Nádasi Katalin blogja

„Akinek ilyen csodálatos, zamatos Magyar Nyelv van a birtokában, az éljen is vele, írjon és írjon tovább, mindegy hogy miről, csak meséljen! Biztos vagyok benne, hogy mindenki élvezettel fogja olvasni azt, amit Ő leír… mindenki, már aki az anyanyelvünket szereti.

A könyv legfontosabb mondanivalója számomra mégis az a megdöbbentő tény, noha ez nem a középpontot képviseli, hogy egy anya néha milyen mérhetetlen testi-lelki terhelést elvisel… mert egyszerűen el kell viselnie. Ezt mi, férfilélekkel sohasem fogjuk tudni átérezni.

(Az inka lakosság irtásával, erőszakos térítésével kapcsolatban) Nádasi Katalin említést tett, nagyon enyhén, szinte tapintatosan a „büszke, fejlett, és keresztény Óvilág” bűneiről. Én ezt valamivel keményebben úgy fogalmaznám meg: Ahol a fehér ember nem irtotta ki – direkt vagy indirekt módszerekkel – az őslakosságot és a vegetációt, ahol nem próbálkozott drasztikusan megváltoztatni környezete adottságait, ott a természet és az ember között megmaradt az összhang. Feszültség, ellentmondás nincsen. …Szerintem a fehér ember arroganciával párosult beképzeltsége, kapzsi telhetetlensége a „bűn” legfontosabb forrása.”

                                                                                                       Dr. B.D. Sándor

„Szia, Kati! Elolvastam-meghallgattam, még ha nem is túl gyors a feladat végrehajtásom és a reakcióm. Szóval a kis könyvecskéd nagyon tetszett, azt hogy szépen írsz, azt eddig is tudtam a közreadott írásaidból. De ez egy kicsit önvallomás inkább, nem finom levegőjű novellák, mint a Mesél a tél. Ez személyesebb, kicsit közelebb engedsz magadhoz, őszintén vallasz nem csak az érzelmeidről, de az életed szomorúbb, embert próbáló eseményeiről is. Ezt külön köszönöm. Úgy értem, nem ÉN köszönöm, hanem az olvasó, akit a bizalmadba avatsz. Nem tudom, de néha azt éreztem olvasás közben, hogy a szeretet Peru és az indiánok felé naivvá tesz, hited az emberi tisztaság felé mégis megsüvegelendő.”

                                                                                                                      K. Júlia

„Megkaptam a könyvet és még aznap elolvastam. Csodálatos élmény volt. Úgy éreztem, mintha csak az én gondolataim lettek volna megfogalmazva. …Sokszor találkoztam már én is a zenészekkel az utcán, és legszívesebben órákig ott maradtam volna hallgatni őket. Azt hiszem, sok közös vonása van az életünknek, én is többször éreztem már úgy, hogy egy-egy dolog már korábban is megtörtént velem, és mint egy sugallat irányítja a továbbiakat.”

                                                                                                                      P. Klára

„A Peru könyvet kétszer is elolvastam. Nagy örömömre és nagy élvezetemre szolgált. …valami rokonságot éreztem a mesélővel, amikor a könyvet olvastam, pedig én nem vagyok Peru rajongó, de tágabb értelemben talán én is fehér indián vagyok.

…Két szóval jellemezném a könyvet, s ez a szépség és a szeretet. Lehet, hogy az inkák élete nem is volt olyan harmonikus, nem szőtte át úgy a szeretet, mint azt Te láttatod, de az a lényeg, hogy te ezt vetted észre, ezt közvetíted az olvasónak, ez árad a könyvből. A Peru meséknek kettős értéke van: megtudtunk sok mindent egy tőlünk térben és időben távoli népről, s még többet a mesélő értékrendjéről. Szépek a gondolatok és szép a megfogalmazásuk.”

                                                                                                                      S. Mária

„Nagyon jó érzés volt a könyvet kézbe venni. Ritka szép és elegáns kivitelű. Azt a finomságot és tisztaságot – már a könyv érintése kapcsán – is át lehet érezni, amit az írás közben mélyebben kifejtesz. Köszönöm, hogy megosztottad velem életed mélyebb vágyait, titkait. Elkötelezett hittel osztozom abban az eszményedben, hogy létezik egy rendezettebb, tisztább, becsületesebb világ. Örömmel tölt el, hogy a téged ért katasztrófák elvezettek szíved szentélyébe, hiszen, amit ott találhatunk végtelenül személyes – ami a megpróbáltatásokat illeti – és végtelenül egyetemes, ami a kikristályosodott válaszokat érinti.”

