Vírusok

Mit hisz magáról, meddig merészkedik még el az ember?! Miért képzeli, hogy tehetsége van mindent büntetlenül átalakítani, legtöbbször a fölfedezés nagy jóakaratából? Miért gondolja, hogy okosabb, mint a csodálatos rend, amely – ne firtassuk most, hogy egy teremtő akarat, vagy egy nagy, kozmikus “rendcsinálás”, összerendeződés nyomán – több száz millió éve létrejött és mostanáig fönnmaradt saját “tudásából”, egy vele született, rejtelmes de nagyszerű önrevízió erejéből? Több évszázada már, hogy az ember a legkülönbözőbb dimenziókban igyekszik túlszárnyalni e páratlan természeti rendet, az önellátásnak, önfenntartásnak, öngyógyításnak ezen évmilliókra elegendő tökéletességét. Az ember valóban teremtett magának hihetetlennek tűnő csodákat, de – mint játékokat – hamarosan eldobta őket, mert újabbakra vágyott. S amit eldobott, szemétté, teherré vált ezen a földön, melynek anyagától, mibenlététől eltérő ez a hulladék. Elbomlani, visszaépülni nem tud, csak halmozódik egyre magasabb hegyekké, s gyűr minket maga alá, mint egykor mi, e kitalált játékokat.

Nem csak játékokat akart az ember, hanem próbált többet enni is, s kiagyalt erre a célra a természet termékenységét meghaladó, ám tulajdonságaitól idegen módokat. Becsapta növényeit hamis “tápszerekkel”, gyilkolni kezdte a növények élősködőit, s e nagyszerűnek mondott, “mérhető eredményeket hozó” tevékenységébe belepusztultak a természet ártalmatlan, sőt, más területen hasznos élőlényei is.

 Amikor volt már elegendő eledele, elkezdett fölösleget fölhalmozni, mert vagyonosodni is akart az ember. Lecsapolta a mocsarakat, hogy még több termőföldön tudjon gazdagodni s nem érdekelte, hogy ilymódon megszerzett hasznába belepusztultak a mocsarak lakói a rovarok, békák, rákok, siklók s madarak. Hogy lerövidítse útját, az ember megszabályozta a kanyargó folyókat, amelyek addig áradáskor dús táplálékot szállítottak a földnek, de a kőgátak közt egyenes útra kényszerített víz korábbi árterén sívó, szikes repedések, örökre vén, kemény és aszott, használhatatlan talaj maradt csupán.

Még mindig kevésnek találta gazdagságát az ember, ezért elkezdte lopni, kiszivattyúzni a föld mélyének tulajdonát. Kitalálta hozzá a legdurvább technikákat, melyekkel könnyű volt erdőket kiirtani, fölszabdalni a talajt, s mélyére túrni, hogy mint csontból a velőt kiszívhassa, kizsigerelhesse rejtett erejét és kincseit. S miután hasznát elvitte az ember, gyógyítatlanul hagyta ott a föld kibelezett, vérszívott múmiáját, amelyben nem volt többé élet és erő. Egy óriási hullafolt maradt csupán, melyen élőlény többé meg nem élhetett.

Kezdett azután az ember mindenféle pirulákat gyártani, mert úgy találta, az élet nem eléggé hosszú, túl sok benne a szenvedés, s összeharácsolt hasznát-gazdagságát nem élvezheti elég ideig. Nem fogadta el, hogy ami gyógyítható, arra a természet adott gyógyító anyagokat, amire pedig nem, abba bele kell halni, mert a természetben ez a törvény. A pirulák megnyújtják ugyan az életet, de sokszor hoznak a meggyógyított betegség helyébe mellékhatásként két másikat, lustaságra tanítják a test saját védekező rendszerét, gyengévé, életképtelenné teszik azáltal, hogy elvégzik helyette a munkát, s e gyengeséget újabb pirulákkal, vitaminokkal és nyomelemekkel kívánják gyógyítani. S ebben a mesterségesen létrehozott, ördögi körben, mint szűk kifutóban agár a műnyúl után, lihegve fut örökkön az ember, s nem veszi észre, hogy tudatosan hajtották bele e szívszakasztó, maratoni rohanásba pusztán azért, hogy a pirula-iparág tulajdonosai tovább kövéredjenek. Azt mondják ugyan, hogy az átlagéletkor növelése a nemes cél. Meg kellene kérdezni a megnövelt életkorú véneket, hogy jó-e ez nekik!?

