Ez az első alkalom, amikor nem csak, hogy nem lelem örömöm abban, hogy nyomtatásban is megjelent egy írásom, hanem szinte szégyellem. Irodalmi pályázat keretében fogadta el egy kiadó a “XXI. századi angyalok” című írásomat, Verses antológia című kötetében való megjelentetésre. Ilyen címen, már 12 éve jelent meg kötet ennél a kiadónál, de csak annyit tudtam róla, hogy általam becsült kortárs írók művei is szerepeltek benne, tehát bizalommal pályáztam ezzel a számomra különösen fontos tartalmú írásommal.

A képen látható, kézhez kapott kötet már a megjelenésével kedvemet szegte. Nem is értettem, hogy (a kiadó értesítése szerint) eredetileg 4 oldalas írásomból hogyan lett 11 oldal – a látvány magyarázatot adott: egy vastag, de kis méretű, 100×150 mm-es, zsebkönyv kinézetű, de 350! oldalas kemény táblás, fantáziátlan küllemű kötetet kaptunk, a kicsi oldalakon szinte margók nélküli, zsúfolt szöveggel.

De ez a kisebbik baj.

A nagyobbik az, hogy két héttel azután, hogy a kiadó értesített a könyvben való megjelentetésről, kezembe került ennek a kiadónak egy 2 hónappal korábban megjelent kötete. Tudni kell, hogy a kiadó tulajdonosa (a pályázatok kiírója) tanár, és maga is költő. Ebben a két hónappal ezelőtt megjelentetett kötetben volt a tulajdonosnak egy csomó verse, közülük  több kormány ellenes. Ez még önmagában nem zavart volna, mindenkinek szíve (és esze) joga véleményt alkotni, de amikor azzal szembesültem, hogy a szerző 5 oldalas! versében, minden versszak refrénje az, hogy „és ott vagyunk megint, ahol nem is éltem, valamelyik ötvenes évben” – na akkor fölrobbantam. Azonnal írtam neki, hogy tiszteletben tartom az álláspontját, de ilyen eszmefuttatással nem kívánok egy kötetben megjelenni, legyen szíves kihagyni. Visszaírt egy ártatlannak látszó levelet, hogy ez itt egy szabad pálya, vannak az övétől eltérő vélemények is, és hogy mennyire tisztel engem értékes írásaimért, de már nyomdában van az anyag, nem tudja kihagyni, amit írtam.

Beláttam, hogy nem tudok mit tenni, de megírtam neki, hogy:

„Az ötvenes években én már tizenéves voltam, röviden néhány jellemzőjét annak a korszaknak:

A jövedelmek olyan alacsonyak voltak, hogy az átlag családnak még bútorra sem tellett, a magánvagyonokat államosították, totális volt a személyi kultusz, szovjet kézre adták az ország irányítását, 1954-ben az ÁVH jelentése szerint 762 ezer koncepciós per zajlott, és 1,5 millió emberről jelentett a több mint 300 ezer fizetett besúgó. Tízezreket küldtek a Gulágra vagy más internáló táborokba, rendszeresen kellett fejtágító szemináriumokra járni, még a normális ruházatot (kalap, kesztyű, nyakkendő) is burzsoá szokásnak minősítették és traktorra zavarták a nőket. Ki sem tehettük lábunkat az országból, és csak eltorzított híreket hallottunk, a jómódú parasztokat kuláknak minősítették, a felnőttek csengőfrászban éltek és rettegtek a fekete autótól, amivel sok embert eltüntettek. Stb., stb….”

Tehát az ilyen lírába csomagolt, a mai napokban az ötvenes éveket sugalló írás szimpla történelem hamisítás, amivel nem óhajtok egy platformon lenni.

Mondanom sem kell, hogy ugyanez a verse szerepel ebben az új kiadványban is melyben a XXI. századi angyalok szerepel! Végtelenül sajnálom szegény Angyalokat, hogy ilyen környezetbe kerültek.

Életre szóló tanulság, hogy ismeretlen kiadó antológiájában soha többet nem akarok megjelenni, mert nem tudhatom, milyen szellemi társaságba keveredek.

Vélemény, hozzászólás?