Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a Jelek 2021 című irodalmi pályázaton, Koszorú c. novellám különdíjat kapott:

Koszorú

A Badacsony hegy mindig valamiféle szimbólum volt a szememben, ahogy különös formájával a Balaton tükre fölé magasodik. Az oldalán nyüzsgő élet, a tó ezerszínű, fénylő világa fölött a mozdulatlan ravatalforma olyan, mintha a természet így, a maga gyönyörűséges módján akarná állandóan emlékezetünkben tartani mulandóságunkat. Nem hiszem, hogy félelmetes volna ez az átmenetiség, tudata inkább értelmesebbé, reálisabbá formálja a gondolatokat, éberen tartja az el-elszunnyadó önvizsgálatot.

A hegy tetején, a legfölső úton az erdő alatt, még ma is megvan az a kis ház, amelyben legkedvesebb barátom Ili, a gyermekkorát töltötte. A kéthelyiséges, nádtetős, apró ablakos kis épület a Badacsony testéből hasított bazaltkőből épült. Talán ez tette, hogy bár már roskadozott, amikor először láttam, s a kő tömör, robusztus szilárdságát kristály törékenységűvé varázsolta a tetőig fölkapaszkodó, teljes virágpompában álló lilaakác, éreztem, hogy egy minden vihart átvészelő, végleges menedék, örök és erős bástya ez a ház azok számára, akik lakják. Bent, a hűvös-homályos szobában, és a földpadlós előtérben a sötétbarna, kissé füst- és sorsillatú famennyezet hatalmas gerendái már meghajlottak az idő súlya alatt, az ajtó és ablakkeretekben csöndesen percegett a szú, itt-ott halk neszezéssel pergett az idő morzsolta vakolat, mégis, kevés házban jártam, amely egyszerűségében ennyire befogadó, biztonságos otthon érzetét keltette volna. Télen, amikor éles szél süvöltött a hegytető felől, hó magasodott mindenütt a házak körül, s araszos jégcsapokból szakállt növesztett a nádtető, a vastag fal nehezen adta át magát a kis kályhából sütő melegnek, de a fél napig táplált tűz, végül fölszárította a kicsapódott nyirkosságot és a bazaltkövek fészekmeleget kezdtek árasztani. Amit a félhomályból kitekintve az ablakon át látni lehetett, egészen más világ volt, mégis, teljes összhangban állt a ház légkörével, mivel kint is a természet uralkodott, tapintható, testi közelségben. Vakító ragyogásban a Balaton tündökölt minden irányban, s tiszta időben Tihanytól Keszthelyig belátható volt Magyarország egyik egyedülálló szépségű tája. Olyan hely volt, amelynek szülöttei közül néhányan mások lettek, mint a többi ember, mert ahol ég és föld egy hatalmas víztükörben összeér, ahol a nap és a szél keveri ki a színeket, ahol pusztíthatatlanul kemény kőzet és áramlóan rugalmas víz egymás szomszédai, ahol a tüdő mindig dús levegővel teli, s örökké változó fények világítják meg a gondolatot, ott a lélek szárnyai hatalmasra nőnek és ettől erősebb, messzebbre látó lehet az ember. De ezen a tájon jaj annak, ki a vulkánok hamván nevelkedett szőlő borrá ért levének bódulatában elfelejt repülni, mert belőle a hegy kiszolgáltatott, csökött szárnyú, boldogtalan rabszolgája lesz. Egy test, amelyet hamar elhagy a lélek, s korán fölkerül a Badacsony ravatalára.

Rendhagyó sors volt, ami e kis ház lakóinak osztályrészül jutott. Róza néni – Ili nagymamája – lakott e házban, amely két nagy szőlőskerttel együtt, ősei tulajdona volt – az államosításig. Azután, bérlőként még a házban maradhatott, de a földeket már csak nyomorúságosan fizetett napszámosként művelhette. Az élet egyéb tekintetben sem volt kíméletes vele. Fiatalon elveszítette férjét a háborúban, s nagy nehézségek, örökös kenyérgondok között nevelte felnőtté egy fiát, s egy leányát. Róza néni 80 felé járt már, amikor megismertem, s még mindig egyenes tartású, büszke és okos tekintetű, szép, idős asszony volt. Ismeretségünk kezdetén, ezen az arcon nem láttam nyomát a tengernyi megpróbáltatásnak, amit megélt. Ili, egyre mélyülő barátságunk során, apránként tépkedte le az élet foszladozó leplének darabkáit, amelyek eltakarni igyekeztek a család megrendítő történetét.

