Nádasi Katalin: XXI. századi angyalok

            Eljárt felettem az idő, és ha néha fölidézem évtizedekkel korábbi, gyerekkori emlékeimet, akkor a kibomló élmény-halom színes batyujából, még mindig mágikus ragyogással emelkedik ki a hajdani karácsonyok varázsa. A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején, egy háború pusztította, politika nyomorította, éppen életre támadni próbáló ország szegényeinek sorába tartoztunk mi is. Akkoriban a jólétnek talán a fogalmát sem ismertük, parányi lakásban laktunk. Ismeretlenek voltak az életünket ma nem csak teljesen meghatározó, hanem egyenesen elnyomó, informatikai és tömegkommunikációs eszközök, a médiumok mindent túlharsogó audiovizuális agressziója, az ezer elektronikus kütyü. A világ híreit egyetlen Orion rádió hozta be a családba, amelyen csak egy-két hazai adóállomás sugárzott. Lehet, hogy ez csak nekem, kisgyereknek volt tökéletesen elegendő, mert akkoriban még leginkább a mesék, a dallamok és más hasonló szépségek világa érdekelt. A meghitt délutánokat Moha bácsi, a törpe meséi, az estéket a színházi közvetítések tették elbűvölővé, mert a család ilyenkor tényleg körül ülte a rádiót és önfeledten „színházban volt”.

Mindezeket csak azért idézem fel, hogy az akkori magyar világ szegényes lehetőségeit érzékeltessem. Ez, időbeli szegénységet is jelentett, hiszen a múlt század közepén, nem hogy hosszú hétvége, de még szabad szombat sem volt, s ebben az örökös időszűkében nehéz volt felkészülni az ünnepekre. Gimnazista koromból őrzök egy emléket arról, hogy édesanyám, aki a város túlsó végén dolgozott, és este hatkor érkezett haza, megkért, menjek el vele megvenni a karácsonyfát, mert súlyos gerincbetegsége miatt nem tudott cipekedni. Abban az időben keveseknek volt anyagi lehetősége arra, hogy tartósabb fát, pl. ezüstfenyőt vásároljon. A választék egyébként is jórészt különböző méretű lucfenyőkből állt, ismeretlen volt napjaink hatalmas fajtabeli választéka. Budapesten a XI. kerületben laktunk, és emlékezetes, ahogy este fél hét körül, már sötétben, a Borostyán étterem kerthelységében, ahol fenyővásár volt, óriási, fáradt embertömegben válogattunk a többnyire satnya, csenevész fák között – a szebb példányokat a korábban érkező szerencsésebbek már elvitték. A legtöbb fa sérült vagy aránytalan volt, az emberek egymás elől próbálták megszerezni a formásabb csemetéket, bokáig cuppogtunk a sárban, és így, ez az első részvételem a karácsony megszervezésében, megtépázta addig felhőtlen ünnepváró hangulatomat.

Fantasztikus azonban, hogy abban a szegény, az átlagember számára, kizárólag szűkölködésben gazdag korban, a család, az emberi jóakarat, a szeretet és az örömszerzési szándék felejthetetlen ünnepet tudott teremteni. Ma már tudom, micsoda erőfeszítés volt a szüleimnek, hogy mégis, minden gyerekkori karácsonyunkat csodálatossá tegyék.

Igen kicsi lakásban laktunk ezért a program nálunk mindig egyforma volt: amíg anyukám a csöpp lakásba illő, pici karácsonyfát földíszítette és elhelyezte alatta az ajándékokat, addig apukám sétálni vitt. Gyorsan esteledett, a harapós hidegben jó volt apám meleg tenyerébe bújtatni a kezem, s lassan lépegettünk a méteres hókupacok között, mert régen sokszor volt fehér karácsonyunk.

