2024 januárjában a Holnap Magazin
kiadásában megjelent Bihari Enikő: Összetartozunk című könyve, amelyben kortárs
írók, költők, képzőművészek bemutatására vállalkozott.
(Részlet az Előszóból).
„Ebben a könyvemben szeretném bemutatni az utóbbi időszak
legígéretesebb költőit, íróit, festőművészeit, alkalmat adva egy beszélgetésre,
és szeretném felfedni és megmutatni ezáltal a bennük rejlő tehetséget.”
Megtisztelő számomra, hogy velem is készített egy interjút, amely megjelent a kötetben – köszönet érte Bihari Enikőnek.
2024. január 24-én délután, a Petőfi Irodalmi Múzeum Lotz-termében tartottuk Válaszúton című könyvem első bemutatóját. Nagy izgalommal készültem erre az eseményre, és nagyon megszépítette az estét, hogy Rita lányom és párja Komlósi Ferenc is közreműködött a program lebonyolításában.
Zsoldos Árpád és Adrienn, a kiadó Irodalmi Rádió szerkesztői vezették a bemutatót, amely röviden a következőket tartalmazta:
Először a korábbi műveimről váltottunk néhány szót, majd a címadó, Válaszúton c. kétrészes írás létrejöttének okát és megírásának célját ismertettem. Azt hiszem, életem legfontosabb üzenetét írtam le ebben az esszében, melynek befejező, már összegző részét olvastam fel. Ezt követte Feri előadásában és gitárjátékával Demjén Ferenc-Menyhárt János Mint egy álom c. dala, amely szép kiegészítője a témának.
Zsoldos Adrienn előadásában Csillag-strázsán c. novellámmal folytatódott a bemutatkozás. Ezt követte Nádasi Rita felolvasásában a Kincsesláda c. elbeszélés és részletek a Nemes küzdelem c. történetből.
Ezután Árpád olvasta fel a Lesz-e még… című elbeszélésemet.
Árpád kérdésére ekkor elmondtam, hogy a címadó novella, már ismertetett célján túl, legfőbb szándékom az volt ezzel a könyvvel, hogy korunk jelenlegi feszültségekkel, riasztó eseményekkel és ideológiákkal teli éveiben minél több megnyugtató, gyönyörködtető vagy felemelő igaz történettel szerezzek kellemes perceket a kedves olvasóknak.
Végül felolvastam a Régi telek meséi című elbeszélésemet és befejezésül Feri adta elő Wass Albert Sillye Jenő: Látható az Isten c. dalát – nagy sikerrel!
Közzéteszek néhány fotót a közönségről, rólunk és a programot követő dedikálásról. A közönségtől ott helyben nagyon sok kedves és szép visszajelzést kaptam, amelyért hálás voltam, nagy-nagy öröm volt számomra.
2023. december 6-án megérkezett a nyomdából Válaszúton c. novellás kötetem.
Megosztom itt a könyv Előszavát, amely jól ismerteti a tartalmat is.
Előszó
Ebben a kötetben az első, „Emberek, sorsok, fények és árnyak” című fejezet elbeszélései sorsokról szólnak. Több történetben a főszereplőknek egész életüket meghatározó, rendhagyó döntéseket kellett hozniuk, mert váratlan helyzet elé állította őket az élet. A döntés mindig nehéz, igen nagy felelősséggel jár és általában a megszokottól eltérő életutat eredményez. Az ilyen szabálytalan életpálya a rajta járónak sok mindent megmutat az élet „másik oldalából”. A címadó, kétrészes történet, a „Válaszúton” is erről szól, amelyben talán életem legfontosabb üzenetét szeretném a kedves olvasók figyelmébe ajánlani. A mondanivaló súlya kívánta, hogy a kötetben ezt az egyetlen írást esszé műfajban fogalmazzam meg. Ahogy a fejezetcím jelzi, az élet útján járva sok apró vidámsággal és bosszúsággal, fényekkel és árnyakkal is találkozunk, ezekből nyújtok át egy csokorra valót.
A második, „Öt évtizeden át hű társaink” c. fejezet fél évszázados kutyatartói kalandjainkról szól, az ezernyi váratlan, vicces vagy a gazdára frászt hozó helyzetről, és arról a bensőséges, szeretettel teli, semmi máshoz nem hasonlítható kapcsolatról, ami egy kutya és gazdája között szövődik az együtt töltött évek során.
A harmadik, „Természet, az örök menedék” c. fejezetben a teremtett világ különösen varázslatos részéről, az erdők-mezők, hegyek-völgyek érintetlen szépségéről mesélek és az aggodalomról az életükbe való kíméletlen beavatkozások miatt. Számomra a legtöbb örömet, feltöltődést és a bajokra vigasztalást mindig ez a végtelen erejű, lenyűgöző világ jelentette, s az ebből fakadó élményeimet szeretném megosztani a kedves olvasókkal. Szeretettel kívánom, hogy mindenki kapjon ettől a könyvtől elgondolkodtató, megható vagy mulattató perceket!
Megjelent a Lesz-e még… és a Lehozná még a csillagokat is… című elbeszélésem, az Algyői Könyvtár által kiadott antológiában.
Lehozná
még a csillagokat is….
Íródott
2021 júliusában
Olyan nyomasztó, évről-évre súlyosbodó
folyamatok zajlanak a világban, amelyek – úgy tűnik – a technika és az
informatika „fejlődésével” egyre jobban
veszélyeztetik a normális emberi kapcsolatok fennmaradását, a szépséget és
örömet adó, emberhez méltó létezést. Az első megdöbbenést egy 2018 őszén a
Kossuth Rádióban elhangzott rádióműsor váltotta ki belőlem, amelyben
informatikusok beszélgettek a betegápoló robotokról. Elszorult szívvel hallgattam a fényes jövő
ecsetelését, amelyben családtagok helyett, robotok ápolják majd az idős, beteg
felmenőket. De az volt, ami végképp kétségbe ejtett, hogy amikor a műsorvezető
aggódva érdeklődött, nem nőnek-e majd fejünkre a robotok, a két szakember
vidáman mondta, hogy már közeledünk ehhez az állapothoz, és valószínűleg a
mesterséges intelligencia fejlesztését is hamarosan átveszik az embertől a
robotok! A rádiós döbbenten kérdezte, hogy és akkor hogyan tovább? A mérnökök
nevetve mondták: Semmi baj, nem kell félni tőlük, ezek annyira jóindulatú
gépek, hogy olyanok leszünk nekik, mint nekünk most a kutyánk!!!
