A legszebb születésnap

Bizony, szaporodik születésnapjaim száma, hetvenhárom, már a múlté. Sok kellemes és megható emlékem van ezekről az ünnepekről, de a kerek hatvanadik volt, mind közül a legszebb.

Május vége felé van ez a nevezetes nap, s abban a 2007-es évben, amiről mesélni szeretnék, rendhagyó módon 38 Cfokot mértünk.

Csak néhány vendéget, rokonokat és barátokat vártunk aznap, ezért különös meglepetés volt számomra, amikor férjem és leányom teljes egyetértésben már reggeli közben arra biztatott, hogy ma ne készülődjek, ne kezdjek sütni-főzni, ahogy minden ünnepen szoktam, csak pihenjek. Azt mondták, abban az évben azt kapom tőlük a születésnapomra, hogy egy álló napig csak pihenésre, sütkérezésre, olvasgatásra vagy kedvenc dél-amerikai zenéim hallgatására fordítsam minden percemet, mert ők majd megoldanak mindent!

A 2000 és 2007 közötti években Rita életében és a miénkben is számos szomorú, egész életünket meghatározó nehézség, bánat, testi-lelki betegség adódott. Tovább súlyosbította mindezt idős szüleink állapotának folyamatos rosszabbodása. Akkoriban már tizenhatodik éve ápoltam kilencvenedik évükhöz közeledő beteg szüleinket, akiknek egyre romló állapota napról-napra több fizikai és lelki erőt követelt tőlem, és időnként, saját problémáinkkal párosulva minden erőmet elszívták a gondok.

Teljes boldogsággal adtam hát át magam ennek a gyönyörű ajándéknak, s mondhatom, újszerű és csodálatos élmény volt ez a nem remélt gondtalanság! Egész délelőttömet a szobámban és a teraszon töltöttem, hogy ne legyek láb alatt a vendégváró készülődésben és önfeledten olvasgattam, lapozgattam a kedvenceimről, az inkákról szóló, frissen megjelent hatalmas albumban. Akkor már vagy negyed százada tartott ehhez a félezer évvel ezelőtti kultúrához való vonzódásom, ami ennyi idő alatt sem kopott meg. Pedig akkor már közel egy évtized telt el első könyvem megjelenése óta, ami ehhez a különleges civilizációhoz vezető utamról és az ő világuk legszebb vonásairól mesélt. De, még ez sem csökkentette irántuk való érdeklődésemet, és csillapíthatatlan éhségemet minden róluk szóló új információ és az Andok vidékének utánozhatatlan szépségű zenéje iránt. Különleges boldogságot adott ennek a napnak, hogy a fő foglalkozásom, az otthoni betegápolás melletti állandó idő szűkét egy napra felválthatta a szabadság, az érdeklődésem középpontjában álló dogokkal való korlátok nélküli foglalkozás öröme. Úgy éreztem, ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna!

Ebben a felhőtlen gondtalanságban lubickoltam egész nap, amikor kora délután érkezni kezdtek a vendégek: édesapámat fájó szívvel nélkülöztük, mert egy műtét miatt éppen kórházban volt, de eljött a testvére, Pityu bácsi.  Rita leányom, az édesapja, András segítségével addigra megterítette az asztalt, közben megérkezett udvarlója István is és hirtelen virágokkal telt meg az egész ház! Akkor már Iluska és Eszter barátnőm is itt volt, csodálatos újabb virágokkal és ajándékokkal halmoztak el, és mindenféle titokzatos csomagokkal megrakodva siettek a konyha irányába.

Négy óra felé járt az idő, amikor Rita szólt, hogy lassan asztalhoz ülhetünk, ami addigra megtelt mindennel, mi szem-szájnak ingere: az iszonyú hőségben, üdülés volt már a sokféle hideg étel pazar salátákkal, gyümölcsökkel és finom italokkal körített látványa is. És virágok, virágok, virágok mindenütt… Még a tusoló ovális tükrén is ott volt a felirat: Isten éltessen Mami – és alatta egy szál rózsa!

