Még egyszer az anyaságról

 

Többször, több írásomban szót emeltem már a főállású anyaság mellett, s még egyszer megteszem, mert úgy látom, sokan még mindig nem gondolták végig igazi figyelemmel, micsoda érték, a társadalomnak micsoda alapja és biztonsági tartaléka megy veszendőbe, ha engedjük elenyészni, sőt, egyenesen kiűzzük a nők gondolkodásmódjából, természetes biológiai és érzelmi késztetéseiből a család-teremtésre és összetartásra való ősi kedvet, hajlandóságot. Természetesnek tartom, hogy elsősorban a mai fiataloknak kell döntést hozni arról, akarnak-e változást a nők helyzetében, feladataiban, és ha igen, milyet, a családi élet minőségének jobbításáért és a drámai demográfiai helyzet javításáért.

Úgy alakult a sorsom, hogy 42 éves koromban egy önmagát ellátni képtelenné vált családtag miatt oktatófilm stúdió-vezetői munkámat otthoni betegápolásra, szüleink gondozására és családunk egyben- és rendben tartására váltottam, s ezáltal nagyon sok tapasztalatot szereztem a kétféle életformáról.  Szeretném ezeket megosztani a fiatalokkal, mert úgy gondolom, rendkívüli jelentőségük van a jövő generációinak formálásában. Rendelkezésükre kívánom bocsátani hét évtized tapasztalatát, melyet ők még nem szerezhettek meg, s talán megkönnyítheti döntéseiket ezek ismerete. Azzal a szándékkal teszem ezt, amellyel az anyák, nagyanyák, dédanyák tették régen, amikor a beszélgetésre még volt idő.

Nehéz röviden elmondani, de az a véleményem, hogy a feminizmus örvén ugyanaz a liberális világhatalom, amely most a migrációval, a gender elmélet terjesztésével és hasonlókkal készül végleg tönkretenni a keresztény kultúrát és a nemzetállami létet, a családok szétverésével, a nők „egyenjogúság” címén való munkába állításával, már nagyon régen megkezdte a normális társadalmak felszámolását. Ezzel a húzással gyakorlatilag ellehetetlenítették a gyerekek normális nevelését valamint a társadalom legkisebb sejtjének, a családnak a fennmaradását, hiszen a családok szétesését legtöbbször a szülők, további feszültséget tűrni már képtelen állapota, valamint a konzum idióták „előállítása” idézi elő. Azzal pedig, hogy a gyerekek neveletlenül nőnek fel (Dr. Zacher Gábor 2014-es adata szerint a kétkeresős családokban napi 7 – hét! – perc jut a gyerekekkel való foglalkozásra!), legtöbbet a nagy közösség, a társadalom veszít.

Régóta foglalkoztat ez a kérdés, és egyre inkább kizártnak tartom azt is, hogy női agy szüleménye volna az egyenjogúságnak a jelenlegi formája, amely a legtermészetesebb női tevékenységeket, a gyermekek világra hozását, fölnevelését és a családok gondozását minősíti az egyetlen olyan munkává, amelyért nem illeti meg jövedelem – következményesen megélhetés – a nőket. Ez egyértelműen arra készteti őket, hogy bármi mást inkább vállaljanak, mint gyermekek világra hozását és felnevelését, hiszen annak egyenes következménye a szegénység és kiszolgáltatottság. Véleményem szerint ugyanaz a politikai cél és gazdasági érdek szülte ezt a természetellenes teóriát, mint az összes többi káoszteremtő víziót.