                                                                                                                      V. Éva

„Nagy meglepetéssel olvastam az Ön csodálatos könyvét, a Megtalált kincseimet. Kedves barátaimtól kaptam kölcsön, akiknek meséltem 18 éves unokámról, aki a Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái Mozgalom szervezésében, önkéntesként, két éve Peruba utazott. Unokám, azóta már akklimatizálódott az ottani viszonyokhoz és több rövid beszámolót küldött a hétköznapjairól.

Levelem elsődleges célja, hogy megkérjem, adjon számomra néhány példányt a könyvéből – ha még van – …mert nevezett unokám édesanyjának is szeretném odaadni, de a család többi tagjai is kíváncsiak rá, hiszen olyan lelkesedéssel meséltem nekik az Ön remek könyvéről és nem illik kölcsönkapott könyvet ilyen sok kézbe adni.”

                                                                                                                      W. Árpád

„…A cím gyönyörű, lírai és kifejező, de nem tudja eladni a könyvet. Következő kiadásnál AZ INKÁK FÖLDJÉN felíratnak is szerepelnie kellene a címben.

…Három nyelven is olvastam Peruról szóló számos könyvet és a szemtanúk forrásértékű följegyzéseit is átnéztem. Meggyőződésem, hogy ekkora szívvel és csupa igaz szóval még ember fia, vagy (s ezt most a szerzőtől kölcsönzöm) „ember lánya” nem írt az inkákról.

…Ennek a sikernek a titka elsősorban mégsem a lírai mondandóhoz annyira illő érzelemdús előadásmód. Sokkal inkább az, hogy bár soha nem járt náluk, mégis teljes biztonsággal OTT van! Hibátlan, szép magyar nyelvezetével, valamint a belőle áradó szeretettel a gyanútlan olvasót mintegy magához láncolva röpíti álmai földjére: Peruba.

…A könyv szerkesztése és külső megjelenése magában is igen szép munka.”

                                                                                                                                     Dr. S. Péter

Könyveimről írták 1.

Földanya Hava (szeptember) idén egy szívemnek kedves évfordulót hozott. 25 évvel ezelőtt, ilyentájt készültem el első, „Megtalált kincseim, avagy meséim egy csodálatos földről, amelyet Perunak becézek” című könyvem kéziratával. Csodálatos, felfedezéssel, tanulással, alkotási lázzal és boldogsággal telt évek voltak a hátam mögött, semmihez sem hasonlító érzés, amikor az ember gondolataiban és szívében már megformálódott mondanivaló papírra íródik, és egyszerre láthatóvá válik mindenki számára. Legszebb álmaim beteljesülése volt, amikor néhány hónappal később, nagyon kedves barátaink segítségével, a Média Pro Kft. nyomtatott ruhába öltöztette a kézírást, és megjelent a könyv.

Talán ez az emlék indított arra, hogy végre összeszedjem, és időrendi sorrendbe rakjam a könyveimmel kapcsolatban hozzám írott leveleket, véleményeket, amelyeket többek kérésére most közzéteszek. Külön szívmelengető élmény volt számomra, hogy akkoriban még kézzel írott leveleket kaptam. Sajnos legtöbb esetben nem tudom ezeket bemutatni, mert csak a könyvemre vonatkozó dolgok nyilvánosak, és nem sikerült elfogadható minőségben kifotóznom a szövegek részleteit. Így csak idézni fogom a levelek könyvemre vonatkozó részleteit.