Ili gyermekkora az ötvenes évek idejére esett, amikor nem volt ritkaság, a gyermekeiket egyedül nevelő özvegyasszonyok emberpróbáló sorsa. Életüknek a szegénységen túli, valódi kálváriája akkor kezdődött, amikor Róza nénit elhagyták gyermekei. Az ötvenes évek elején Lackó fia már tetterős ifjú volt, aki nyugtalanul kereste helyét a szőlőhegyen, melynek lakói alól éppen akkoriban kezdték kihúzni az emberöltők alatt vérré vált életformát a nagy társadalmi változtatások. A földjeiken addig nyugalommal, a gazda méltóságával, fáradhatatlanul szorgoskodó, s bár szerényen, de munkájuk eredményével elégedetten élő hegyi emberek, váratlanul földönfutóvá lettek, s az addig békés falu, hirtelen szétdúlt darázsfészekké változott. Kiszolgáltatottság váltotta föl a földművelő ember életének évszázados rendjét. Kevés kivételtől eltekintve ez a rend a kemény munkával teli élet rendje volt, amelyben a szüret volt a bál, a karácsony a megbékélő, elcsöndesedő pihenés, a megújító üdülés pedig, a fagyokat szerencsésen átvészelő rügyek kipattanása, a szőlők, gyümölcsösök mámoros virágba borulása tavasszal. Az itt élők szerették ezt az életet, tartást adott nekik, megszokták az elemekkel és a földdel való bánás kiszámíthatatlanságát, erősítette büszkeségüket, ha eredményt hozott a fáradságos munka, s a tél beköszöntére telve volt padlás, pince, magtár s az állatok ólja, a tavaszig tartó eleségre valóval. Nem volt ez gazdagság, a luxusnak még a fogalmát sem ismerték errefelé, mégis vártak minden tavaszt, hogy az ősi ritmus szerint elölről kezdjék a földeken, s az állatok körül a munkát, mert biztonsággal, az önfenntartásra, az életre való képesség csodálatos tudatával ajándékozta meg őket ez az életforma.

Az eredményesen munkálkodó embernek ezt a békéjét váltotta föl az állandó rettegés, a létbizonytalanság, számukra érthetetlen és titokzatos politikai erő vált hirtelen misztikus hatalommá, amely akárkit könnyedén tönkretehetett. Ennek az új hatalomnak az ereje egy-egy személyben testesült meg, akik falvak sokaságát tartották néma rémületben. Öldöklő küzdelem indult a megélhetés minden formájáért, amely az emberek legrosszabb tulajdonságait hozta felszínre. Az életben maradásért, a családok számára a napi betevő megszerzéséért sokan bármilyen megalkuvásra készek voltak, gondolkodás nélkül vállalták, hogy az új önkényuralom birtokosainak kezében, bárkire lesújtó ostorrá váljanak. Mindennaposak lettek a vádaskodások és feljelentések, mert ennek a hatalomnak sajátos ízlése volt. Hamar megtanulta mindenki az új törvényhozók új elvárásait, és – mivel földjük, munkájuk már nem volt – akadtak, akik annak bizonyításából éltek, hogy mások nem tesznek eleget ezen elvárásoknak.

Ebben az újkeletű gyötrelemben megjelentek régi lidércek is. Az emberek fejében tanyát vertek elmúlt világok kísértetei, betyárok neszeztek újra az éjszakákban, de ők már nem az igazságtalan törvény számkivetettjei, és a szegény emberek támaszai voltak. Kiszámíthatatlan és félelmetes lények népesítették be a babonák árnyaival telt éjeket, lépteik nyomán nem csak állatok tűntek el az ólakból, bor és élelem a kamrákból, hanem meggyalázott leányok sírtak, és szaporodott az erdőn az olyan emberek száma, akik titokzatos okból fölakasztották magukat. Senki sem tudta miért. Mintha az ivóvizeket mérgezték volna meg vele, a derűs és büszke hegylakókon úrrá lett a gyanakvás és félelem, az addig tárt ajtók mellett nyugodtan alvók, már nem merték kutyáik jelzésére bízni álmukat. Az ajtók előtt belülről keresztbe rakták a seprűt, a bunkósbot kilincsközelbe költözött, s a vánkos alatt kapott új szállást a fejsze. Vad és gonosz lényeket sarjadzottak az álmok, s nem volt többé álomtalan béke az éjszaka.

