Nádasi Katalin blogja

…amelyet annak az írónak köszönhetek, aki elindított az életről mesélni próbálók göröngyös útjain. Az irodalmat mindig nagyon kedveltem, gimnazista koromban még versírással is próbálkoztam, első nyilvánosságnak szánt írásom azonban csak a negyvenes éveim közepén született. Egy családi probléma miatt alapvető változás történt az életünkben, mert lezárva negyedszázados oktatófilm stúdióban végzett és nagyon szeretett munkámat, otthon maradtam beteget ápolni.

Már én is ebben a modernnek mondott, emancipált nőket nevelő korban nőttem fel, soha föl sem merült, hogy otthoni, a családnak szóló munkát végezzek, voltak is kétségeim arról, bírni fogom-e a bezártságot egy olyan mozgalmas szakma, mint a filmgyártás után. Majdnem öt év elteltével azonban olyan sok, az egész család életére nézve pozitív változást tapasztaltam, hogy úgy éreztem, meg kell osztanom ezeket a nyilvánossággal – ugyanis ennek mindig csak az ellenkezőjéről hallottam a „központi tájékoztatás” felől. Írtam hát egy cikket erről az életforma váltásról és csodás hatásairól, s 1994-ben elküldtem a Nők Lapja szerkesztőségébe. Magam is meglepődtem, mert a következő számban megjelent a cikkem, s bár személyesen nem ismertem az újságírónőt, aki közzétette, írásai és témaválasztásai alapján addigra már nagyon kedveltem.

1999 őszén jelent meg első könyvem, amelyben életem legszebb szellemi kalandját, az inka civilizáció megismeréséhez vezető gondolati utazásomat és ennek a népnek különleges gondolkodásmódját és megrendítő sorsát írtam meg. Annyira boldog voltam, hogy ez a kis könyv nemcsak megjelent, hanem sok szép visszajelzést is kaptam róla, hogy pár sor kíséretében küldtem egy példányt annak az újságírónak, aki hajdani bizalmával írásra bátorított. Sajnos, nem reagált. Újabb évek elteltével megjelent második könyvem, egy novelláskötet, s ebből is küldtem neki egy példányt. Nem lepődtem meg, hogy ismét hallgatás volt a válasz, addigra sokfelől megtapasztaltam, hogy az általam tisztelt írók-költők, nemigen méltatják válaszra a hozzájuk fordulót (pontosabban ezer tennivalójuk miatt kevés idejük marad ilyesmire), tisztelet néhány kivételnek, akiket a maga helyén, néven fogok nevezni. E kis szomorúság ellenére örömmel, élvezettel és szeretettel olvastam újabb meg újabb megjelenő könyveit.

Így érkezett el 2014 februárja. Valahol a hónap elején jártunk, nemrég havazás volt, ami már olvadásnak indult, de estére újra lefagyott, ködös, csúszós, barátságtalan idő volt, korai sötétedéssel. Bolondos család vagyunk (különösen én) így az íróasztalom előtti kisasztalon még állt a kissé már kókadozó karácsonyfa kis tűlevél szőnyeggel a lába körül, ami illatával és barátságos fényeivel mégis, kifejezetten szívmelengető látvány volt a kinti barátságtalan világhoz képest. Este fél tíz volt, lefekvéshez készülődtem, amikor megszólalt a csengő. El nem tudtam képzelni, ki jöhet, valami rossz hírre készültem, csak az szokott ilyen későn érkezni. Felkaptam a kabátomat és ahogy kimentem, két alakot láttam állni a kapu előtt. Egyiküket még a sötétben is rögtön megismertem: a Nők Lapja egykori újságírónője, addigra már több könyv szerzője, ismert író volt. Mellette állt egy hozzá hasonlóan karcsú leányalak. Az írónő aranyosan szabadkozva kért bocsánatot a késői zavarásért, de egy nagyon fontos kérése volna hozzám, mondta. Behívtam őket a szobámba – s én is elnézést kértem a félig már megvetett ágy miatt. Amikor beléptünk azonnal észrevettem, hogy fiatal kísérője – az egyik leánya volt – szeme, pontosan ugyanazzal az érdeklődő, vidám ragyogással nézett a világba, mint az édesanyjáé. Láthatóan mindketten természetesnek vették a februári karácsonyfát is, a megbontott ágyat is, otthonosan viselkedtek.

Leültünk – jobb híján – az ágyam szélére, a hölgy beszélni kezdett és úgy éreztem, ilyen szépen még soha nem szóltak hozzám. Elmondhatatlan kedvességgel elmesélte, hogy napok óta nyomoz utánam, próbálta felhívni az inkákról szóló könyvemben lévő telefonszámot, s az idegen, aki felvette, mondta is, hogy előzőleg a Nádasi családé volt ez a szám, de már sok éve ő használja. Nem tudom, hogyan szerezte meg a címünket, de leánya segítségével végül megérkeztek hozzánk. Bevallotta, csak mostanában jutott odáig, hogy elolvassa a hozzá küldött könyveimet, köztük a „Megtalált kincseim avagy meséim egy csodálatos földről” című, Peruról és az inkákról szóló kötetemet is. De hát ez gyönyörű! – kiáltott fel és elmondta, csak azért jött ilyen későn, mert az utolsó pillanatban talált meg. Egy nagyon kedves barátja, aki az andoki népzenével foglalkozik, másnap reggel indul Peruba, és ő elképzelte, milyen gyönyörű lenne, ha hosszú repülőútján az én könyvemet olvashatná, amelyben szó esik ennek a világnak csodálatos zenéjéről is! Kaphatnék még egy példányt? – kérdezte.

Legszívesebben megöleltem volna, mert egyénisége megelevenítette mindazt az empátiát, kedvességet és emberszeretetet, ami sugárzik könyveinek, cikkeinek minden sorából, s ami miatt annyira megszerettem ismeretlenül is. Köszönöm Schäffer Erzsébetnek ezt az estét, és azt, hogy közbenjárására a Megtalált kincseim elutazott Peruba, hogy közelről megismerje a sok csodát, amiről mesél.

Különös öröm és élmény volt számomra az Irodalmi Rádió felolvasó estjére történt meghívás. Ezen a 2023 ápr. 4-i esten B. Mester Éva költő, Kordás Olivér és én voltunk a meghívott vendégek. Olivér valamiért nem tudott eljönni, így Éva és én kicsit bővebben válaszolhattunk Zsoldos Árpád kérdéseire, melyek írói pályánk állomásaira vonatkoztak. Évának eddig négy verseskötete jelent meg, ezekből, ill újonnan született verseiből olvasott fel. Saját írásaim közül a Gyerekkori csendek címűt Adrienn olvasta fel nagyon szépen, a Lehozná még a csillagokat is… címűt én olvastam, végül Árpád felolvasásában a Gyöngyszemek a hétköznapokban c. elbeszélésemből Bánffy György estjének története zárta a bemutatkozást. Nagy öröm volt az is, hogy Ritáék és az unokáim is eljöttek, Iluska barátnőmmel együtt. Néhány fotó az estről:

Az Irodalmi Rádió kiadásában megjelent a Tavaszél titkai című antológia, melyben szerepel a Lesz-e még… című írásom is.

