Búcsú az ellenzéktől 2020 tavaszán

A jelenlegi ellenzéktől, persze.

Egyszer, egyetlen egyszer talán el kell mondanom, hogy negyven éves koromig, abszolút politikamentesen éltem. Életkoromnál fogva, természetesen voltam úttörő és KISZ tag is, nem mintha különösebben érdekelt volna, de otthon a szüleim nem politizáltak, azokban az iskolákban pedig, amelyekbe jártam elkerülhetetlenek voltak ezek a szervezetek, és szerencsémre, nem is próbáltak megszólítani, vagy propagandistává tenni. Így aztán szépen elsétáltunk egymás mellett. Később a munkahelyemen hasonló szerencsében volt részem: elég volt a munkám, nem kellett belépnem az MSZMP-be, a nyakláncomról a keresztet is csak egyszer próbálta leparancsolni a személyzetis, de kivédtem azzal, hogy ebbe senki nem szólhat bele, s az sem rázott meg különösebben, hogy így aztán a személyzeti aktám szerint, politikailag megbízhatatlan lettem. Ezt azonban sem fizetésben, sem megbecsültségben nem éreztették velem. Szerettem a munkámat, minden erőmmel arra koncentráltam, és meggyőződésem volt, hogy ez a legjobb, amit a családomért, magamért és a hazámért tehetek.

Ehhez a gondolatkörhöz tartozik az is, hogy az általános iskola vége felé jártam, amikor megismertem Radnóti Miklós, Nem tudhatom című versét, amely döbbenetes módon ráépült bennem egy különös, szilárd alapzatra, melyet gyerekkoromból hoztam. A falun töltött első éveim következménye lett az erős testi-lelki kötődés az anyaföldhöz, a véremmé vált vonzódás a természethez, a magyar tájhoz és a benne élő nép, a szinte teljes önellátásra képes, ezért szabad és független gazdálkodók iránt. Ez a kettő együtt egy csendes, de eltörölhetetlen, mély szeretetet hozott létre bennem a szülőföldem iránt.

Magam számára is meglepő volt, hogy harminc évvel ezelőtt, 1990-ben az első szabad választás lehetősége, óriási lázba hozott, pedig, ha nem is voltam elégedett az életszínvonallal és a lehetőségeinkkel – elnyomottnak soha nem éreztem magam.  Ez lehet puszta szerencse, vagy annak a következménye, hogy távol maradtam a politikai köröktől, esetleg egyszerűen annak, hogy még fiatal voltam és sem a múltba, sem a jövőbe nem néztem túl távlatosan. Felejthetetlen élmény maradt számomra, amikor Antall József személyében megjelent az első olyan politikus a közéletben, aki képes volt fölkelteni az érdeklődésemet és tartósan megtartani a figyelmemet. Beszédeit hallgatva fogalmazódott meg bennem, hogy a korábbi politikusok azért  voltak képtelenek figyelemre késztetni, mert mintha állandóan elhasznált közhelyeket szajkóztak volna, olyan lózungokat, melyek nem egy politikus önálló, intelligens gondolatai voltak, hanem csak az emberek „beoltását” szolgáló, a vezetés akaratát nehéz vasdorongként sulykoló eszközök. Magyarul: Antall volt az első miniszterelnök az életemben, aki nagy műveltségű, keresztény és polgári értékrendű, kiváló személyiség volt, aki gondolkodó embereknek tekintette az állampolgárokat, és ehhez méltóan kommunikált velünk. Magam számára is elképesztő volt az a lelkesedés, amit ez tény kiváltott belőlem, hirtelen, mintha fölrobbant volna bennem az addig nem tudatosult, sokéves hülyének nézettség haragja. Akkor kezdtem el a politikára figyelni.

És nem csak Antall Józsefre, hanem politikai ellenfeleire is. Éppen úgy érdekelt, mit akarnak, mit képviselnek ők, mint az Antall köré tömörödött MDF-es politikusok céljai. A puszta lehetőség, hogy a sok éve egyforma, egyre büdösebb mocsárból, a mindig csak egyetlen dologból való választás lehetőségéből valami változásba kezdhettünk, és az áporodott levegőt friss, energikus áramlat váltotta fel: mindez örömmel töltött el, és egy szem emberségem teljes tudatában, szerettem volna részt venni ezekben a megújhodást hozó folyamatokban. Egy percig sem gondoltam, hogy sok múlna rajtam, de azt igen, hogy tudni akarom, kik vinnék jó irányba az ország sorsát, mert egy-tízmilliomodnyi lehetőségemmel, őket akarom támogatni, nem csak észérvek és a meggyőződésem alapján, hanem a már említett, titokzatos szeretet miatt, „messzeringó gyerekkorom” megőrzendő, szépítendő gyönyörű világa miatt. Amelybe – ma már tudom – első életéveim óta egyértelműen tartozom.

Összes honfitársammal együtt végigéltem, az elmondhatatlant, mindazt, ami az elmúlt harminc évben történt. A tiszta szívből induló, hatalmas lelkesedés, alapos megrázkódtatásokon, megtöretéseken ment keresztül. Ezek alatt az évek alatt történelmi és politikai ismereteimet igyekeztem tárgyszerűvé növelni, csak azért, mert mindig tárgyilagos, igazságos szerettem volna maradni. Örültem, ha a politikusok között intelligens, becsületes, rokonszenves személyiségeket találtam, de hozzájuk való viszonyomat is kizárólag az határozta meg, hogy meghallgattam, amit mondtak, azután megnéztem, amit tettek. És ha ezek nem estek egybe, hiába volt a sármos mosoly.

A rendszerváltás idején lobogó lelkes várakozás, már 94-ben romokban hevert, mert sok magyar honfitársamat elsősorban nem egy társadalmi értékrend jobbra változtatása érdekelte igazán, hanem a Horn Gyula által újra sugallt 3,60-as kenyér, tehát az anyagi jólét – visszaválasztották hát a szocialistákat. Akkor is, ha az akkor már egyesült szocialisták és liberálisok koalíciója kizárólag ígérgetni és hazudni tudott. És azt sem vette észre a magyarok jó része, hogy ez a szoclib  egyesülés eljátszotta (még hozzá saját párttársaik személyes hasznára) az ország vagyonát, fillérekért privatizálták még a stratégiai ágazatokat (víz, gáz, energia) is, melynek következménye lett az árak folyamatos emelkedése, idegen kézre kerültek a bankok, szinte valamennyi termelő iparág (élelmiszeripar, konzervipar, cukoripar stb.) és hozzákezdtek az egészségügy privatizálásához, kórházak bezárásához is. Nem tudtam nem észrevenni, hogy az átkosban megszokott üres lózung-bunkókkal, és újra megint mindent a hátunk mögött intézve, visszatért a régi posvány. Folyamatosan fogyott az ország vagyona és közben szaporodott a szoclib milliárdosok népes tábora.

98-ban, Orbán Viktor első kormánya, ismét hozott néhány reményteljes esztendőt: egy képzett, tisztességes gondolkodású fiatal nemzedék nagy tehetségekkel soraiban, újra fölcsillantotta a reményt, hogy másképp is lehet. Már 96-ban megnövekedett tisztelettel fordultam a Fidesz felé amiatt, hogy fölismerték: amivé addigra a liberalizmust erodálták, nem az ő útjuk. Ez a mozzanat volt, amely véglegesítette Orbán Viktor és társai iránti elkötelezettségemet. Szimpátiámat irántuk növelték a rendezvényeik, közösségeik, a polgári körök létrehozása, mert ezeken a helyeken mindig voltak remek gondolataik, távlatos terveik, melyeket megosztottak ezekkel a közösségekkel, és egyértelmű volt, hogy számítottak e közösségek javaslataira is. Személyes tapasztalatom van arról, hogy a 2004-es Nemzeti Konzultációra a gyerekneveléssel, családi élettel kapcsolatban beadott indítványomat komolyan vették, annak ellenére, hogy egyetlen politikust sem ismertem személyesen, és a Fidesznek sem lettem tagja. Az akkori alelnök többször behívott konzultálni a javaslatomról, és kérte, hogy fejtsem ki írásban részletesen az elképzelésemet.  Sajnos, ez a téma csak a 2010-es kormányra kerülésük után évekkel vált ismét aktuális kérdéssé. Ismét tudtam tehát nagyokat lélegzeni, értelmük, gondolkodásmódjuk, tehetségük számtalan megnyilvánulása újra fölkeltette bennem a közéjük tartozás szándékát, és ennek köszönhető, hogy 96 óta, szinten minden rendezvényükön, ünnepükön, vagy tiltakozó megmozdulásukon jelen voltam.