Akart aztán okosodni – de tán még előbb – új piacot találni mesterségesen megsokszorozott termékeinek az ember, kitalálta hát mindenféle módját annak, hogyan lehet gyorsabban utazni és szállítani. Dőlt is hozzá a gazdagság hamar, s közben a kereskedőt nem érdekelte, hogy hajóin, vasútjain, repülőin az árujával együtt utazik a himlő Európából Amerikába, az aids Afrikából szerte a világba, és, például az entamöba histolitica nevû parazita, amely (orvosok szerint) a legtöbb ázsiai emberben ártalmatlanul benne él, ideutazott Európába, egy hónapon át tartotta 40 o C fölötti lázban, s kevés híján megölte a gyermekemet, mert az európai szervezet vele szemben védtelen. S eközben orvosok, kutatók és tudósok százezrei, lázasan keresik az újabb és újabb betegségek ellenszereit! Föltalálták – ugyancsak a legjobb szándéktól vezérelve – a mindenhatónak gondolt antibiotikumokat, egy(?) egész generáció immunrendszerét gyengítették meg nyakló nélküli alkalmazásukkal, s ma, soha nem látott egészségben virulnak, terjednek és “munkálkodnak” a velük szemben rezisztenssé vált baktériumok. Az ember pedig elvesztette természetes ellenálló képességét, életerejét. Szerveit, szívét, tüdejét kikezdte az ezerféle környezetszennyezés, amelyet már tudatosan élve sem kerülhet el, mert telve van e szennyekkel a levegő, a víz, a talaj s még a maga termelte élelem is, hiszen nem tudja kivédeni, például a savas esőket vagy Csernobilt.

Amikor kellően kiszolgáltatottá vált a többség, jól megszervezett formában kezdték terjeszteni a legújabb üzletben érdekeltek, hogy azért van ez az immungyengeség, mert rosszul táplálkozunk! Ezer szakértő mondta el a helyes táplálkozás titkait, más szakértők sokasága pedig e módszerek ellenkezőjéről igyekezett meggyőzni mindannyiunkat! Keletről s nyugatról egyaránt érkeztek egészséget, örök ifjúságot ígérő ételek, filozófiák, univerzális gyógyszerek és módszerek. A reformtáplálkozás tudósai hirdették, hogy a sok zsír az oka mindennek, s legjobb, ha csak algát, moszatot, szóját és magvakat fogyasztunk. Mielőtt kritikátlanul hinnénk nekik, tanácsos elgondolkodni például azon, hogy az eszkimók fő tápláléka a fókazsír, mégsem betegszenek bele! Vagy azon, hogy a jól bevált, régi magyar sertésfajta, a mangalica zsírja koleszterinben szegény, ráadásul nem tartalmaz sem tartósítószert, sem színezékeket! Hogy talán nem azt kellene ennünk és vennünk, amit az immár ugyancsak nemzetközivé vált élelmiszeripar diktál nekünk (mert az, pusztán piacot keres!), hanem azt, ami – mint mi magunk -, természetes módon megterem a saját hazánk földjének sajátos éghajlatán! Mert alighanem úgy van, hogy a természet minden népnek azt a táplálékot szánta, amely a saját élőhelyén terem. Az jó neki, attól lesz egészséges és erős. A természet nem kalkulálhatott fuvarosokkal, kufárokkal és bankárokkal, egyszerűen csak, ahová élőlényt teremtett, ott megadta hozzá az éltető anyagokat, melyekre azon a helyen szüksége van. Vagy csak oda ültetett élőlényt, ahol megélhetett. A kapzsiságnak azonban semmi sem elég. Újabban északi, hideg tengerek halainak génjeit ültetik narancsba, hogy hűvösebb éghajlaton is megteremjen, génmanipulált paradicsomot termelünk, amely nem romlik olyan hamar (gyanútlanul még házilag is, mert már a vetőmag sem “eredeti”), génkezelt növények sokasága létezik, s azt sem tudjuk, mi az, amit megeszünk. Kutatások nyomán az már kiderült, hogy a génkezelt szója fogyasztásába (s nálunk túlnyomórészt ilyen kapható) a patkány belepusztul. Az még nem, hogy az ember melyikbe fog. Csak annyi látszik, hogy korábban ismeretlen vagy ritka betegségek válnak népbetegséggé, hogy se szeri, se száma a titokzatos allergiáknak, amelyek ezer módon keserítik meg az életet, autoimmun betegségnek nevezett gyötrelmek terjednek, és kísérleti nyulak vagyunk csak a gyógyszer- (vagy a pótszer) gyártók méregdrága termékei közt – mert mindegyiket fölírják a jó szándékú orvosok, csak éppen egyiktől sem gyógyulunk meg.