Számomra körülbelül ez a világvége!
Azóta nagyon sok emberrel beszélgettem
erről a kérdésről, és arról is, hogy nekünk, hétköznapi embereknek kellene tiltakozni
ez ellen, megakadályozni az emberi lényeg, a lélek kiűzését a létünkből. Az
idősebb korosztály hozzám hasonlóan megrendült ettől a helyzettől, de a
fiatalok többsége úgy vélte, hogy nincs itt probléma, különben is, az öregek –
mióta világ a világ – mindig az értékek elvesztéséről sopánkodtak, aztán mégis
itt vagyunk.
Később, az élet más területein is
tapasztalhattuk, hogy ez az állítólag korszerű, internetre és online
ügyintézésre épülő világ, mennyire megnehezítette a dolgunkat és megsokszorozta
feladataink számát. Régen, havonta becsöngetett a Díjbeszedő vagy az áram- és a
gázszolgáltató embere leolvasni az mérőállást, és egyúttal befizethettük nála a
szolgáltatás díját, vagy összegyűjtve az összes rezsi csekket, egyszerre feladtuk
a postán. Ma ránk terhelik nem csak a leolvasást, a diktálást, a különböző
időpontokban kötelező fizetést és a bizonyító erejű nyilvántartását mindennek,
hanem az ehhez szükséges (lehetőleg okos) telefont, számítógépet, internet
előfizetést és digitális írástudást is nekünk kell biztosítani. Az erre fordított idő, sokszorosa a
hagyományos megoldásnak, s még az sem vigasztal, hogy nagyvonalúan megspóroljuk
a szolgáltatóknak a leolvasók és a díjbeszedők
munkabérét! Számtalan példát sorolhatnék még de csak azt említem, hogy
nagyobb áruházakban már pénztárost sem tartanak, magunk bajlódhatunk a
pénztárgéppel, de fizetést, azt mi nem kapunk!
Számos területen észlelhető, hogy
erősödik egy olyan hatalom, amely hálózata segítségével mindenáron át akarja
venni az irányítást a világ valamennyi országa és lakosa felett. S ehhez legnagyobb segítsége,
vagy inkább úgy mondom, legdurvább, kíméletlen eszköze az informatika, az
állítólag szabad közösségi felületek és a tömegmédia jelentős hányada, melyek, hogy,
hogy nem, egy világkormányzásra törekvő szűk pénzügyi kör kezében
koncentrálódnak. Segítségükkel a maga számára elérhetővé és ellenőrizhetővé
tesz minden egyes embert, intézményt, szervezetet, bankot és kormányt. S a
működtetők legjellemzőbb vonása minden téren a gátlástalanság.
Egyre szaporodik az ilyen példák,
események száma, és muszáj szembesülni a kérdéssel, hogy mivé lesz az emberi
lét, ha lassan mindent ilyen távolról, gépi úton intézünk, a segítségeink pedig
egyre többször robotok. Elkeseredetten hallgattam mindössze négy nappal
ezelőtt, hogy már a betegápoló robotok kedves arckifejezésének kimunkálásán
fáradoznak, mikor a puszta tény is felháborító, hogy meggyötört, beteg emberek
ápolását gépekre akarják bízni!
Természetesen belátom, milyen hatalmas
segítség sok, embertelenül nehéz fizikai munka kiváltásában a robotika által
nyújtott technikai segítség. Megkönnyít és felgyorsít rengeteg nehéz, vagy
veszélyes műveletet, segítségével számos területen csodákat tud tenni az
orvostudomány és nagyszerű az általuk elérhető fejlődés mind technikai, mind
szervezési tekintetben. De, hogy lélek nélküli fizikai eszközökre bízzuk az
élet szellemi irányítását (a mesterséges intelligencia fejlesztését!), az –
szerintem – csak egy dologhoz vezethet. Ahhoz, hogy belátható időn belül, az
ember válik ennek a lélektelen, a célszerűségen túllátni alighanem képtelen
mesterséges intelligenciának az eleven robotjává, de mondhatnám úgy is:
rabszolgájává.
Az az
embertelenül (de nem véletlenül!) felgyorsított élettempó, amelybe a hasznot
zsebre vágók kényszerítik az emberiséget, már ma is alig hagy időt az önálló
gondolkodásra, sőt, ami igazán kártékony, elhiteti a kényelmesekkel és a
tunyákkal, hogy gondolkodni amúgy is felesleges, elég, ha végrehajtják, amit
diktálnak nekik.
A
2020-as USA-beli választás pedig megmutatta a legszörnyűbbet, azt, hogy
egyetlen technikai művelettel, ki lehet tiltani valamennyi szabadnak mondott
közösségi felületről a világ harmadik legnagyobb országának elnökét, és
büntetlenül meg lehet semmisíteni, el lehet tüntetni sok millió támogatójával
együtt!
Ha a fizikai munkától a szellemi
tevékenységekig mindent átvesz tőlünk a mesterséges intelligencia, akkor –
szerintem – az emberi élet fölöslegessé, értelmetlenné, motiváció nélkülivé
válik, mert nem az ő alkotó munkája teremti meg az értelmes világot. Mivel
tölti majd akkor az életét egy ember? Talán egy mindenkinek alanyi jogon járó
alapjövedelemmel teszi a semmit, eszik, iszik, rágcsál, hízik, a tömegmédia
egyre idiótább műsorait bámulja és wellness-el?