Bár a FIDESZ-nek, később a FIDESZ-KDNP-nek sem lettem tagja, de lassan negyed százada, meggyőződéssel támogatom munkájukat minden szavazatommal. Nem mindig értek egyet a döntéseikkel, viszont soha nem éreztem, hogy szándékaikban kételkednem kellene, és hálás vagyok azért, hogy ennyi idő alatt egyszer sem csalódtam az intézkedéseikben, minden lépésüket meghatározza a tehetség, a rátermettség, a becsületesség és az emberiesség. (Nem elsődleges szempont, de mielőtt valaki azt találná mondani az eddigiek alapján, hogy Orbán haver vagyok, elmondom, hogy az igen kis nyugdíjasok közé tartozom, nem azért, mert nem dolgoztam eleget, hanem még a szoci kormányok idején ennyire becsülték a 24 órás otthoni betegápolást. A miniszterelnökkel pedig soha nem találkoztam.) Hét évtizedem alatt nem volt még egy kormányfő, aki Orbán Viktorhoz foghatóan, számolatlanul adta volna rendkívüli képességeit, erejét, idejét és életét az ország érdekében végzendő feladatokért, és minden tiszteletem azoké a kormány- és párttársaié is, akik hozzá hasonló maximális lelkiismeretességgel, munkabírással és kulturáltsággal tolták az országunk szekerét. Tehetségük és kitartásuk nélkül, 2010-ben elvérzett volna Magyarország.

És, hogy miért “Búcsú az ellenzéktől 2020 tavaszán” az írás címe? Mert ezek alatt az évtizedek alatt egyfolytában figyeltem az ellenzék, különböző pártokba tömörült csoportjainak tevékenységét is. Sok időt szántam rá, hogy sajtójukat elolvassam, és ellenzéki csatornákon kövessem tevékenységüket. Mert érdekelt, hogy ők hogy gondolják, ők mit szeretnének, ők mit akarnak az ország jobb sorsáért tenni. Tényleg tárgyilagos akartam lenni. 6-8 évvel ezelőtt, némelyik pártnak még volt saját karaktere, jó vagy kevésbé jó elképzelése a közösségünk jövőjéről. Az utóbbi évekre azonban teljesen elvesztették egyéniségüket, és Gyurcsány 2010 óta tartó, egyre tébolyultabb hatalmi éhségében, lassan fölzabálta valamennyiüket. Az összes pártra átragasztotta a saját pénz- és hatalom-sóvárgását, elhitette velük, hogy nincsenek nemes célok, országos érdekek, hogy elég a híveiket hazugságokkal szédíteni (amit nem értek, hogy nem vesznek észre!), hogy semmi más nem számít, csak az Orbán kormány megbuktatása. Nincs egyetlen gondolat arra, hová vezet ez az út, nincs érv, ami cáfolná a kormány igazát, csak ellenállás, szembe helyezkedés, lázítás, uszítás, gyűlölködés és felforgatás van. És a hazugság végtelen áradása, csupa magát ezerszer lejáratott, bukott politikus irányításával, ami felháborító. Többször került az elmúlt tíz évben tragikus helyzetbe az ország, teljes gazdasági csőd, árvizek, vörösiszap, vagy most, a koronavírus terjedő járványa miatt. Ilyen esetekben minden normális nép félreteszi vitáit, nézetkülönbségeit és közös erővel próbálja megfékezni a bajt, de itt egyetlen ellenzéki párt sem tett a kormánygyalázásnál egyebet. A legfiatalabb – az olimpia rendezés megbuktatásáról elhíresült párt – pedig lelkesen támogatja a létező összes aberrációt, EP képviselői pedig Dobrevvel vetekszenek hazaárulásban. Amivé az ellenzék mára lett, az egy erkölcstelen, közönséges, hazug és visszataszító konglomerátum, amelynek tagjai a legundorítóbb módokon támadják hátba folyamatosan azokat, akik erő felett tevékenykednek a nemzet javára. Egyfolytában az igazságot teljesen kifacsarva, elfogadhatatlan hangnemben cirkuszolnak nem csak az ország házában (vagy előtte, a Kossuth téren), ahonnan rég ki kellett volna hajítani mindet, hanem az Európa Parlamentben is, ahol nyíltszínen árulják el saját népüket és hazájukat.  Itthon, legutóbb az isztambuli egyezmény elutasítása miatt hisztiztek ordítva, kezükben olyan gorombaságokkal teleírt táblát tartva, amit állítólag a szerintük nő-, ember- és családgyűlölő kormánypárti képviselők mondtak rájuk, akiket az isztambuli egyezmény állítólag megvédett volna! Nem elég, hogy elhallgatták az isztambuli egyezmény aljas célját: a genderszemlélet és a migráció lopakodó módon való elfogadtatását!, hanem még azt is elhazudják, hogy a velük szembeni kemény vélemények csak azért hangzottak el, mert ők provokálták ki minden képzeletet felülmúlóan közönséges, útszéli és pofátlan magatartásukkal.  Közülük többen, egyértelműen kiképzett Soros ügynökök – egészen nyilvánvalóan nem magánszorgalomból. Amit az utóbbi években a közélet tisztasága, értékei és szépségei ellen tettek, az merénylet a közélet emberi minősége ellen és felháborító.

A Gyurcsány éra aljasságait egyszerűen kár felsorolni, ezért másfél évvel ezelőtt azt próbáltam föltekinteni, mik voltak azok a pozitív tetteik, melyek Magyarország előnyére váltak. Semmit nem találtam, ezért saját esetleges elfogultságomat korrigálandó,   kértem a Facebook-on az ellenzékieket, hogy legyenek szívesek írják meg, ők mit találtak jónak abban a 8 évben, mert tényleg szeretném objektív módon vizsgálni a kérdést. Mivel pár hónapig egyetlen válasz sem jött, megismételtem a kérdést, de ennyi idő alatt egyetlen válasz sem érkezett. Ezen a helyen a 2002-2010 közötti negatívumokat nem kívánom részletezni, megtette helyettem valaki más, a listája mellékletként megnézhető. Szerintem Gyurcsány legnagyobb kártétele talán nem is a gazdaság lepusztítása, és az ország kiárusítása volt. Hanem az az erkölcsi, szellemi métely, amellyel megmérgezte a közéletet, a közbeszédet és a közgondolkodást. Amellyel megbecstelenítette és kiirtotta az együttéléshez nélkülözhetetlen alapvető tisztességet, emberséget, egymás iránti tiszteletet, belátást és jóakaratot igénylő magatartást. S amit ültetett helyette, rosszabb, mint az átkos utolsó éveinek langyos hazudozása: a féktelen gyűlölködés a hatalomért. Önimádó, beteg személyiségével ezt az átokkal felérő mintát adta az utána jövőknek, a – szerintem általa átvert -, hozzá csatlakozó ellenzéki pártoknak és az őt követőknek.

Ha a magam számára összegzem az ellenzék utóbbi 5-6 éves tevékenységét, azt találom, hogy állandó felforgató, uszító, közönséges, teljesen alaptalan balhéikkal elvették a nyugodt, békés hétköznapok örömét, a sikeresen elért újabb meg újabb célok fölötti elégedettséget, a biztonságos országban élés nyugalmát, mert tele lettünk hazaárulókkal. Szóval, személyesen annyit kaptam tőlük, hogy megkeserítették számomra azt a tíz évet, ami – nélkülük – a legszebb lehetett volna hetvennégy életévem alatt.

Ezért mától egyáltalán nem érdekel, milyen gonoszsággal próbálják kiűzni világunkból a jót, számomra érdemtelenné váltak a figyelemre. Új ellenzéknek kell születnie, értelmes, nemes célokkal, és erős hazaszeretettel, hogy még egyszer érdeklődjek irántuk.

„Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”

Melléklet Gyurcsány „áldásos” tevékenységéről

Kulcsár Lajos

Március 2., 11:41 ·

KICSODA VALÓJÁBAN A GYURCSÁNY?!