Azóta megjelent még 2 nyomtatott és több hangoskönyvem, a levélrészleteket időrendben csoportosítottam. Egyelőre csak a Megtalált kincseimre vonatkozó részleteket közlöm, és egyedül az irodalmárok véleményét mutatom meg teljes névvel, az olvasókét csak keresztnévvel és a vezetéknév kezdőbetűjével. Az Országos Széchenyi Könyvtár recenziójával kezdem (amelyről sajnos csak egy gondatlanul készített másolatom van, elnézést kérek érte), számomra ez volt az első vélemény szakemberek tollából, és kedves olvasóim üzeneteivel folytatom, becslésem szerint 3-4 részletben lehet valamennyit közzétenni. Nem tudom, más számára érdekes lesz-e a levelek tartalma, én csodálkoztam, milyen sokféle szempontból nézték írásaimat az olvasók. A továbbiakhoz már nem írok tájékoztatót, csak a címmel és a borítóképpel jelzem, hogy a Könyveimről írták sorozat hányadik része látható. Jó szórakozást kívánok azoknak, akik érdeklődnek egy könyv és szerzője sorsa iránt.

Róla szólnak a következő levélrészletek:

OSZK recenzió

„Ha borítófülön summázni kellene írásodat, helyedben azt írnám: Amit leírtam, velem megtörtént életbevágó események és atavisztikus dolgok fölvillantása, transzcendentális összefüggések keresése, az inkákkal való lelki rokonságom számomra megnyugtató feltárása és szeretetteljes elfogadásának igaz története.

Ezt azért bocsátom előre, mert igényes és szép stílusú, hiteles, egyéni sugárzású írásodnak – szerintem – ez a témája. Műfaja nem lehet mese, legfeljebb jó értelemben vett „tanmese”, tanulságos történet, hiszen sok-sok igaz történés megélésén, zene- és olvasmányélményen, film dokumentumokon alapszik, de magam sem tudom, hogy elbeszélés, regényes önéletrajz-részlet, avagy tényleg példabeszéd azok részére, akik keresik az értékeket, gondolkodnak a közjóról és kíváncsiak különös gondolati utazásodra.”

                                                                                                                               N. András

„ Az inkák előtti véres háborúk, kegyetlenségek, melyeknek bőven vannak tárgyi emlékei, ugyancsak azt az érzést keltik, hogy valóban a rend, fegyelem, prosperitás, az uralkodók ésszerű törvénykezésével jött csak el.

Kiemelkedő gyöngyszemek:  a gyermek elvesztése, a falusi orvos története, az aluljáró egyes képei.”

                                                             S. Gyula

„ A gondolataid nagy lelki érzékenységre vallanak, a Megtalált kincseim nagyon érdekes. A perui világ, az emberek, az ottani létfelfogás a maga idejében fontos korszaka volt az embernek – ma is sokminden használható belőle. Úgy sejlik nekem, hogy erős tudatalatti emlékezettel rendelkezel, s éltél egykor ott… Tanulmányozd az antropozófiát, Rudolf Steiner műveit, sok mindenre választ kapsz.

Én most szinte percekre beosztva élek, nem tudunk egyelőre személyesen találkozni, de szellemi-lelki kutatásaidat ne hagyd abba! Talán nyárra lesz egy nyugodtabb periódus.

(Mindannyian ”fehér indiánok” vagyunk!)”

Szeretettel üdvözöllek:

                                                                                                              Jókai Anna író

Az Irodalmi Rádió őszről szóló antológiája a fenti címet kapta. Az a nagy öröm ért, hogy “A természet tollnoka 2023” c. pályázatra beküldött, Őszi hangulatok c. elbeszélésem 3. helyezett lett, és megjelent az antológiában is.

Az az igazság, hogy hetek, de inkább hónapok óta igen borús hangulatban vagyok. Alapvetően a világ vezető hatalmainak, amelyek felelőssége volna az emberiség sorsának emberhez méltó körülmények között tartása, e hatalmak tökéletes tehetségtelensége, becstelensége, embertelensége, aljas, kizárólag további haszon szerzésére törő magatartása miatt – tisztelet az egyre kevesebb kivételnek. Nem bírom megemészteni a látványt, ahogyan a nemzetközi békességre, a közös célok mentén történő hatékony együttműködésre, a kölcsönös segítségnyújtásra törekvés helyett, a tömegmédia fölötti hatalmukkal is visszaélve, brutális hazugságokkal  uszítják egymásnak az országokat, a különböző nemzeteket! Szítják a gyűlöletet egymás iránt, egyes országoktól teljesen törvénytelen módon vonják el a nekik jogosan járó lehetőségeket, hogy végül visszaélve hatalmi státuszukkal Európát és hajdan magas kultúráját tönkretevő, romba-döntő, és háborúval vagy annak következményeivel sújtó intézkedéseket hozzanak. Az illegális migrációs hullám kezdetén kétségbeesetten kérdeztem, hová lettek a magyarok, hogy nem tiltakoztak azonnal ez ellen a mesterségesen gerjesztett öngyilkos folyamat ellen. Most végképp elkeseredve kérdem, hol vannak kontinensünk átlag polgárai, akiknek értelmes szavazással rég el kellett volna söpörni ezeket a lelkiismeretlen, minden morális korlátot ledöntő és minden téren csak az abnormális, természetellenes gátlástalanságra biztató őrülteket vagy inkább gonoszokat? Lehet, hogy a pénz hatalma tényleg mindennél erősebb? Lehetséges, hogy az átlagember annyira tájékozatlan annyira nem gondolkodik, hogy a többség könnyedén megvásárolható? Nem értem embertársaim közömbös hallgatását, nem értem, miért nem veszik észre a pallost a fejünk felett… Nem tudok nem aggódni csodálatos, tehetséges fiataljaink és gyönyörű kontinensünk (de lassan az egész világ!) jövője miatt, mert gyakran érzem úgy, elmebeteg uzsorások játszótere lett az egész galaxis.