Aztán tegnap előtt, a Youtube-on
belebotlottam az „Utópia – ébresztőfilm” c. negyedórás videóba, amely
dermesztően mutat be minden borzadályt, amit a világszerte, naponta történő
negatív változások miatt, az emberi élet méltóságának elvesztéséről
vizionáltam. A filmben 15 év távollét után hazatér egy férfi, aki egy
tökéletesen kiüresedett, elembertelenedett, robotszerű társadalmat talál. Az a
„láthatatlan hatalom”, mely egyre több ponton avatkozik az életünkbe,
megszervezte, hogy a lakások minden szobájában kötelezően elhelyezett kamerán,
egy karkötőn és a mobiltelefonon keresztül az emberek minden lépését
ellenőrizni, és azonnal büntetni tudja. Sőt, 10% jutalmat kap mindenki, aki
embertársát lefotózza és feljelenti, ha valami szabálytalanságot követ el, pl.
véletlenül elveszített kendőjével „szennyezi a környezetet”! Ebben a filmben
már tökéletesen kiszolgáltatott robottá lett maga az ember. A film szívszorítóan zseniális.
Tegnap este pedig, többéves
külszolgálatból visszatérve, 1300 km-es autózás után hazaérkezett egy kedves
családtagom. Az Európa nyugati felében éppen több országban tomboló ciklonok és
pusztító árvizek által érintett területről jött, ahol már kétszázhoz közelített
a természeti katasztrófa halottainak száma, és ezer fölött járt az eltűnteké.
Nagyon aggódtunk, emiatt egész útján telefonon tartottuk a kapcsolatot. Indulni
csak este 7h-kor tudott, ezért párszáz kilométer megtétele után, este 11 h-kor
egy általa addig nem ismert német hotelben szállt meg, majd másnap reggel
folytatta útját. Boldogok voltunk, amikor késő este nagyon fáradtan
megérkezett, beértük pár öleléssel, és csak másnap beszéltük meg az út
részleteit.
Megdöbbentem, amikor ez a fiatal,
alapvetően jóindulatú és derűs lélek, felháborodva, és undorodva a világ ilyen változásaitól
mesélt a kísértetszállóról, ahol az éjszakát töltötte. Amikor az éjszakai
vezetéstől kimerülten megérkezett, egyetlen ember sem fogadta vagy segítette,
elektronikusan kellett bejelentkeznie, mindenféle, gépen kapott kódokkal tudott
először belépni a szállodába, aztán e-mailben megkapta a szobaszámot. Úgy
szállt be a liftbe, hogy egy teremtett lélekkel sem találkozott, sms-ben kapott
kódra nyílt ki a szobája ajtaja is, és azt sem tudta, lakik-e még valaki rajta
kívül a szállodában! Félelmetes érzés volt belegondolni, mi történik, ha valami
problémája támad, vagy ne adj’ Isten megtámadja valaki!
Hasonlóan keserű élményekben volt része
további útja során is. Ahol az út menti tábla kávézót jelzett, csak
kávéautomaták voltak, az étkezőhelyeken szintén csak automaták „árulták” a
szendvicseket. Az ilyen hosszú,
fárasztó, egyedül megtett utazás során, önkéntelenül is vágyik rá az ember,
hogy ha megáll egy kis pihenőre egy kávézónál vagy étteremnél, akkor emberek köszöntsék,
ahová belép, mosolyogjanak rá, kérdezzék kedvesen arról, mit szeretne
fogyasztani, szolgálják fel gusztusosan a kért ennivalót, kívánjanak hozzá jó
étvágyat, majd további jó utat hazáig a kedves vendégnek! Mindezek helyett
maradt a rideg magány az automatákkal.
Borzongva mesélte, ennek az egyetlen
útnak a történetét, ami teljesen új volt számára, mert az évek alatt többnyire
repülővel utazott haza, s bár az is „fapados” volt, nem volt ennyire feltűnő a
teljesen kihűlt, ember nélküli, didergető világ, amire – befejezvén beszámolóját – kétségbeesetten mondta: hát,
ez nekem nem kell, én nem akarok ilyen világban élni!
Szomorú, de mire tele lesz az életünk
mindenféle, felettébb ügyes és már kedves arccal is bíró robotokkal, az
emberséges, normális, barátságos létre vágyó többség alighanem úgy érzi majd,
hogy lehozná még a csillagokat is az égről, egy eleven, lélekkel bíró emberért!
Újabb öröm ért, mert a fenti novellapályázatra küldött Hazatérés című novellám 3. helyezett lett és megjelent a Cirkusz a moziban című antológiában!
Nádasi Katalin: Hazatérés
Lulu jómódú családba született az
ötvenes évek elején. Édesapja tanult ember volt, ami abban az időben nem volt
feltétlenül előnyös, s talán ezért is választotta a hangszerkészítő szakmát.
Vonzódott a zeneművészet minden ágához, gyönyörűségét lelte a hangok elbűvölő
világában, és úgy gondolta, ebben a végül is kétkezi szakmában kevesebb
akadályoztatással szembesül majd, mintha értelmiségi pályát választana. Több
hangszer készítését tanulmányozta, s végül a hegedű- és gitárkészítés mellett
kötelezte el magát. Lelkesedéssel tanulta ki a mesterség minden csínját-bínját
és egy évtized alatt nemzetközi hírűvé váltak alkotásai. Mivel eleve
zenerajongó volt, maga is mosolygott azon, milyen felemelő élményt jelentett
egy saját készítésű hegedűn eljátszani a számára kedves klasszikusokat, de
különleges tapasztalás volt önmagában a tény is, hogy a világ minden tájáról
érkeztek hangszereiért, igényes zeneművészek. Eljutott tehát abba a kivételes
állapotba, hogy elégedett, sőt boldog volt a szorgalmával, tudásával és
kézügyességével alkotott mesterművek eszmei és anyagi értékével, amely
elismerést, és emberhez méltó életszínvonalat hozott egész családjának.