Ahogy esti ruhába öltözött a délután, egyre fogyott közöttünk a szó, a várakozás csöndje mégis egyre szebb lett. A házak némelyikében föltűnt egy-egy ablak, amelyről látható volt, hogy oda a Jézuska már megérkezett! Odabent gyertyák fénye vonta melegségbe a szobát, szaloncukrok ezüst papírja és diók aranya csillant, s mintha még az utca is fenyőillattal telt volna meg. Minden újabb karácsonyos ablak olyan volt, mintha egy-egy kis csillag hullott volna a szívemre, egyre nagyobbra nőtt tőle a varázslat, egyre inkább hatalmába kerített a várakozással, jó titkokkal teli csönd.

            Egészen elnémultunk már, mire hazaérve befordultunk a kapun. Szótlanul vettük a lépcsőfordulókat a második emeletig, még a csengetés, az ajtónyitás, a lakásban az aranyszínű rántott hús terjengő illata sem tudott kizökkenteni ebből az ünnepi hangulatból. Levettük a kabátot és a cipőt, s éppen mire elkészültünk, csengettyű szólalt meg, és az ajtó katedrálüvegén át láttam Jézuska előrehajló alakját, amint sorra gyújtogatja a viaszgyertyák sárga fényű lángjait.

Anyám jött elénk a szobából, örömmel mutatva, hogy itt járt… Csillagszórók gyémántjai szálldostak szerteszét, örömükben opál könnyeket hullattak a gyertyák, s a lecsordult cseppek, selymes gyöngyökké tömörültek az ágvégi tűleveleken. Soha, sehol gyertyának oly szép meleg fénye, oly lágy viasza nem volt, s eleven fenyőlélegzet illatával telt meg a kis szoba. Álltam a szüleim ölelésében középen, szememben kigyúltak a szépséges karácsonyfa gyertyáinak testvérei, s a szívemben teljes volt a boldogságos, Karácsonyi Csönd.

kőIgen, ilyen gyönyörűek voltak a gyerekkorom karácsonyai, nem érződött rajtuk se  szegénység, sem erőlködés, csak a szeretet adta az ünnep varázsát.

                                                                       ***

            Évtizedekkel később, amikor már a férjem és én készülődtünk megteremteni kislányunknak ezt a szeretet-élményt, sokkal könnyebb volt a helyzet. Gazdagságról még akkor sem volt szó, de már többféle karácsonyfából választhattunk, rendszerint sikerült is szép formájú, nagy karácsonyfát venni, és ajándékokból is volt akkora választék, hogy csak az anyagi lehetőségeken múlt, milyen meglepetések várják a fa alatt az ünneplőket.

            Abban a kicsit modernebb korban már fényfüzér váltotta a karácsonyfán a gyertyákat, de az ünnepi asztalon mindig égett egy-egy meleg fényű, fenyőággal körülvett gyertyaszál. Mi is igyekeztünk kislányunk számára sokáig megtartani a Jézuska várás varázslatát, ameddig csak lehetett kihagytuk az előkészületek munkálataiból, hogy minden tekintetben meglepetés legyen a karácsony szépsége. Amikor az angyalok csengettyűjére beléphettünk a szobába, ott állt ünnepi fényeiben, titokzatosan csillogó díszeivel a karácsonyfa. Alatta a Betlehem és az ajándékok várakoztak, és a lemezjátszóról fölcsendültek a “Mennyből az angyal” szívmelengető hangjai, melyhez csatlakoztunk mindannyian. Egész családunk számára bensőséges élmény volt valamennyi karácsonyunk.

            Az ünnep elmúltával, még sok éven át azzal az apró kedvességgel próbáltuk marasztalni a szeretet légkörét, hogy amikor a karácsonyfa már eltűnt, a leszedett szaloncukrokból, az angyalok minden reggel egy szemet a kislányunk ágya fölötti polcra tettek, jelezve, hogy a Jézuska továbbra is gondol reá.

