Értelem vagy agresszió
Alig több mint fél éve, hogy a közösségi oldalon nyílt vitába keveredtem egy kedves fiatal barátommal, akiről pedig tudom, hogy régebben, legtöbbször hasonlóan ítéltük meg a dolgokat. Egy videóban elkeseredetten mutattam meg ismerőseimnek a tavalyi, október 23.-i nemzeti ünnep alantas, kisszerű, a világon semmi értéket nem mutató, sípolós megzavarását, amelynek végtelen bugyutasága még óvodások esetén is szégyen volna. Mert nem arról szólt, hogy valami elvetendő, hibás dolog helyett fölmutatnak valami sokkal jobbat, értelmesebbet, nemesebbet! Pedig ezek a zavarkeltők felnőttek voltak, Juhász Péter és Ungváry Krisztián vezetésével, és sistergő gyűlöletükben, nem hogy értelmes célt, nem tudtak nyújtani, de még azt sem érték föl ésszel, hogy a Miniszterelnök és az ünnepi műsor szereplőinek kihangosított szavait természetesen nem tudják túlharsogni, csak a közelükben álló pár száz ember ünnepét megrontani. Amit tettek, csak egy közmegvetést érdemlő, primitív bosszú volt, egyértelműen a Miniszterelnök ellen, de úgy, hogy ezzel még az 56-ban a szabadságért életüket áldozók emlékét is meggyalázták. Fiatal barátom azt válaszolta panaszomra, hogy nem ez az igazi baj, hanem az, hogy az egyik ilyen ünneprontó fiatal besurrant a több tízezres közönség közepébe, ott kezdett sípolni, mire egy mellette álló lekevert neki egy pofont, márpedig tilos bárkit megütni! Ezt én sem helyeseltem (bár igazat adtam az egyik hozzászólónak, aki szerint a srác, direkt a pofonért ment oda), de az alap bajnak magát a provokációt, egy nemzeti ünnep erőszakos – és büntetlenül hagyott! – megzavarását tartottam. Ezen, több hozzászóló véleményét is meghallgatva hosszan vitatkoztunk, végül kitartva saját véleményünk mellett, beláttuk, hogy nem tudjuk meggyőzni egymást, és feladtuk a vitát. Azóta is sajnálom, hogy azt a kérdést nem tettem fel neki: mit szólna, ha ezek a sípoló provokátorok, például a vasárnapi szentmisére törnének így be, szabad véleményt nyilvánítani?
Október 23.-án nem valami politikai gyűlés volt, hanem az egyik legnagyobb nemzeti ünnep, amire mi, több tízezren, akik megéltük azokat a történelmi időket, és saját emlékeink vannak annak a küzdelmes napjairól, méltó módon emlékezni akartunk.
Levélváltásunkat akkor így zártam le:
„…sajnálom azokat, akik a mindannyiunk számára fontos, jó célok érdekében, értelmes párbeszéd és jóindulatú együttműködési hajlandóság helyett erőszakossággal, provokációval és durvasággal, csak szétzülleszteni igyekszenek mindent maguk körül.
És csöppet sem irigylem őket azért a jövőért, amit ilyen módon, az erőszakosságra alapozva építenek maguknak.”
Nem sejtettem, hogy az agresszióra épülő jövő baljós víziója, ilyen hamar testet ölt. Azóta, a lehető legrosszabb értelemben, fölgyorsultak az események. A téli hónapokban számtalan tüntetés zajlott, s szinte valamennyi, egy kulturált ember számára elfogadhatatlan hangnemben. Csak mostanában vált egyértelművé, hogy a temérdek megmozdulás célja nyilvánvalóan a zavarkeltés, káosz előidézése. A tavaszi parlamenti időszak kezdete óta, az ellenzéki politikusok, az utcai tüntetőkhöz hasonlóan, az ország házát is a minősíthetetlen, ocsmány stílus színhelyévé tették. A tisztességes párbeszéd alapvető követelményeit sem tartják be, ostoba módon, bizonyíthatatlan rágalmak özönét zúdítják a kormánytisztviselőkre, így mocskolják be magát a politikai életet. Semmi, a világon semmi nem szent számukra, és magatartásukból messziről üvölt a visszataszító, kapzsi hataloméhség.
Az ellenzéki pártok vezéralakjait nem is érdemes név szerint említeni, céljaikban annyira egyformák: megdönteni a jelenlegi kormányt. Bármi áron és bármilyen eszközzel. Ha az ország és népe elemi érdekeit kell sárba taposni, ha ellenségekkel kell szövetkezni, vagy az ország sorsát évtizedekre meghatározó pénzügyi, politikai vagy jogi alávetettséget kell vállalni, akkor is. És ha a magyar közösség, a nemzettudat, az összefogás, és a szinte minden magyart személyesen érintő és összetartó boldogság lehetőségét, az olimpia megrendezését kell megsemmisíteni – bár a magyar sportolók a legkiválóbbak közé tartoznak – akkor azt is habozás nélkül megteszik, fölbecsülhetetlen kárt okozva az ország egészének. A hatalom megszerzéséért mindent föláldoznak vagy elárulnak, ennyiben megkülönböztethetetlenül egyformák.