Pályafutása során végig mellette állt felesége, aki a kezdeti nehézségek idején
mindenben támogatta, később pedig osztozott örömében, szakmai sikereiben. Nagyon szerette az asszonyt és nagyra
becsülte ezt a biztos hátországot. Amikor húsz év után egyértelművé vált az
általa készített, vagy javított hangszerek nemzetközi elismertsége és keresettsége,
egy csodálatos ötvösmunkával kidolgozott, súlyos arany karkötővel köszönte meg
nejének a sokéves, kitartó támogatást.
Két testvérével együtt, ilyen
szerencsés körülmények között nevelkedett Lulu. Szüleiktől mindent megkaptak
ahhoz, hogy becsületes, intelligens felnőtté nevelkedjenek. Bátyjaival
ellentétben azonban Luluból hiányzott a szorgalom, a boldogulásért való tenni
akarás. Lehetséges, hogy a két fiú mellett kissé elkényeztették, s bár nem volt
buta, de mindenben a könnyebb megoldást kereső alkat volt. Csinos külsejével, kamaszkorától kezdve könnyen
teremtett felelőtlen kapcsolatokat.
Senki sem értette, kitől örökölte
mulatozásra hajlamos, léha természetét. Szülei kétségbeesetten igyekeztek
különböző tanulmányi lehetőségekkel, ösztöndíjakkal, nyelvtanulással jó irányba
terelni, de Lulu hamar feladott, félbehagyott minden ilyen próbálkozást. Még
húsz éves sem volt, amikor a család tiltakozása ellenére összeállt egy hozzá
hasonlóan könnyelmű fiatalemberrel, és elköltözött otthonról. Mindkét testvére
már egyetemre járt, keményen dolgozott a jövője építésén, de a szülők örömét
megkeserítette mélységes bánkódásuk a veszélyes útra lépett leányuk miatt.
Hamar véget ért ez hebehurgyán teremtett
kapcsolat, és a gyermeküket szerető felmenők megbocsátottak, s visszafogadták
őt, remélve, hogy levonja a megfelelő következtetéseket ebből az esetből. Lulu
azonban a következő években egyre gátlástalanabbul kezdett első látásra is
egyértelműen reménytelen viszonyokba, amelyek már alkoholizálással és egyre
züllöttebb társasággal jártak együtt. Végül, kétségbeesett szülei levették róla
a kezüket, mert értékrendjükbe, életvitelükbe már semmilyen módon nem lehetett
beilleszteni Lulu magatartását és társaságát. Ő nem is próbálta helyreállítani
családjával a kapcsolatot, hanem néhány évvel később, a hetvenes évek vége
felé, éppen ügyeletes élettársával, Amerikába költözött. A szülőknek
szemrehányóan hozta tudomására, hogy miattuk megy világgá, mintha ők tehettek
volna arról, hogy Lulunak itthon már nem volt maradása sehol.
A család jó ideig semmit nem tudott a
leányról. A hangszerkészítésből adódó számos amerikai ismerősüket kérték meg,
hogy próbálják megkeresni Lulut, és ha valamit megtudnának róla, értesítsék
őket. Idő közben a fiúk felnőttek, diplomákat szereztek, értelmiségi pályákon
jó állásban dolgoztak, családot alapítottak és már egy unokával is
megajándékozták a nagyszülőket. Azonban az elbitangolt, lejtőre került leány
okozta fájdalmat, semmi nem tudta kitörölni a szülők lelkéből.
Szinte megváltásnak tűnt, amikor egy magyar
származású amerikai hegedűművész, aki a Lulu édesapjától vásárolt remek
hangszerével vált világhírűvé, levelet írt a szülőknek, hogy megtalálta
lányukat. Pozitívum, sajnos, csak ennyi volt a levélben, mert az idő közben
alkoholistává vált Lulu akkor már a lecsúszottak hányatott életét élte, igen
mély szinten. A szülők kérésére, ez a művész próbálta figyelemmel kísérni a
sorsát és szükség esetén anyagilag is megsegíteni. Éveken át igyekezett a
leányt támogatni, de Lulu már teljesen szétesett állapotban, mindenkitől
elhagyottan, senkire sem hallgatva, akarat nélküli állapotban sodródott. Végül,
a lány édesanyjának kérésére, ez a művész vette rá Lulut, hogy utazzon vissza
Magyarországra.
S a szülők ismét befogadták,
támogatták, orvoshoz, pszichológushoz, elvonó kúrára küldték, időszakos
javulásokat elérve nála. Az idő azonban múlt, s először a lány édesapja, néhány
év múlva édesanyja is elhunyt. Testvérei igyekeztek könnyíteni a sorsán, de
óriási teher volt mindenkinek a munkája, családja, gyereke mellett ez a labilis
lelkiállapotú, már-már pszichiátriai esetnek mondható asszony. Rengeteg családi
problémát okozva, így élt még hazatérése után tizenöt esztendőt, és a 90-es
évek közepén meghalt. Két fiú testvére közül egyikük 9, másikuk 14 évvel élte
túl a húgát.
Lulu szomorú története itt véget is
érne, ha 2023 tavaszán, egyik testvérének a fia, Zoltán, nem kapott volna egy
váratlan telefonhívást. Ismeretlen magyar ember beszélt a telefonba, elmondta,
hogy Amerikában él, most csak pár napra jött Magyarországra, és szeretne
valamit átadni a férfinak. Zoli el nem tudta képzelni mit akarhat tőle egy
amerikai magyar, de annyira kulturált volt a telefonáló, hogy megbántásnak érezte
volna, ha elutasítja. Körülbelül vele egyidős, hetven körüli, megnyerő külsejű
férfi érkezett a megbeszélt időben. Elnézést kért, hogy sietnie kell, csak
szeretné átadni édesapja, a világhírű amerikai hegedűművész (akire egykor Lulut
bízták a szülei) küldeményét Zoltánnak, ő nem is tudja, mi van a kis csomagban.
