Szilveszteri kutyaságok

Első rész

Amikor ezek a történetek játszódtak, még nem létezett a háziállatok chippel való ellátása, ami ma már megkönnyíti az elveszettek megtalálását. Egyébként is két szálon futnak majd az események, mert már a drámai kezdet is szilveszterhez kötődik.

Zsemleszínű, közepes termetű, mandula-szemű, harmadik házőrző kutyánk Luca, négy éves volt. Nem jártunk vele sétálni, mert a nagy kert elegendő rohangászási lehetőséget nyújtott számára. Mivel minden irányból két méter magas, drótfonatos  kerítés vett körül bennünket, nem tartottuk szükségesnek Luca ivartalanítását, így meglepetéssel konstatáltuk, hogy alighanem magasugró udvarlója akadt, mert egyszer csak nőni kezdett a pocakja, fergeteges gyorsulása kicsit csökkent, és mintha szelídült volna virgonc természete. Kétségtelen volt, hogy kölyök-áldás elé nézünk, amitől nem féltünk különösebben, hiszen több évtizedes kutyatartókként, már 27 kölyök születéséhez asszisztálhattunk kutyáink mellett, és megbámulhattuk csodálatos, ösztönös tudásukat az ilyenkor szükséges tennivalókról.

Kemény tél volt abban az évben, és éppen szilveszter estéjén, öt óra körül indult meg a szülés. Pár óra alatt világra jött három kiskutya. Mivel már egy hete mínusz 20 C⁰ volt, fölkészítettük a kutyaházat a kicsik fogadására, sőt, még egy kis szalmával feltöltött előkertet is kialakítottunk nekik. Luca abszolút fagytűrő, mindig ridegen tartott kutya volt. Azonban annyira aggódtunk a nagy hideg miatt, hogy végül a garázsban is készítettünk kartondobozokból egy bélelt vackot számukra, és résnyire nyitva hagytuk a billenő kaput, hogy Luca ki tudjon jönni, ha a szükség úgy hozza. Sokáig sertepertéltünk az új család körül, elláttuk őket enni- és innivalóval, cirógattuk Lucát, aki példásan, megállás nélkül végezte anyai kötelességeit, tisztára nyalogatta, finoman masszírozta és szoptatta a kicsinyeit. Minden rendben lévőnek tűnt, ezért valamivel éjfél előtt fölmentünk, még koccintottunk egyet az új kutyacsalád és az újév tiszteletére, majd nyugovóra tértünk. Reggel első utunk hozzájuk vezetett, és döbbenetes látványra érkeztünk: a kiskutyák élettelenül hevertek a garázsbeli dobozban és Luca nem volt sehol. Rémülten szólongattam, világos volt, hogy valami nagy baj történhetett, ha magára hagyta a kölykeit. Többször körbejártam a nagy telket, mert nem jelzett vissza, hogy hol van, mire megtaláltam a nagy tiszafa tövében. Elképedve láttam, hogy a hetek óta átfagyott, kő kemény talajba mély gödröt ásott, abban feküdt összegömbölyödve, s csak hosszú rábeszélésre mutatta meg, hogy született ott egy negyedik kölyök, s azt saját testével melengeti! A kihűlt kiskutyák eltávolítása után, nagy nehezen elvettem tőle a negyedik kölyköt és hívtam, jöjjön vissza ő is a garázsba, azonban tüntetően az otthona, a kibélelt, szalmakerttel ellátott kutyaház mellett döntött. Láthatóan óriási megkönnyebbüléssel foglalta el megszokott helyét, ivott egy keveset, majd ügyelve a kölyök kényelmére elhelyezkedett és szoptatni kezdett. Ekkor néztük meg alaposabban a negyedik jövevényt, amelyik lényegesen nagyobb volt, mint az első három. Amikor újév első napjának délelőttjén eljött megnézni őket az állatorvos, felemelte a nagy kölyköt, azt mondta, olyan színű, mint egy borz, így lett a neve Borzas. Az első hónapban végtelen falánksággal másik három testvére helyett is szopott, óriás kölyök lett belőle, s hamarosan Lucánál lényegesen nagyobbra nőtt. Róla, és anyjáról szól a következő szilveszteri kaland.