Aztán néha jön egy-egy tudós, és közhírré teszi bámulatos fölfedezését, miszerint e temérdek környezetszennyezés, vegyszer, gyógyszer, génmanipuláció megváltoztatta a táplálékok eredeti tulajdonságait, hogy legtöbbjükben nagymértékben csökkent a vitamin és ásványi anyag tartalom, nőtt viszont a nehézfémek s más ártó anyagok mennyisége, s hogy az állati eredetű táplálékok antibiotikummal és hormonokkal vannak teli. Honnan tudhatnánk például, hogy maga az állat miből van igaziból, ha egyszer manapság a növényevő tehenet egyes gazdaságok húsliszttel etetik?! Talán ma már az sem tudható, hogy az ember, emberből van-e!

A testileg meggyengített embereket, lelki terror alá vonták aztán. Óriás biztosítótársaságok igyekeznek kimutatni, hogy amennyiben (jó pénzért) nem kötünk 5-6 féle biztosítást, tulajdonképpen esélytelenek vagyunk az életre! (Maradék józan eszemmel az őseimre gondolok, akik sok-sok generáción át éltek ezek nélkül, s nem gürcöltek még azért is, hogy legyen miből fenntartani e társaságok elegáns hivatalait! És nosztalgiával emlékezem arra, hogy egykor még természetes volt, hogy a bajbajutottat megsegítették embertársai.) Akárhogy gondolkodom, bármennyire szeretnék is jóhiszemű maradni, azt látom, hogy anyagi érdekek miatt, testileg és lelkileg megfélemlítik, meggyengítik, azután bárgyú birkává próbálják alázni az emberiséget. Az egykor erős, a nehézségekhez normálisan, egészséges bátorsággal viszonyuló ember, ma pöttöm rabszolga csupán a saját, (különböző érdekszférák által) gonddá nyomorított életében, a pénzvilág mohó karmai közt!

Erre a végletekig tönkretett, kifosztott világra legújabb vírusként rátelepült az informatika, a telefónia és a hírközlés világhálója, amely alól nem menekülhetünk. Úgy kényszerítik ránk ezek használatát, mint kényelmünket szolgáló, tudást sokszorozó, nagyszerű technikákat, pedig velük az utolsót veszíti el az ember, ami megmenthetné, Isten-adta természetes társát, vagy tán lényegét: a gondolatait, a lelke csendjét és nyugalmát, amelyben biztosan mutatta az utat a józan ész iránytűje – csak követni kellett. De már nem lehet követni sem és látni sem, mert mindent elnyom a kivédhetetlen, áradó vibrálás és ricsaj. A legocsmányabb, legképtelenebb hazugságokat döntik online és multireklámokon, a legkártékonyabb szellemi- testi “táplálékokat”, a legirtózatosabb értelem- és lélekpusztító kábítószereket kínálják föl neonszínben és vákuumcsomagolásban, s ebben a fogyasztásban tobzódó, liberálisnak hazudott, valójában csak erkölcstelen és törvény-nélküli mocsok-forgatagban, ebben a “nekem mindent szabad, de rám nézve semmi sem kötelező” hitvallásban, ebben az őrületesen száguldó, megállíthatatlan kísértetvasútban észre sem vesszük, hogyan fertőződünk meg e szörnyűséges vírusok valamelyikével.