Éppen csak elfogadott egy kávét, majd rögtön búcsút vett a házigazdától.
A 15×10 cm-es, selyem borítású, elegáns
kis dobozban egy levelet talált, amelyben a hegedűművész azt írta, úgy érzi,
hogy a csomag tartalma, mint Lulu szüleinek egyetlen élő leszármazottját, Zolit
illeti, fogadja hát el jó szívvel és örül, hogy sikerült őt megtalálnia. A
dobozban Lulu édesanyjának gyönyörű ötvösmunkával díszített, súlyos arany
karkötője volt, amelyet hálából küldött a leánya megmentésében közreműködni
próbáló amerikai-magyar művésznek.
Ez az írásom megjelent az Irodalmi Rádió “A tél ölelésében” című ünnepi antológiájában.
Nádasi
Katalin: Karácsonyi csönd
Szeretett
gyerekkori csendem a karácsony délután, “Jézuska előtti” csendje. Ez
nem is csend, ez csönd. Az Ö-nek ezzel az ünnepélyes, tágas gömbölyűségével.
Igen kicsi lakásban laktunk ezért a program mindig egyforma volt: mialatt
anyukám a csöpp lakásba illő pici karácsonyfát földíszítette, és elhelyezte
alatta az ajándékokat, apukám azalatt sétálni vitt. Azt hiszem, gyerekkorban
kivétel nélkül minden karácsony fehér. Apukám, aki jókedvű volt, csillogó szemű
és erős, kézen fogott, és elindultunk a környező utcákon lesni, hátha meglátjuk
az érkező Jézuskát.
Gyorsan
esteledett, a harapós hidegben jó volt apám meleg tenyerébe bújtatni a kezem, s
lassan lépegettünk a méteres hófalak között. Az én emlékeimben a főváros
házmesterei karácsonykor mindig szépen eltakarították, s az út mentén, még
nálam is magasabb kupacokba hányták a havat. Ilyenkor a járda, még ha jégtől
csillogó is, de tiszta volt, mintha a várakozástól megfényesedett volna. Bár az
emlékeimben havasak az utcák, olyanra nem emlékszem, hogy szakadt volna a hó.
Csak arra, hogy az utcák fehérek és tiszták, és hogy nagytakarítás lehetett az
égben is, mert a sötétkék bársonyon úgy tündököltek a csillagok, hogy tudni
lehetett: azon a rendkívüli estén, valamennyiükbe új lélek költözött. Eleinte
élénken beszélgettünk, egyre vártam, hogy meglátom Jézuskát, akit egyszerű,
barátságos, embernek képzeltem el, hiszen a Mikulás is ilyen volt, aki mindig
eljött hozzánk. Tudtam, hogy szereti a gyerekeket, repülni tud, és biztosan
fehér gyolcsingben, fekete posztó ruhája fölött kis báránybőr ködmönben és
kucsmában, kezében karácsonyfával és ajándékokkal suhan a környéken mindenfelé.
Úgy tudtam, hogy jó és igazságos, de nagyon szigorú és kicsit szorongtam is,
mert bár igyekeztem, hogy szófogadó legyek, ki tudja nem követtem-e el
olyasmit, ami miatt egyszer majd mégsem jön el hozzám…
Jézuskát ugyan soha nem sikerült meglátnunk, s
ahogy esti ruhába öltözött a délután, apámmal is egyre fogyott közöttünk a szó,
a csönd mégis egyre szebb lett. A házak némelyikében föltűnt egy-egy ablak,
amelyről látható volt, hogy oda a Jézuska már megérkezett! Odabent gyertyák
fénye vonta melegségbe a szobát, szaloncukrok papírja és arany dió csillant, s
mintha még az utca is fenyőillattal telt volna meg. Minden újabb karácsonyos
ablak olyan volt, mintha egy-egy kis csillag hullott volna a szívemre, egyre
nagyobbra nőtt tőle a varázslat, egyre inkább hatalmába kerített a
várakozással, jó titkokkal teli Csönd.
Egészen
elnémultunk már, mire hazaérve befordultunk a kapun. Szótlanul vettük a lépcsőfordulókat
a második emeletig, még a csengetés, az ajtónyitás, a lakásban a rántott hús
aranyszínben terjengő illata sem tudott kizökkenteni ebből az ünnepi Csöndből.
Levettük a kabátot és a cipőt, s éppen mire elkészültünk csengettyű szólalt
meg, az ajtó katedrálüvegén át láttam Jézuska előrehajló alakját, amint sorra
gyújtogatja a viaszgyertyák sárgafényű lángjait. Anyám jött elénk a szobából,
örömmel mutatva, hogy mégis, mégis, itt járt…
Csillagszórók
gyémántjai szálldostak szerteszét, örömükben opál könnyeket hullattak a gyertyák,
s a lecsordult cseppek, selymes jégcsapokká tömörültek az ágvégi tűleveleken.
Soha, sehol gyertyának oly szép meleg fénye, oly lágy viasza nem volt, s eleven
fenyőlélegzet illatával telt meg a kis szoba. Álltam a szüleim ölelésében
középen, szememben kigyúltak a szépséges karácsonyfa gyertyáinak testvérei, s a
szívemben teljes volt a boldogságos, karácsonyi Csönd.
„Az érzelmek teljes skáláját végigjártam
veled, kivéve a gyűlöletet és az irigységet. Pedig mindkettőnket jogosan
meglegyinthettek volna ezek az érzések, de hát ettől vagyunk talán egy kissé
korszerűtlenek, vagy vágyunk el egy másfajta világba, Te konkrétan Peruba.
A kegyetlen szenvedések és csodálatos pozitív élmények szőttese a könyved,
olyan, mint az általad leírt poncsók szivárvány színei, a tavaszi rét ezerszínű
virágszőnyege.
Láthatólag – eddig általam nem ismert anyai tragédiád és csalódásod az
emberekben, a hazánk közállapotaiban – elviseléséhez kaptál gondviselői
támasztékokat, először mankókat, majd bazalt oszlopokat és ez Peru.
