Pár nappal voltunk csak túl egy olyan ünnepen, ami azt hiszem, mindenkit gondolkodóba ejt, aki olyan szerencsés, hogy része lehetett benne: az ötvenedik házassági évfordulón. Óhatatlanul kicsit emelkedett hangulatba kerül az ember, s talán ez is okozta, hogy felkaptam a fejem, amikor az autóbuszon parázs veszekedésbe kezdett az előttem ülő fiatal pár. Arról vitáztak, filozofáltak, de leginkább kiabáltak egymással, hogyan kell osztozni egy házasságban a bevételeken és a költségeken. Ezer érv hangzott el mindkét oldalon arról, hogy miért kell mindenkinek megtartania a saját jövedelmét, és különböző jogcímeken hozzájárulásokat kiróni a párjára. Nem először voltam tanúja hasonló vitának, és számomra mindig ijesztő látni-hallani, milyen kőkeményen képviselik a felek saját érdekeiket, az eredmény legtöbbször mégis, csak újabb meg újabb vita, szemrehányás, örök elégedetlenség. Elszorult szívvel nézem, hová tűnt a mai létből az, ami lakhatóvá, vonzóvá és szerethetővé teszi egy emberpár életét: a feltétel nélküli szeretet. És erről eszembe jut a kincsesláda, az az ötven évvel ezelőtti, faragott, fekete fadoboz, amely Zakopanéból jött haza velünk, s amely máig megvan, ha feladatát tíz esztendeje átvette is egy kicsit nagyobb doboz.
Férjemmel, első közös külföldi utunk volt az a zakopanei. Megéltük a 60-as évek végének minden „romantikáját”: úgy utaztunk zsúfolt vonaton Krakkóig, hogy rengetegen álltak, vagy a peronon lerakott bőröndjeiken kucorogtak az akkoriban 12-14 órás úton. Minden határnál – érthetetlen okból – órákat kellett várakozni, leszállni nem lehetett, de morcos egyenruhások masíroztak le-föl a vagonok mellett. Hosszú ácsorgás után jöttek végre az útleveleket ellenőrizni, és mindannyian féltünk, hogy valamibe belekötnek, pedig abszolút rendben voltak a papírjaink, de utazni akkoriban csak remegő gyomorral tudott ez ember. A vámosok nagy felsőbbrendűséggel nyittatták ki a csomagjainkat és izgultunk, kiszúrják-e az ajándéknak szánt kis rúd téliszalámit, nem beszélve arról a bűntényről, hogy a blúzom alatt, egy puha szattyánbőr tokban rejtegettem három egydollárost, amit ajándékba kaptunk valahonnan! Fellélegeztünk, amikor átléptük a határt, és kinyílt végre a világ.
Fáradtak voltunk, két hétre való ruhaneműtől, és némi élelmiszertől nehezültek a kofferjeink, mégis arra szántuk magunkat, hogy autóstoppal próbálunk Krakkóból Zakopanéba jutni. Két teherautó készséges sofőrjének köszönhetően ez egy „átszállással” sikerült is, és a magyar emberek iránti kitüntető kedvességük egyenesen luxusutazássá tette a rossz, rázós utakon való zötykölődést!
Két csodálatos hetet töltöttünk a Salvator Rendház befogadott vendégeiként, lubickoltunk az apácák figyelmes szeretetében, amely minden reggel egy tál, frissen szedett szamóca képében várt bennünket és különös zamatot kapott tőle az induló nap. Zakopane gyönyörű tájainak mélyzöld, dús erdeiben, hegyeinek harapnivaló levegőjében óriási túrákat tettünk. Felejthetetlen élményekkel, különösen a lengyel emberekkel kötött barátságok emlékével gazdagodtunk. Nem remélt segítőkészséggel találkoztunk például, amikor a szállásunktól 20 kilométerre fekvő helyen, a szó legszorosabb értelmében leszakadt a lábamról a cipő: ismeretlen lengyelek vittek el egy suszterhez, kivárták, míg meggyógyította a cipőt és alig engedték, hogy kifizessem a javítást. Végül – mintegy vigasztalásul – új barátaink vitorlázni vittek minket a közeli tóra.
Hamar elröppent ez a vakáció és az utolsó napon vásároltunk néhány emléktárgyat. Ezek egyike volt egy feketére festett, faragott fadoboz, olyan 15×20 cm-es, amit jó volt nézni is, kézbe venni is. Hazaérkezésünk után, szinte családtagként illeszkedett az otthonunkba, és mintha maga választotta volna a hivatását is: első pillanattól ebbe a dobozba tettük mindketten hó elején a fizetésünket. Aki élt már a 60-as években, az tudja, hogy akkoriban igen szűkös életre volt elég a fizetés, nagyon gondosan kellett beosztani ahhoz, hogy maradjon még hó végén is kenyérre való.
Négy évtized telt el úgy, hogy mindketten, minden fizetésnapon betettük a dobozba a teljes fizetésünket, és csak egyetlen megállapodás volt közöttünk a pénz felhasználására vonatkozóan: az, hogy mindegyikünk csak annyit vesz ki belőle, amennyire feltétlenül szüksége van. Soha nem számoltattuk el egymást, ennyi évtized alatt egyetlen veszekedés sem volt köztünk pénzügyek miatt, és ha bármelyikünknek valami költségesebb álma-vágya támadt, mindig megbeszéltük és segítettük egymást, hogy teljesülhessenek ezek a vágyak. A szép, faragott kincsesláda pedig hűségesen őrizte a munkánk eredményét, soha, egyetlen egyszer sem okozott kellemetlen meglepetést. Negyvenévi szolgálat után aztán megpihenhetett, díszdobozzá léphetett elő, mert munkáját átvette egy nagyobb doboz, a bankszámla. S ez a számlánk, ma ugyanolyan feltételekkel működik, mint hajdan a zakopanei emlékdobozunk. Sok-sok év elteltével jöttem rá, hogy a legnagyobb kincs, amit ez a ládikó őrzött nem is a pénz volt, hanem a bizalom.