Éppen   húsz   esztendeje   annak,   hogy   elindultam   egy   úton,   amelynek   szokatlan   és   irracionális   voltát sokáig   nem   vettem   észre.   Szalagja   búvópatakként   kanyargott   előttem,   s   ha   néha-néha   letértem   róla, hamarosan   újra   felbukkant,   s   mintegy   figyelmeztetett,   hogy   ne   hagyjam   el.   Életnyi   hosszának   felén   túl voltam   már,   mire   tudatosult   bennem,   hogy   a   valóság   és   a   képzelet   határán,   egy   álomszerű   mezsgyén járok.    Az    a    világ,    amelybe    innen    bepillanthattam,    melynek    részese    lehettem,    csak    az    én    életem történései   után,   az   én   múltamból,   arról   az   egyetlen   helyről   látható,   ahol   én   vagyok. Azt   hiszem,   minden embernek   van   egy   ilyen   útja,   ami   csak   az   ő   számára   volna   járható   és   látható,   ha   észre   veszi   azt.   Sok örömben   volt   részem,   mióta   ezen   az   úton   járok,   mesebeli   kincseket   találtam   amerre   vezetett,   s   ezek káprázatát    szeretném    megosztani    mindenkivel,    aki    tudja:    minden    szépség,    amit    képesek    vagyunk másokban felfedezni, az életünk valódi és pótolhatatlan értékévé lesz. Ezekkel   a   sorokkal   egy   ötszáz   évvel   ezelőtt   volt   nagy   kultúra   és   ma   élő   örökösei,   remélhetően   e kultúra   legszebb   vonásainak   továbbvivői   iránt   érzett   mélységes   tiszteletemet   és   szeretetemet   akarom kifejezni.     Ez     a     nép     gyermeki     hitével,     hallatlan     erejével     és     szorgalmával,     bámulatra     méltó intelligenciájával       és       ehhez       társuló       jóindulatával,       páratlan       alkotókészségével,       hűséges megbízhatóságával   és   főként   a   sokféleségében   is   összefogásra   való   hajlandóságával   kivívta   legnagyobb elismerésemet és rokonszenvemet. Testvéreimnek   érzem   őket,   bár   fél   évezrede   is   elmúlt   annak,   hogy   fénykorukat   élték   és   sohasem   volt módom    bejárni    hajdani    birodalmukat,    életük    színterét.    Sorsukat    csak    a    történelemből,    különböző szerzők    -    néha    általam    is    vitatott    -    műveiből,    fennmaradt    alkotásaik    képeiből,    de    legjobban    talán zenéjükből,   a   semmihez   sem   hasonlító   népzenéjükből   ismerhettem   meg.   Inkáknak   hívták   őket. A   puszta ténnyel,   hogy   léteztek   tanítottak   engem,   formálták   jellememet,   gyengeségeimben   erőt   adtak,   múltjukat őrző   büszke   zárkózottságukkal   pedig   példát.   Jelenleg   élő   maradékaikkal   együtt   lelkemben   őrzöm   őket és   irántuk   érzett   szeretetemet   megkísérlem   a   következő   néhány   írott   képben   elmondani.   Érzékeltetni   a színes   és   meleg   fényeket,   amelyek   beragyogták   életemnek   azokat   az   óráit,   amelyek   alatt   e   különös   nép múltjával   és   jelenével   ismerkedtem.   Bizonyosan   vannak   más   népek   és   más   tájak   is,   melyek   hasonló vonzalmat   válthatnak   ki   abból,   ki   felfedezésükre   indul,   a   sors   kifürkészhetetlen   akaratából   azonban engem   ők   találtak   meg.   Mert   kezdettől   fogva   úgy   érzem,   hogy   ők   kerestek   meg   engem,   kézenfogtak   és végigvezettek    sok-sok    csodálatos    tájon    és    történeten,    megosztották    velem    egyszerű    életük    dolgos hétköznapjait    éppúgy,    mint    valószínűtlenül    grandiózus    alkotásaik    lenyűgöző    szépségét,    az    emberi képességek   legjavának   halhatatlan   műveit.   Vállalom,   hogy   elfogult   vagyok,   mert   bár   tudom,   hogy   ez sem   volt   hibák   nélkül   való   vagy   idilli   világ,   mégis,   tudatosan   és   szándékosan   csak   a   széppel   és   a   jóval foglalkozom   majd   a   következő   oldalakon.   Hiszen   amit   írok,   az   nem   történelem,   csak   történészek, kutatók,   utazók,   írók   műveire   és   az   élet   néhány   ellesett   pillanatára   adott   reflexióim   dokumentuma.   Mert amiket    írok,    azok    csak    mesék.    Virágok,    amelyek    a    lelkemben    nyíltak,    miközben    képzeletben bebarangoltam a még fellelhető emlékeket és tájakat. A szeretet virágai tehát.