Korábban azt hittem, hogy amikor Peruról beszélsz, az utazásodról számolsz be.
A legnagyobb meglepetés számomra a „tanulmányaidból” szőtt mese Peruról.
Én azt érzem, hogy Neked meg kellett találnod azt a tökéletesen,
tisztességesen, becsületesen működő és egyszer létező civilizációt, ami reményt
adhat neked arra, hogy talán a kortársaink is meghallják az üzenetét.
Katám, Neked volt szükséged arra, hogy meg tudj győződni egy jobb világ egykori
létezésében, hogy el tudd viselni a mi világunk silányságát, az ember
elkorcsosulását, a számodra –számomra is – valódi értékek lassú süllyedését a
mocsárba látványába nem beleőrülni.”
Cs. Lili
„Köszönöm Önnek, hogy a Megtalált Kincseit”
megosztotta velünk. Amikor először a férjem elolvasta Katalin könyvét, azt
mondta, hogy lélekemelő olvasmány volt, és a 20 és 16 éves fiainknak is javasolta
elolvasásra. Ezek után alig vártam, hogy legyen egy nyugodt napom, estém
elolvasni.
Amikor a Jóisten megadta ezt a lehetőséget, az öt
évvel ezelőtti Andok-beli utazásaink színhelyei, szereplői, megelevenedtek
előttem. Ennél azonban sokkal többet kaptam ajándékba: egy lelki Testvért,
Katalin személyében.”
Dr.
T. Ilona
Köznevelés 2008-03-14 / 10. szám
„Érzelmes utazás” az inkák országába
Nádasi Katalin könyve mindenekelőtt szerelmes
vallomás. Nem egy emberhez, hanem sokhoz, olyanokhoz, akik már nem élnek, s míg
éltek, addig is nagyon messze tőlünk. Megtalált kincseim, avagy meséim egy
csodálatos földről, amelyet Perunak becézek: már a cím megejtő őszinteséggel
tárja fel, hogy a benne szereplő Peru nem a valódi inkák történelmi birodalma
elsősorban, sokkal inkább az írónő szellemi és érzelmi hazája, eszmei és
eszményi pátriája, melyet képzeletével teremtett meg és szeretetével rendezett
be. Noha Nádasi Katalin történész kutatóhoz illő szorgalommal, odaadással,
kitartással gyűjtött össze minden információt erről az időben, térben és
mentalitásban oly távoli világról, a hangsúly nem az erudíción van ebben a
személyes hangvételű, lírikus-mitikusnak nevezhető könyvecskében. Fontosabb,
hogy a magát „fehér indiánnak” valló szerző az általa eszményített inka
civilizációban véli felfedezni a tisztaságnak, a romlatlanságnak, a
természettel és az embertársakkal való harmóniának azt a (Schiller szavával:
„naiv”) paradigmáját, amelyet a mi mai valóságunk alternatívájaként, pozitív
ellenpéldájaként magasztal.
Így hát a kötet értéke sem azon múlik, hogy mi,
jelenkori európaiak tudnánk, akarnánk-e élni a hierarchikus és tagadhatatlanul
kegyetlen inka földön (a válasz nyilvánvalóan nemleges). A mű becsét az adja
meg, hogy egy honfitársunk ekkora empátiával képes áthidalni hatalmas földrajzi
távolságokat és évszázadok sorát, közelünkbe hozni, újjáteremteni, úgyszólván
átélhetővé varázsolni azt, ami oly egzotikusnak, idegennek, ismeretlennek tűnt.
Mítoszteremtő képessége irodalmilag mindenképpen figyelemre méltó. Az ő
kötetecskéje is egy „megtalált kincs”.
(Mediapro)
MADARÁSZ IMRE
Prof.
Dr. Madarász Imre
irodalomtörténész, író
Köszönöm a figyelmet mindazoknak, akik végig velem tartottak. Az elkészült kéziratra elsőként kapott „véleménnyel” búcsúzom, amelyet legkedvesebb és legelfogultabb olvasómtól kaptam.
A történet és a Mese megélése nem az enyém, ehhez
nincs, (és nem is tudok, merszem sincs) hozzáfűznivalóm.
Javaslatom: Mindenképpen keríts hozzá kiadót!”
Dr. T. Péter
„Teljesen irományod hatása alatt vagyok… Olyan
gyönyörűen fogalmazol, letenni sem tudtam. …Annyira szerencsésnek érezlek ezzel
a külön világoddal, nekünk átlagoknak nincs erre erőnk, vagy érkezésünk? Nagyon
igazad van a megállapításokkal, én is így gondolom, ezért olvastam ekkora
lendülettel.”
P. Katalin
„Nagyon tetszett a Peruról és a Katalinról (a
szerző) szóló könyv!! Ilyen szép és emberi megnyilatkozásokkal manapság ritkán
találkozik az ember!
PEDIG MILYEN SZÉP LENNE…”
Sz.
Eszter
„Kedves Indián
Testvérem!
Köszönöm a
szavakat, a mondatokat;
A gondolatokat,
a gondolataimat.
A gondolatok
gondolatot keltenek a lélek csendjében
A lélek
csendjében a gondolatok gondolatot keltenek,
A gondolatok a
lélek csendjében keltenek gondolatot.”
Sz.
Miklós, Fekete Denevér
„Első gondolatom az
volt ma hajnalban, hogy a TESTVÉRT KAPJUK!
Éjjel 2-től olvastam a
könyved és én sem tudtam letenni.
Köszöntelek Kedves
Testvérem!
Szépen szerkesztett,
szépen megírt vallomás, amit nagyon jó olvasni.
Gratulálok! Hibátlan.
Az olvasó oldaláról
mindenképpen. A Kiadó szerkesztők nem igazán kedvelik a “saját
véleményes” könyveinket, – de az olvasók szeretik.
Márpedig úgy látom
Nekünk saját véleményünk is van, s azt el is mondjuk!
