Húsz éve történt

Nehéz nyolc év után voltunk akkoriban, hátunk mögött a rendszerváltás euforikus, a magyarság tudat élményével, és a szabadság illatával átitatott gyönyörűséges hónapjaival, melyeket hamarosan követtek az aggodalom napjai. Az első szabadon választott kormány előtt tengernyi hazai és nemzetközi feladat állt, melyek közül a legnagyobbakat (pl. a teljes politikai és gazdasági rendszerváltás jogi alapjainak megteremtését és az „ideiglenesen” évtizedek óta országunkban állomásozó szovjet csapatok kivonását) nem remélt sikerrel oldotta meg. Azonban a belső ellenzék mesterkedése, és a lakosság által irreálisan gyorsan remélt jólét elmaradása, nem adott több időt a jobboldali kormánynak. 1994-ben a türelmetlen, a munkanélküliséget, munkahelyek elvesztését, létbizonytalanságot hozó kezdeti kapitalizmussal elégedetlen többség, újra a szocialistákra szavazott. A második, szocialista kormányzati ciklus, a forint többszöri leértékelését, a Bokros csomag megszorító intézkedéseit, az energia szektor áron aluli idegen kézre játszását és 30%-os inflációt hozott. Általános rossz hangulat uralkodott, egymást érték a korrupciós botrányok, alvilági leszámolások kezdődtek, 1997-ben, csak januárban 10 fővárosi utcai robbantás történt, megölték Fenyő János média mogult, híre-hamva sem volt már a közbiztonságnak, s mindezt betetőzte a Tocsik botrány, amelyben számos MSZP és SZDSZ közeli cég is alaposan érintett volt. Így érkezett el kerek húsz esztendővel ezelőtt a következő választásra készülődés ideje, 1998 januárja, amikor meghívásra, ellátogatott kis falunkba a Fidesz későbbi miniszterelnök jelöltje, Orbán Viktor.

Azon az estén, kézen fogva érkezett törékeny feleségével, akiről már fiatalságában is az értelem és az emberség szépsége sugárzott, s ahogy beléptek a havas-fagyos januárból a templomba, mintha a tavasz vigasztaló derűjét hozták volna. A továbbiakat idézem „Mint préselt virágok…” c. könyvemből:

***

„…Eszembe jut az is, hogy 1998 januárjának egy havas vasárnap estéjén kis falum templomában ültem néhányad magammal, lehettünk tán hatvanan, hetvenen. A református lelkész invitálta a falubélieket havonta egyszer egy beszélgetésre, közös gondolkodásra, melyre a politikai élet akkori szereplői közül hívott előadó vendégeket. …Ezen az említett vasárnapi estén még a barátaimat, sőt, felnőtt gyermekemet és barátait is hívtam, hogy jöjjenek el e rendhagyó templomi találkozásra, mert éppen választás előtt állt az ország.

Nem felejtem el, ahogy a lelkész úr néhány kedves, köszöntő és bemutató szava után, az aznapi meghívott beszélni kezdett. Nem szándékom elismételni akkori szavait, csak azt a szubjektív érzést szeretném elmondani, amit átéltem ott. Néztem a tiszta arcú, értelmes tekintetű fiatalembert, aki a múltunkról és a jövőnkről mondta el gondolatait.

A szavaiban hit volt, meggyőző erő és egyfajta szépség, mely ismerős volt, régóta hiányoltam már, és csak hosszú percek után sikerült fölidéznem hol és kitől hallottam hasonlót. Úgy láttam, hogy teljes felelősségtudattal, elhivatottsággal töpreng hazánk jövőjének lehetőségein, melyek egyben saját életének lehetőségei is – hiszen még annyira fiatal. Érezhető volt, hogy százszor, ezerszer végiggondolt dolgokról beszél, s hogy az ország sorsának bármely kérdéséről essék is szó, nem kerülte el semmi a figyelmét.

Akart, készült, fáradt és dolgozott e mérhetetlen ismerethalmaz megszerzéséért, nem ködösített, nem igyekezett mindenről kimutatni, hogy könnyen megoldható probléma, amit ők majd – ha hatalomra kerülnek – egykettőre megoldanak. Nem vesztegette az időnket (a sajátját és a miénket) arra, hogy az ország akkori irányítóit csepülje, rágalmazza, a hibáikat részletezze, fölnagyítsa, és sarat dobáljon rájuk. A lényeggel foglalkozott: azzal, amit hite és tudása szerint tenni kell vagy lehet azért, hogy a jelenleginél jobb helyzetbe kerülhessen ez a kis ország, ami a hazánk.

Tudta, mit jelent az a szó, hogy haza. És azt is tudta, hogy e pillanatban a haza félelmetes érdekek között hányódó kis lélekvesztő, amelynek kormányzásához nem elég tudás, erő és akarat, hanem szükséges minden szolgálat két alapköve is: alázat és emelkedettség.

Mire megértettem, hogy aki itt beszél, mindezt végiggondolta, addigra azt is tudtam már, mi volt beszédének az a szépsége, amire oly régóta vágytam. Az, hogy az állami vezetők nagy részétől sok éven át megszokott vállveregetően atyáskodó, pongyola, magyartalan, parlagi, bratyizó, nyegle stílus helyett, végre értelmesen megfogalmazott mondatokban, értelmesnek tartott emberekhez szóltak. A mondatoknak az eleje, vége, és az érthetőséghez szükséges valamennyi kelléke a helyén volt. Boldoggá tett, hogy egy egészen fiatal ember, ily nehéz terhekről és problémákról, amelyek mindannyiunkat egyaránt érintenek, hibátlan, szép magyar nyelven beszélt, boldoggá tett, hiszen “nyelvében él a nemzet”!