– Aki a legtöbb intőt, rovót kapta a pápai általános iskolában.
– Aki a Vaszari Hunyadi Termelőszövetkezetben krumpliszedéskor köveket gyűjtött a zsákokba, hogy a leméréskor több pénzt kapjon, mint a többiek.
– Akit eltávolítottak a pápai középiskolákból még mielőtt harmadszor is bérmálkozott volna.
– Aki összemarta és leordította a budapesti középiskola kollégiumának igazgatóját, és akit év közben eltanácsoltak a budapesti gimnáziumból is. Emiatt kolokvált” Pápán.
– Aki Pécsett politechnika tanárnak készült, de bemutató óra, és gyakorlat nélkül.
– Akinek az apja kerékpárlopásból, asszonyok táskájából lopott pénztárcákból töltött fel a garatra rendszeresen, és emiatt két évet ült.
– Aki meghonosította Magyarországon a gyűlöletkampányt és a karaktergyilkos lejárató propagandát.
– Aki a választási kampányban lehazudta az ország valós pénzügyi helyzetét, és gazdasági, majd Veres nevezetű pénzügyminiszterével Euró milliós nagyságrendben költött az adófizetők pénzéből arra, hogy nyugat-európai újságokban manipulatív cikkek jelenjenek meg Magyarországról.
– Aki a választást követő napokban sarokba vágta a választási programját, és az új parlamenttel visszavonatta a már hatályban lévő adócsökkentési programot, miközben az ígéretektől merőben eltérő, vagy azokkal szöges ellentétben álló kormányprogramot nyújtott be.
– Aki százmilliárdnyi ÁFA visszatartásával vállalkozók tízezreit tette végképp tönkre és visszafordíthatatlanná tette a körbetartozási spirált.
– Aki választások előtt a Svábhegyi Gyerekkórház szobáiban meghatottan simogatta a beteg gyerekeket, hogy azután a “reform” jegyében bezárassa az intézményt.
– Aki a szocialista választási kampány kidolgozásával és tanácsadással azt a “Drezdai-Kör” nevű csoportot bízta meg, amelynek a szlogenje: “Ha a népszerűségeden nem tudunk javítani, elérjük, hogy a riválisodat nálad is jobban utálják”.
– Aki 2004-ben megpuccsozta az akkori kormányfőt, Medgyessy Pétert.
– Aki hazudott reggel, délben meg este.
– Aki “elqrta”, nem kicsit, nagyon!
– Aki majd beledöglött abba, hogy saját bevallása szerint, úgy kellett tennie, mintha kormányozna, miközben nem csinált semmit.
– Aki a Merkellel, II. János Pál pápával, Bush-sal és Fico-val való találkozása után az említettek részéről tartott sajtótájékoztatójukon a partnerei korrigálni voltak kénytelenek, mert egyoldalúan meghazudtolta őket.
– Aki köztársaságpárti mivoltát hangsúlyozza, holott a rendszerváltás előtt a FIDESZ és az MDF teljes ellehetetlenítését szorgalmazta.
– Akinek a kormányzása alatt megduplázódott az államadósság.
– Akinek a kormánya(i) nemzetközi szinten második helyet szereztek az GDP arányos államháztartási hiány előidézésében.
– Aki a svájci Davosban azt nyilatkozta, hogy a magyar gazdáktól meg kellene vonni az uniós támogatásokat.
– Aki akkora “demokrata és hazafi”, hogy esze ágában sem volt teljesíteni a nyilvánvaló népakaratot, és lemondás helyett húsz körömmel kapaszkodott a hatalomba, miközben éppen politikai riválisait vádolja féktelen hatalomvággyal.
– Aki egy zsidó tulajdonostól elkobzott villában játssza az antifasisztát!
– Aki előszeretettel használ hitleri jelszavakat: Egy ország, egy program, egy ember (Neue Ordnung)
– Aki antiszemitának és fasisztának nevezi politikai ellenfeleit, és a fasizmus alaptalan felemlegetésével sorozatosan lejáratja a világ előtt Magyarországot.
– Akit Kulcsár Attila nevű bűntársa egyszerűen csak Gyurcsányinak hívott, aki ha baj van, végül minden kényes ügyet elsimít.
– Akinek a minisztériumában (állítólag tudta és beleegyezése nélkül) alapítványi pénzek sorsáról döntöttek ifjú szocialista politikusok (Zuschlag, Mesterházy, Arató, Újhelyi), és a sokszázmilliónyi támogatással ma sem tudnak elszámolni.
– Akinek a Zuschlag-ügyben tett ügyészségi vallomását (ígérete ellenére) a mai napig sem hozták nyilvánosságra.
– Aki lényegében nulla befektetéssel (és hathatós anyósi segítséggel) privatizálta a MOTIM-ot, és más állami vállalatokat.
– Aki miután privatizálta és az állammal felújíttatta a balatonöszödi kormányüdülőt és a Szalai utcai képviselői klubot, majd ugyanolyan áron visszabéreltette az államtól mint már saját tulajdonát.
– Akit eddig csak azért nem lehetett köztörvényes ügyei miatt rács mögé küldeni, mert mentelmi joga van, mert az ügyészség sorozatosan megtagadja ügyében a nyomozást, és az elkövezett adócsalások és bűncselekmények időközben elévültek.
– Akinek a kormánya agresszíven hozzálátott a tradicionális magyar társadalmi szerkezet, a család, és a keresztény erkölcsi normák szétveréséhez, a drogosok, pedofilok, a nemi másságukat nyíltan vállalók elvtelen kormányzati bátorításával.
– Aki jóváhagyta, pártolta, segítette az egészségügyi törvény néven elhíresült, nyilvánvaló népirtást.
– Akinek a feleségét (a pápa elleni merényletben való közvetett családi érintettség okán) kitiltották a Vatikánból.
– Akinek a cégei olcsóbban kapják az áramot, mint bárki más.
– Akinek az cégeinél sorozatosan megszegik a munkaügyi előírásokat, túllépik a törvényes munkaidőt, ahonnan a szakszervezeteket is kitiltották az üzem területéről.
– Aki a 2004-es népszavazási kampányban megtagadta a határon túli magyarokat, és 23 millió román beözönlésével riogatott.
– Akinek a kormánya tanulmányt készíttetett és távol-keleti bevándorlók millióinak befogadásáról.
– Akinek a kormánya nehezebben ad állampolgárságot egy határon túli magyarnak, mint egy egyéb bevándorlónak.
– Aki a privatizáción és az energia szerződések révén befolyó kincstári összegeket magánvagyonaként Indonéziába menekítette.
– Aki a magyar rendőrséget a hatalom ökleként, párt-milíciaként működtette.
– Aki szándékosan keltett terror-fenyegetettség pánikot minden alkalommal, amikor el akarta terelni a figyelmet egy-egy ügyről, vagy a kormányzati alkalmatlanságáról.
– Aki az ellene tüntető tömegbe lövetett 2006. október 23-án, miközben aznap legalább háromszor konzultált a legfőbb rendőrségi vezetőkkel.
– Aki gátlástalanul zsarolja, és sakkban tartja párttársait azok viselt dolgai miatt.
– Aki alkotmánysértően, a titkosszolgálatokat felhasználva megfigyeltette a szabadon választott önkormányzatokat.
– Akinek a Keller Lászlóval fémjelzett kormánya Kapolyi László közbeiktatásával törvénytelenül megfigyeltette az ellenzék prominens képviselőit.
– Aki a “haladó baloldali” hagyományokat folytatva, tönkretette Magyarországot.
– Aki azt mondta Magyarország miniszterelnökeként, hogy “akinek nem tetszik, el lehet menni ebből a qrva országból!”
– Akit Franciaországban kezeltek az elmebajával!
– Aki még mindig nem találja a diplomáját.

Az űrlap teteje

295

Az űrlap alja

CIVIL? SZERVEZETEK

Kedves Társaim, itt a való világban, segítségeteket kérem a (kétségtelenül gyengülő) memóriám frissítéséhez. Ti tudtok olyan esetet, amikor az Amnesty International, a Helsinki Bizottság, vagy a világot ezer más néven behálózó, de zömében egy tőről fakadó „civil” szervezetek olyanok mellett, szálltak síkra, akiket migránsok megkéseltek, lelőttek, felrobbantottak, halálra gázoltak, megerőszakoltak vagy egyszerűen lefejeztek? Hogy kiálltak volna az embertelenség ilyen foka ellen tiltakozni, a tettesek megbüntetését követelni vagy a gyászoló családok kárpótlásáért, túléléséért tenni valamit?

Vagy ezek a dicső szervezetek arra szakosodtak, hogy járvány idején a biztonsági rendelkezéseket be nem tartó, mások egészségét veszélyeztető, az egészségügyi dolgozók és a biztonsági emberek testi épségét fenyegető, tök mindegy, milyen nemzetiségű deviáns magatartásúak emberi jogaiért harcoljanak?! Vagy, hogy beleavatkozzanak nemzetállamok belső jogalkotási lehetőségeibe? Vagy, hogy olyanok közt szórjanak szét rengeteg pénzt, akik (tök mindegy, milyen etnikumúak!) nem óhajtják betartani a közösségi létezés elemi szabályait, nem tesznek eleget az iskolában mindenkire kötelező tanulmányi normáknak? Hogy védelmükbe vegyék a  határőröket kővel dobáló határsértőket? Nem folytatom, a lényeg az, hogy mindent védenek, ami abnormális, s teszik mindezt az igazság és az emberiség ép lelkű többségének kárára! Menjenek inkább azokba az országokba, ahonnan elvándorolnak, teremtsenek ott békét, szponzoraik által építsenek munkahelyeket és megélhetést, tartsák helyben és segítsék őket, azzal tényleg jót tennének, és Európába is visszatérhetne a nyugalom!

2020. március 20.

Vélemény az Állásfoglalás az oktatás mai helyzetéről címmel, a Piarista Gimnázium honlapján 2020. febr. 27-én megjelent írásról

Nyilvános

Mélységesen felháborított ennek az állásfoglalásnak: (https://budapest.piarista.hu/hirek/allasfoglalas-az-oktatas-mai-helyzeterol?) már a puszta megjelenése is. Megint egy olyasmivel van dolgunk, ami egészen másnak akar látszani, mint ami. Úgy akar kinézni, mintha a felelősségteljes, intelligens tanárok valóban az oktatás egészének minőségéért, a pedagógusok jóllétének biztosításáért és a fiatalok magas szintű képzésének megoldásáért fáradoznának.