2023. szept. 15.

…amelyet annak az írónak köszönhetek, aki elindított az életről mesélni próbálók göröngyös útjain. Az irodalmat mindig nagyon kedveltem, gimnazista koromban még versírással is próbálkoztam, első nyilvánosságnak szánt írásom azonban csak a negyvenes éveim közepén született. Egy családi probléma miatt alapvető változás történt az életünkben, mert lezárva negyedszázados oktatófilm stúdióban végzett és nagyon szeretett munkámat, otthon maradtam beteget ápolni.

Már én is ebben a modernnek mondott, emancipált nőket nevelő korban nőttem fel, soha föl sem merült, hogy otthoni, a családnak szóló munkát végezzek, voltak is kétségeim arról, bírni fogom-e a bezártságot egy olyan mozgalmas szakma, mint a filmgyártás után. Majdnem öt év elteltével azonban olyan sok, az egész család életére nézve pozitív változást tapasztaltam, hogy úgy éreztem, meg kell osztanom ezeket a nyilvánossággal – ugyanis ennek mindig csak az ellenkezőjéről hallottam a „központi tájékoztatás” felől. Írtam hát egy cikket erről az életforma váltásról és csodás hatásairól, s 1994-ben elküldtem a Nők Lapja szerkesztőségébe. Magam is meglepődtem, mert a következő számban megjelent a cikkem, s bár személyesen nem ismertem az újságírónőt, aki közzétette, írásai és témaválasztásai alapján addigra már nagyon kedveltem.

1999 őszén jelent meg első könyvem, amelyben életem legszebb szellemi kalandját, az inka civilizáció megismeréséhez vezető gondolati utazásomat és ennek a népnek különleges gondolkodásmódját és megrendítő sorsát írtam meg. Annyira boldog voltam, hogy ez a kis könyv nemcsak megjelent, hanem sok szép visszajelzést is kaptam róla, hogy pár sor kíséretében küldtem egy példányt annak az újságírónak, aki hajdani bizalmával írásra bátorított. Sajnos, nem reagált. Újabb évek elteltével megjelent második könyvem, egy novelláskötet, s ebből is küldtem neki egy példányt. Nem lepődtem meg, hogy ismét hallgatás volt a válasz, addigra sokfelől megtapasztaltam, hogy az általam tisztelt írók-költők, nemigen méltatják válaszra a hozzájuk fordulót (pontosabban ezer tennivalójuk miatt kevés idejük marad ilyesmire), tisztelet néhány kivételnek, akiket a maga helyén, néven fogok nevezni. E kis szomorúság ellenére örömmel, élvezettel és szeretettel olvastam újabb meg újabb megjelenő könyveit.