 

Ezért nagyon fontos volna, hogy a főállású anyaság minél több nő számára vonzóvá, és egyben létbiztonságot adóvá váljék. Idézek itt egy részletet az „Üzenem nektek, Kedveseim!” c., régebbi írásomból, mert ennél rövidebben nem tudom összefoglalni az indokaimat:

 

„Néztem a művelt, elegáns, okos, szép és kétségtelenül a legjobb szándéktól vezetett hölgyek e nemzetközi gyülekezetét (egy egyenjogúság ügyében rendezett nemzetközi konferencia résztvevőiről beszélek) és magamban – igazán kellő tisztelettel és elismerve jóakaratukat – úgy gondoltam, hogy csak részben van igazuk. Részben, mert az egyenjogúság a tanuláshoz, a munkához, a választáshoz való jog tekintetében a világ egyes részein még tényleg nem valósult meg, és valóban küszködni kell érte. De amíg figyeltem a felszólalókat, nem kerülhettem ki a gondolatot, hogy mialatt e konferencián harcolnak mindenféle jogokért, azalatt, (jóléti társadalmakban erre van anyagi fedezet!) a gyermekeiket valószínűleg bébiszitter vigyázza, a lakásukat takarítónő teszi rendbe, a családjuknak talán egy szakácsnő főz vacsorát, mosodában mossák a szennyes ruhát, kertész tartja rendben a kertjüket, és ápolónő gondozza a beteg nagymamát. És – észreveszitek Kedveseim? – valamennyi alkalmazott megkapja a munkájáért a tisztességes fizetést! Egyedül az anyáknak nem adatik meg a családjuk érdekében, szimultán végzett ezerféle “szakma” gyakorlásáért, a saját munkájuk után, a saját jogon járó megélhetés! Az még elhangzik néha itt-ott, hogy “Fizessenek annyit a férfiaknak, hogy eltarthassák a családjukat”! De olyat még nem hallottam az egyenjogúságért harcolók szájából, hogy ne a férfiaknak fizessék meg azt, amiért a nők dolgoznak, hanem nekik, maguknak, mert csak így igazságos! És arról sem beszél senki, hogy amit a gyerekek neveléséért, a családjuk egyben és rendben tartásáért dolgozó asszonyok végeznek az bizony nagyon sok, és csöppet sem könnyű munka, ezért legalább olyan létbiztonságot adó fizetést érdemel, mint amilyet a bejáró alkalmazottak kapnak! Milyen egyenjogúság az, amely nem tekinti munkának a betegápolást, a gyereknevelést, a korrepetálást, a lelki tanácsadást, a mosást, a főzést, a takarítást, az idősgondozást, a gazdaság menedzselését, a (bizony otthon is előforduló!) válság- és katasztrófa-kezelést, és még ezer mást, ha a családon belül űzi az asszony egymaga ezt a sokféle tevékenységet, de rendesen megfizeti, ha közülük csak egyetlen egyet, munkaviszony keretében végez?”

 

Úgy gondolom, hogy azok az asszonyok, akik gyerekek felnevelésére, idős vagy beteg szülők megsegítésére, a családjuk számára megnyugvást és békességet adó otthon megteremtésére és a fent felsorolt temérdek feladat elvégzésére szánják az életüket, legalább akkora értéket teremtenek, mint akik valamilyen munkakörben nyújtják legjobb képességeiket. Ez bizony állandó készenlétet igénylő fedélzeti munka, és nagyon méltánytalan, hogy egész életen át, sem társadalmi megbecsültséget, sem tisztességes megélhetést nem kapnak, akik erre vállalkoznak.

 

Végigéltem a „legfontosabb a munkavállalás”, a „kmk” (közveszélyes munkakerülés), a „valósítsd meg önmagad”, a „szexuális forradalom”, és a „mert te megérdemled” szlogenek évtizedeit, amelyek mind a természet rendjétől eltérő életvitelt sugalltak a fiataloknak. Egyértelműen ennek a liberális gondolkodásmódnak tulajdonítom, hogy a hagyományos értékrend (amelyben a férfi képviselte az erőt, a biztonságot, egész életével erkölcsi példát mutatott, és ellátta a családi élet külső bástyáinak védelmét, a nő pedig biztosította a kis közösség belső rendjét és tisztaságát, a türelmet, a szeretetet, az elfogadást és a gondoskodást) és vele a női minőség, kiszorult a világból, az életünkből. Pedig ez a hagyományos értékrend évezredeken át bizonyította életképességét, és egy reális egyenjogúsítással tökéletesíteni lehetett volna.