 Az ember, az általa kreált gépezetekhez képest, csak sokkal lassúbb, nyugodtabb tempóban (emberszabásúan) képes tartósan kiváló teljesítményt nyújtani. Adottságai nem teszik alkalmassá a másodpercenkénti vagy annál is gyakoribb abszolút váltásokra, teljesen különböző feladatok között. Õ egy biológiai lény, ennek minden szépségével és átkával, érzékei, érzései, idegrendszere van, s ezek nem tudnak gátlások nélkül, bármikor, egy impulzus nyomán, áthangolódni egy új parancsra. Nem tudja magában leállítani a fizikai, gondolati és érzelmi reakciókat minden megtörtént dologra, s éppen ez a késlekedés, ez a reakcióidő, ez a gyönyörűséges és a világmindenségben egyedül az embernek megadatott képesség teszi védtelenné, kiszolgáltatottá a saját találmányaival szemben.

Minden emberi élet – úgy gondolom -, küldetés. Kisebb vagy nagyobb küldetés, de küldetés, távlatos dolog, egy út, valahonnan valahová. Tartok tőle, hogy az informatika, elektronika és a mobiltelefon – ezek az emberi tehetségből született csúcstechnikák – elpusztítják a küldetést. Pillanatokká szabdalják a távlatot. Már nem egy alapos meggyőződésből kitűzött cél felé haladunk, jól átgondolt útvonalon, hanem a másodpercenként, e-mailen, faxon vagy mobiltelefonon érkező vacak kis aktualitások határozzák meg, hogy merre menjünk tovább. A küldetés és az aktualitás – ellentétes természetük miatt – összeférhetetlenek, és az ember számára tragédia, ha a pillanat győzedelmeskedik és uralkodik a távlat, a küldetés fölött. Előbb-utóbb, szinte biztos megsemmisüléshez vezet az, ha a küldetést teljesítőt, a pillanat emberévé degradálja a technika. Elgyötörten nézem, mi történik itt. Rágódom, hogy vajon csak pesszimista vagyok, vagy baljós képzeteim azért születnek, mert nem tudom gondolkodás, “rágás” nélkül “megenni” mindazt, amit tálalnak nekem? Víziószerűen jelenik meg előttem az, ahogyan a földön kívülieket ábrázolják. Satnya test, vézna, korcs végtagok, töpörödött arc de óriás szemek és koponya, az agyonkímélt test jellegzetességei. Mintha föl sem állnának a székből, mintha sohasem kellene testi erőt kifejteniük, és klímaberendezések óvnák őket minden hőmérséklet-változástól. Mind egyformák, mind olyanok, mintha csak a szemüket és az agyukat kellene használniuk, egy végtelen nagy “űrháló” képernyői előtt. Ha léteznek, éljenek boldogul, de én azt szeretném, ha nékünk megmaradna a szép és erős, bár halandó emberi test, a fényben ragyogó változatos színű szemek, a selymes-rugalmas, sokféle bőr, a szélben lobogó, hullámos, gyapjas vagy szöghajak, az elektronika érzéketlen gyorsaságához képest lomha és butuska agyunk szeretnivaló, jó gondolatai és főként a rettenetesen esendő, túláradni és szörnyen fájni, érezni, egyszóval élni képes emberi szív. Ezeket így, együtt, szebbnek találom az ész túlcsordulásából talán keletkező agy-életnél, amelyben azonban nem elegendő az érzékeny intelligencia. És igen, röghözkötötten, konokul, megátalkodottan ragaszkodom az elmúlás, a végső átlényegülés időben érkező, megnyugtató és vigasztaló, utolsó esélyéhez is!