Köszönet érte Szabó Ildikónak! Készült 2022 őszén.

A végtelenül távoli múltban (vagy talán álom volt csupán?), volt egy kis négy-évszakos ország, az én hazám. Világot tisztító, hosszú, fehér telek után langy szelek hozták itt az olvadást, s évezreden át madárdal üdvözölte a virágba borult mandulafát. Ám hosszú évek óta nincsen már havas, mesebeli tél s a tavasz is el-eltéved: decemberben rügyeket bontogat, aztán áprilisban dermeszti halálra a gyümölcsfákon termékeny életre indult virágokat.  Volt már úgy is, hogy a kikelet egyszerűen nem érkezett, május elején a forróság megölte a várva-várt tavaszt s az üdítő illatokkal teli, éltető újrakezdés elmaradt.

Nemrég gyilkos járvány zárta börtönbe a tavaszváró népeket, kerültük nem csak egymást, de szinte már magát az életet.

Az ezt követő évben az életörömben tobzódó orgonák illatát s a bíborban pompázó pünkösdirózsák világboldogító ringását szétdúlta a közelünkben kitört öldöklő háború, letörve minden virágzó ágat, s velük a jövőbe vetett reményt.

Az idei tavaszelőn szépséges bolygónk is megmutatta, milyen esendők vagyunk. Rettenetes erővel megrázta magát, több helyen megsemmisítve százezrek otthonát s kioltva tízezrek életét. Gyászba borult az élet, fájdalom uralkodik, bármerre nézünk. Hatodik napja anyák, apák, testvérek, elárvult gyermekek zokognak a rommá torzult világban. Egy nagyapa áll megrendülten összerogyott házuk mellett, s hajtogatja könnyek között: „Lányom, vejem és három unokám vár az ötemeletnyi törmelék alatt!” Helyette, az ő nevében kiáltanám: de én nem engedek, örökké reménykedek, mert a hitnek megtartó ereje van!

Valójában csak imádkozom, és gondolkodom, hogy vajon egyedül a természet felelős minden rettenetért? Irgalomért fohászkodom tehetetlenül, jobbításra eszköztelenül s halkan kérdezgetem: lesz-e még felhőtlen életet hozó, szépséggel, szabadsággal és álmokkal teli, békés, szelíd és varázslatos tavaszunk?

2023. február

Örömmel tudatom, hogy októberben elkészültem negyedik könyvemmel, amely ismét elbeszélés gyűjtemény és a Válaszúton címet kapta. Már át is adtam az Irodalmi Rádiónak, Zsoldos Árpádék szívesen vállalták a kiadását, munkába is vették, de sajnos (vagy abszolút értéken nézve: hála Istennek) már annyi könyv vár kiadásra, hogy valószínűleg csak 2023 vége felé fog megjelenni.

Azért egy kis rövid ismertető a könyvről:

Ebben a kötetben az első, Emberek, sorsok, fények és árnyak c. fejezet elbeszélései emberi sorsokról szólnak. Több történetben, a főszereplőknek egész életüket meghatározó, rendhagyó döntéseket kellett hozniuk, mert váratlan helyzet elé állította őket a sors. A döntés mindig nehéz, igen nagy felelősséggel jár és általában a megszokottól eltérő életutat eredményez. Egy-egy ilyen életpálya a rajta járónak sok mindent megmutat az élet „másik oldalából” – erről szól a Válaszúton című, kétrészes elbeszélés. Ahogy a fejezetcím jelzi is, az élet útján járva sok apró vidámsággal és bosszúsággal, fényekkel és árnyakkal találkozunk, ezekből nyújtok át egy csokorra valót.

A második, Ötven éve hű társaink c. fejezet fél évszázados kutyatartói kalandjainkról szól, az ezernyi váratlan, vicces vagy a gazdára frászt hozó helyzetről, és arról a bensőséges, szeretettel teli, semmi máshoz nem hasonlítható kapcsolatról, ami egy kutya és gazdája között szövődik az együtt töltött évek során.

A harmadik, Természet, az örök menedék c. fejezetben erről a csodáról mesélek. Számomra a legtöbb örömet, feltöltődést és a bajokra vigasztalást mindig a természet végtelen erejű, szépséges világa jelentette, s az ebből fakadó élményeimet szeretném megosztani a kedves olvasókkal.

Azt remélem, mindenki talál majd szívének kedves történeteket.Ennyit tudtam hirtelen elmondani és még egyszer hálásan köszönöm a sok felől érkező érdeklődést!

Nádasi Katalin: Válaszúton

Talán Máriának, talán Emmának, talán Katalinnak hívták (maradjunk abban, hogy Kata volt!) azt a leányt, aki gyanútlanul, 1947 tavaszán, valamivel a kékcédulás választási csalás előtt született. Nem sejtette, hogy ezen csalás  következményei, jó időre medret szabnak majd élete folyásának.

A sors abban a különös kegyben részesítette, hogy első éveit egy kis hegyi faluban tölthette édesapjával egy gazdálkodó családnál. Édesanyja, ezalatt a fővárosban (ahol Kata is született) dolgozott, de apja csak vidéken kapott munkát, miután munkahelyét, egy magáncéget, fölszámolta az állam. A szállást adó család tagjai, egyáltalán nem voltak gazdagok, azonban néhány holdas földjükön sok munkával, nagy szakértelemmel, sikeresen gazdálkodtak. Bámulatos volt sokszínű mesterségbeli tudásuk, amely lehetővé tette a szinte teljes önellátásra, önfenntartásra való képességüket. A növénytermesztési és állattartási ismeretektől az élelmiszerek előállításáig, feldolgozásáig és tartósításáig, a szövéstől a mindennapi életben szükséges kisebb szerszámok elkészítéséig szinte mindenre képesek voltak, saját erőből. Ismerték, elfogadták és tisztelték a természet rendjét, az éghajlathoz igazítandó feladataik pontos idejét, a tavasztól őszig tartó rengeteg munkával teli időszak tennivalóinak sorrendjét, és a csendesebb, pihenést és közösségi élményeket is hozó tél örömeit. A kislányt elvarázsolta, hogy a gazdák tevékenysége nyomán új, eleven élet fakadt: a szántóföldek aranyló kalászaikkal, kukorica vagy napraforgó tábláik vidám, sárga szirmú mosolyával, a konyhakertek ízletes, zsenge zöldségeikkel, a háziállatok pedig csetlő-botló újszülötteikkel hálálták meg munkájukat. Kata csak évtizedekkel később értette meg, hogy ezek a rengeteg tudásból és munkából gyúrt parasztemberek a legszabadabbak voltak, akiket valaha ismert. Valószínűleg azért, mert megélhetésük csak a saját tudásuktól, szorgalmuktól és a természettel való feltétlen együttműködésüktől függött – amíg utol nem érte őket a politika mindent elpusztító hatalma. A már felnőtt Kata számára, örökre a szabad és független ember szimbólumai maradtak. Az iskolakezdés miatt, visszakerült ugyan a fővárosba, de ezek az első évek kitörölhetetlen nyomot hagytak a lelkében.