 

Úgy vélem, még nem nőttünk fel, sőt, talán inkább azt kell mondani, nem tértünk vissza, ahhoz a természetes állapothoz, amelyben az egyenjogúság fogalma magától értetődően elismeri a családért végzett munka értékét, s ugyanolyan rangot (valamint megélhetést és megbecsülést) ad neki, mint bármilyen más munkának. Ma még, a főállású anyaság egyfajta cselédsors, úgy tekintenek rá, mint amit csak gyengébb képességűek választanak, hiszen akinek esze van, az nyilván egy munkahelyre megy, és sok pénzt keres! Korunkban ugyanis egy ember értékét az a pénzmennyiség határozza meg, amit megszerez magának. Az anyaságnak társadalmi elismertsége csak akkor van, ha örökbefogadott gyermekek nevelését vállalja valaki, akkor is inkább kegyelemkenyér, amiben részesül, mintsem tisztességes megélhetés. Olyanképpen, mint amikor egy beteg családtag otthoni ápolására szegődik valaki, véget nem érő szolgálatra, s ezt az állam megalázó fillérekkel „honorálja”. Mint az anyaság, ez a tevékenység is csak alázattól, humánumtól vezettetve vállalható, abban a tudatban, hogy becsülete a családban ugyan van, de a villanyszámlát abból nem lehet kifizetni.

Életemből 23 évet dolgozó anyaként, az utóbbi 27 évet pedig beteg családtag ápolásával illetve a család körüli tennivalók végzésével töltöttem. Ennek köszönhetem, hogy idővel ráébredtem: nagyon fontos lenne az egyenjogúság fogalmát újra definiálni. Erre e helyen nem vállalkozhatok, de megkísérlek elindítani egy gondolatot, amely mindenki számára továbbgondolható.

Hasonlóképpen felülvizsgálandónak gondolom azt a véleményt, hogy tanulni, minél magasabb képzettséget szerezni csak a potenciális munkavállalóknak kell, mert csak ők táplálják vissza ennek hasznát a társadalomba. Úgy hiszem, minden embernek addig kellene tanulnia, amíg eljut a képességei határáig, mert minél több gondolkodó ember él, minél több művelt szülő adja át egyéniségének és gondolatainak esszenciáját nem csak a gyermekeinek, hanem az egész környezetének, annál nagyobb az esély arra, hogy a humánum és az értelem irányítsa majd a világot.

Természetesen ilyen szemléletváltásnak csak akkor van értelme, ha a nők számára eddig kiharcolt jogok megmaradnak, és aki tud és akar más pályát választani, vagy a kettőt együtt művelni, az tehesse, mint eddig. De az egyenjogúság kifejezés csak akkor lehet igaz és tartalmában teljes, ha az anyaság is erkölcsileg és anyagilag megbecsültté és választhatóvá válik.