Azonban a „mű” igazi célja, amely: „a magyar oktatás régóta elhúzódó súlyos válságáról” beszél (ami önmagában abszurdum) nem egyéb, mint ami az Oktatói Hálózat egyenesen Brüsszelbe küldött, hasonló témájú könyvének szándéka volt. Vagy mint a színházi törvény változtatására kirobbantott tüntetésé, a Térey ösztöndíj átadására megrendezett undorító cirkuszé, a „rabszolgatörvény” ürügyén rendezett balhéké, vagy a gyöngyöspatai, aljas módon „gyermekvédelemnek” álcázott, valójában társadalmi feszültségkeltésé, és az azt követő cigánytüntetésé volt. Semmi más, mint újabb lázítás a kormány szándéka, munkája és döntése ellen, az értelmes, nyugodt, hatékony munka akadályozása.

Ezért – a folyton emlegetett szólásszabadság jegyében – én is szeretném elmondani, amit erről gondolok.

Nem vagyok tanár, csak ebben a gondolatkörben többszörösen érintett ember. 22 évig egy országos hatókörű oktatási intézményben dolgoztam, melynek egyes munkatársai közreműködtek az akkori NAT átdolgozásában (1978, 1985), van hát fogalmam arról, hogyan történik ez. Családtagjaim között pedagógusok sokasága található, óvónőtől az általános- és középiskolai tanárokon át egészen az oktatáskutató férjemig, és számos barátunkig, akik egész életüket a felsőoktatásban töltötték. Joggal gondolom tehát, hogy kicsit nagyobb rálátásom van az oktatás helyzetére, mint azoknak, akik egészen mással foglalkoznak. Ezen ismeretek miatt találom álságos és félrevezető, csöppet sem jó szándékú megnyilvánulásnak ezt az írást, amelyhez ráadásul összeszedtek több mint 800 aláírást, csupa egyházi iskolából!

Különösen elkeserítő, hogy egy ilyen írást a Piarista Gimnáziumhoz próbálnak kötni, amely egyrészt nagyon komoly támogatást kapott az Orbán kormánytól, régi, gyönyörű épületébe való visszaköltözéshez (is). Másrészt már 16 évesen (még a 60-as években!) megtapasztaltam, micsoda óriási minőségi különbség van az ottani oktatás, és az akkori állami gimnáziumoké között. Baráti körünkben számos piarista diák volt, és beszélgetéseink során hamar világossá vált, hogy a kötelező, deklaráltan marxista-leninista világnézetű tantervek ellenére, szinte az összes tantárgyból ég és föld volt a különbség az oktatás-nevelés módszere, a tanultak mennyisége és minősége között a Piarista Gimnáziumban, mint az állami gimnáziumban. De ugyanez vonatkozott a szabadidős tevékenységek szervezésére is. A mi gimnáziumunkban semmiféle nyári program, még egy nyavalyás KISZ tábor, vagy őszi kukorica címerezés sem volt, semmi vonzó, közösségépítő program. Ugyanekkor a Piarista Gimnáziumban a nyári hónapokban evezni, vitorlázni, nagy bicikli- és gyalogtúrákra vitték a korombeli diákokat, télen komoly sítúrákra indultak. A tudományok és művészetek terén is a legkülönbözőbb képesség- és tehetségfejlesztő tevékenységekre biztosítottak lehetőséget. Énekelhettek, bábozhattak, szavalhattak, rádiót, számoló-, játék-, sőt, oktató-feleltető gépeket építhettek. Gimnazistaként pl. egyik tanáruk irányításával megépítettek és a Balatonon vízre bocsátottak egy vitorlás hajót, amivel nagy túrákat tettek, megtanulva közben az úszás, a vitorlázás, a szabadban való élet valamennyi fortélyát. Ez, a Fiastyúk nevű vitorlás, több évtizedes szolgálat után vonult nyugdíjba.

Mindezzel csak azt akarom jelezni, hogy a Piarista Gimnázium tanárai akkor, a diktatúrában képesek voltak gondoskodni arról, hogy a diákjaik az értelmes élethez szükséges valamennyi tudás és készség birtokába jussanak, és azt felnőttként a közjó szolgálatába állítsák. Ezért is meglepő, hogy ma, a demokráciában, az „állásfoglaló” aláíróknak már ehhez sincs akaraterejük, és még a szemléletváltozásukhoz is támogatást igényelnek.

A továbbiakban már csak a konkrét megjegyzéseimet fűzöm a szöveghez:

1. Az oktatás minden szereplőjének egyetértését kívánni kb. olyan, mintha elemisták akarnák megmondani, hogy mi legyen a tantervben. Egy elcsépelt frázis sem lenne érv.

2. A magyarság kulturális, lelki és anyagi gyarapodását nem az oktatásügy „válsága”, hanem az ehhez hasonló, gyakori, a nyugodt munkát zavaró politikai merényletek akadályozzák.

3. Konkrétan mi az, amit – Önök szerint – jelenleg elveszítenek a fiatalok? Szintén konkrétan: a NAT 20-ban Önök szerint mi az ideológiai elvárás? Netán a hazaszeretetre nevelésre gondolnak a tisztelt Szerzők? Talán jobban szeretnék az ultraliberális, gender-szemléletű, nemet és nemzetet el nem ismerő tananyagot? Egyébként szíves figyelmükbe ajánlom a Történelemoktatók Szakmai Egyesületének ezzel kapcsolatos, 2020. febr. 09-i véleményét:

„ állítás: a NAT kötelező ideológiai normákat ír elő és baj, hogy szerepel benne a normakövető magatartástény: A dokumentum vitatott mondata teljes egészében így szól: „a tanulóban kialakuljon a társadalmi felelősség, szolidaritás és normakövetés, amely alapvető értéknek tartja a közösség iránti elköteleződést, valamint az egyéni választási lehetőségeket;” A mondatot végigolvasva, egyetlen felszólítást, vagy kitételt sem találunk (de a dokumentum többi részében sem), ami ideológiai normákat írna elő, vagy határozna meg, így tehát ez az állítás durva és rosszindulatú csúsztatásnak tekinthető. A szöveget értelmezve teljesen evidens, hogy itt társadalmi viselkedési normákról van szó. Például normakövetésnek tekinthető a társadalmi konvenciók, az együttélés elemi szabályainak betartása (idősek tisztelete, a környezet megóvása, a másik ember megbecsülése, a teljesítmény iránti tisztelet, stb.). Ezek kapcsán a Magyar Államnak a többség által elvárt, elemi kötelezettsége a normakövetés megkövetelése.”

4. A pedagógusoknak teljes autonómiájuk van a tananyag megtanításában. Szerintem annyira, hogy már el is kellene gondolkodni azon, hogy a tanulók eredményeiért pl. közvetlenül ki (diák, tanár, szülő), és mennyiben felelős.

5. Az elmúlt 10 évben rengeteg formában történt intézkedés a leszakadók, szegénységben élők megsegítésére: családtámogatási intézkedések, ingyenes étkezés egész éven át az iskolásoknak, ösztöndíjak, ingyenes nyelvvizsga, ingyenes tankönyvek, ingyenes jogosítvány stb. Kirekesztettek pedig ebben az országban nincsenek, csak olyanok, akik az érdekükben tett ezernyi támogatás ellenére, nem hajlandók beilleszkedni, a közösségi élet mindenkire egyaránt vonatkozó szabályainak megfelelni. De még értük is újabb meg újabb erőfeszítések történnek. A szoclib. kormányok ebből mennyit valósítottak meg? Semmit. Sőt, Gyurcsány elvtárs – a tőle megszokott módon – jobb mutatóujjával hadonászva, bal tenyerével az ülepét simogatva, vészjósló rekedtséggel világgá harsogta, hogy: „Itt nem lesz ingyen ebéd!”. Talán az egyetlen ígérete volt, amit betartott, Önök mégsem tiltakoztak! A tantervi változtatások – sok egyéb mellett – éppen azokat a kívánatos erkölcsi változásokat próbálják beindítani, amik ellen Önök, ilyen ájtatatos szöveg mellett, kézzel-lábbal tiltakoznak!

6. Tudtommal a tanterv éppen alapos kutatások és azok eredményeinek elemzése alapján, a legkiválóbb szakemberek bevonásával készült. Úgy gondolják, hogy Önök nyolcszázvalahányan jobb szakemberek?

7. Nem hiszem, hogy tárgyilagos álláspont lenne az, amelyik mindig csak a nehézségekről beszél, minden területen csak követelni tud, és úgy tesz, mintha az elmúlt években nem történt volna a korábbiakhoz képest jelentős javulás. Nyilván, mindig lesz még mit tökéletesíteni.

8. Így fizetésemelést követelni csak olyan ember tud, aki abszolút nem ismeri még az elmúlt száz év történetét sem! Tudnak valakit, aki nem szeretne több fizetést? Hány olyan ágazatot tudnak Magyarországon, ahol EU-s bérszínvonalon vannak a fizetések? Nem veszik észre, hogy mindenki elvárhatná a bérrendezést és az értékálló fizetéseket? Azért ma 203 ezer kezdő fizetéssel nem kéne ríni, mert amíg százezrével (a nyugdíjasok 29 %-a) vagyunk 70 fölöttiek 80 ezer alatti nyugdíjjal, de belátjuk, hogy 50 éves lemaradást, plusz a 2010-re előidézett teljes csődöt nem tudja egy kormány sem 10 év alatt behozni, addig Önöknek, az állítólag intelligens pedagógusoknak ebben a megértésben élen kellene járni!