Kata már olyan világban nevelkedett, amely a kétkeresős családmodellt várta el a társadalom tagjaitól. Úgy lett felnőtt, hogy föl sem merült más lehetőség, mint hogy a tanulmányait elvégezvén munkába álljon, hiszen aki nem ezt tette, azt a társadalom megvetéssel, „kmk”-nak, közveszélyes munkakerülőnek bélyegezte. Nem zúgolódott emiatt, hiszen más lehetőségről nem is hallott, s a szülei élete is ezt a példát mutatta. Mindketten hajnalban indultak távoli munkahelyükre, s este hat óra körül érkeztek haza, a vasárnap volt az egyetlen nap, amikor (a háztartásban felhalmozódott rengeteg tennivaló elvégzése után) egy kevés időt egymással tudtak tölteni. Sajnos, nagyszülők sem éltek a közelükben, így Kata hozzászokott, hogy kicsi korában a házmester néni kísérte el az iskolába és onnan haza, majd a szomszéd néninél tanulhatott délután. A szabadság ideje hozott azután egy kis oldódást, amikor végre tényleg együtt lehetett a szüleivel, akikkel kölcsönösen szerették egymást. Ilyenkor nagyokat kirándultak és játszottak, de erre a hétköznapokon soha nem volt idő. Egész életüket meghatározó tényező volt az is, hogy egy pici garzonlakásban laktak, amelyben semminek nem volt elegendő helye, és egyikük számára sem volt lehetőség egy kis visszavonulásra, megpihenésre, életük minden mozzanatának terhét vagy örömét, akaratlanul egymás vállára rakták. Talán ez is okozta, hogy az évek múlásával Katában egyre erősödött a gyerekkor szántóföldjeinek széljárta szabadsága, tágassága és a természetben végzett munka utáni vágy, ahol ameddig a szem ellátott, csodálatos végtelenségben földig ért az égbolt kékje.

Közben jó eredménnyel elvégezte az általános és középiskolát, s szándékában állt egy vidéki tanárképző főiskolán folytatni tanulmányait, magyar irodalom, történelem szakon. Ez a terve meghiúsult, mert 16 éves korában megismerkedett a vele egyidős fiúval, aki egy katolikus gimnáziumba járt. Megszerették egymást és egyikük sem vágyott rá, hogy a főiskola miatt évekre elszakadjanak egymástól. Érettségi – és a főiskola helyett, szülei kívánságára megszerzett műszerész szakma – után Kata dolgozni kezdett, a fiú egyetemre ment. A kezdeti keresgélések után a lány egy országos hatókörű oktatási intézménynél állapodott meg, megszerezte felsőfokú filmszakmai képesítését és gyártásvezetőként, majd stúdióvezetőként dolgozott az intézet oktatófilm stúdiójában. Rajongott a munkájáért, melynek színes, változatos volta, és a tudat, hogy tevékenységük eredményeként az ország összes filmtárát ellátják oktatófilmekkel, azt az érzést keltette benne, hogy jó célt szolgáló, értelmes munkát végez, együttműködésben sok okos, tehetséges emberrel. Huszonhárom évesen férjhez ment a közben mérnök-tanári végzettséget szerzett párjához, akivel máig együtt élnek.

Házasságkötésükkel elkezdődött az akkoriban szinte minden fiatal számára legnehezebb feladat, az otthonteremtés. Szerencsés helyzetből indultak, mert egy családi házban lévő egy szoba komfortos lakás felét ajándékba kapták férje szüleitől, másik felét meg kellett venniük a sógorától, de óriási előny volt, hogy kezdettől volt hol lakniuk. A rokonok által lakott négylakásos ház többi részét apránként vásárolták meg a tulajdonosoktól, akiknek már nem volt szükségük rá. Miközben mindketten intenzíven dolgoztak, ahogy erejük, idejük és pénzük engedte, elkezdték felújítani a már öreg épületet, s amit csak lehetett saját maguk végeztek el, mert úgy gondolták, életük végéig szívesen élnek majd a házban. Mindez nagy erőfeszítést kívánt, mert a férj, ahogy haladt előre a pályáján egyre megbecsültebb lett, rengetegszer hívták külföldi/belföldi szakmai rendezvényekre, konferenciákra, tudományos diákköri tennivalókra, Kata pedig a filmgyártással együtt járó vidéki forgatások miatt dolgozott rendszertelen időbeosztással.

Mindez akkor vált komoly problémává, amikor megszületett első kislányuk. Kata fél évet töltött otthon vele, de attól kezdve úgy érezte, valami nincs rendben az életével. Maximalista alkat volt, akkor érezte jól magát, ha minden munkáját százszázalékosan tudta elvégezni. Imádta kedves és vidám kislányát, de mellette néha alig tudta kézben tartani a folyamatban lévő filmek munkálatait. Gyötrődött, ha néha a nagyszülőkre kellett bíznia váratlanul megbetegedett gyermekét, azért, hogy ne kelljen lemondania egy egész stábot érintő megszervezett forgatást, mert érezte, hogy kislányának a betegségben lenne legnagyobb szüksége az anyai ölelésre és ápolásra. Sok vidéki útjuk miatt egyre nehezebbé vált megoldani, azt is, hogy időben tudjanak érte menni az óvodába. Kezdett reménytelen, őrlő taposómalommá válni minden, megterhelve még a folyamatosan tartó lakás felújítási munkákkal. Úgy érezte, sehol sem tud elfogadhatóan eleget tenni a kötelezettségeinek, pedig alapvető igénye volt saját magával szemben, hogy pontos, igényes és megbízható legyen – hiszen ezt a szülői mintát kapta. Ez a folyamatos feszültség indította el egyre gyakrabban jelentkező vérnyomás problémáit.