Így érkezett el 2014 februárja. Valahol a hónap elején jártunk, nemrég havazás volt, ami már olvadásnak indult, de estére újra lefagyott, ködös, csúszós, barátságtalan idő volt, korai sötétedéssel. Bolondos család vagyunk (különösen én) így az íróasztalom előtti kisasztalon még állt a kissé már kókadozó karácsonyfa kis tűlevél szőnyeggel a lába körül, ami illatával és barátságos fényeivel mégis, kifejezetten szívmelengető látvány volt a kinti barátságtalan világhoz képest. Este fél tíz volt, lefekvéshez készülődtem, amikor megszólalt a csengő. El nem tudtam képzelni, ki jöhet, valami rossz hírre készültem, csak az szokott ilyen későn érkezni. Felkaptam a kabátomat és ahogy kimentem, két alakot láttam állni a kapu előtt. Egyiküket még a sötétben is rögtön megismertem: a Nők Lapja egykori újságírónője, addigra már több könyv szerzője, ismert író volt. Mellette állt egy hozzá hasonlóan karcsú leányalak. Az írónő aranyosan szabadkozva kért bocsánatot a késői zavarásért, de egy nagyon fontos kérése volna hozzám, mondta. Behívtam őket a szobámba – s én is elnézést kértem a félig már megvetett ágy miatt. Amikor beléptünk azonnal észrevettem, hogy fiatal kísérője – az egyik leánya volt – szeme, pontosan ugyanazzal az érdeklődő, vidám ragyogással nézett a világba, mint az édesanyjáé. Láthatóan mindketten természetesnek vették a februári karácsonyfát is, a megbontott ágyat is, otthonosan viselkedtek.

Leültünk – jobb híján – az ágyam szélére, a hölgy beszélni kezdett és úgy éreztem, ilyen szépen még soha nem szóltak hozzám. Elmondhatatlan kedvességgel elmesélte, hogy napok óta nyomoz utánam, próbálta felhívni az inkákról szóló könyvemben lévő telefonszámot, s az idegen, aki felvette, mondta is, hogy előzőleg a Nádasi családé volt ez a szám, de már sok éve ő használja. Nem tudom, hogyan szerezte meg a címünket, de leánya segítségével végül megérkeztek hozzánk. Bevallotta, csak mostanában jutott odáig, hogy elolvassa a hozzá küldött könyveimet, köztük a „Megtalált kincseim avagy meséim egy csodálatos földről” című, Peruról és az inkákról szóló kötetemet is. De hát ez gyönyörű! – kiáltott fel és elmondta, csak azért jött ilyen későn, mert az utolsó pillanatban talált meg. Egy nagyon kedves barátja, aki az andoki népzenével foglalkozik, másnap reggel indul Peruba, és ő elképzelte, milyen gyönyörű lenne, ha hosszú repülőútján az én könyvemet olvashatná, amelyben szó esik ennek a világnak csodálatos zenéjéről is! Kaphatnék még egy példányt? – kérdezte.

Legszívesebben megöleltem volna, mert egyénisége megelevenítette mindazt az empátiát, kedvességet és emberszeretetet, ami sugárzik könyveinek, cikkeinek minden sorából, s ami miatt annyira megszerettem ismeretlenül is. Köszönöm Schäffer Erzsébetnek ezt az estét, és azt, hogy közbenjárására a Megtalált kincseim elutazott Peruba, hogy közelről megismerje a sok csodát, amiről mesél.

Különös öröm és élmény volt számomra az Irodalmi Rádió felolvasó estjére történt meghívás. Ezen a 2023 ápr. 4-i esten B. Mester Éva költő, Kordás Olivér és én voltunk a meghívott vendégek. Olivér valamiért nem tudott eljönni, így Éva és én kicsit bővebben válaszolhattunk Zsoldos Árpád kérdéseire, melyek írói pályánk állomásaira vonatkoztak. Évának eddig négy verseskötete jelent meg, ezekből, ill újonnan született verseiből olvasott fel. Saját írásaim közül a Gyerekkori csendek címűt Adrienn olvasta fel nagyon szépen, a Lehozná még a csillagokat is… címűt én olvastam, végül Árpád felolvasásában a Gyöngyszemek a hétköznapokban c. elbeszélésemből Bánffy György estjének története zárta a bemutatkozást. Nagy öröm volt az is, hogy Ritáék és az unokáim is eljöttek, Iluska barátnőmmel együtt. Néhány fotó az estről:

Az Irodalmi Rádió kiadásában megjelent a Tavaszél titkai című antológia, melyben szerepel a Lesz-e még… című írásom is.

Köszönet érte Szabó Ildikónak! Készült 2022 őszén.