Nagyon sok minden
eszembe jutott, ami ebbe a rövid délutánba nem fért bele; így éjjel elkezdtem
összerakni Peruban vásárolt CD-im, itthon vett kazettáim /sajnos minden kazetta
lejátszóm felmondta a szolgálatot/ hogy megnézd majd, hogy melyiket ismered,
melyikkel nem találkoztál, úgy hogy legközelebb zenés beszélgetés lesz.”
B.
Cs. Gizella
Végül egy nagyon kedves „nyilatkozat”: a könyv elolvasása után, Tündérkeresztanyám ebbe a kis könyvborítóba hímezte a véleményét:
„Akinek ilyen csodálatos, zamatos Magyar Nyelv van a
birtokában, az éljen is vele, írjon és írjon tovább, mindegy hogy miről, csak
meséljen! Biztos vagyok benne, hogy mindenki élvezettel fogja olvasni azt, amit
Ő leír… mindenki, már aki az anyanyelvünket szereti.
A könyv legfontosabb mondanivalója számomra mégis az a
megdöbbentő tény, noha ez nem a középpontot képviseli, hogy egy anya néha
milyen mérhetetlen testi-lelki terhelést elvisel… mert egyszerűen el kell
viselnie. Ezt mi, férfilélekkel sohasem fogjuk tudni átérezni.
(Az inka lakosság irtásával, erőszakos térítésével
kapcsolatban) Nádasi Katalin említést tett, nagyon enyhén, szinte tapintatosan
a „büszke, fejlett, és keresztény Óvilág” bűneiről. Én ezt valamivel
keményebben úgy fogalmaznám meg: Ahol a fehér ember nem irtotta ki – direkt
vagy indirekt módszerekkel – az őslakosságot és a vegetációt, ahol nem
próbálkozott drasztikusan megváltoztatni környezete adottságait, ott a természet
és az ember között megmaradt az összhang. Feszültség, ellentmondás nincsen.
…Szerintem a fehér ember arroganciával párosult beképzeltsége, kapzsi
telhetetlensége a „bűn” legfontosabb forrása.”
Dr.
B.D. Sándor
„Szia, Kati! Elolvastam-meghallgattam,
még ha nem is túl gyors a feladat végrehajtásom és a reakcióm. Szóval a kis
könyvecskéd nagyon tetszett, azt hogy szépen írsz, azt eddig is tudtam a
közreadott írásaidból. De ez egy kicsit önvallomás inkább, nem finom levegőjű
novellák, mint a Mesél a tél. Ez személyesebb, kicsit közelebb engedsz
magadhoz, őszintén vallasz nem csak az érzelmeidről, de az életed szomorúbb,
embert próbáló eseményeiről is. Ezt külön köszönöm. Úgy értem, nem ÉN köszönöm,
hanem az olvasó, akit a bizalmadba avatsz. Nem tudom, de néha azt éreztem
olvasás közben, hogy a szeretet Peru és az indiánok felé naivvá tesz, hited az
emberi tisztaság felé mégis megsüvegelendő.”
K.
Júlia
„Megkaptam a könyvet és még aznap elolvastam. Csodálatos
élmény volt. Úgy éreztem, mintha csak az én gondolataim lettek volna
megfogalmazva. …Sokszor találkoztam már én is a zenészekkel az utcán, és
legszívesebben órákig ott maradtam volna hallgatni őket. Azt hiszem, sok közös
vonása van az életünknek, én is többször éreztem már úgy, hogy egy-egy dolog
már korábban is megtörtént velem, és mint egy sugallat irányítja a továbbiakat.”
P.
Klára
„A Peru könyvet kétszer is elolvastam. Nagy örömömre és nagy
élvezetemre szolgált. …valami rokonságot éreztem a mesélővel, amikor a könyvet
olvastam, pedig én nem vagyok Peru rajongó, de tágabb értelemben talán én is
fehér indián vagyok.
…Két szóval jellemezném a könyvet, s ez a szépség és a
szeretet. Lehet, hogy az inkák élete nem is volt olyan harmonikus, nem szőtte
át úgy a szeretet, mint azt Te láttatod, de az a lényeg, hogy te ezt vetted
észre, ezt közvetíted az olvasónak, ez árad a könyvből. A Peru meséknek kettős
értéke van: megtudtunk sok mindent egy tőlünk térben és időben távoli népről, s
még többet a mesélő értékrendjéről. Szépek a gondolatok és szép a
megfogalmazásuk.”
S.
Mária
„Nagyon jó érzés volt a könyvet kézbe venni. Ritka szép és
elegáns kivitelű. Azt a finomságot és tisztaságot – már a könyv érintése kapcsán
– is át lehet érezni, amit az írás közben mélyebben kifejtesz. Köszönöm, hogy
megosztottad velem életed mélyebb vágyait, titkait. Elkötelezett hittel
osztozom abban az eszményedben, hogy létezik egy rendezettebb, tisztább,
becsületesebb világ. Örömmel tölt el, hogy a téged ért katasztrófák elvezettek
szíved szentélyébe, hiszen, amit ott találhatunk végtelenül személyes – ami a
megpróbáltatásokat illeti – és végtelenül egyetemes, ami a kikristályosodott
válaszokat érinti.”
V.
Éva
„Nagy meglepetéssel olvastam az Ön csodálatos könyvét, a
Megtalált kincseimet. Kedves barátaimtól kaptam kölcsön, akiknek meséltem 18 éves
unokámról, aki a Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái Mozgalom szervezésében,
önkéntesként, két éve Peruba utazott. Unokám, azóta már akklimatizálódott az
ottani viszonyokhoz és több rövid beszámolót küldött a hétköznapjairól.
Levelem elsődleges célja, hogy megkérjem, adjon számomra
néhány példányt a könyvéből – ha még van – …mert nevezett unokám édesanyjának
is szeretném odaadni, de a család többi tagjai is kíváncsiak rá, hiszen olyan
lelkesedéssel meséltem nekik az Ön remek könyvéről és nem illik kölcsönkapott
könyvet ilyen sok kézbe adni.”