9. Bizony, szemléletváltásra van szükség! Kedves Hölgyek, Urak, küzdjenek inkább azért, hogy a családi közösségekből tisztességesen megnevelt gyerekek kerüljenek az iskolába! Mert a nevelés a család feladata, az iskolának elsősorban oktatni, másodsorban nevelni kellene. Szóval harcoljanak inkább a fizetést és nyugdíjat adó, végre újra megbecsülendő főállású anyaságért, és akkor majd újra erkölcsi alapokkal rendelkező, kezelhető gyerekek mennek iskolába! Már három generáció nőtt föl a család kis közösségében való megfelelő szocializáció nélkül, ennek hiánya óvodában, iskolában nem pótolható. Az eredmény jól látható pl. a parlament fiatal, ellenzéki képviselőinek viselkedésén és egész gondolkodásmódján. Talán e témakör legfontosabb megoldandó feladatának érzem, hogy minden gyermek, legalább élete első éveiben családi közösségben sajátíthassa el a normális együttélés alapvető szabályait! Az állam sokkal könnyebben tudná ennek feltételeit biztosítani, mint folytonosan toldozgatni a deviánsok által okozott temérdek gondot, a demográfiai katasztrófáról – ami szintén a neveltetési hiányosságok következménye is – már nem is beszélve.

10. A minőségi képzéssel egyetértek, de nem kellene a felsőoktatásban teljesen link, később használhatatlannak bizonyuló szakokat indítani! A mindenirányú szabadság követelése helyett pedig jobb volna kemény és minőségi munkát megkívánni mindenkitől – attól még nem lett baja senkinek. Visszataszító ez az örökös panaszáradat azok számára, akik még 45 fős osztályokba jártak, szombati napokon is, mégis rengeteg pozitív emlékük van elhivatottan tanító pedagógusokról. A munkára nincs elég erő, de a tüntetésekre, ilyen állásfoglalások írására és terjesztésére (méghozzá az iskolájuk neve alatt!!!), a diákok iskolából való kimaradásának szervezésére van?

11. Ez az írás lázítás, pedig a színes, de pillanat-életű petárdák robbantgatása helyett értelmes, elhivatott munkából Önöknek kellene első helyen példát mutatni! Ahogyan a „klasszikus” piarista tanárok mindig is tették!

Már csak arra lennék kíváncsi, hány tanító rendi szerzetes van az aláírók között? És vajon hányan vannak közöttük, akik tudják, mihez adták a nevüket?

Nádasi Katalin

2020.03.02.

2019. december 21 – KÓDEX

Az év utolsó hónapjában, a karácsonyi ünnepek előtt, az a megtiszteltetés ért, hogy a Karc Rádió KÓDEX című műsorában Vass István Zoltán vendége lehettem, akivel az életutamról, a könyveimről és a közelmúlt hazai eseményeiről beszélgettünk. A beszélgetés meghallgatható a

youtube Kata Nadasi

csatornán.

Kincsesláda – Megjelent a Bevallani a bevallhatatlant c. antológiában





Pár nappal voltunk csak túl egy olyan ünnepen, ami azt hiszem, mindenkit gondolkodóba ejt, aki olyan szerencsés, hogy része lehetett benne: az ötvenedik házassági évfordulón. Óhatatlanul kicsit emelkedett hangulatba kerül az ember, s talán ez is okozta, hogy felkaptam a fejem, amikor az autóbuszon parázs veszekedésbe kezdett az előttem ülő fiatal pár. Arról vitáztak, filozofáltak, de leginkább kiabáltak egymással, hogyan kell osztozni egy házasságban a bevételeken és a költségeken. Ezer érv hangzott el mindkét oldalon arról, hogy miért kell mindenkinek megtartania a saját jövedelmét, és különböző jogcímeken hozzájárulásokat kiróni a párjára. Nem először voltam tanúja hasonló vitának, és számomra mindig ijesztő látni-hallani, milyen kőkeményen képviselik a felek saját érdekeiket, az eredmény legtöbbször mégis, csak újabb meg újabb vita, szemrehányás, örök elégedetlenség. Elszorult szívvel nézem, hová tűnt a mai létből az, ami lakhatóvá, vonzóvá és szerethetővé teszi egy emberpár életét: a feltétel nélküli szeretet. És erről eszembe jut a kincsesláda, az az ötven évvel ezelőtti, faragott, fekete fadoboz, amely Zakopanéból jött haza velünk, s amely máig megvan, ha feladatát tíz esztendeje átvette is egy kicsit nagyobb doboz.
Férjemmel, első közös külföldi utunk volt az a zakopanei. Megéltük a 60-as évek végének minden „romantikáját”: úgy utaztunk zsúfolt vonaton Krakkóig, hogy rengetegen álltak, vagy a peronon lerakott bőröndjeiken kucorogtak az akkoriban 12-14 órás úton. Minden határnál – érthetetlen okból – órákat kellett várakozni, leszállni nem lehetett, de morcos egyenruhások masíroztak le-föl a vagonok mellett.  Hosszú ácsorgás után jöttek végre az útleveleket ellenőrizni, és mindannyian féltünk, hogy valamibe belekötnek, pedig abszolút rendben voltak a papírjaink, de utazni akkoriban csak remegő gyomorral tudott ez ember. A vámosok nagy felsőbbrendűséggel nyittatták ki a csomagjainkat és izgultunk, kiszúrják-e az ajándéknak szánt kis rúd téliszalámit, nem beszélve arról a bűntényről, hogy a blúzom alatt, egy puha szattyánbőr tokban rejtegettem három egydollárost, amit ajándékba kaptunk valahonnan! Fellélegeztünk, amikor átléptük a határt, és kinyílt végre a világ. 
Fáradtak voltunk, két hétre való ruhaneműtől, és némi élelmiszertől nehezültek a kofferjeink, mégis arra szántuk magunkat, hogy autóstoppal próbálunk Krakkóból Zakopanéba jutni. Két teherautó készséges sofőrjének köszönhetően ez egy „átszállással” sikerült is, és a magyar emberek iránti kitüntető kedvességük egyenesen luxusutazássá tette a rossz, rázós utakon való zötykölődést!
Két csodálatos hetet töltöttünk a Salvator Rendház befogadott vendégeiként, lubickoltunk az apácák figyelmes szeretetében, amely minden reggel egy tál, frissen szedett szamóca képében várt bennünket és különös zamatot kapott tőle az induló nap. Zakopane gyönyörű tájainak mélyzöld, dús erdeiben, hegyeinek harapnivaló levegőjében óriási túrákat tettünk. Felejthetetlen élményekkel, különösen a lengyel emberekkel kötött barátságok emlékével gazdagodtunk. Nem remélt segítőkészséggel találkoztunk például, amikor a szállásunktól 20 kilométerre fekvő helyen, a szó legszorosabb értelmében leszakadt a lábamról a cipő: ismeretlen lengyelek vittek el egy suszterhez, kivárták, míg meggyógyította a cipőt és alig engedték, hogy kifizessem a javítást. Végül – mintegy vigasztalásul – új barátaink vitorlázni vittek minket a közeli tóra.
Hamar elröppent ez a vakáció és az utolsó napon vásároltunk néhány emléktárgyat. Ezek egyike volt egy feketére festett, faragott fadoboz, olyan 15×20 cm-es, amit jó volt nézni is, kézbe venni is. Hazaérkezésünk után, szinte családtagként illeszkedett az otthonunkba, és mintha maga választotta volna a hivatását is: első pillanattól ebbe a dobozba tettük mindketten hó elején a fizetésünket. Aki élt már a 60-as években, az tudja, hogy akkoriban igen szűkös életre volt elég a fizetés, nagyon gondosan kellett beosztani ahhoz, hogy maradjon még hó végén is kenyérre való.
Négy évtized telt el úgy, hogy mindketten, minden fizetésnapon betettük a dobozba a teljes fizetésünket, és csak egyetlen megállapodás volt közöttünk a pénz felhasználására vonatkozóan: az, hogy mindegyikünk csak annyit vesz ki belőle, amennyire feltétlenül szüksége van. Soha nem számoltattuk el egymást, ennyi évtized alatt egyetlen veszekedés sem volt köztünk pénzügyek miatt, és ha bármelyikünknek valami költségesebb álma-vágya támadt, mindig megbeszéltük és segítettük egymást, hogy teljesülhessenek ezek a vágyak. A szép, faragott kincsesláda pedig hűségesen őrizte a munkánk eredményét, soha, egyetlen egyszer sem okozott kellemetlen meglepetést. Negyvenévi szolgálat után aztán megpihenhetett, díszdobozzá léphetett elő, mert munkáját átvette egy nagyobb doboz, a bankszámla. S ez a számlánk, ma ugyanolyan feltételekkel működik, mint hajdan a zakopanei emlékdobozunk. Sok-sok év elteltével jöttem rá, hogy a legnagyobb kincs, amit ez a ládikó őrzött nem is a pénz volt, hanem a bizalom.
 