Furcsa, és számára szégyenérzést hozó tapasztalata volt a gyerekneveléssel kapcsolatban, hogy amikor 2-3 éves lett a kislánya, a vele való foglalkozás és játék terén sokszor érezte ötlettelennek, fantáziátlannak magát. Ha olyan baráti családokkal találkoztak, ahol szintén voltak gyerekek, meglepetéssel látta, milyen vidáman babáztak, konyháztak, gyurmáztak, vagy akár tésztából alkottak érdekes, kedves figurákat és a szülők még ezer féle kedves tevékenységgel szórakoztatták gyermekeiket. Sok év után ébredt rá tudatlansága okára, arra, hogy mindez az ő gyerekkorából kimaradt, hiszen évekig az édesanyjától távol élt. Hiányzott hát az ismeretei közül sok-sok apró ötlet, ezer kis fogás a síró baba vigasztalására, így azt továbbadni sem tudta – tehát az ő gyermeke sem kapta meg, ezeket a családalapítás szempontjából nagyon fontos mozzanatokat.

Első kislánya öt éves volt, amikor második gyermekét várta. Egyre többször érezte, hogy előrelátó alkata ellenére, nem mindig alakul úgy az élete, ahogy megtervezte. Fiatalon, második gyermeke születésekor legyintette meg a sors először, és helyezte kilátásba az otthoni betegápolást, mint életpályát. Nyitott gerinchasadékkal született kislányukról az orvosok úgy vélekedtek, hogy mivel általános állapota jó, három műtét után tolószékben ugyan, de akár a huszadik évét is megélheti. Nem érdemes részletezni, hogyan tanul meg egy anya együtt élni a gondolattal, hogy a gyermeke egész élete egy ilyen rövidre szabott gyötrelem lesz, amin jóformán csak szeretettel lehet valamelyest enyhíteni. Férjével együtt igyekeztek felkészülni, és a kislány kórházban töltött hónapjait erre a lelki megerősödésre szánni. Mire végre elfogadták a helyzetet, az élet úgy döntött, hogy még sem így lesz, és a kisbabájuk – az orvosok szerint minden magyarázható ok nélkül – meghalt. Visszanézve a történtekre, Kata úgy érezte, abban az időben alakult ki benne mélységes empátia a kiszolgáltatott, elesett emberek iránt.

A következő éveket úgy tudta átvészelni, hogy igyekezett összes energiáját a szeretett oktatófilm stúdió vezetésére koncentrálni. Több mint két évtized elteltével azonban kiderült, hogy ezt a nagyon szép, ám a sok vidéki forgatás miatt rendszertelen életvitelt, a gyerek és a család mellett nem bírja. Változtatnia kellett, a már egyértelműen ebből eredeztethető, rendszeresen égbe szökő vérnyomása miatt.

1988 végén fizetés nélküli szabadságot kért, pár hetet pihenni akart, majd egy kevésbé mozgalmas munkát keresni. Ám még csak egy hete volt otthon, amikor az élet ismét közbe szólt: férje édesanyja combnyaktörést szenvedett, és röviddel később kiderült, hogy apósa rákbeteg. Férjével (aki úgy nőtt föl, hogy édesanyja otthon volt, klasszikus családanyai szerepben) megbeszélték, hogy ebben a váratlan helyzetben Kata vállalja a szülők gondozását. Akkoriban olyan büszke (ma úgy mondják: bolond) volt, hogy nem igényelt ápolási díjat, mondván: nem kér pénzt a hozzátartozói megsegítéséért. Sajnos, apósa hamarosan meghalt, anyósának pedig csípőműtétje után akkora fájdalmai voltak, hogy el kellett távolítani a beültetett protézist, ami végül járóképtelenné tette. Állandó segítségre volt szüksége. Mivel a város túlsó végén lakott, négy éven át ezt a segítséget Katáék budai családi házukban biztosították számára.

            Azonban a rendszerváltást követő évek ellehetetlenítették azt a szándékukat is, hogy az addigra szépen rendbe hozott családi házukban éljenek életük végéig. A mellettük lévő telken egy nagy gyár asztalos műhelye működött elég nagy zajjal, de amíg reggel 6h-tól délután 2h-ig dolgoztak, ez még elviselhető volt. A gyors gazdagodást ígérő üzleti világ berobbanásával azonban, a műhely három műszakban kezdett működni, még ünnepeken és hétvégeken sem állt le, lehetetlen volt mellette megpihenni. Ráadásul a lakásba is beszivárgott a túlterhelt forgácselszívóból dőlő finom, fehér, liszt-szerű fűrészpor. Évekig próbáltak segítséget kérni a gyártól, a hatóságoktól, mert mérések mutatták ki, hogy a zaj mértéke többszöröse a megengedettnek, de nem jutottak semmire – egyetlen család egy gyárral szemben esélytelen volt. Akkor nekiálltak telket keresni.

1992-ben kezdtek vidéken építkezni, az volt a szándékuk, hogy magukkal viszik férje édesanyját. Kata szüleinél is voltak már komoly egészségi problémák, édesanyja egyre súlyosodó gerincbetegsége miatt már harmadik éve nem tudott lemenni a lift nélküli ház második emeletéről, ráadásul az M7-es út szörnyű forgalma dübörgött a házuk mellett, a jó levegőtől is megfosztva őket. Amikor megtudták, hogy leányuk családja vidékre költözik, ők is szerettek volna velük tartani. Így történt, hogy végül a három család anyagi összefogásával a fiatalok két házat építettek a telkükön, egyikben 1-1 önálló lakást férje édesanyjának és az ő szüleinek, a másikban a maguk és leányuk otthonát. Nagy megterhelés volt ez a dupla építkezés, de az eredmény mindnyájuk örömére szolgált.

1994-re már túl voltak a rendszerváltoztatáson, ezerszámra szűntek meg a munkahelyek és világossá vált az asszony számára, hogy még a nyugdíjhoz szükséges szolgálati ideje sem lesz meg, ha így folytatja. Férje, egyetemi oktatóként rengeteget dolgozott, de ebben a kétkeresősre berendezett világban nagyon hiányzott a második fizetés. Ekkor igényelt ápolási díjat anyósa gondozásáért. Talán mindenki el tudja képzelni mit jelentett a havi hatezer forintos ápolási díj, az akkori 33 ezres átlagjövedelemhez képest. (Ráadásul, nyugdíját az utolsó, 42 évesen kapott fizetése alapján állapították meg, ezért lett máig kisnyugdíjas!) Erre a hihetetlen méltánytalanságra többször próbálta felhívni a munkaügyi és családügyi felelős vezetők figyelmét, de legtöbbször választ sem kapott, csak néha egy-egy bátorító vállveregetést.