Eszembe jutott, hogy ha most leülünk, elkezdünk enni és beszélgetni, el fogom felejteni megetetni a kutyáinkat. Egy pillanat türelmet kértem hát, amíg kiszaladok a kertbe és enni adok a két kutyának, aztán máris jövök. Amikor visszaértem a lakásba, a nappaliból a szívemnek oly kedves dél-amerikai zene szólt! Rögtön arra gondoltam, hogy valakitől egy új CD-t kaptam, gyarapítandó már tekintélyes gyűjteményemet ebből a műfajból, s örömömben, kezemben a kutyák lábasával, beszaladtam a nappaliba, ahol erre érkeztem:

https://www.youtube.com/watch?v=HXi83NWymEg

Biztosan nem nehéz elképzelni, mit éreztem a gyönyörű ponchóba öltözött zenészek láttán, hallatán!

Az egész napos, gondtalan szabadság önmagában csodás születésnapi ajándék volt, de mélységesen meghatott kis családom ilyen mérvű kedvessége, szeretete. Évtizedek óta türelmesen viselték az inka mániámmal járó állandó keresgélésemet Peru múltjában, vadászataimat ennek az országnak sokféle, különleges indián kultúrája után. A természetfilm csatornákon való örökös búvárkodásomat, hogy hátha egy-egy jó dokumentumfilmre találok az Andok népének szívfájdítóan nehéz, a természettel való csodálatos szimbiózisa miatt mégis különlegesen szép életéről, vagy az általam csak az aluljárókban elérhető dél-amerikai együttesek egyre újabb CD-inek megszerzését és szinte állandó hallgatását.

Néha, amikor alkalom adódott, meséltem is ezekről az inkákig visszavezető élményeimről a családtagjaimnak, de sok időnk sosem volt elmerülni a témában. Azt hiszem, valójában csak akkor értették meg, milyen mérvű az elköteleződésem ez iránt a hatszáz évvel ezelőtti világ iránt, amikor 1998 őszén könyv formájában, Megtalált kincseim címen  kibukott belőlem mindaz, amit annyi éven át magamba szívtam a kutatók, utazók, történészek és írók művei, az összegyűjtött 180 órányi film, főleg dokumentumfilm, és a kb. 50 órányi andoki népzene nyomán, ebből a kultúrából. Akkor viszont András is, Rita is, minden módon támogatta a könyv megvalósulását.

Ebben a nagyon leterhelt időszakban különleges ajándék volt számomra már az egész napnyi pihenőidő a kedvteléseimmel való felhőtlen foglalkozásra, barátaink látogatása a temérdek virággal és a saját készítésű finomságaikkal való kényeztetés, csodává tette azt a napot. Álmomban sem gondoltam, hogy Rita még ezt az óriási meglepetést, a perui és bolíviai zenészek meghívását is megszervezi, ráadásul úgy, hogy semmit nem sejtettem érkezésükről! Mindenki tudta, hogy ha valami intézni valóm volt a városban, mindig útba ejtettem az Astoria aluljárót, ahol a kilencvenes években gyakran játszottak különböző összetételű dél-amerikai együttesek. Nagyon szerettem a szó legvalódibb értelmében vett élő zenéjüket, gyakran népviseletbe öltözött, nagyobb létszámú együtteseiket, melyek néhány percre színes, pezsgő, életörömet sugárzó dél-amerikai ünnepet varázsoltak az egyébként lehangoló állapotú aluljárókba. Amikor csak tehettem, pár percig hallgattam őket, és biztos, hogy általam nagyon szeretett zenéjük, az inkákhoz vezető utam egyik állomása volt.

Mindez egy pillanat alatt föltolult bennem, amikor kutyásedénnyel a kezemben, szembe találtam magam, az ünnepi ponchóba öltözött, zenélő indiánokkal. Néhány pillanatig földöntúlinak tűnt az egész helyzet, mintha hirtelen az otthonomba pottyant volna annak az évtizedek óta keresett inka világnak néhány alakja – pár pillanatig biztos voltam benne, hogy rögtön fölébredek!

A három zenészt hamarosan fölmentettük a gyönyörű, ám hőségben nem igazán előnyös ponchók viselése alól! Látásból mindhármukat ismertem a sok aluljáróbeli zenehallgatásból, a perui dobost pedig személyesen is, mivel szakmai szempontból ő lektorálta, a hangszereikről írott elbeszélésemet. Velünk vacsoráztak, sokat beszélgettünk, majd amikor hűvösebbre fordult az este, újra zenélésbe kezdtek, és még táncra is perdültünk. Felejthetetlen marad számomra ez az ünnep!