Csillagláma

Ezt mesémet rólad mondom Yakana, ki a déli éjszakák tündérszép tüneménye vagy, s nekem legkedvesebb  az inkák meséi és csillagai közt. Bocsánatodat kell kérnem, de oly régóta őrizlek szívem melegében, hogy már csak magyar mesét tudok mondani rólad. Úgy jártál, mint az igazi népmese hősök: aki csak beszél róluk, mind beleszövi mondandójába önnön magát, ezért oly változékonyak, illanók, sokszínűek a mesék hősei.

Úgy mondják, egyszer réges-régen egy fiatal indián pásztor, fönn az Altiplano tágas legelőinek egyikén, egy siető kis folyó partján legeltette nyáját. Amikor leszállt az éjszaka és egymás után gyújtotta meg fényeit az égbolton, a pásztor halk furulyaszóval elbúcsúztatta a napot s maga is elnyújtózott pihenő nyája mellett a fűben. Már majdnem elszenderedett, mikor hirtelen ragyogó fény árasztotta el a tágas folyóvölgyet, élénken fütyülni kezdtek a bokrok kis kék madarai és az égről méltóságteljesen ereszkedett alá Yakana, a gyémántosszőrű csodálatos csillagláma. Mögötte, mint az orgonasípok, sorban érkeztek fiai nagyság szerint, legutolsónak a legkisebb.

Az indián lélegzetvisszafojtva nézte amint a gyönyörű csillaglények a folyóhoz mentek és inni kezdtek. Mintha csak valahonnan megsúgták volna neki, tudta, hogy nem szabad megzavarni őket, mert segítséget hoznak az embereknek. Minden éjszaka lejönnek az égről, hogy kiigyák az áradó folyók fölösleges vizét. Hiszen ez a sok víz, ha mind az óceánokba ömlene, úgy földuzzasztaná őket, hogy elárasztanák a földet és az emberek lakóhelyét. De Yakana és fiai vigyáznak, hogy özönvíz többé ne legyen a földön, s amint a Nap folytonosan kerüli a földet, hogy lássa, fényével-melegével hol kell segíteni, úgy a csillaglámák is oda mennek, ahol legnagyobb a veszély. A fiút egészen kifárasztotta ez a káprázat, kezdte úgy érezni, mintha puha, meleg és bolyhos gyapjú szálldogálna rá és betakargatná, s e jó melegben hamarosan mély álomba bódult.

Hajnalban, amikor fölriadt, már nyoma sem volt a csillaglámáknak, de körülötte a rét telis-tele volt a szivárvány színeiben pompázó gyapjúgombolyagokkal. Olyan mesebeli színek voltak, amilyet még senki emberfia nem látott addig, s a legközelebbi faluban az utolsó szálig megvásárolták tőle a bámuló emberek. Ő pedig a gyapjú árából – Yakana emlékére – vett egy lámapárt, s láss csodát: e két lámának minden évben kétezer fia született, s a szegény pásztorfiút egy életre gazdaggá tették.

Így jutalmazta meg a legényt Yakana, amiért nem zavarta meg őket munkájukban. A fiú ezután számtalanszor visszatért abba a folyóvölgybe, hogy köszönetet mondjon Yakanának, de soha többé nem látta őt, csak a szél fütyült úgy a folyó fölött, mint a kis kék madarak.
Ő pedig ilyenkor szívszorítóan bánatos furulyaszóval kísérte a szél dalát.

Aki eléggé figyel az Andok folyói mentén éjszaka, még ma is hallhatja a furulya szomorú és szépséges, távoli hangjait.


***

Kérlek Yakana, bocsánatod jeléül add nekem egyik fiadat! Éppen amikor rólad meséltem, nálunk is elszabadult a sok víz, nagy szükség volna a mi országunkban is egy csodatévő lényre, aki a bajban megsegít és kiissza az áradó folyók vízét! Az én kicsi hazám kicsike égboltjára elég lenne a leges-legkisebb fiacskád! Ha elküldöd hozzám, légy szíves mondd meg neki, hogy este, amikor a mi kis égboltunkon kigyúlnak a csillagok, kuporodjon le a Cassiopeia jobboldali V betűjének ölében és így majd fölismerem! Mostantól minden este fölnézek az égre, s attól a naptól, amikor a Cassiopeia ölében ott lesz a legkisebb csillagláma, minden éjszaka várni fogom. Az indián pásztortól megtanultam, hogy nem szabad zavarni, ezért csak elképzelem majd, ahogy kékfényű apró teste leereszkedik és a csillagok sziporkázó ezüstjével hinti be a kertet. Én pedig minden este a bodzabokor tövébe – tudod, a madáretető lábához! – a Buksi kutya edénye mellé kikészítek egy nagy tál kristálytiszta vizet, hogy legyen mivel oltania szomját a hosszú út után. S reggel, amikor kinézek, tudni fogom, hogy itt járt, mert üres lesz a tál és mindenütt látom még a csillagfény nyomait. Olyan lesz, mint a harmat a bodzán, a füvön, sőt még a Buksi kutya fekete orra hegyén is az a kis csillogás, s csak én tudom majd, hogy nem harmat az, hanem a legkisebb Yakana kirázta bundájából a csillagút fénylő porát.

És azt is tudom, hogy fiad úgy tesz majd, ahogyan tanulta tőled: kiissza a duzzadó folyók fölösleges vizét és engedi kibomlani a színes, puha és meleg gombolyagokat, hogy takaróvá szövődjenek azok fölött, akik még álmukban is fáznak és éhesek. Itt éppen úgy, mint otthon nálatok, az Andok völgyeiben.

Képzeld el milyen szép lesz! A világ távol eső két felén elnyeli az áradó vizeket s a szegény emberek álmát fénnyel, és meleggel borítja be az indián mesék csillaglámája Yakana, és legkisebb fia.

***



Választás után – 2019. okt.14.

Választás után

Fenntartom a „Választás előtt” című bejegyzésemben leírt véleményemet. Egyáltalán nem örülök a választási eredményeknek, de a városok és lakóik érdekében szerencsét kívánok az új polgármestereknek. Ugyanis szakmai felkészültség hiányában – tisztelet a kevés kivételnek – a szerencse az egyetlen esélyük az ott lakóknak, és nekünk, akik szerettük az országunkat.
Mindig elfogadtam és pártoltam a kormány tevékenységét, de régóta kifogásolom, hogy engedte ilyen mértékig elszabadulni a közéleti mocskolódást, tűrte közszereplők dúvad megnyilvánulásait, nem hozott törvényeket ezek megelőzésére és arra, hogy bűnvádi eljárás alatt állók ne indulhassanak képviselői funkciókért, valamint nem tette kötelezővé mindenki számára a tisztességes, emberhez méltó magatartást.Nem torolta meg a nyilvánvaló hazaárulást sem. Ráadásul számos ügyben elmulasztotta az elszámoltatást és nem oldotta meg a legkisebb jövedelmű rétegek jobb élethez segítését. Meggyőződésem, hogy az ellenzék tisztességtelen, hazaárulásig menő eszközein kívül, ezek a hibák is előidézői voltak a lehangoló eredménynek. Okulni kellene belőle, mielőtt még nagyobb baj lesz. A kormánynak nem szerencsét, hanem további sikereket kívánok ahhoz, hogy az utóbbi tíz év emelkedő pályáján tudják tartani az országot. Meggyőződésem, hogy mindenkinek ez az érdeke.

2019.október 14.

Választás előtt – 2019. okt. 12.