Az asszony otthonápolásról szerzett tapasztalatai sokrétűek voltak, túlmutattak az alapfeladaton. Otthon beteget ápolni azért nehezebb, mint egészségügyi intézményben, mert egyrészt egy lakásban nincsenek ezt megkönnyítő felszerelések és kisegítő személyzet (főzés, mosás, takarítás stb.), másrészt nagyon hiányzik az a tudat, hogy lesz műszakváltás, amikor majd megpihenhet, vagy jön a szombat, a vasárnap, az ünnepnap. Ezek hiányában, talán ez az állandó, „24 órában egyedül vagy a fedélzeten, soha nem lehet lazítani vagy megbetegedni” érzés a legnehezebb ebben a feladatban.

           Mégis, ez a végül 16 éven át tartó folyamat egy felemelő, az életének értelmet adó, és a szüleiknek, kilencvenedik évükhöz közeledve biztonságot és nyugalmat hozó időszak volt. Bár az asszony, ezért a csak szeretetből végezhető, nem könnyű munkáért, az államtól sem erkölcsi, sem megélhetést adó anyagi megbecsülést nem kapott, mégis, számára felért egy életmű díjjal, hogy végig olyan család voltak, ahol bármelyikünknek támadt valami gondja, a többi kezét-lábát törte, hogy segítsen neki. Ahogy az a korral jár, Kata szüleinek is egyre több gondozásra volt szükségük, így egy ápolási díj mellett valójában mindhármukat folyamatosan ápolta, segítette. A szüleiknek még nem volt autójuk, s a három idős ember ilyen tekintetben is nagyon rászorult a segítségre, ha orvoshoz kellett jutni, vagy távolabbi intézni valók miatt elmenni valahová. 

Az asszony számára nagy tanulság volt az is, hogy mit jelent egy család életében a puszta tény, hogy a nő otthon van. Ezer példát lehetne sorolni, de az első, legnagyobb meglepetés számára az volt, hogy 12 éves kislányuk, amikor megtudta, hogy édesanyja ezentúl otthon marad, nyakába ugrott örömében, s akkor derült ki, milyen nagy igénye van a szülői jelenlétre. Annál is megrázóbb volt ez a felfedezés, mert a kiskamaszok általában inkább távolodni próbálnak a szülőktől. Utólag vallotta be azt is, mennyire félt, amíg egyedül volt otthon a szülők hazaérkezéséig, s egyikük sem sejtette addig, hogy kiegyensúlyozott, kedves és mindig jókedvű gyermeküknek ilyen gondja van! Boldogok voltak, hogy végre maradt idejük az ebéd mellett nagyokat beszélgetni, s ez alapozta meg későbbi, a nehezebb, kamaszkori időszakban is őszinte, bizalommal telt kapcsolatukat. A korábban az időhiány miatt állandóan „szaladó” otthonuk lényegesen rendezettebbé vált, nem este kezdtek kapkodni, és legyűrni a kötelező tennivalókat, hanem a már kész vacsora mellett egymásra figyelni is ráértek.

Öt évvel otthonmaradása után, még egy meghatározó élményben volt része: életében először vette észre, hogy mennyi minden érdekli, és hogy mindenről van konkrét véleménye is. Ekkor jött rá, hogy amíg dolgozott, teljes agykapacitása programozva volt a feladatok által, nappal a munkahelyi, este az otthoni tennivalók feszítő tempójával. Esténként – ha egyáltalán maradt még energiája – olvasott valamennyit, de legtöbbször csak fáradtan bezuhant az ágyba. Az ilyen mértékű leterheltség pedig egyenértékű azzal, hogy az ember elveszti gondolatszabadságát, mert – idő hiányában – egyszerűen nem jut el a saját, önálló gondolataiig. Magyarul, a feladatok egyszerű kis végrehajtó robotjává válik, s az ilyenek közül sokan, a külső társadalmi befolyásoknak is könnyen kezelhető alanyaivá válhattak. A betegápolási tevékenységek jelentős hányada fizikai munka, s Kata ezek mellett úgy tudta használni az agyát, mint korábban soha, s ahogy mondta, sok mindent megtudott saját magáról. Különös tapasztalat volt, az élete ötödik évtizedében ismerkedni saját magával.

Minél hosszabb ideje élt ebben az életrendben és feladatkörben, annál nyilvánvalóbb lett számára, hogy a liberális világhatalom, a nők munkába állításával (egyenjogúságra hivatkozva), már nagyon régen megkezdte a normális társadalmak felszámolását. Ezzel a húzással gyakorlatilag ellehetetlenítették a gyerekek értelmes és gondos nevelését valamint a társadalom legkisebb sejtjének, a családnak a fennmaradását. A családok szétesését ugyanis legtöbbször az agyonhajszolt szülők, további feszültséget tűrni már képtelen állapota idézi elő. Azzal pedig, hogy a gyerekek neveletlenül nőnek fel (Dr. Zacher Gábor 2014-es adata szerint a kétkeresős családokban, átlagosan napi 7 – hét! – perc jut a gyerekekkel való foglalkozásra!), legtöbbet a nagyközösség, a társadalom veszít.

Katát régóta foglalkoztatta ez a kérdés, és egyre inkább kizártnak tartotta azt is, hogy női agy szüleménye volna az egyenjogúságnak a jelenlegi formája, amely a legtermészetesebb női tevékenységeket, a gyermekek világra hozását, fölnevelését és a családok gondozását minősíti az egyetlen olyan munkává, amelyért nem illeti meg jövedelem – következményesen megélhetés – a nőket. Ez egyértelműen arra készteti őket, hogy bármi mást inkább vállaljanak, hiszen a család, főleg a nagycsalád főállású szolgálatának egyenes következménye a szegénység és kiszolgáltatottság.

Élete során végigélte a „legfontosabb a munkavállalás”, a „kmk” (közveszélyes munkakerülés), a „valósítsd meg önmagad”, a „szexuális forradalom”, és a „mert te megérdemled” szlogenek évtizedeit, amelyek mind a természet rendjétől eltérő életvitelt sugalltak a fiataloknak. Egyértelműen ennek a liberális gondolkodásmódnak tulajdonította, hogy a hagyományos értékrend (amelyben a férfi képviselte az erőt, a biztonságot, egész életével erkölcsi példát mutatott, és ellátta a családi élet külső bástyáinak védelmét, a nő pedig biztosította a kis közösség belső rendjét és tisztaságát, a türelmet, a szeretetet, az elfogadást és a gondoskodást) és vele a női minőség, kiszorult a világból, az életükből. Pedig ez a hagyományos értékrend évezredeken át bizonyította életképességét, és egy reális egyenjogúsítással tökéletesíteni lehetett volna, pl. a családgondozástegyenrangúvá téve bármely más munkával.