Lehetséges volna, hogy nincs törvény vagy házirend, amely kiutasítaná a parlamentből a tisztességes viselkedést, az elvárható szellemi és erkölcsi színvonalat semmibe vevő képviselőket? És nincs törvény, amely feloszlathatná azokat a pártokat, amelyek nem értelmes, hosszú távú, mindenben az ország érdekeit szolgáló terveken dolgoznak, hanem kizárólag a kormányzat lejáratásán, stabilitásának megdöntésén és nyilvánvalóan hazug, teljesíthetetlen ígéretekkel, a lakosság szegényebb rétegének megszerzésén fáradoznak? Mindezek egyértelműen államellenes, a magyarság érdekei ellen szóló tevékenységek. Nem létezik, hogy ellenük nincs törvény!
Manapság hirtelen előkerülnek a semmiből mozgalmak, alig ismert, a közjó érdekében végzett, jelentős, pozitív tetteket fölmutatni nem tudó, pofátlan, kihívó, a beképzeltség tenyérbe-mászó gesztusaival dolgozó vezetőkkel. Ezek az arcátlan, modortalan nyikhajok követelik a kormány elszámoltatását, ráadásul a város felgyújtását, a kormánypártiak lámpavasra húzását és vasvillával való eltakarítását emlegetik. Szerkesztőségekre törnek rá, az emberi viselkedési normák alapjait sem ismerő módon, és olyan hangnemet engednek meg maguknak még egyes tévéstúdiókban is a műsorvezetővel szemben, amiért azonnal, minimum egy heti, kenyéren és vízen tartással kellene gondolkodásra késztetni őket, hogy tanuljanak végre némi rendet! Ha ilyenek ellen sincs törvény, akkor alkotni kell!
Nem sorolom, mert se szeri, se száma az erőszakos, és kivétel nélkül hazug, nemtelen és agresszív, az élet bármely területét nézve kizárólag rombolási célú hőzöngésnek, gátlástalanságnak. És ismétlem: elkövetőik kivétel nélkül, olyan alakok, akik mögött nincs olyan meggyőző tettek sora, ami jogot adna nekik a megszólalásra, s az általuk szervezett tüntetések, rendre alkoholba, drogozásba és bulizásba fulladnak, a közrend szabályait abszolút figyelmen kívül hagyva.
S ami eközben a világban folyik: naponta gyilkolnak ártatlan embereket azok, akiket a pénzvilág globális hatalomra törő elitje és politikai kiszolgálóik rászabadítottak Európa néhány évtizede végre békében élő népeire!
Most volt Pünkösd, és a legendás csíksomlyói zarándoklat. A példa arra, hogy vannak ezrek, százezrek, de velünk, itthon maradottakkal együtt vagyunk sok millióan, akik erre a fajta békességre, szeretetre, együtt gondolkodásra, összefogásra, összetartozásra vágynak. Akik szeretnének végre megszabadulni ezeknek a fizetett hőzöngőknek ordenáré balhéitól, és csendesen, békésen örülni annak a sok szépségnek és eredménynek, amit az utóbbi 7 évben sikerült elérni. Megkönnyebbülni, hogy végre megszabadultunk a gazdasági csőd, sokak által elképzelni sem tudott rettenetétől, hogy épül, szépül ez a gyönyörűséges kis ország. Hogy ugyan egyszerre nem lehet megoldani az összes, évtizedek alatt felhalmozott problémát, de minden évben jelentős lépések történnek, és az anyagi körülmények fokozatos javításával igyekszenek emelni az életszínvonalat is. Mi békében élnénk, és türelemmel, ha fizetett zavarkeltők nem rontanák a levegőt örökké, büntetlenül. Mi megbecsüljük azt a hihetetlen erőfeszítést, amellyel ez a kormány először megmentette az országot a csődtől, majd odaadó munkával, bátorsággal és tisztességgel védte következetesen a nemzeti érdekeket. Miniszterelnökünk volt az az európai politikus, aki migráció ügyben – és sok egyéb dologban is – szinte mindig legelsőként ismerte fel, és merte kimondani a bajt, és koncepciója is volt annak megoldására.
A harmadik évezredben, Orbán Viktor, demokratikusan választott miniszterelnök, a magyarság legnagyobb reménye. Tehetségét, tudását, emberségét, szenvedélyes tenni akarását, bátorságát és erejét mind az országunknak adja – számolatlanul. A mindenséggel méri nem csak magát, de bennünket is, ezért az álmai mindig a földön állnak, de az égig érnek. A legnemesebb szolgálat az, amit vállalt. Küldetés, amely nem megfizethető, és nem meghálálható. Az örökkévalóságé a léte minden perce, akár a társaié, akik tán még az előző évezredben álltak mellé, és hűséggel, elkötelezetten kitartanak történelmünk e már-már legendás kormányzatának feszes kötelékében.
Ezt a kormányzati erőt kizárólag olyanok akarják megdönteni, akik túlszárnyalni, meghaladni képtelenek.
Csillapodjunk hát, és gondolkodjunk együtt. Keressük meg önvédelmünk lehetőleg békés, de hatékony módjait, és ne hagyjuk magunkat! Védjük meg, ezt a végre épülő és csodaszép, ma még békés kis hazát, azokkal együtt, akik megteremtették ezt az emelkedést! Legyen itt nyugalma, élete és jövője minden becsületes, jóakaratú, dolgos, együttműködésre kész, szeretni tudó embernek. Képesek vagyunk rá!
El kell dönteni, hogy az értelem vagy az agresszió útján akarunk járni.
- június 7.