            Évek sora telt el ezután, a kislányunkból felnőtt lett, de még velünk lakott, amikor szüleink hosszú, dolgos élete őszbe fordult. Elfáradtak, meggyengültek, betegségek tették törékennyé őket, s attól fogva mindig velünk töltötték a szentestét. A közelünkben laktak, s karácsony délutánján, a már ünneplőbe öltözött férjem sétált el értük, és segített nekik legyőzni a hozzánk vezető két lépcsőfordulót.

            Lassan besötétedett, a nappaliban már csak a karácsonyfa színes fényei világítottak, Gounod “Ave Maria”-jának halk hangjai és ajándékok várták az érkezőket. Mindig meghatódtam, mert szüleink betegen, jóval túl a nyolcvanadik évükön is ápoltan, és szintén ünnepi ruhát öltve várták a férjemet. Abban a pár perces csendben, amíg átsétáltak hozzánk, az én vállamról is legördültek a készülődés fáradalmai, s amikor megérkeztek, mindenki szemében az öröm fényeit láttam felcsillanni. Gyönyörködve vettük körül a karácsonyfát, amelynek ágai közt már a sütemények fahéj és szegfűszeg illata bujkált, ajándékok mosolyogtak a fa alól, a lelkünket átjárták a “Csendes éj” kristálytiszta dallamai, és a szeretetnek ezek a megismételhetetlen percei, fölidézték bennem  azokat a hajdani, szépséges Karácsonyi Csöndeket.

Amikor az ünnepi percek után asztalhoz ültünk, a terítőn két olyan dísz várt bennünket, amelyek teljessé tették az együttlét hangulatát, és mindkettő a leányunk ajándéka volt. Az egyik a mélyebb tálba ültetett, szép papírral körülvett lucabúza volt, amelynek sűrű, daliás rendben ég felé nyújtózó zöld szálai magát a megszületést, az élet erejét és megfejthetetlen szépségét szimbolizálták. A másik egy nagy, fényesre szeretgetett piros alma, amely csipkés fehér papírcsíkkal és finom kis aranyszállal díszítve várta, hogy annyi felé vágjuk, ahányan vagyunk, mert – a legenda szerint – ha együtt fogyasztjuk el, bármerre vet is a sors, mindig hazatalálunk a családunkhoz.

***

            Aztán eltelt ismét másfél évtized, és a leányunk kezdte két kicsi fiának mesebelivé varázsolni a karácsonyt. A XXI. századi emberek élete már nem telt annyi anyagi nehézség között, mint az előző nemzedékeké, mégis – én úgy érzem – sok szempontból nehezebb a sorsuk, mint a hajdani szegényeké. A jólét meghozta számukra, hogy kinyílt a világ. A munkaerő szabad áramlása sokukat idegen országokba, más földrészekre, otthonuktól, családjuktól, szülőföldjüktől távolra sodorja, és ez a magánynak egy furcsa fajtáját jelenti számukra, s itt maradó családtagjaik számára is.

 A mi gyermekünk is, férje kívánságára elfogadta, hogy külföldön dolgozzanak, ami azzal is jár, hogy évente többször (minden iskolai szünet idején) pár napra haza repülnek. Ilyenkor a kinti otthonukban fel kell számolniuk a háztartást, és amikor megérkeznek, itt kell feltölteniük élelmiszerekkel az éléskamrát. Majd amikor visszaindulnak a szabadság elteltével, itt kell kiüríteniük a frizsidert és elzárniuk mindent – szóval, folyamatos készenléti állapotban vannak. A néhány nap, amit pl. egy-egy iskolai sí-szünet miatt itthon tölthetnek, éppen csak elég arra, hogy találkozzanak legközelebbi rokonaikkal, és a sok éve nélkülözött gyermekkori jóbarátokkal, volt munkatársakkal, vagy elintézzenek csak itt rendezhető hivatalos ügyeket – és mindez, egyetlen nagy rohanássá teszi az életüket. Talán az a legnehezebb, amikor a legnagyobb ünnep, a karácsony előkészületeire kellene időt találni ebben a forgatagban. Ráadásul úgy, hogy a két kicsi fiúnak minél tovább nyújtani tudják a Jézuska várás szépséggel és örömmel teli, álomszerű világát.