Már három vagy négy generáció nőtt föl úgy, hogy az említett női minőség hiányzik az életükből ugyanúgy, ahogy az egész világból. Ezek a nemzedékek úgy cseperedtek fel, hogy a születésük utáni 5-6 év nagy részét az édesanyjuktól, nagymamamájuktól távol, valamilyen közösségben, bölcsődében vagy óvodában töltötték, mert az anyukák – szükségből, társadalmi elvárásból, vagy önmegvalósítási szándékból – visszamentek dolgozni. Ezek az intézmények remek gyermekmegőrzők, közülük sok, oktatási szempontból is kiváló, de – szerintem – alkalmatlanok arra, hogy a kicsik kívánatos, vagy legalább megfelelő szocializációját elvégezzék. Olyan közösségekben, ahol 20-30, különböző viselkedéshez, életstílushoz szokott gyereket kell egyféle rend, napirend, program betartására késztetni, ott képtelenség a személyiségek finomabb rétegeit megalapozni, kifejleszteni, és begyakoroltatni a tanultak alkalmazását. Elérhető egy felszínes rend betartása, a napi program lebonyolítása, de nem lehetséges a létezési, együttélési szabályok ösztön szintű elsajátíttatása és e szabályok alkalmazásának automatikussá tétele. Csak az édesanyával és a családtagokkal való mindennapos, szeretetteljes testközeli kapcsolat hoz olyan érzékeny helyzeteket, amelyekben van elegendő idő megmagyarázni, érzékletessé tenni, hogy mire milyen helyes választ kell adni, és azt is megértetni a kisgyerekkel, hogy egy közösségben, bármilyen problémára emberséges, az egész közösség számára megfelelő megoldásokat kell keresni.  Csak a család kis közösségében lehetséges elérni, hogy saját tapasztalatok szerzésén keresztül váljon vérré a kisgyermekben a jó és a rossz egyértelmű megkülönböztetése. Itt tanulható meg a felelősségvállalás, a másikra való tekintettel levés, a kíméletesség, a szeretet és kedvesség, a kölcsönösség, a tisztelet, a hűség, a becsületesség, a kötelesség és elkötelezettség, az árnyaltság, a különbségtétel, az elfogadás vagy elutasítás, az alapvető jóakarat és jóindulat, a szelídség, a megbocsátás, a bajokkal való szembenézés, a megoldás keresése és megtalálása. Az igazságosság és az igazságért való kiállás, a bosszú elkerülése, de a méltó büntetés megkívánása. A segítségre szorulók támogatása, a nagyvonalúság, a gyökerek megismerése, a valahová tartozás kötődése, és az identitás őrzése. Intézményi keretekben, csoportosan, jól tovább fejleszthetők ezen képességek, de a hiányzó alapok nem pótolhatók!

A felsoroltak olyan elvont fogalmak megértését igénylik, melyek alapos értelmezésére nagyobb csoportokban nincs lehetőség, márpedig ezek ismerete alapfeltétele annak, hogy iskolába menetelkor, a már erkölcsi alapokkal bíró gyermekek sikerrel kezdjenek nagyobb közösségekben boldogulni, ill. azokat kialakítani.

Ezeket az alapvetéseket kisgyerekeknek igazán jól nem a logika, a tanulmányok, a törvények vagy a paragrafusok előírásaival, hanem a szeretet nyelvén, a családi szokások által lehet megtanítani. Az anya és a kisgyermek által együtt megélt sokféle helyzet kezelése, s lehetőség szerint mindig szeretetteljes módokon történő megoldása neveli rá a gyermeket a helyes, tiszteletteljes és emberséges magatartásra, minden élethelyzetben. Így volna folyamatosan pótolható a női minőség a társadalmakban.

Ha ez kimarad – mint ahogy 70-80 éve kimarad – akkor válik a társadalom olyanná, mint ma: nagy hányadban egymással és a világ gondjaival nem törődő, csak a saját érdekre és az anyagi haszonra tekintő, kíméletlen individuumok gyülekezetévé. S a világ így éppen olyan életképtelen, amilyen terméketlen az egyneműek házassága. Természetes, harmonikus élet, amely egyaránt szolgálja a családok és a nemzetek továbbélését, csak a férfi és a női minőség egyensúlyában lehetséges. Amelyik ország csak harcosokat nevel, ott fehér holló lesz a béke.

Még állatok között is ritka, amelyik elhagyja a kölykét, lerázza a nevelésével járó fáradságot, mielőtt az életképessé vált volna. Erre csak az ember képes, akinek évtizedek óta bombázzák az agyát, a lelkét, de még az ösztönvilágát is, annak érdekében, hogy hagyja el ősi hivatását, amelyre teremtetett, hogy butuljon el, és váljon kihasználható, gondolkodásra képtelen rabszolgává! És az emberek nagy része ezt nem veszi észre! Évtizedeken át hülyítették a nőket azzal, hogy alantas, értéktelen munka a gyermekek nevelése, csak cselédnek alkalmas, aki ezt választja. Úgy állítják be, mintha a gyermekek családban történő nevelése egy beszűkült, primitív világ lenne, holott nincs alkotóbb munka, mint egy csöpp kis életet művelt és emberséges felnőtté nevelni, és hasznosabb sincs, különösen a társadalom számára.

