Még teljes erővel tartja magát a hőség, amikor a nyár búcsúzkodni kezd, s ilyenkor a mi kertünkben is elcsendesülnek a madarak. A temérdek munka, a családalapítás, táplálás, és némely fajtánál a költözésre készülődés sok gondja közt, kevesebb idő jut a dalra. Életre kel viszont a legyek, méhek, darazsak és dongók zümmögő hada a gyümölcsfák körül, gyíkocskák osonnak apró körmeik okozta nesszel, hangyák sürögnek, és egerek-pockok sokasága gyűjti a mezőről télire a magvakat. Az ágyások pompában álló virágai szomjúságtól hervadozva teszik színessé a világot, szőlő, körtefa, diófa és néhány mogyoróbokor ontja még gazdag termését, amikor elkezdődik lassan a természet őszi színe változása. A nyárnak egy bizonyos pillanatában már tudni lehet, hogy ily dús gazdagság nem élhet örökké, csak múló állapot lehet. Túléretté válik még a csend is.

Az ősz, derűsen, szinte észrevétlenül suhan bele a múlni nem akaró melegbe, kellemes hűvösét, felszabadító könnyűségét szinte magunkhoz öleljük, s még mielőtt fölfoghatnánk, a szemünk láttára meseszerű tobzódásba kezd. Hirtelen borulnak lángba óriás fakoronák és a tűztövis szúrós karjai, narancsos-pirossá mosolyodnak a cseresznyefák, melegsárga ruhát öltenek a nyírfák, és jel nélkül, még színt sem váltva teszik földre leveleiket a bodzabokrok. Kertünkben a nyár erejétől megerősödött, kiteljesedett fenyők lassan az égig érnek, s a két évtizedes terülő borókák hatalmas tányérjai földre borulnak, s igyekszenek eltakarni az elszáradt, őszi fű sápadt foltjait.

Barnulnak a diófa levelei, de még szorgosan hajigálja koppanós terméseit, fölragyognak a kései, dalmáciai szőlő áttetsző sárga gyöngyei, búcsúajándékaikat nyújtogatják a málnabokrok, s a hőségben apróvá satnyult, folytonérő eprek, ismét nagyra hizlalva kínálják aromás gyümölcseiket. Szüret alatt és után az őszben, szinte már megkönnyebbült csend honol, érezhető az örvendezés, hogy nem kell őrizni tovább a nyár gazdagságának majdnem nyomasztó terheit.

A virágok is éreznek valami különlegeset: szeptember közepére az egynyáriak zöldje ismét üdévé, erőteljessé válik, a rózsák lekonyuló, vízvesztett levelei újra feszesek, harmatosak, s a rózsabimbók sokáig őrzik legszebb, alig-nyílt, illatos állapotukat. A pihenni készülő muskátlik levelei fakulnak, egyre kevesebb rajtuk a virág, csak a futómuskátlik virulnak rendületlenül. Legszebb színeit s formáját mutatja viszont a pompás rézvirág: nagy, mélyvörös, fehér vagy rézszínű virágain szinte világítanak a csillagkoronák, és minden tő ezer bimbót nevel, hogy le ne késse, el ne mulassza az ágyás csodává tételét, mielőtt megérkezne végzete, az éjszakai fagy…

Apró, még fejletlen virágkezdeményekkel teltek meg a krizantémok ágai, titokzatos sejtelem, jövendő szépség reménye valamennyi, hatalmas, encián csokorrá nőtt az őszirózsa, megtáltosodtak a begónia óriásra nőtt, rózsaszín és fehér bokrai, és már csak erőlködik, de nem adta fel, a kékvirágú lobélia. A délutáni nap átsüti a pergolára futó repkény színorgiában játszó leveleit, s bármerre nézünk, fény és színek harmóniája ölel körül. Ismét szaladós kis szelek görgetik az ördögszekeret, fáradhatatlanul fújják az ejtőernyős, otthont kereső magvakat, melyek, ha ágyat vetettek maguknak, a szél még avarból zörgős takarót borít reájuk, s elhalkulva, egy altatót is suttog nekik.

Szeptember első napjaiban óriás zenekarokba tömörülnek a tücskök, s zengő muzsikájukban az életöröm mellett, alig észrevehetően, már ott bujkál a félelem, az elmúlás riadalma is. A hegyoldalban, a nyugodni készülő nap súroló fényében lángra lobban egy-egy sárgára, vagy vörösre őszült fa koronája, s a tarkába öltözött erdő sétára hívogat hallgatag, mégis ezerszavú világába. Megérkeznek az őszi esők, nyomukban életre kelnek a különféle gombák, s illatukkal telik meg az erdő. Az éjszakák néha már fagyosak, s hajnalban olykor lassú, lusta ködök hömpölyögnek lefelé a hegygerincről.

Októberben, az erdőkben hulló leveleket dajkáló szellők, meg-megriadnak a szarvasok völgyeket betöltő bőgésének roppant erejétől, majd saját ijedősségüket kikacagva, hajnalban bukfenceket vetnek a mezőségeken, de rémülettől dermedt leheletük már dér-kristályokat felejt a füvön és a bokrokon. Egyre halkulnak a neszek, meglassulva álomra készülődnek a patakok, szelíden ringatják a páfrányok beléjük hanyatló, halni készülő leveleit. Éjszaka, a kristálytiszta égbolt csillagai különös üveghangszereken játszanak, s ettől minden egy kicsit fájni és búcsúzkodni kezd.

Az idő lassan, de hűl, s egyre korábban surran kertünkbe is az este. A könnyű szellőkkel átjárt, verőfényes napsütés után hamar érkezik a szürkület, már a délutáni hancúrozást is be kell fejezni örökké játszani vágyó kutyánkkal, mert a sötétség rendre elnyeli a labdát. Néha, a levegő áttetsző tisztasága éjszakára is megmarad, ezer csillag sziporkázik a felhőtlen, mélykék égbolton, s a növő hold, ezüstből színarannyá válva kerekedik.

Hozzánk 2017-ben az október esővel érkezett, a hűvös szélben fázósan bújtam kardigánba. Ahogy múltak a napok, csípősre fordultak az esték, dideregve üldögéltünk és az esti fürdés után is, jólesett volna egy kis meleg. Végül aztán, maroknyi gyújtóssal s pár hasáb fával megraktam a  máriaüveges kis kandallót, és meggyújtottam az idei első tüzet. Az éledő lángok lágy fényeinek tánca a falakon és a bútorokon, az erdőillatú fa, a tűz barátságos, roppanó hangjai, s az áradó meleg, amelyhez közelebb húzódik az ember – az élet hétköznapi csodái. A kéményben dudorászó szél, az otthonunk, a családunk, az égi ajándék, hogy még élhetünk, és a duruzsoló kályha melege meghozta az áldott békességet, amelyről a kinti fortyogó, rohanó, békétlen világban sokszor már azt hisszük, hogy végleg elveszett.