Elkészült, a 2003-ban kiadott Mint préselt virágok… című második könyvem, e-könyv változata is, és bekerült a Magyar Elektronikus Könyvtárba.
Nádasi Katalin: Mint préselt virágok… Emlékek, álmok, élet
Előszó
Egy hosszantartó, forró szárazságot követő nyári napon, amikor a kertben reménykedve néztem föl a gyülekező, sötétlila felhőgomolyra, átkiáltott Franci, a kedves, régi szomszéd:
– Csak ebből ne legyen eső, mert ami átjön a Dunán kelet felől, azon sosincs áldás, abból csak jég lesz, és vihar!
Elnevettem magam, mert olyan kétértelmű volt ez a mondat, de arcára pillantva igazi aggodalmat láttam. Megdöbbenve néztem őt, a hátsó gondolatok nélküli, tiszta lelkű embert: honnan tudja, amit én nem, pedig annyira szeretem a természetet?! Akkor ébredtem rá, hogy tennivalóim között (és nélkülözhetetlenségem balga hitében!) nem figyeltem arra, hogyan viselkednek a különféle égtájakról érkező fellegek, sohasem maradt időm megcsodálni az eső különös rajzait a homokban, a vadszőlő színeváltozását a falon vagy meghallgatni, hogyan dalol a tengelic. Nem jegyeztem meg, hol ébred pontosan tavasszal a Nap, és azt sem, hogy a változó évszakok szerint, a házunk melyik sarkához érkezik este a Göncölszekér. Nem tudom, mikor költ a rozsdafarkú vagy a cinke, s csak bámulom a parasztudvarok dísze, a szépséges zinnia titkát, amint királyi változatosságban koronázza virágait fénylő kis csillagokkal, amelyekből néha csak három van a szirmok ölelte kúp közepén, néha egész koszorú, s van, hogy háromemeletnyi épül egymás fölé gyönyörűn.
Sajgó szívvel fogadkoztam akkor, hogy abbahagyom ezt az állandó rohanást, ezt a dicstelen-fénytelen “hasznosságot”, és ezentúl minden mellett megállok, ami szép és figyelemre érdemes. A fogadalmam csak részben teljesült, de amit abban a szép (bár olykor kétségbeejtő), hétköznapokon túli világban találtam, s amit abból képes voltam rögzíteni, azt most jó szívvel közreadom. Tiszteletre és szeretetre méltó, nagyszerű emberektől kapott érzelmi, gondolati élmények, növény- és állatbarátaim által nyújtott természeti szépségek, valamint az életből fakadó, gyötrő drámák gyűjteménye ez a könyv. Az a fölismerés hozta létre, hogy időről-időre meg kell állni, s kicsit eltávolodva mindennapjaink káoszától, alaposan megszemlélni, hogy mi történik velünk és körülöttünk. Megcsodálni az életünk utánozhatatlan, egyedülálló szépségeit, ugyanakkor kritikusan mérlegelni, hogy arra akarunk-e haladni tovább, amerre elindultunk. Mert az utakat olykor átépítik, az iránytűket pedig eltérítik – a tudtunk nélkül. Magunknak kell hát a helyes irányra éberen figyelni és tudni, hogy ami baj és szomorúság van a földön, azt legtöbbször nem a teremtett élet produkálja, hanem az emberiség. Mondhatnám, hogy az emberiségnek az a kis része, amely saját érdekei szerint manipulálja a többieket, de a végeredmény azokon is múlik, akik engedik manipulálni magukat.
Tanácsos ezt időben észrevenni, és akkor talán még mindig van rá esély, hogy az ember boldog lakója maradjon a földnek, s hogy e bolygó, – viszonzásként – szíves szállásadója legyen fajunknak. De ahhoz, hogy így legyen, szinte mindent újra kell gondolnunk, s teremtenünk. Amikor megkíséreltem saját életem újragondolását, már a kezdet kezdetén éreztem: a bajok (talán legfőbb) forrása az, hogy valahol a XX. század zűrzavarában, odalett az értékeim két legfontosabbika: a csend, és a hit, hogy az igazság mindig, föltétlenül érvényre jut. Elveszett szavak, eltűnt érzelmek, űzött tekintetek, nagyra nyitott, mohó markok, ütésre lendült, összeszorított öklök és rettenetes, megvadító, megsüketítő ricsaj uralja napjaink világát, bel- és külhonban egyaránt. Már alig találok valamit abból, amitől nemrég még, olyan szépnek láttam az életet. Elveszett szavakat mondok, mert ugyan mit ér a szó, ha jelentése nincs, jóformán csak üzletkötésre való? Fukarul tartogatják hasznot hozó ügyletekre, régen nem mondják ki őket számolatlanul azért, hogy igazságok, szépségek, eszmék hírét vigyék, vagy egyszerűen szeretetből, esetleg vigasztalásul. Ijesztően fogynak, akik nemes célokra használják a szavakat, és talán hiába is próbálkoznak, akik még tehetik, mert nincs, aki fogadja, nincs, aki értse őket. Nem érnek rá efféle tartalmakkal bíbelődni az emberek.
Szerencsére maradtak még olyanok, akik nem engedik belehajtani magukat a fogyasztás mámorába, nem lelik örömüket abban, hogy a szerzés, (kellő erőszakosság és arcátlanság esetén) ma valóban korlátlan lehetőségeivel és (sokszor tisztességtelen) eszközeivel élve, nagykanállal habzsolhatnák az élet anyagi javait. Kicsit dideregnek a mostani, praktikumokkal teli, de ideálokban szegény, szúrós-szögletes, lármás mindennapokban. Titokban, egy nagy kert virágos mélyén rejtőzködő, békés kis szaletliről álmodoznak, amelynek csendjében egy szép verseskötetet olvashatnak, és ebbéli tevékenységüket nem szakítják meg minduntalan reklámszünetek. Nekik ajánlom szeretettel ezt a könyvet, mentegetődzve kissé, amiért a préselt virágszálak közé – itt-ott – tövises szamárkóró is keveredett.
Üröm, 2003. május