Egy nappal az önkormányzati választás előtt az esélyeket latolgatva, próbáltam összefoglalni az alapvető tényeket, amelyek befolyásolhatják a holnapi eredményt. Mint minden vélemény, valamelyest az enyém is biztosan szubjektív, bár nagyon törekszem a tárgyilagosságra.
Meglátásom szerint, a rendszerváltás óta ez volt az ellenzék legalacsonyabb színvonalú (ha egyáltalán lehet színvonalról beszélni!), legszégyenletesebb, agresszióval, gátlástalan hazugságokkal, hozzá nem értéssel teli, versenynek nem nevezhető, útszéli gáncsoskodása, a mérsékelt hangnemben kampányoló kormányoldaliakkal szemben.
A főpolgármesteri kampányban mutatkozott meg legerőteljesebben a résztvevők emberi minősége. Ha csak a legesélyesebb indulókat (Tarlós István, Karácsony Gergely, Kálmán Olga, Kerpel-Fronius Gábor és Puzsér Róbert) nézem, azonnal nyilvánvaló egy tény: Tarlós Istvánon kívül a mezőnyben senki nem ért ahhoz, amire vállalkozik, semmit nem tett még le egyikük sem ilyen téren az ország asztalára. Számomra ez már az első lépcsőben, az alkalmasság kérdésében megadja a választ és egyben leírja az emberi minőséget is. Egy kétmilliós város életének szolgálata, sok szempontból irányítása, óriási felelősség. Sokirányú felkészültséget kíván, és az biztos, hogy a XXI. századi körülményeket figyelembe véve, műszaki, gazdasági tudásbázis nélkül lehetetlen megfelelni a követelményeknek. Ilyen tudása (ráadásul több évtizedes gyakorlata ezen a téren) a jelöltek közül egyedül Tarlós Istvánnak van. Karácsony egyszerűen nem hajlandó a Zuglóban elért polgármesteri sikereiről beszélni, nem nehéz kitalálni, miért. Mindezek miatt az én fogalmaim szerint, az ellenzéki jelöltek önértékelési zavarban szenvedő, alázatot és becsületet nem ismerő, felelőtlen alakok, akik azt hiszik, némi ismertség elég egy ilyen horderejű feladattömeg ellátásához!
Tovább rontja az ellenzéki jelöltek hitelét, hogy kampányukban nem már bizonyított saját érdemekre támaszkodnak, hanem meggyőző szakmai programok helyett, sunyin, még a pártállásukat is elleplezve, politikai csoportok összefogására helyezik a hangsúlyt. Még az sem fontos számukra, hogy csak a politikai meggyőződésükkel azonos csoportok támogassák őket, azokkal is szövetkeznek, akiknek eddig ősellenségei voltak! Kampányszövegeik nívótlanok, egyértelmű a kormányzati hatalomra való törekvésük, hataloméhségük és az ezek érdekében elkövetett nyilvánvaló hazudozásuk, tükrözi személyiségük szánalmas minőségét. Megmutatja, mennyire fogalmuk sincs az általuk vállalni kívánt feladatkörrel járó jogosultságokról. Ígérnek sok-sok „érett banánt” egy olyan fáról, amely ezen a földön nem él meg! Még arra sem veszik a fáradságot (vagy nem képesek?), hogy tájékozódjanak leendő hatáskörükről. Dobrev a legkifejezőbb példa erre, aki, önkormányzati helyeket igyekszik megszerezni a pártjának, és mint Karácsony támogatója is, gátlástalanul ígér uniós pénzeket, uniós minimálbért, Európai Egyesült Államokat, amelyek megszerzéséhez semmiféle jogosultsággal nem rendelkezik! Nem röstelli kimondani, hogy migránspárti és hogy egyetlen célja megdönteni ezt a kormányt. Neki(k) nem számít, hogy hány millió ember választotta meg ezt a kormányt, ők a demokrácia „nevében” magasról tesznek a többség akaratára. Pont úgy, mint tettek Magyarországra 2002 és 2010 között, amikor hatalmon voltak. Aki őket választja, bátran számíthat rá, hogy miután elérték, amit akarnak, rájuk is ez vár.
Tökéletesen megjeleníti lényegüket a tipikus balliberális lózung, amit hangoztatnak: „Visszaadjuk Budapestet a budapestieknek.” Ennél nagyobb semmitmondó hülyeséget nehéz lenne kitalálni. Budapesten születtem, ott laktam közel ötven évig, és bár napjainkban csak a közelében élek, soha ilyen büszke nem voltam még a fővárosunkra. Egy évtized sem telt el, és Tarlós István világszínvonalú várost varázsolt a Demszky által hátrahagyott eladósított romhalmazból. Ezek az önjelölt jelöltek, hírből sem ismerik a tisztelet fogalmát, soha egy elismerő szó ki nem jött a szájukon arról a hatalmas munkáról, ami azt eredményezte, hogy ma az EBD európai turisztikai szervezet szerint Budapest a legvonzóbb úti cél. Ők csak a gyalázkodást és handabandázást ismerik.
Összegezve: túl a hetvenen, láttam egyet, s mást életemben, de olyan mérvű fejlődést, mint ami az utóbbi tíz évben, az élet minden területén történt, csak a FIDESZ-KDNP kormány működése tudott létrehozni, mégpedig országszerte. Bármerre indulunk az országban, szép, rendezett településeket találunk, melyeket már nem muszáj-szinten újítanak fel, hanem egyre igényesebben, korszerűbben és esztétikusabban. Ez akkor is így van, ha mindig lesz újabb tennivaló.
Sokszor, sok helyen nehezményeztem már, hogy a magyar emberek jelentős számban nem vesznek részt a legfontosabb döntések meghozatalában. Sokan nem veszik a fáradságot, hogy megismerjék a magyar történelmet és a rendszerváltást követő 30 év történéseit, pedig csak azok ismeretében lehet helyesen értékelni azt is, ami napjainkban történik. Gondolkodás, utánajárás nélkül fogadják el az üres, minden realitást nélkülöző ígéreteket, és információikat leginkább némely televíziók hazugságáradatából szerzik. Pedig döntéseikkel nem csak a saját sorsukat befolyásolják, hanem mindannyiunkét, gyermekeinkét és unokáinkét is. Felelősek azért, hogy ez a nehéz sorsú, megcsonkított kis ország, amely sok évtized után, végre a felemelkedés útján jár, nyugodtan haladhasson tovább ezen az úton.
Csak annyit kérek mindenkitől, kizárólag azokra szavazzon holnap, akik már bizonyítottak, és a közjót szolgáló, világos, megvalósítható programjuk van! Segítsenek ebben Juhász Gyula szép versének részletei, melyeket Trianonra vonatkoztatva írt, de úgy érzem, minden jelentős választással az általa idézett értékeket kell tovább őriznünk:

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz…

…Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem?
De mindig, mindig gondoljunk reá!

2019. 10.12.

Az élet minden porcikája

Pünkösd vasárnapján voltunk, ebéd után, amikor a délelőtt megszedett idei első borsóval kiültem a kertbe a pergola alá és kezdtem kifejteni a szemeket. Rossz kedvem volt, megviselt a közélet naponta őrlő durvasága, a médiumok közönséges és agresszív versengése az érdekeik szerinti mocskolódásban, letaglózott a Hableány hajó utasainak tragikus balesete a Dunán, mélységesen átéltem az érintettek rettenetét. Ráadásul elfáradtam a délelőtti főzésben és őszintén szólva dühös voltam, hogy miért kell nekem még az ilyen ünnepnapokon is egész nap dolgozni. Rajtam kívül, persze, senki nem hajtott, nem sürgetett, csak éppen tudtam, hogy ha nem szedem le és nem dolgozom fel egészen a mélyhűtőig, akkor tönkremegy a most még finom, zsenge, ízletes borsó.

Nem vittem magammal a kertbe sem telefont, sem rádiót, és örömmel tapasztaltam, milyen jólesik a csend. Szép volt a sok üdezöld szem, jó volt látni a hibátlan, a hajnali harmatot még őrző hüvelyeket, valahogy elcsendesített a saját munkával termelt eleség frissessége. Megnyugtató volt, ahogy mellém heveredett németjuhász kutyánk Luca, és érdeklődéssel nézte, hogy a zöld „tokokból”, miféle gyöngyöket varázsolnak elő ujjaim.

Nemsokára elmosolyodtam, mert észrevettem, hogy a csendet gazdagon átszövi a madárcsicsergés. Ahogy majdnem mozdulatlanul ültem, csak az ujjaim dolgoztak, a pergola dús, illatos lonc köpönyegébe, kicsit távolabb a tujasor buja zöldjébe és a hatalmas diófa ágaira telepedett madarak egyfolytában hirdették, milyen jól érzik itt magukat.

Még jó sok fejtenivaló volt, s erről eszembe jutott, hogy unokáink, a tízéves Álmos és a hétéves Endre, idén februárban, saját kis kapáikkal már negyedszer munkálták meg boldogan az ágyást, ahová saját kezükkel, szemenként gondosan eligazgatva vetették a borsót. Imádták a saját borsóból készült levest, és büszkék voltak rá, hogy évek óta megtermelik a hozzávalót. Sajnos, szüleikkel külföldön élnek, de itthon töltött idejükben szeretnek tevékenykedni a kertben, vidáman behúzódnak egy tál eperrel vagy málnával a pergola finom hűvösébe, de szívesen raknak tüzet is – főleg este – a tűzrakóhelyen.

Hát igen, a pergola és a tűzrakóhely. Eredetileg a terasz előtti térbe egy olajfa csemetét ültettem. Nagyon szerettem a levelei ezüstjét és a leírhatatlanul finom illatot, amivel virágzása idején megtöltötte a kertet. Hamarosan hatalmas lombot nevelt, amely a legnagyobb melegben is hűvösen tartotta az egész teraszt, védelmező árnyékában forró nyarakon is jóízűen üldögélhettünk a szabadban. A koronája már akkora volt, hogy a rendre elszáradó alsó ágait le kellett vágni, amit a gyerekek a kezükbe adott kis fűrészekkel ügyesen megtettek, de a szélső ágakat hagytuk a földig hajolni, és a fiúk, mint egy Isten-adta, természet-építette sátorban játszottak alatta. Már tíz évesnél is öregebb volt, amikor jött két nagyon esős év egymás után, és az óriásra nőtt fa dőlni kezdett. Gyökerei fölemelték, megbontották a nedves talajt, s végül – azért, hogy megmeneküljön a kerítés – ki kellett vágatnunk. Sírva búcsúztunk tőle s nehéz volt elviselni a hirtelen forró sivataggá vált kertet.