            Sok éven át nagy nehezen kisakkozták, hogyan vegyék meg és vigyék haza a karácsonyfát a gyerekek tudta nélkül. Az ünnep előtti estén kivárták, hogy az egyre későbbi időben lefekvő, már iskolás fiúk végre elaludjanak, és éjszaka feldíszítették a fát. Ma már tíz és tizenkét évesek a gyerekek, akik biztosan hallották hírét a társaiktól az iskolában, hogy nem is a Jézuska hozza a karácsonyfát, de semmi jelét nem mutatják, hogy hajlandók volnának ebből az angyali világból kilépni. Akkora igényük van az ünnepvárás lelki élményére, hogy engem pl. évekkel ezelőtt megkértek, hadd segítsenek a karácsonyi bejgli készítésében.

A tavalyi karácsonyra odáig fejlődtek, hogy nekem már csak ki kellet készíteni a hozzávalókat, és ők teljesen egyedül gyúrták, nyújtották, töltötték, ügyesen a tepsibe hengerítették és tojással szép fényesre kenték a rudakat. Éjszakára eltettük aludni a hideg kamrába és másnap már csak annyi dolgom volt, hogy megsüssem a végül gyönyörűre sikerült, finom, diós és mákos bejgliket.

Amíg készült a sütemény, egy régi magnókazettát hallgattunk, amelyre az édesanyjuk (még leány korában) a barátnőivel énekelt karácsonyi dalokat. Az egyik többszólamú dalnál, valamelyikük eltévesztette a maga hangnemét, amit a többiek nagy nevetéssel fogadtak, és egy tréfás csengettyűhang után újra kezdték a dalt. A fiúk velük énekeltek, és ezen a ponton ők is hatalmas kacagással fogadták a dallam bakit. Egy pillanatra elérzékenyültem, mert nem tudom, van-e annál szebb, mint amikor több nemzedék együtt munkálkodik, énekel és nevet. Én is velük dúdolgattam, így történt, hogy több nappal karácsony előtt, a mi kis konyhánkban az ünnep már elkezdődött.  De otthon, ügyes kezű és kreatív édesanyjukkal, aki pedagógus végzettsége mellett népi kismesterségeket is tanult, ugyanilyen lelkesen formázzák és díszítik a mézeskalácsokat, szép népművészeti motívumokkal látva el a sütiket. Olyan ünneplőbe öltözött lélekkel készülődnek minden karácsonyra (amit náluk különlegesen mesebelivé tesz, hogy az édesapjuk szépen zongorázik, az édesanyjuk gitáron játszik, a családban mindenkinek gyönyörű hangja van, és a szelíd karácsonyi fényekben, zongora vagy gitár kíséret mellett együtt éneklik végig a legszebb karácsonyi dalokat), hogy senkinek nincs szíve kimondani a józanító valóságot.

Ám a karácsonyfa észrevétlen feldíszítését sem lehet már megoldani. Ezért a szülők csodálatos ötlettel adtak haladékot gyermekeiknek a „felnőtté válásra”. A fiúk levelet kaptak az angyalkától, aki elnézést és segítséget kért, mert rengeteg dolga miatt, már nincs ideje földíszíteni a karácsonyfájukat. Megígérte azonban, hogy továbbra is minden karácsony hajnalán ott várja majd őket a fa az összes dísszel és a becsomagolt ajándékokkal, de kéri a fiúkat, hogy vállalják át tőle a díszítést, mert ő már nem győzi!

Sohasem fogjuk megtudni, mit gondoltak pontosan a levél olvastán, ezek a makacsul álmodni vágyó, önkéntes angyal-süvölvények, de teljes odaadással álltak be díszíteni, és évről évre egyre szebb az édesanyjuk alkotó kedvéből, az ő gyönyörű képzeletükből és saját készítésű díszeikből öltözködő karácsonyfa.

Ilyenek a XXI. századi angyalok, az én csodálatos unokáim.