W.
Árpád
„…A cím gyönyörű, lírai és kifejező, de nem tudja eladni a
könyvet. Következő kiadásnál AZ INKÁK FÖLDJÉN felíratnak is szerepelnie kellene
a címben.
…Három nyelven is olvastam Peruról szóló számos könyvet és a
szemtanúk forrásértékű följegyzéseit is átnéztem. Meggyőződésem, hogy ekkora
szívvel és csupa igaz szóval még ember fia, vagy (s ezt most a szerzőtől
kölcsönzöm) „ember lánya” nem írt az inkákról.
…Ennek a sikernek a titka elsősorban mégsem a lírai
mondandóhoz annyira illő érzelemdús előadásmód. Sokkal inkább az, hogy bár soha
nem járt náluk, mégis teljes biztonsággal OTT van! Hibátlan, szép magyar
nyelvezetével, valamint a belőle áradó szeretettel a gyanútlan olvasót mintegy
magához láncolva röpíti álmai földjére: Peruba.
…A könyv szerkesztése és külső megjelenése magában is igen
szép munka.”
Földanya Hava (szeptember) idén egy szívemnek kedves
évfordulót hozott. 25 évvel ezelőtt, ilyentájt készültem el első, „Megtalált
kincseim, avagy meséim egy csodálatos földről, amelyet Perunak becézek” című
könyvem kéziratával. Csodálatos, felfedezéssel, tanulással, alkotási lázzal és
boldogsággal telt évek voltak a hátam mögött, semmihez sem hasonlító érzés,
amikor az ember gondolataiban és szívében már megformálódott mondanivaló
papírra íródik, és egyszerre láthatóvá válik mindenki számára. Legszebb álmaim
beteljesülése volt, amikor néhány hónappal később, nagyon kedves barátaink
segítségével, a Média Pro Kft. nyomtatott ruhába öltöztette a kézírást, és
megjelent a könyv.
Talán ez az emlék indított arra, hogy végre összeszedjem, és
időrendi sorrendbe rakjam a könyveimmel kapcsolatban hozzám írott leveleket,
véleményeket, amelyeket többek kérésére most közzéteszek. Külön szívmelengető
élmény volt számomra, hogy akkoriban még kézzel írott leveleket kaptam. Sajnos
legtöbb esetben nem tudom ezeket bemutatni, mert csak a könyvemre vonatkozó
dolgok nyilvánosak, és nem sikerült elfogadható minőségben kifotóznom a
szövegek részleteit. Így csak idézni fogom a levelek könyvemre vonatkozó
részleteit.
Azóta megjelent még 2 nyomtatott és több hangoskönyvem, a levélrészleteket időrendben csoportosítottam. Egyelőre csak a Megtalált kincseimre vonatkozó részleteket közlöm, és egyedül az irodalmárok véleményét mutatom meg teljes névvel, az olvasókét csak keresztnévvel és a vezetéknév kezdőbetűjével. Az Országos Széchenyi Könyvtár recenziójával kezdem (amelyről sajnos csak egy gondatlanul készített másolatom van, elnézést kérek érte), számomra ez volt az első vélemény szakemberek tollából, és kedves olvasóim üzeneteivel folytatom, becslésem szerint 3-4 részletben lehet valamennyit közzétenni. Nem tudom, más számára érdekes lesz-e a levelek tartalma, én csodálkoztam, milyen sokféle szempontból nézték írásaimat az olvasók. A továbbiakhoz már nem írok tájékoztatót, csak a címmel és a borítóképpel jelzem, hogy a Könyveimről írták sorozat hányadik része látható. Jó szórakozást kívánok azoknak, akik érdeklődnek egy könyv és szerzője sorsa iránt.
Róla szólnak a következő levélrészletek:
OSZK recenzió
„Ha borítófülön summázni kellene írásodat, helyedben azt
írnám: Amit leírtam, velem megtörtént életbevágó események és atavisztikus
dolgok fölvillantása, transzcendentális összefüggések keresése, az inkákkal
való lelki rokonságom számomra megnyugtató feltárása és szeretetteljes
elfogadásának igaz története.
Ezt azért bocsátom előre, mert igényes és szép stílusú,
hiteles, egyéni sugárzású írásodnak – szerintem – ez a témája. Műfaja nem lehet
mese, legfeljebb jó értelemben vett „tanmese”, tanulságos történet, hiszen
sok-sok igaz történés megélésén, zene- és olvasmányélményen, film dokumentumokon
alapszik, de magam sem tudom, hogy elbeszélés, regényes önéletrajz-részlet,
avagy tényleg példabeszéd azok részére, akik keresik az értékeket, gondolkodnak
a közjóról és kíváncsiak különös gondolati utazásodra.”
N. András
„ Az inkák előtti véres háborúk, kegyetlenségek, melyeknek
bőven vannak tárgyi emlékei, ugyancsak azt az érzést keltik, hogy valóban a
rend, fegyelem, prosperitás, az uralkodók ésszerű törvénykezésével jött csak
el.
Kiemelkedő gyöngyszemek:
a gyermek elvesztése, a falusi orvos története, az aluljáró egyes
képei.”
S. Gyula
„ A
gondolataid nagy lelki érzékenységre vallanak, a Megtalált kincseim nagyon
érdekes. A perui világ, az emberek, az ottani létfelfogás a maga idejében
fontos korszaka volt az embernek – ma is sokminden használható belőle. Úgy
sejlik nekem, hogy erős tudatalatti emlékezettel rendelkezel, s éltél egykor
ott… Tanulmányozd az antropozófiát, Rudolf Steiner műveit, sok mindenre választ
kapsz.
Én
most szinte percekre beosztva élek, nem tudunk egyelőre személyesen találkozni,
de szellemi-lelki kutatásaidat ne hagyd abba! Talán nyárra lesz egy nyugodtabb
periódus.