Mélységes elkeseredéssel és undorral olvastam a foci EB kapcsán napvilágra került visszataszító megnyilvánulásokat. Komolyan nem tudom, mi a jobb, ha az ilyen megnyilvánulások írójának még a nevét is elfelejtjük, vagy ha nagy, vörös betűkkel felírjuk mindenhová, hogy az értelmes és tisztalelkű ember még véletlenül se olvassa el beteg elméjük és romlott jellemük termékeit.
Én itt őket nem nevesítem, hiszen majd mindenki tudja, kik azok, akik a magyar válogatottnak nem hajlandók szurkolni, nehogy a miniszterelnöknek öröme, vagy dicsősége legyen a győzelemből! Inkább ezzel a végtelen kisszerűséggel szembehelyezkedve, fölidézem Csoóri Sándor Elveszett utak c. könyvének néhány csodálatos gondolatát az emberi jellem “működtetéséről”, valamint az erkölcs és gyűlölet viszonyáról:
Az író tengernyi más, tűpontos megfigyelése mellett, Zrínyi Miklós gondolatait idézi, és egészíti ki:
„Azt kérdi másoktól és magától: az életünkben lehetetlennek látszik néhány dolog? Ha igen, álljunk neki, hogy megcsináljuk.
A jellem ereje ilyen dobbantók segítségével kerül fölibe a testnek, s őrzi meg időszerűségét minden időben.”
Ugyanebben a könyvében írja a gyűlöletről:
“Szergej Mihalkov orosz filmrendező szerint amíg az angoloknál a gőzgép volt a társadalom mozgósító ereje, az oroszoknál az irigység. Egy magyar értelmiségi Mihalkov véleményére gondolkodás nélkül rávághatná, hogy a mi „mozgósító erőnk” a gyűlölet lett.
Magyarországot történelme során eddig mindig az erkölcsi erő mentette meg. Még fizikai leveretéseinket is, amelyekbe saját bűneinken kívül mások bűnei is belejátszottak, egyedül az erkölcsi győzelem katartikus tudatával tudtuk csak folyamatosan kiegyensúlyozni. Így történt ez a Rákóczi-szabadságharc leveretésétől kezdve az 1849-es bukáson át Trianonig, 1956-ig és tovább.
Gyűlölködés és erkölcsi erő azonban sehogy se hangolható össze.”