De lehet, hogy mindez elvész, mert éppen napjainkban kísérleteznek az atombombáénál is végzetesebb lehetőség gyakorlatban történő kipróbálásával, az ember klónozásával. Mint minden új találmányt, ezt is a jószándék(?) hozta létre, és segítő akarat tervezi, hogy általa majd gyógyítható lesz számos, ma még legyőzhetetlen betegség. Csak az félelmetes, hogy amint megszületett a maghasadás rosszra fordítója, ugyanúgy életre kel majd a klónozás Lucifere is, s rettenetes műve éppúgy terjedni fog, mint a himlő, az aids vagy a világháló egyre “okosabb” (azaz egyre pusztítóbb) vírusai.

Az elmondottakat és még sok ezer hasonlót együtt, fejlődésnek nevezik az emberek, szerte a világban! Én nem tudom, hogy lehetséges-e még védekezés. Csak azt látom, hogy az ifjú generáció testileg-lelkileg gyengül és egyre nagyobb számban lesz kábítószerek áldozata, az ötvenesek hullanak megállíthatatlanul, már csak az idősek lesznek egyre öregebbek. Pedig nem űztek extra sportokat, nem reformtáplálkoztak, nem fogyókúráztak és fitnesz klubok tagjai sem voltak. Csak éppen az életük nagyobbik felét még ép lélekkel, egészséges környezetben, teljes értékű táplálékok fogyasztása mellett töltötték, a csendben és tiszta levegőben gyalog mentek mindenhová (ennyi volt a “sportjuk”), nem ültek szuperszonikus sebességgel haladó járművekre, hogy azután az örömöt adó mozgás, (például) a séta helyett, egy méregdrága konditeremben sanyargassák magukat, bűtudatosan. Este, a munka, olvasás vagy egy-egy jó beszélgetés után korán nyugovóra tértek, nem bámulták éjfélig az akció-, horror- vagy pornófilmeket és nem szörföztek hajnalig az Internet temérdek badarságával szórakozva. Talán ezért lehet, hogy az ő életüket még tényleg meghosszabbíthatják a sokat reklámozott multivitaminok. Egy ideig, talán a 120 éveseké lesz ez a bolygó. És azután?

                                                                       ***

 Azt hittem, e kérdéssel lezártam a vírusokról szóló, gyötrő gondolatsort. De tegnap, 2001. szeptember 11-én, romba dőltek az emberi kevélység égbenyúló tornyai. Az emberé, aki ránehezítette nagyravágyásának irdatlan jeleit a földre, hogy megmutassa: Legyőztelek! Azt teszek veled, amit akarok, száz emeletekkel nyomom agyon a szíved dobbanását, uralkodom rajtad, te Föld! S a Föld még el is tűrte ezt, csak a másképpen kevély emberek nem! Három elrabolt utasszállító repülőgéppel megszállott, öngyilkos valakik, valakinek az akaratából, ki tudja milyen elgondolásból, porig rombolták a tornyokat, s a bennük dolgozó néhány ezer embert, mint súlytalan, semmi-könnyű pelyhet röpítették át, egy más dimenzióba! Mit lehet még mondani erre, kihez lehet esdekelni még, hogy legyen elég, hogy “…legyen béke már! /Legyen vége már!” (Babits Mihály: Húsvét előtt) ? Hogyan lehetne reménykedni abban, hogy majd fölocsúdik az emberiség, s elkezd újra emberi mérték szerint, a képességei szabta korlátokat elismerve, nyugodtan, békésen élni?!