Így mesélték nekem ezt az időszakot, s bizonnyal így volt, mert akik mesélték, benne éltek. Innen kívánkozott sokáig világgá Lackó, és az idő közben 2 gyermekkel, Imrussal és Ilivel özvegyen maradt húga, Berta. Ezekben a zavaros években hiába próbáltak megkapaszkodni, mert a hajdan föltörhetetlenül kemény badacsonyi bazalt, lefelé húzó, nyúlós ingovánnyá változott.

1956 őszén, amikor Imrus öt, Ili két esztendős volt, egész Magyarországot beragyogta egy csodálatos délibáb. E délibáb hídján sétált ki az országból a testvérpár, hátrahagyva a két kicsi gyermeket a nagymamánál, az ötvenes éveibe lépő Róza néninél. Azt tervezték, hogy ha élve megérkeznek valahová – sejtelmük sem volt, milyen lehetőségeket rejteget a vasfüggöny mögötti világ -, egy megfelelő helyen együtt letelepednek, s amint otthont és állandó munkát találnak, kiviszik maguk után a gyerekeket.

Róza néni számára, csak Badacsonyban volt elképzelhető az élet. Nincsen szó elmesélni egy anya gyötrelmeit, aki világgá menni látja két gyermekét. Bánatát egyedül az tette túlélhetővé, hogy az itthoninál jobb jövőt remélhetett nekik, mivel a magyar tájról nagyon hamar eltűnt a délibáb, s minden visszazuhant a korábbi, vagy még annál is nagyobb sötétségbe.

Az élet gyakran nem veszi figyelembe az emberek terveit. A testvérek évekig tartó viszontagságok után, melyeknek az is része volt, hogy Lackó súlyos tüdőbajt kapott, s Berta évekig robotolt, hogy fönntartsa magát és munkaképtelen bátyját, szóval sok-sok megpróbáltatás után elvergődtek Kanadába, letelepültek és lassan-lassan gyökeret eresztettek.

Itthon pedig a nagymamakorú Róza néni, vállára vette egy ifjú mama terheit, s fáradhatatlan szeretetében szépen cseperedett a két kicsi, Imrus és Ili. Akkor ismertem meg a 24 éves Ilit, amikor kislányom óvónője lett. Miközben végigkísérte gyermekemet az iskoláig vezető éveken, eléggé meg nem köszönhető élményekkel ajándékozta meg őt, és engem is.

Barátságunk évei alatt megszámlálhatatlanul sok, gyönyörű préselt virágot kaptam tőle, melyek számomra egyben műalkotások is. Ili virágai remekműveknek hatnak, s van köztük olyan, amely – ha elemi erő el nem pusztítja – örökéletű lehet, mert a szivárványos szirmú parányi csokrot, egy fehér gyertya oldalára simították rá ügyes ujjai, majd viaszba mártva az immár “képes gyertyát”, szinte az örökkévalóságba zárta a virágok színét, formáját és illatát.

A legszebb emlék, amelyet vele kapcsolatban virágról őrzök, mégis élő virághoz fűződik. Évtized, vagy tán még több idő telt el azóta, hogy azt a felejthetetlen virág-költeményt megkötötte, amely egy egész életről mesélt.

Ili a kislányával kettesben lakott, amikor már nem merte engedni, hogy nagymamája az egyre pusztuló házban, komfort nélkül, víztől, telefontól távol, továbbra is magányosan éljen a hegytetőn. Pedig Róza néni maradni akart, számára az élet még akkor is csak Badacsonyban volt elképzelhető. Egy elkerülhetetlen műtét döntött végül is, mely után, Ili fővárosi otthonában maradt. Szépen, de egyáltalán nem könnyen éltek együtt. Kettejükön kívül senki nem ismerheti, még kevésbé értheti, miféle szálak szövődtek a nagymama, és az unokából gyermekké lett Ili között, a felnőtté váláshoz vezető hosszú úton, mert Róza néni fia és leánya, nem tért vissza többé az Újvilág öleléséből, elvinni a két gyermeket.