Második rész

Évekkel később, de még mindig chipmentes időkben történt, ami bizonyára sok családban megesett már, a mi kutyáink azonban ezt is különlegessé tudták tenni. Ahogy mondtam, mindig ridegen tartott kutyák voltak, csak két esetben kaptak menedékjogot a lakásban: ha dörgött az ég, vagy ha petárdáztak valahol – mert mindkettőtől nagyon féltek, mint szinte minden kutya. Érdekes módon, ezt a kedvezményt igen kulturált viselkedéssel hálálták meg, olyan jók voltak a lakásban, mint az angyalok. Egyébként addigra Borzas már kétszer akkora lett, mint Luca és leginkább egy német juhászra hasonlított.

Borzas nyolc, Luca tizenkét éves volt azon a szilveszteren, amikor szokás szerint behúzódhattak az éjféli fülsiketítő petárdázás elől a lakásba. Hajnalra aztán elhallgattak a petárdák és vidáman vágtattak ki megszokott terepükre, amikor ajtót nyitottunk nekik.

Délelőtt kilenc körül tűnt fel nekünk, hogy milyen nagy a csend, semmi mocorgás, vakkantás vagy egyéb kutyajelenség nincs a kertben, és szólongatásunkra sem kerültek elő.

Nem volt nehéz rájönni, hogy a hajnali kiengedés után, amikor mi jóízűen tovább aludtunk, valószínűleg egy telhetetlen petárda-bolond még pufogtatott párat, és világgá menekültek a kutyáink. Egy gazdának ilyenkor összeszorul a gyomra és majd’ kiugrik a szíve, mert azonnal arra gondol, hányféle veszély leselkedik az ilyen szökött kutyákra, hiszen egyáltalán nem ismerik a kreszt!

Nekiálltunk centiről centire végig vizsgálni a kerítést, hogy megtudjuk, merre szöktek el a kutyák, de sehol sem volt hiányos vagy szétrágott a drót. Szinte hihetetlen, hogy képesek voltak átmászni a két méteres drótfonaton, vagy átrepülni az utca felőli kicsit alacsonyabb, tüskés végű fakerítésen – de csak így történhetett, mert nyomtalanul tűntek el! A petárda hang akkora vak félelmet gerjeszt bennük, hogy se nem látnak, se nem hallanak, csak azt tudják, hogy ki akarnak menekülni ebből a hülye világból, akárhová, csak el! Ezt tökéletesen meg- és átérzem.

Nem mesélem el részletesen, hogyan jártam napokon át a környék utcáit, hegyeit, völgyeit, szántóföldjeit, hogyan tettem ki minden utcasarkon fényképpel ellátott kutyakereső könyörögvényt – hiába. Öt nap telt el úgy, hogy semmi eredményt nem hozott a keresés, és kezdtük úgy érezni, hogy nincs remény. Az ötödik nap délelőttjén Iluska barátnőm hívott telefonon, hogy Üröm felől éppen Csillaghegyre megy kocsival, és mintha a lefelé vezető lejtős, kanyargós út egyik keresztutcájába látta volna befordulni Borzast! Azonnal kocsiba ültem, és a jelzett csillaghegyi út összes keresztutcáján lassan végighajtottam – de a kutyánk nem volt sehol. Szomorúan, még mindig lépésben vezetve érkeztem haza, ahol édesapám lelkendezve fogadott: megjött Borzas! Nagyon sovány és nagyon szomjas volt, valami ütés is érhette, mert bicegett is, de egyedül talált haza a kapuig, ahol édesapám azonnal meglátta és beengedte. Mire hazaértem, kapott tőle enni-inni, aztán lassan, vánszorogva, de tovább ment. Egészen az öreg tiszafáig, a gödörig, ahol született, és ebben az általuk később soha nem használt, de máig meglévő mélyedésben összegömbölyödve megpihent. Több napig nem mozdult onnan, helybe vittük neki az élelmet, majd pár nap után erőre kapott, és megvidámodva visszatért régi életmódjához.