Mire idáig értem gondolatban, a borsó már kifejtve halmozódott a tálban, talán ha a negyede várt még a sorára, s eredeti rosszkedvem már nem volt sehol. Sőt, átjárt az öröm, ahogy visszagondoltam a két sivatagi nyárra, amely alatt elképzeltem, hogy milyen kis pergolát szeretnék, amelyet befuttatnék valami zölddel, és az immár forró teraszról oda húzódhatnánk egy-egy kávéra, fagyizásra, beszélgetésre. Jó sok vita követte az ötletelésemet, mert a tervezésben és műszaki dolgokban kiváló és verhetetlen drága férjem, András, próbálta megtervezni, amit képzelődtem, de sokáig kivitelezhetetlennek tartotta ajánlatomat. Végül zseniálisan megoldotta az összes műszaki feladványt, két mester felépítette, én pedig körbeültettem illatos lonccal, ami a második évre dúsan benőtte minden oldalát és a tetejéről, elöl, már huncut frufruként omlanak le virágzó hajtásai. Estelente finom illatot lehel és nagyszerű a ritka, pihenős félórákat alatta tölteni a végtelenül kényelmes, ringató karosszékben. Maga a felhőtlen kikapcsolódás árnyékából bámulni az örökké változó vándorló felhőket, a színesedő délutáni fényeket vagy este, a lonc illatában fürödve nézni a Kaszást, a Cassiopeiát vagy a Göncöl szekeret.

Határozottan boldog voltam mindezeket végiggondolván, és már csak pár hüvely volt a tálcán, amikor az ágyásban tobzódó margaréta tengerre esett a pillantásom. Túl voltunk már a kék, fehér és rózsaszín nefelejcsek tündéri takarójának látványán, elvirágzott a sötétkék, bordó és világoskék nőszirom is, és ebben az évben először sikerült virágzásra bírni a sok margarétát. Úgy látszik, kedvelik az idei időjárást, mert berobbant valamennyi bokor: milliónyi fehér virágának ragyogása barátsággal öleli körül a mélyvörös és a pezsgőszínű rózsa virágait, „lábaira” lelkesen kapaszkodnak föl a balkáni harangvirág kék csengettyűi és káprázatossá teszik ezt a ragyogást a kereklevelű tűzvirág valóban tűzvörös fürtjei. A margaréta fehér bokrai között most nyújtózkodik, terjeszkedik a bíbor és a sárga kúpvirág, és a terasz sarkában megduplázta méretét a virágba boruló levendula.

Elkészültem, legalább ötször ehetjük a kedvenc borsólevest, és nyoma sem maradt bennem fáradtságnak vagy szomorúságnak. Ebben a pár órában távolt maradt a világ minden zaja, tragédiája, drámája és gyűlölködése. Messze volt tőlem az összes manipuláció, a baljós jövő nyomasztó árnyai, a médiumok agresszív terrorja.

Csak a természet maradt velem, a szeretteim világa és tetteink nyomai körülöttem, csupa megnyugtató, értelmes és békés dolog. Mert megadatott, hogy az életnek az a része, ami rajtunk múlik, minden porcikájában szép legyen.


 


ÉRZÉS – irodalmi antológia

Azokkal a kedves Barátaimmal szeretném megosztani örömömet, hogy a fenti antológiában megjelenhetett két novellám, akik szívesen olvassák írásaimat. Hálás vagyok a kiadó témaválasztásáért (Érzés – a születéstől az utolsó leheletig és azután), amely lehetővé tette, hogy ebben a kötetben, “A hársfa lelke” címmel megörökítsem egy kedves fiatal barátom egyéniségét. Kisgyerekkora óta, hol közelről, hol távolabbról, de mindig szeretettel kísérgettük egymás életét, bánatunkra azonban a Sors csak 44 évet engedélyezett neki. Szeretném, ha így, legalább az emléke és talán lelke közöttünk maradhatna.

A másik, “Az élet minden porcikája” c. elbeszélésemben pedig egy hétköznapi helyzetben váratlanul talált öröm és békesség történetét mesélem el, de azt majd a következő bejegyzésben olvashatják.

A hársfa lelke

Utolsó levél Verának

2019. április 6-a gyászt hozott családunk minden tagja számára. Rövid, súlyos betegség után, negyvennégy évesen, váratlanul hagytál itt bennünket, Verus.  Gyerekkorodban édesanyáddal, Iluskával együtt szinte a családunk szerves részeivé váltatok, s mindkettőtök szeretete, barátsága, máig az életünk legszebb kísérője volt. Bámulattal figyeltem, ahogy szép, törékeny termeted ellenére hallatlan energiával korán saját lábadra álltál, szorgalommal, jóakarattal, ilyen fiatal korban szokatlan bölcsességgel küzdöttél meg az élet által állított feladatokkal, és évek óta fáradhatatlanul segítetted nem csak Iluskát, hanem minden hozzád fordulót. Húsz és negyven éves korod között gondolkodásod, jellemed, egyéniséged kivételes fejlődésen ment át, olyan intelligens, érzékeny, belátó és együttműködő emberré váltál, ami legtöbbünknek még 60-70 éves korunkra sem sikerül. Életed gondjait, nehézségeit, többnyire egymagad álltad, de szívesen osztoztál az örömeiden, s ezt a rendkívüli tartást ráadásul könnyed, szellemes, néha fanyar humorral fűszerezted, nem volt benned semmi fontoskodás. Legnagyobb, de megvalósulatlan álmodért, a szép családi életért sem pöröltél a Sorssal, még az élettel szemben is nagylelkű voltál: megbocsátottál. Kapcsolataidból megőriztél mindent, ami érték, elvetetted a haragot, nem ismerted a gyűlöletet.

Szellemed és lelked állta a megpróbáltatásokat, de a testednek úgy látszik mindez sok volt. Betegségedet is, az utolsó héttől eltekintve egyedül, példátlan erővel és méltósággal élted végig, mert nem akartál szeretteidnek az elkerülhetetlennél hosszabban bánatot okozni. Sőt, még intézkedtél is: azok gondjaiba ajánlottad Iluskát, akikben legjobban bíztál. Még az orvosi diagnózist hallva – hogy legfeljebb egy heted van hátra – sem sírtál, se nem lázadtál, csak annyit mondtál csendesen: megértettem. Még azt is elutasítottad, hogy kisebb beavatkozásokkal könnyítsenek fájdalmaidon.

Rettenetesen hiányzol, tapintható, fájdalmas űr kedves személyiségednek, földi lényednek elmúlása, mégis úgy érzem, bármily rövid volt is, értelmes, szép és teljes élet volt a Tiéd, melynek során számtalanszor fölülmúltad önmagad. Utolsó napjaidban egyfolytában melletted voltak, akikkel mély szeretet-kapcsolat fűzött össze:  Iluska és első szerelmed, Richárd. Az ifjúi fellángolásból nem lett házasság, de életre szóló barátsággá és vérszerződés-szerű munkakapcsolattá érleltétek hajdani érzelmeiteket. Végső perceidben ők fogták a kezed és Mária dalokat énekelve kísértek át az örökkévalóság végtelenjébe.

Emlékedet egy hársfa őrzi a Filozófusok kertjében, és sokunk szívében nem múló szeretet.

Földi lényedet ezzel a képpel őrzöm:

…Építek az égre házat
ott nem érhet semmi bánat…
Ne szomorkodjatok ❤


Ezzel a másikkal pedig, amit a halálodról értesülvén 10 éves kis barátnőd, Gréta festett Rólad és Neked szívbéli szeretettel, immár égi lényedtől búcsúzom:

Üldögélek itt, ifjú kis hársfád mellett a padon és szomorúan gondolom, hogy annyi más, fontos üzenet mellett, elmulasztottam figyelmedbe ajánlani Wass Albert szép gondolatait is arról, hogyan lehetne jól élni, mert bár Te már sok mindent tudtál ebből, azt hiszem, segíthet, ha majd újra elszánod magad a földi létre. Hiszem, hogy tér és idő, a létezés fizikai vagy szellemi volta a szeretet előtt nem akadály, ezért megpróbálom utánad küldeni, azzal a reménnyel, hogy szokásod szerint, most is fogadod, és szívedbe engeded a másik ember üzenetét:

Wass Albert: Így jó élni

„Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a Földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él. Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény. Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz. Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni! Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Igyekezz törődni velük. Azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz.”

A hársfa lelke finom, láthatatlan szál ég és föld, közted és az itt maradók között. A lombjai közt bujkáló napsugarak angyalszárnyakon hozzák üzeneteidet, ezer virágának illata pedig hozzád nyújtja-emeli a földiek szeretetét.

Ölellek a Mindenségen innen és túl, égi és földi szeretettel.