találkoztak utoljára. A korábban érkezett, örömmel újságolta, hogy a gyerekekkel minden rendben van, inkább csak az ő és férje egészségi gondjai okoznak problémát.

A bottal érkező együttérzéssel hallgatta, s amikor hozzá került a szó, ő is elmesélte, hogy mindkét fia külföldön él a családjával. Egyik Kanadában, a másik Amerikában, de az ünnepekre minden évben hazajönnek. Ilyenkor mindig náluk, szülőknél gyűlik össze a család apraja-nagyja, s ők, a férjével nagyon készülnek rá, hogy igazi, emlékezetes ünnep legyen minden ilyen alkalom.  Most, húsvét előtt is időben beszerezték a hagyományosan pácolt és füstölt sonkát, sok finom, falusi tojással együtt megfőzték, a tormát a férje maga reszelte le, hogy frissen harapós, könnyeket fakasztó legyen az ünnepre, ahogyan a fiúk szeretik. Az asszony az unokák kedvencét, két tepsi mézes-krémes sütit készített, és nagy halom sajtos ropogóst sütött rágcsálni valónak. Csak az újhagyma, és a friss piros retek vásárlását halasztották nagypéntekre, hogy harmatosan frissek legyenek a sonka mellett. Pironkodva jegyezte meg, hogy nem is könnyű már ilyen állapotban, bottal és nagy fájdalmakkal méltóképpen felkészülni az unokákkal együtt tizenegy fős vendéglátásra, és bizony, hónapokig kell spórolni is, hogy legyen miből beszerezni a hozzávalókat. Büszkeséggel a hangjában mondta, hogy azért minden unokának hozott még valami apró ajándékot is a nyuszi.

Aztán hirtelen fakóra vált hangon, borús tekintettel fejezte be a történetet: már csak az abroszvasalás, és az ünnepélyes asztaldíszítés volt hátra, amikor nagycsütörtökön este megszólalt a telefon. A Kanadában élő fia elnézésüket kérte, de ő és testvére idén húsvétra egy balatoni nyaralóban foglaltak szállást és családjaikkal ott töltik majd az ünnepeket, mert olyan régen nem látták már a magyar tengert…

Mentőangyalnak tűnt a nővér, aki ekkor lépett ki a rendelő ajtaján, és beszólította a már könnyeit törölgető asszonyt.