Harmadik rész

Ez az öröm, nem enyhítette a Luca elvesztése fölötti szomorúságot. Nagyon hiányzott végtelenül kedves, vidám kis lénye. Már hét nap telt el eltűnése óta, és egyre erőteljesebben csökkent a valószínűsége, hogy még életben lehet, amikor Cincus, másik nagy kutyaimádó barátnőm (egy tündéri kis spániel hű szolgálója) javasolta, hogy keressem meg az interneten működő önkénteseket, akik fénykép alapján segítenek megtalálni az elveszett kutyákat – hátha eredményt hoz. Még aznap délben írtam ennek a csapatnak és elküldtem Luca képét. Már estefelé jelentkeztek, hogy a VIII. kerületben van egy hasonló talált kutya, és küldték a képet, de sajnos, nem Luca volt rajta. Kezdett radikálisan csökkenni az esély, hogy a havas téli időben, nyolcadik napja étlen-szomjan élhet még a kiskutyánk. Délelőtt 11 h-kor azonban értesítés jött a keresőktől Luca képével, hogy nem őt keressük-e, mert valaki bevitte az Őrmezőn működő állatkórházba!

Nem hittem a szememnek! Luca, a Budapesttől északra fekvő Ürömről tűnt el, Őrmező pedig a főváros déli részén, a XI. kerület külső peremén van! Azonnal autóba ültünk, és mentünk az őrmezei állatkórházba, ahol kis, kutyára méretezett ketrecekben tartották a beteg vagy befogadott állatokat, kutyát, macskát egy légtérben. Luca teljes apátiában, összekuporodva feküdt a ketrecében, talán egy percig észre sem vette, hogy előtte állunk. Egész testtartása arról árulkodott, mi mindenen mehetett keresztül ez a gondtalan szabadsághoz szokott kis állat. Amikor fölfogta jelenlétünket, szó szerint teljes elképedés, hitetlenkedés, majd frenetikus boldogság ült ki a kis pofájára – de a félelem még fogva tartotta, és csak bátortalanul bukdácsolva jött ki a ketrecből. Pórázon vezettük ki az előcsarnokba, ahol a befogadók elmesélték a történetét.

Szilveszter éjszakáján Luca félelmében Ürömről egészen a Gellért hegyre, a Citadelláig rohant. A Citadellát védő őrök látták, hogy napok óta ott őgyeleg, és mivel barátságos, gondozott kis állat volt, nyakörvet is viselt, adtak neki enni és foglalkoztak is vele. Világos volt, hogy nem kóbor állattal van dolguk, kitalálták, hogy alighanem a petárdázás elől menekült, s végül az egyik őr megsajnálta, és autóval elvitte az őrmezei állatkórházba, hátha megtalálják a gazdáját.

Amíg a történetet hallgattuk, Luca szinte meglapult, még élt benne az idegen helyen való bezártság félelme. Nem győztük megköszönni a kórház nagylelkűségét és később a Citadella őrének és az internetes csapatnak is a segítséget. Nélkülük, ebből a valószerűtlen helyzetből aligha lett volna menekülés Luca számára.

Amikor pórázon vezetve őt a kapuhoz értünk és kiléptünk a szabadba, a friss szél megcsapta Luca orrát, és ő abban a pillanatban megrázta magát, (mint aki lerázza a kényszerzubbonyát), szabályosan kiegyenesedett, vagy inkább kihúzta magát, rögtön észrevette az autónkat a parkolóban, és teljes erőből vonszolt minket arrafelé. Egyetlen hazavágyó, nagy lendülettel vetette be magát a hátsó ülésre, szinte hallható volt, ahogy sziklák gördültek le a szívéről, és pár perc alatt visszavedlett a régi szabad, vidám és boldog kutyává.

Azt már kinek-kinek a képzeletére bízom, milyen volt itthon anya és fia találkozása!