Ki tudhatja, mennyi indulat és elrejtett keserűség a világgá ment gyermekek miatt, mennyi fohászkodás, hogy legyen elég erő, élet és akarat az unokákat fölnevelni, milyen emberfeletti teljesítmény bújt meg az áldozatos szeretet mögött, amelyet Imrus és Ili kapott ezután Róza nénitől? Ki tudhatja, miféle rettegő-kapaszkodó szeretet lakik a szüleiket vesztett gyermekekben, a lélek hányféle bugyrot szövöget, hogy mindegyikben csak az az egy, a mindenkinél biztosabb, egyetlen-örök lény, a nagymama legyen? És az együtt megtett hosszú-hosszú úton hány sebet ejtettek és kaptak egymástól mindannyian? Ebben a triumvirátusban három iszonyú sérülést elszenvedett vesztes próbálta megmenteni egymást, igazgyöngyű, szerelmes-szeretetből selyemfényű kertet építeni a rettenetes űr helyén, s e hősi-szép küzdelembe, mindhármuknak nehéz volt nem belehalni. Mindez benne volt abban az egymást soha el nem engedve szerető, nagyon nehéz és nagyon gyönyörű kapcsolatban, amely a felnőtt Ili és Róza néni között kialakult, a nagymama életének utolsó éveiben. Imrust, aki a szomszéd faluba házasodott, valósággal elnyelte az új család – és tán épp ezért, az alkohol is. Egy lett azok közül, kik korán fölkerültek a Badacsony ravatalára.

Róza nénit 86 éves korában, egy nyári hajnalon kísértük utolsó útjára. Egy badacsonyi temető óriási fenyőfája alatt van a sírja, olyan helyen, ahol tágasság van a léleknek és megfürödhet a víztükör hajnali fényeiben.

Ma is kicsordulnak a könnyeim, ha arra a hajnalra gondolok. Ilivel még sötétben, három órakor keltünk. Azt hittem, valahová majd elviszem kocsival a koszorúkért, mert autót vezetni akkor még nem tudott. Fülemben maradtak a neszek, a friss kútvíz halk csobbanása a lavórban, ahogy szótlanul mosakodtunk, hogy ne ébresszük fel a többieket. Miután felöltöztünk, Ili intett, hogy menjek vele és elkezdődött egy megismételhetetlen varázslat. Kint, a lassan fényesedő ég alatt, gyengéd mozdulatokkal, hosszú indákat vágott a ház falára kúszó, virágzó lilaakácból, a loncból, amit én repkénynek ismerek, az örökzöld borostyánból, s ezekből a szép, csipkés levelű zöldekből koszorúkat kötött. Azután nekivágtunk a hegyoldalnak, és mire az ég pirosba öltözött, két hatalmas öl vadvirággal, csodálatos színű és formájú kalászokkal, bugákkal érkeztünk vissza. Ili lassú és biztos mozdulatainak nyugalma, mellyel a zöldek közé fűzte a még alvó-álmodó vadvirágokat, méltóságot adott az elmúlásnak, könnyű érintése alatt – ha vissza nem is fordulhatott már – szép, fehér békévé szelídült a halál. A színpompás hajnali vadvirágok kelyhében harmat csilingelt ministránsok csengettyűjénél vigasztalóbban, az akác leomló lila fürtjei, mint orgonahangok mosták tisztára a lelket, és az ébredő hegyi szél volt a hírvivő harangzúgás, amely tudatta, hogy fáradt testét elhagyva, új életre indult egy lélek. Három olyan szép koszorú volt, amelynek soha nem lesz párja ezen a világon, mert Ili beleszőtte-fűzte életük legszebb és legszomorúbb pillanatait. Ott voltak a napszámban is boldog szüretek nevetései, a féktelen rohanások a hegyoldalon, a fészekből szedett friss tyúktojások melege, az iskolai intők félelme, az anyák napi ünnepélyen megilletődötten mondott vers, s fölötte Róza néni büszkén csillogó tekintete, a kis kunyhó fenyő-, kalács- és almaillatú karácsonyai, a lázas homlokon a hűvös borogatások, az összetartozás elévülhetetlen valósága, és a mostani, a legutolsó nagymama fakasztotta könnyek szikrázó sugarai. A megharcolt és kiérdemelt szeretet, a nem feledhető emlékek koszorúi voltak ezek. Olyanok, amilyeneket csak a szelíd vulkán leánya, a nagymama nevelte Ili köthetett. S amilyeneket egyedül az anyává lett nagymama, Róza néni kaphatott.

VÉGE