Már három vagy négy generáció nőtt föl úgy, hogy az említett női minőség hiányzik az életükből ugyanúgy, ahogy az egész világból. Ezek a nemzedékek úgy cseperedtek fel, hogy a születésük utáni 5-6 év nagy részét az édesanyjuktól, nagymamájuktól távol, valamilyen közösségben, bölcsődében vagy óvodában töltötték, mert az anyukák – szükségből, társadalmi elvárásból, vagy önmegvalósítási szándékból – visszamentek dolgozni.

Ezek az intézmények remek gyermekmegőrzők, közülük sok oktatási szempontból is kiváló, de – szerintem – alkalmatlanok arra, hogy a kicsik kívánatos, vagy legalább megfelelő szocializációját elvégezzék. Olyan közösségekben, ahol 20-30, különböző viselkedéshez, életstílushoz szokott gyereket kell egyféle rend, napirend, program betartására késztetni, ott képtelenség a személyiségek finomabb rétegeit megalapozni, kifejleszteni, és begyakoroltatni a tanultak alkalmazását. Elérhető egy felszínes rend betartása, a napi program lebonyolítása, de nem lehetséges a létezési, együttélési szabályok ösztön szintű elsajátíttatása és e szabályok alkalmazásának automatikussá tétele. Csak az édesanyával és a családtagokkal való mindennapos, szeretetteljes testközeli kapcsolat hoz olyan érzékeny helyzeteket, amelyekben van elegendő idő megmagyarázni, érzékletessé tenni, hogy mire milyen helyes választ kell adni, és azt is megértetni a kisgyerekkel, hogy egy közösségben bármilyen problémára emberséges, az egész közösség számára megfelelő megoldásokat kell keresni. Csak a család kis közösségében lehetséges elérni, hogy saját tapasztalatok szerzésén keresztül váljon vérré a kisgyermekben a jó és a rossz egyértelmű megkülönböztetése. Itt tanulható meg a felelősségvállalás, a másikra való tekintettel levés, a kíméletesség, a szeretet és kedvesség, a kölcsönösség, a tisztelet, a hűség, a becsületesség, a kötelesség és elkötelezettség, az árnyaltság, a különbségtétel, az elfogadás vagy elutasítás, az alapvető jóakarat és jóindulat, a szelídség, a megbocsátás, a bajokkal való szembenézés, a megoldás keresése és megtalálása. Az igazságosság és az igazságért való kiállás, a bosszú elkerülése, de a méltó büntetés megkívánása. A segítségre szorulók támogatása, a nagyvonalúság, a gyökerek megismerése, a valahová tartozás kötődése, és az identitás őrzése. Intézményi keretekben, csoportosan jól tovább fejleszthetők ezen képességek, de a hiányzó alapok nem pótolhatók! A felsoroltak olyan elvont fogalmak megértését igénylik, melyek alapos értelmezésére nagyobb csoportokban nincs lehetőség, márpedig ezek ismerete alapfeltétele annak, hogy iskolába menetelkor a már erkölcsi alapokkal bíró gyermekek sikerrel kezdjenek nagyobb közösségekben boldogulni, ill. azokat kialakítani. Ezeket az alapvetéseket kisgyerekeknek igazán jól nem a logika, a tanulmányok, a törvények vagy a paragrafusok előírásaival, hanem a szeretet nyelvén, a családi szokások által lehet megtanítani. Az anya és a kisgyermek által együtt megélt sokféle helyzet kezelése, s lehetőség szerint mindig szeretetteljes módokon történő megoldása neveli  rá a gyermeket a helyes, tiszteletteljes és emberséges magatartásra minden élethelyzetben. Így volna folyamatosan pótolható a női minőség a társadalmakban.

A szülők kötelessége ezzel az alappal felvértezni gyermeküket, mert az oktatási intézmények legkiválóbb pedagógusai is csak ebben az esetben tudják a család kis közössége után az iskolák nagyobb közösségeiben tovább építeni, befejezni a kisgyerek szocializációját, és alkalmassá tenni őt a legnagyobb közösségben, a társadalomban való boldogulásra. 

Ha ez kimarad – mint ahogy 70-80 éve kimarad – akkor válik a társadalom olyanná, mint ma: jelentős hányadban egymással és a világ gondjaival nem törődő, csak a saját érdekre és az anyagi haszonra tekintő, kíméletlen individuumok gyülekezetévé. Elég, ha megnézzük a magyar parlament 2015 utáni, fiatal ellenzéki képviselőinek emberi minőségét. S a világ így éppen olyan életképtelen, amilyen terméketlen az egyneműek házassága. Természetes, harmonikus élet, amely egyaránt szolgálja a családok és a nemzetek továbbélését, csak a férfi és a női minőség egyensúlyában lehetséges. Amely ország csak harcosokat nevel, abban fehér holló lesz a béke. Még állatok között is ritka, amelyik elhagyja a kölykét, lerázza a nevelésével járó gondokat, mielőtt az életképessé vált volna. Erre csak az ember képes, akinek évtizedek óta bombázzák az agyát, a lelkét, de még az ösztönvilágát is annak érdekében, hogy hagyja el ősi hivatását, amelyre teremtetett, hogy butuljon el, és váljon kihasználható, gondolkodásra képtelen rabszolgává! És az emberek nagy része ezt nem veszi észre!

Szegény „hétperces gyerekek” közül kerül ki egyre több kisiklott életű, alkalmazkodni, beilleszkedni, a másik emberrel törődni, együttműködni nem tudó és nem is akaró, sehová sem tartozó fiatal. Otthonról kapott belső tartás hiányában az életükre megoldást nem az értelmes munkában és a jó emberi kapcsolatokban keresnek, hanem italban, drogban és örökös bulizásban. S belőlük lesz a jövő társadalma.

A feminizmus élharcosai úgy állítják be, mintha a gyermekek családban történő nevelése egy beszűkült, primitív világ lenne, holott nincs alkotóbb munka, mint egy csöpp kis életet művelt és emberséges felnőtté nevelni, és hasznosabb sincs, különösen a társadalom számára. Kata meggyőződése volt, hogy a világ és a mindenkori emberi létezés szempontjából a női élet legmagasabb rangú hivatása az életadás, és a megszületett életek támogatása abban, hogy a lehető legkiválóbb minőséggé érjenek. Ennek érdekében azt is kívánatosnak tartotta, hogy ha egy mód van rá, a nők ebben az anyai „munkakörben” is rendelkezzenek felsőfokú végzettséggel, hiszen minél több értékkel bír a szülő, annál többet tud továbbadni. Ha a társadalom ezt a munkát értékén kezeli, valódi erkölcsi és anyagi támogatásban részesíti, s egyben egyértelműen megfogalmazza e tevékenységgel szembeni elvárásait, akkor valószínűleg nem kell demográfiai katasztrófától tartania, és tapasztalni fogja, hogy egy nemzet számára ez a legjobb beruházás. Ha a feminizmus valóban a nők és a társadalom érdekeit képviselné, akkor fentieket a magasabb szintű munkákkal egyenrangúnak tekintené, és azokkal azonos munkaviszonnyal ismerné el az értékét. A család ugyanis hiába becsüli meg az erre vállalkozó asszonyokat, (akiknek ez nagyon jólesik!), abból sajnos nem lehet a villanyszámlát kifizetni, és a társadalom elismeréséből sem jut semmi számukra, pedig a nagyközösség jövendő derékhadának kiváló minőségéért dolgoznak.