És hogyan hihetnék el még bármit, bárkinek, amikor a több ezer halott, a bénult eszméletvesztettség 24 órája után már másnap, megszólaltak az üzleti világ fékevesztett, pokoli hírnökei?! Az egyik nagy mobil telefontársaság képviselője mámorosan harsogta világgá a rádión át, hogy amikor minden odavan, egyedül ők érnek valamit, hiszen 20-30 vagy 80 emeletnyi törmelék alól, egy-egy véletlenül képződött üregből, néhányan még próbáltak mobilon segítséget kérni!!! (A törmelékek elhordása még a terrortámadás utáni negyedik hónapban is tartott, és még ekkor is találtak holttesteket! A szerzõ megj.) Még be sem fejezte a mondókáját, amikor az Internet valamelyik “nagymestere” öntudatos lihegéssel  jelentette, hogy amikor már mindennek vége lett, minden megszakadt és elszakadt és meghalt, akkor az ő vonalaik még mindig éltek, és lehetett “chat-elni” az Interneten! Rögtön ezután, álkönnyektől kásás hangon beszélt arról egy New York-i tudósító, hogy a rettenetes tragédia túlélőiről és az odaveszettek hozzátartozóiról, soha nem látott, megrázó erejű dokumentumfilmek sokasága készül…

Az iszonyú halálban elveszettek lelke még föl sem ért a mennybe, a szeretteiket vesztettek még föl sem ocsúdhattak a sokk pörölycsapása alól, még el sem sírhatták égbekiáltó fájdalmuk első könnyeit, de már virágzik az üzlet a romokon, a tán még meg sem haltak teste fölött! A mások könnyén, fájdalmán, rettenetén gazdagodik máris, sok-sok médium! Csak arról az egyről hallgattak mélyen mindannyian, hogy e kétségbeejtő, az ember tudását, hatalmát, képességeit messze meghaladó, sok jóra használható, ám pusztító erejű technikák nélkül, e pokoli terrortámadás nem történhetett volna meg! Csak általuk – de ezzel, senki nem büszkélkedett!

 Nem, igazán nem tudom, mit lehetne mondani, amikor az ember így használja fel, a tudománynak a jó szolgálatára létrehozott eredményeit! Csak azt érzem százezredszer immár, hogy nem kellene tovább nyújtózkodni az elérhetetlenért, a csillagokért! Hogy nem kellene osztozkodni a Holdon, és tulajdonunkká tenni a Tejút valamennyi csillagát! Föl kellene ismerni, hogy az is kétséges, rendbe hozható-e, gyógyítható-e még, amit az újabb és újabb tudományok felhasználásával tönkretett az emberiség gonosz kisebbsége, ezen az egykor paradicsomi, csodálatos bolygón! Csak azt hiszem, hogy sokkal szerényebben, sokkal nagyobb alázattal és elfogadással a természet és egymás iránt lehet csak megmaradni. Hogy végünk van, ha továbbra is mindenki csak versenyezni, és győzni és gyarapodni és nyerészkedni akar! Attól tartok, hogy ez még csak a kezdet, és félve kérdezem: Nem volna jobb, ha maradna minden nép a maga földjén? Ha szeretné és gyakorolná csendben, békében a maga hitét, és engedné élni a másokét? Ha nem gyűjtene vagyont többé senki, hiszen egyetlen hatalmassá nőtt birodalom sem élhette túl önmagát, s el fog bukni a mai legnagyobb birodalom, a pénz birodalma is, de vele pusztulhatunk mindannyian! Mert mindig, minden szörnyűség a pénzért, vagy a még nagyobb hatalomért született! Mindenre láthattunk már példát több ezer év alatt! Mindannyian megtanulhattuk már, hogy csak a szerénység, az eléggel beérés, a természetnek és egymásnak nyújtott segítő kéz, a tisztességes, szelíd gondolatok és jó szavak tarthatnak meg minket! A kíméletesség a mindenség, egymás és önmagunk iránt! Kérlek benneteket, forduljunk vissza!

Amit elmondtam, részemről nem ítélkezés, hanem rémület.

2001.