… az eszmélő polgárok akaratának eredményeként, már… …az a fiatalember Magyarország miniszterelnöke, aki a havas januári estén a falusi templom csendjében egy nehéz munkával teli, hosszú út után ugyan, de reálisan megszerezhető, szebb jövőt álmodott nekünk. Ma, szép magyar beszédét sokan éppúgy nem értik, mint Antall Józsefét, s már róla is kimondták, hogy önkényes, nagyképű és gőgös…. Félek, nem él már eléggé sem lelkében, sem nyelvében e nemzet.

…Nehéz visszatartani a könnyeimet, mert olyan reménytelennek látszik, hogy egyszer végre majd mindnyájan fölismerjük a helyes utat, és egyetértésben járunk azon. Nem gáncsoskodunk, nem mocskolódunk, a hatalomvágy nem tép minket örökké szerteszét, hanem tesszük mindannyian egy közösen elhatározott célért, tudásunk szerint a legjobbakat.”

***

Eddig az idézet.

Másfél év óta, a választásokhoz közeledvén, várom-figyelem az ellenzék jövőnkre vonatkozó terveit is, de erre nézve semmi érdemlegeset nem mutattak fel. Beérték azzal, hogy folyamatosan és mindenben ócsárolták a kormány intézkedéseit, szervezetten hazudták tele a hazai és nemzetközi sajtót, valamint az EU parlamentet az országra ártalmas álhírekkel. Az utóbbi napokban egyesek próbálnak rálicitálni a kormány terveire (de, hogy majd miből finanszírozzák ígéreteiket, arra nézve nincs utalás!), feltétel nélkül támogatják az EU és a nyugat összes elmebeteg irányzatát, és naponta változtatják a politikai identitásukról szóló „vallomásaikat”. Ezen túl, csak az derült ki róluk, hogy tudnak fütyülni, sípolni, tüncizni jó sok piával és droggal, festéket szórni, lehetőleg a szebb, felújított épületekre, sokoldalúak a gyűlölet megjelenítésében, és hogy valamennyien érzékeny lelkű, szolidáris migránspártiak, bár arra nincs tervük, miből fizetnének legalább az EU által dotáltakéhoz hasonló jövedelmet a SAJÁT szegényeinknek. Szóval, csupa olyan dologban profik, ami nekem egy csöppet sem fontos, sőt, ellenemre van.

Az 1998 januárja óta eltelt húsz esztendőből tizenkét éven át volt Fidesz kormányunk Orbán Viktor miniszterelnök vezetésével. A 2002-es választáson elszenvedett igazságtalan vereség – úgy láttam – megérlelte Orbán Viktort és a Fideszt egyaránt, ez ültette el bennük az egyetlen dolgot, ami még hiányzott. A kormányon töltött első négy év alatt tapasztalták meg először, hogy korábban könnyű volt okosnak lenni, erőseket mondani, mert soha nem szembesültek a tetteik következményeivel. Kormányra kerülve minden döntésük következménye visszahullott rájuk, és nem csak okosabbá, de sokkal felelősségteljesebbé tette őket. Csak tehetséges emberek képesek így jóra fordítani, még a megélt méltánytalanságokat és veszteségeket is.

2010-ben egy politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg egyaránt (újra!) tönkretett, agóniában vergődő országot vettek át, amelyet ráadásul oly fondorlatos módon adósított el az előző, szociálliberális kormány, hogy a kölcsön visszafizetése is a következő kormányra maradjon.  Csodával határos, hogy nyolc év alatt a gazdaság teljesítményét -7%-ról + 4 %-ra fordította a Fidesz kormány, ennek az összes pozitív következményével, amelyeket itt nem részletezek, hiszen ezer objektum és dokumentum bizonyítja azokat. Egyértelmű azonban, hogy jó ideje már a hajdan megálmodott „nehéz munkával teli, hosszú úton” járunk, s bár rengeteg még a feladat, de egyre közelebb jutunk a célhoz, a sok tekintetben már be is köszöntött „reálisan megszerezhető, szebb jövőhöz”.

Már önmagában ezért, minden tisztelet megilleti ezt a kormányt, de tevékenységére az ország szuverenitásának határozott védelmével, biztonságunk megőrzésével, az illegális migráció egyértelmű elutasításával tette fel a koronát.

Magánemberként hálás vagyok, amiért a húsz évvel ezelőtt leírt gondolataimat, ma is szó szerint vállalhatom, semmit nem kellett megbánnom belőle – s ez a Miniszterelnök úr, és a Fidesz kormányok érdeme. Már csak a fenti idézet utolsó mondatának jóra fordulását, a társadalmi béke megszületését várom, makacs hittel, hogy az sem lehetetlen – de ez két „emberen”, két oldalon múlik! Ezekkel a gondolatokkal kívánok most újra becsületes, sikeres kampány után, további eredményes kormányzást!

2018. jan. 17.

www.nadasi-katalin.hu