Ezek a gondolatok fölvetették Katában azt a kérdést, hogy vajon, a most szülőképes korú nők, hajlandók lennének-e egyáltalán a főállású anyaságot választani – ha az állam ezt lehetővé tenné. Két helyről kapott erre nézve információt. Egyrészt a CSAM? többéves, erre vonatkozó kutatómunkáját összegző „Jövőnk a gyermek” című tanulmánykötetből, amely szerint 2019-ben, a szülőképes nők 25 %-a élt volna ezzel a lehetőséggel, ha létezett volna ilyen.

A másik forrás baráti volt: Kata gyerekkori barátnőjének egyik leánya, diplomát szerzett, férjhez ment és szépen születtek egymás után a gyermekei, összesen hat. Ő egyértelműen a főállású anyaságot választotta a férje teljes támogatásával, és Kata kevés, az övékéhez foghatóan boldog családot látott életében. Ezt a hatgyerekes anyukát kérdezte meg, arról, hogy szerinte a mai fiatalság hajlandó lenne-e a főállású anyaságot választani. Meglepő választ kapott: az asszony szinte összes barátnője szívesen vállalt volna ilyen életutat, de mindenütt a szülők (Kata gondosan emancipált korosztálya!) mondták azt leányaiknak, hogy munkahely nélkül nem szabad élni!

Ennyit arról, milyen következményekkel jár a sok évtizede tartó ideológiai bombázás.

A szüleik ápolásával töltött 16 év alatt, Kata megtapasztalta, hogy minden nehézségével együtt, ez az életforma nyugalmat és harmóniát teremthet az egész család életében, és az idős nemzedék megőrizheti emberi méltóságát a gyengülés, az elesettség éveiben. S ez nem helyettesíthető semmilyen más családszervező erővel.

Hálás volt a sorsnak, hogy amikor édesapja már nagyon betegen, 85. évében kétségbeesetten kérdezte: „kislányom, mi lesz, ha leesek a lábamról”, akkor elmondhatta neki, hogy ugyanaz lesz, mint amikor ő volt magatehetetlen kisbaba, és a szülei mindent megtettek érte. Akkor ők segítettek, most a férje és ő, így van rendjén a világ. Sokat jelentett neki a tudat, hogy férjével együtt békés, nyugalmas életvégi éveket teremtettek a szüleiknek, akik hálával és látható megnyugvással fogadták a gondoskodást.

Az asszony őszinte tisztelettel figyelte az Orbán kormány négy cikluson átívelő temérdek erőfeszítését az ország függetlenségének, történelmi értékeinek megőrzéséért és a családok helyzetének javításáért. Sajnálta azonban, hogy a főállású anyaság választhatóvá, megélhetést és nyugdíjat adó munkaviszonnyá, biztonságos létformává tétele várat magára, pedig az jelentené a valódi egyenjogúságot.

Akármennyire szerette is a szakmáját, Kata visszatekintve úgy érzi, ez a családért végzett munkája értékesebb volt, a korábbinál. Talán azért, mert oktatófilm stúdiót vezetni bárki tud, ha megszerzi a szükséges szakmai felkészültséget, de a szüleikért és a család összes tagjának nyugalmáért, jó közérzetéért, egyben tartásáért csak ő állhatott ki. És mindaz, amit közel két évtizedig végzett közöttük, emlékeztette őt a hajdani parasztemberek életet szolgáló munkálkodására. Úgy érezte, ő is ismeri, elfogadja és tiszteli a természet rendjét.

Annak ellenére így gondolja, hogy amikor betege halálával 2003-ban megszűnt az ápolási díja, a nyugdíjkor eléréséig munkaközvetítő irodán keresztül sem kapott sehol állást (mert hol túlképzett volt, hol túlkoros), sem munkanélküli segélyt, egészségügyi ellátás sem járt neki – szóval, az állam totálisan cserbenhagyta.

Szerencsére a férje nem.

Mindezekkel együtt azt mondja, ha újra kezdhetné, ugyanígy tenne.

Az Irodalmi Rádió Szerkesztőinek megtisztelő meghívására, ebben az évben is részt vettem az Ünnepi Könyvhéten, a Mesél a tél dvd-t dedikáltam jún. 9-én.

Özönvízszerű esőben mentünk, de mire a Vigadó térre értünk, elállt az eső, kisütött a nap így jó időben dedikálhattam, ám az utolsó percekben ismét szakadni kezdett az eső. A viharos idő miatt többen jelezték, hogy elakadtak, nem tudtak eljönni, de végül, az IR összesítése szerint, elég sikeres lett a Mesél a tél. Néhány fotó őrzi ennek az alkalomnak az emlékét.

Fotó: Ürömi református templom

Egy évforduló emlékére

Nehéz nyolc év után voltunk 1998-ban, hátunk mögött a rendszerváltás eufórikus, a magyarságtudat élményével és a szabadság illatával átitatott gyönyörűséges hónapjaival, melyeket hamarosan újra követtek az aggodalom évei. Az első szabadon választott kormány előtt tengernyi hazai és nemzetközi feladat állt, amelyek közül a legnagyobbakat (pl. a teljes politikai és gazdasági rendszerváltás jogi alapjainak megteremtését és az „ideiglenesen” évtizedek óta országunkban állomásozó szovjet csapatok kivonását) nem remélt sikerrel oldotta meg. Azonban a belső ellenzékkel kötött kényszerű koalíció, és a lakosság által irreálisan gyorsan remélt jólét elmaradása, nem adott több időt a jobboldali kormánynak. 94-ben a türelmetlen, a munkanélküliséget, a munkahelyek elvesztését és a létbizonytalanságot hozó kezdeti kapitalizmussal elégedetlen többség újra a szocialistákra szavazott.

Ez a kormányzati ciklus, a forint többszöri leértékelését, a Bokros csomag téves megszorító intézkedéseit (mert a semmiből nem lehet spórolni), a felsőoktatás és egyes orvosi műveletek (fogászat) fizetőssé tételét és 28%-os inflációt hozott. Általános rossz hangulat uralkodott, egymást érték a korrupciós botrányok. Alvilági leszámolások kezdődtek, 96-ban 10 belvárosi utcai robbantás történt, megölték Fenyő János média mogult, híre-hamva sem volt már a közbiztonságnak, s mindezt megkoronázta a Tocsik botrány, amelyben számos kormánytisztviselő is alaposan érintett volt. 