A végtelenül távoli múltban (vagy talán álom volt csupán?), volt egy kis négy-évszakos ország, az én hazám. Világot tisztító, hosszú, fehér telek után langy szelek hozták itt az olvadást, s évezreden át madárdal üdvözölte a virágba borult mandulafát. Ám hosszú évek óta nincsen már havas, mesebeli tél s a tavasz is el-eltéved: decemberben rügyeket bontogat, aztán áprilisban dermeszti halálra a gyümölcsfákon termékeny életre indult virágokat.  Volt már úgy is, hogy a kikelet egyszerűen nem érkezett, május elején a forróság megölte a várva-várt tavaszt s az üdítő illatokkal teli, éltető újrakezdés elmaradt.

Nemrég gyilkos járvány zárta börtönbe a tavaszváró népeket, kerültük nem csak egymást, de szinte már magát az életet.

Az ezt követő évben az életörömben tobzódó orgonák illatát s a bíborban pompázó pünkösdirózsák világboldogító ringását szétdúlta a közelünkben kitört öldöklő háború, letörve minden virágzó ágat, s velük a jövőbe vetett reményt.

Az idei tavaszelőn szépséges bolygónk is megmutatta, milyen esendők vagyunk. Rettenetes erővel megrázta magát, több helyen megsemmisítve százezrek otthonát s kioltva tízezrek életét. Gyászba borult az élet, fájdalom uralkodik, bármerre nézünk. Hatodik napja anyák, apák, testvérek, elárvult gyermekek zokognak a rommá torzult világban. Egy nagyapa áll megrendülten összerogyott házuk mellett, s hajtogatja könnyek között: „Lányom, vejem és három unokám vár az ötemeletnyi törmelék alatt!” Helyette, az ő nevében kiáltanám: de én nem engedek, örökké reménykedek, mert a hitnek megtartó ereje van!

Valójában csak imádkozom, és gondolkodom, hogy vajon egyedül a természet felelős minden rettenetért? Irgalomért fohászkodom tehetetlenül, jobbításra eszköztelenül s halkan kérdezgetem: lesz-e még felhőtlen életet hozó, szépséggel, szabadsággal és álmokkal teli, békés, szelíd és varázslatos tavaszunk?

2023. február

Örömmel tudatom, hogy októberben elkészültem negyedik könyvemmel, amely ismét elbeszélés gyűjtemény és a Válaszúton címet kapta. Már át is adtam az Irodalmi Rádiónak, Zsoldos Árpádék szívesen vállalták a kiadását, munkába is vették, de sajnos (vagy abszolút értéken nézve: hála Istennek) már annyi könyv vár kiadásra, hogy valószínűleg csak 2023 vége felé fog megjelenni.

Azért egy kis rövid ismertető a könyvről:

Ebben a kötetben az első, Emberek, sorsok, fények és árnyak c. fejezet elbeszélései emberi sorsokról szólnak. Több történetben, a főszereplőknek egész életüket meghatározó, rendhagyó döntéseket kellett hozniuk, mert váratlan helyzet elé állította őket a sors. A döntés mindig nehéz, igen nagy felelősséggel jár és általában a megszokottól eltérő életutat eredményez. Egy-egy ilyen életpálya a rajta járónak sok mindent megmutat az élet „másik oldalából” – erről szól a Válaszúton című, kétrészes elbeszélés. Ahogy a fejezetcím jelzi is, az élet útján járva sok apró vidámsággal és bosszúsággal, fényekkel és árnyakkal találkozunk, ezekből nyújtok át egy csokorra valót.

A második, Ötven éve hű társaink c. fejezet fél évszázados kutyatartói kalandjainkról szól, az ezernyi váratlan, vicces vagy a gazdára frászt hozó helyzetről, és arról a bensőséges, szeretettel teli, semmi máshoz nem hasonlítható kapcsolatról, ami egy kutya és gazdája között szövődik az együtt töltött évek során.

A harmadik, Természet, az örök menedék c. fejezetben erről a csodáról mesélek. Számomra a legtöbb örömet, feltöltődést és a bajokra vigasztalást mindig a természet végtelen erejű, szépséges világa jelentette, s az ebből fakadó élményeimet szeretném megosztani a kedves olvasókkal.

Azt remélem, mindenki talál majd szívének kedves történeteket.Ennyit tudtam hirtelen elmondani és még egyszer hálásan köszönöm a sok felől érkező érdeklődést!