Meggyőződésem, hogy a világ és a mindenkori emberi létezés szempontjából a női élet legmagasabb rangú teljesítménye az életadás, és a megszületett életek támogatása abban, hogy a lehető legkiválóbb minőséggé érjenek. Ha a társadalom ezt a munkát értékén kezeli, valódi erkölcsi és anyagi támogatásban részesíti, s egyben egyértelműen megfogalmazza e tevékenységgel szembeni elvárásait, akkor valószínűleg nem kell demográfiai katasztrófától tartania, és tapasztalni fogja, hogy egy nemzet számára ez a legjobb beruházás.

Abban a tizenöt esztendőben, ami eltelt, mióta leírtam gondolataimat az anyaságról, a női szerepekről és az egyenjogúságról, hatalmasat változott a világ, de most leginkább Európáról beszélek. Akkoriban, az ezredforduló környékén a neoliberalizmus dominanciája jellemezte világunkat, azé a neoliberalizmusé, amit már akkor is úgy érzékeltem, hogy az valójában csak liberálisnak hazudott, erkölcstelen és törvény nélküli mocsokforgatag.        Tapasztalatom szerint, a helyzet azóta olyan módon változott, hogy a régi szocialisták egyre inkább szociálliberálisok lettek (hova tovább nem tudni, mitől viselik a szociális jelzőt) és évek óta ők tartják agresszív, szinte terrorisztikus nyomás alatt a mindennapjainkat. Az általuk képviselt zavaros, minden elvi alapot nélkülöző és érdekvezérelt – nem tudom micsoda, mert eszmerendszernek nem mondható – katyvasz, kizárólag a józan ésszel szembemenő, a természetellenes és a pillanatnyi hasznot hozó dolgokat támogatja – akkor is, ha hatalmon vannak, és akkor is, ha ellenzékben. Felfogásuk szerint mindenkinek mindent szabad (mert te megérdemled), ne légy tekintettel se Istenre, se emberre, markolj ki magadnak minden lehetőt, és szórd is ki mindjárt az egészet az ablakon. Ha van eszed, jó nagy hitelt is felveszel, hiszen neked akkor is „jár” minden, ha nem dolgoztál meg érte (legfeljebb a végén beledöglesz), könnyű drogokkal szépítsd az életed (mert, ha tiltják, diktatúra van), a leghülyébb ötletedért is ordítva demonstrálj (hiszen te diszkrimináció áldozata vagy), felejts el minden tiltást, amit esetleg régen még meghallottál, minden kötődést vagy kötelezettséget társ, család, munka, otthon és haza iránt, a hazád egyébként is már rég ott van, ahol a legtöbbet fizetnek, menj világgá, fogyassz és habzsolj, amíg teljesen belebutulsz, nehogy felelősséget vállalj valamiért, és főleg, nehogy gondolkodj, és akarj valamit tenni a közjó érdekében, gunnyadj szépen kenyéradód lábához engedelmesen és pacsit neki, szóval: élj a mának!

E lármásan hirdetett neoliberális iránymutatások (értékrendnek nem nevezhetők, mert nincs bennük se érték, se rend) közepette felnövő, szegény „hétperces gyerekek” közül kerül ki egyre több kisiklott életű, alkalmazkodni, beilleszkedni, a másik emberrel törődni, együttműködni nem tudó és nem is akaró, sehová sem tartozó fiatal. Otthonról kapott belső tartás hiányában, az életükre megoldást nem az értelmes munkában és a jó emberi kapcsolatokban keresnek, hanem italban, drogban és örökös bulizásban.

Ilyennek látom a világ-tendenciát az Úrnak 2018. esztendejében, mely alól Magyarország, mintha kezdene kivétel lenni, és minden tiszteletem a kormányzaté az országunk függetlenségéért, a múltunk értékeinek megőrzéséért és a családok helyzetének javításáért tett temérdek erőfeszítéséért!

Az elmondottak miatt, a korábbiaknál is fontosabbnak tartom, hogyan nevelkednek a megszületett gyermekek, ezért kíséreltem meg újra megfogalmazni a véleményemet, amely nyilvánvalóan szembe megy, a jelenlegi trendi világ-tendenciákkal.

Vélemény, hozzászólás?