A Horn kormány külföldi kézre játszotta a nagy energiaszolgáltatókat még évi 8%  hasznot is garantált nekik, előidézve ezzel az energiaárak folyamatos emelését. Folytatódott a felelőtlen privatizálás, ekkor kótyavetyélték el az élelmiszeripari ágazat termelő egységeit, abszolút kilátástalan helyzetet teremtve az országban.

            Így érkezett el a következő választási kampány ideje, 1998. januárja, amikor ellátogatott kis falunkba a Fidesz akkori miniszterelnök jelöltje, Orbán Viktor. Az ő és pártja tevékenységét, már a liberálisokról való leválásuktól kezdve, rokonszenvvel figyeltem.

Azon az estén törékeny feleségével – akiről már akkor is az értelem és az emberség szépsége sugárzott – kézen fogva érkezett, s ahogy beléptek a havas-fagyos januárból a templomba, mintha a tavasz vigasztaló derűjét hozták volna. A többit idézem a „Mint préselt virágok” című könyvem „Eszmények és remények” fejezetéből:

„…Eszembe jut az is, hogy 1998 januárjának egy havas vasárnap estéjén kis falum templomában ültem néhányad magammal, lehettünk tán hatvanan, hetvenen. A református lelkész invitálta a falubélieket havonta egyszer egy beszélgetésre, közös gondolkodásra, melyre a politikai élet akkori szereplői közül hívott előadó vendégeket……

…Ezen az említett vasárnapi estén még a barátaimat, sőt, felnőtt gyermekemet és barátait is hívtam, hogy jöjjenek el e rendhagyó templomi találkozásra, mert éppen választás előtt állt az ország.

Nem felejtem el, ahogy a lelkész úr néhány kedves, köszöntő és bemutató mondata után, az aznapi meghívott beszélni kezdett. Nem szándékom elismételni akkori szavait, csak azt a szubjektív érzést szeretném elmondani, amit átéltem ott. Néztem a tiszta arcú, értelmes tekintetű fiatalembert, aki a múltunkról és a jövőnkről mondta el gondolatait.

A szavaiban hit volt, meggyőző erő és egyfajta szépség, mely ismerős volt, régóta hiányoltam már, és csak hosszú percek után sikerült fölidéznem hol és kitől hallottam hasonlót. Úgy láttam, hogy teljes felelősségtudattal, elhivatottsággal töpreng hazánk jövőjének lehetőségein, melyek egyben saját életének lehetőségei is – hiszen még annyira fiatal. Érezhető volt, hogy százszor, ezerszer végiggondolt dolgokról beszél, s hogy az ország sorsának bármely kérdéséről essék is szó, nem kerülte el semmi a figyelmét.

Akart, készült, fáradt és dolgozott e mérhetetlen ismerethalmaz megszerzéséért, nem ködösített, nem igyekezett mindenről kimutatni, hogy könnyen megoldható probléma, amit ők majd – ha hatalomra kerülnek – egykettőre megoldanak. Nem vesztegette az időnket (a sajátját és a miénket) arra, hogy az ország akkori irányítóit csepülje, rágalmazza, a hibáikat részletezze, fölnagyítsa, és sarat dobáljon rájuk. A lényeggel foglalkozott: azzal, amit hite és tudása szerint tenni kell vagy lehet, hogy a jelenleginél jobb helyzetbe kerülhessen ez a kis ország, ami a hazánk.

Tudta, mit jelent az a szó, hogy haza. És azt is tudta, hogy e pillanatban a haza félelmetes érdekek között hányódó kis lélekvesztő, amelynek kormányzásához nem elég tudás, erő és akarat, hanem szükséges minden szolgálat két alapköve is: alázat és emelkedettség.

Mire megértettem, hogy aki itt beszél, mindezt végiggondolta, addigra azt is tudtam már, mi volt beszédének az a szépsége, amire oly régóta vágytam. Az, hogy az állami vezetők nagy részétől évtizedeken át megszokott vállveregetően atyáskodó, pongyola, magyartalan, parlagi, bratyizó, nyegle stílus helyett, végre értelmesen megfogalmazott mondatokban, értelmesnek tartott emberekhez szóltak. A mondatoknak az eleje, vége, és az érthetőséghez szükséges valamennyi kelléke a helyén volt. Boldoggá tett, hogy egy egészen fiatalember, ily nehéz terhekről és problémákról, amelyek mindannyiunkat egyaránt érintenek, hibátlan, szép magyar nyelven beszélt, boldoggá tett, hiszen “nyelvében él a nemzet”!

… az eszmélő polgárok akaratának eredményeként, már… …az a fiatalember Magyarország miniszterelnöke, aki a havas januári estén a falusi templom csendjében egy nehéz munkával teli, hosszú út után ugyan, de reálisan megszerezhető, szebb jövőt álmodott nekünk.

Ma, szép magyar beszédét sokan éppúgy nem értik, mint Antall Józsefét, s már róla is kimondták, hogy önkényes, nagyképű és gőgös…. Félek, nem él már eléggé sem lelkében, sem nyelvében e nemzet.

…Nehéz visszatartani a könnyeimet, mert olyan reménytelennek látszik, hogy egyszer végre majd mindnyájan fölismerjük a helyes utat, és egyetértésben járunk azon. Nem gáncsoskodunk, nem mocskolódunk, a hatalomvágy nem tép minket örökké szerteszét, hanem tesszük mindannyian egy közösen elhatározott célért, tudásunk szerint a legjobbakat.”

***

Az ürömi református templomban lezajlott találkozás egy apró mozzanata volt a Fidesz első sikeres kampányának, amelynek eredményeként kormányra került. Eltelt azóta huszonnégy esztendő, de a fenti esemény igazságával, kiemelkedő szellemi színvonalával, tiszta értékrendjével és fölemelő céljaival máig emlékezetes.

Most itt állunk egy újabb választás előtt, az egykorihoz képest kétségbeejtően megromlott,  szinte abnormálissá vált világban. Kormányunk ismét a fékevesztett hazai és nemzetközi kapzsiság karmai között harcol függetlenségünk megőrzésért. Kis hazánk az örök szellemi, nemzeti, természeti értékeket és törvényeket megsemmisíteni próbáló globalisták erőszakos kísérleteitől háborgó tengeren küzdő kis mentőhajó, amelynek most kellene a normális emberi lét és a keresztény értékek megmentésének Noé bárkájává válnia.

Nádasi Katalin

2022. január