Ez  az írás megjelent a Tárogató Hangján Baráti Közösség oldalán 2017. jan.   -án

A 2018-as választások elé

Bár még nem tombol teljes erővel a választási kampány, de érezhetően ennek jegyében zajlanak a politikai események. Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a különböző, vezető pozícióra törekvő pártok és politikusok, olyan megnyilatkozásokra, olyan zavarkeltő politikai lépésekre szánják magukat, amelyek teljességgel megalapozatlanok, köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Sokat kell tennünk azért, hogy a választások előtt, minél többen gondolják végig, mi történt hazánkkal 2002 óta, mert csak a valós események ismeretében tudunk majd úgy választani, hogy döntésünkkel ne sodorjuk újra a szakadék közelébe hazánkat.

Nádasi Katalin „Reményektől máig” című, remekbe szabott írása, a múltról, jelenről, jövőről, drága hazánkról, rólunk, magyar emberekről szól és segíthet ebben a visszapillantásban. Ajánlom mindenki figyelmébe ezeket a gondolatokat, amelyeket ő nyitott szívvel, tiszta látással, és hallással papírra vetett. Remélem, bárki olvassa is ezt a remekművet, annak megérinti a szívét, lelkét, segíteni fogja gondolkodását, hogy a következő választáson, hazánk érdekeinek megfelelő, jó döntést hozzon.

Sándor Kinga

Nádasi Katalin: A reményektől máig

2001. augusztus 20-a van. Közel másfél esztendeje, hogy álldogáltam a volt miniszterelnök, Antall József sírjánál, és fölcsillanni véltem a reményt, hogy elkezdődött valami. Valami szép és nagyon-nagyon fontos. Az azóta eltelt időben, a mindennapjaink nehezebbé váltak, legalábbis, ami a megélhetést és ebben a siker- és piacorientált, kőkeményen célratörő világban, a közalkalmazottként való megmaradást illeti. Miközben őszintén átélem a millenniumi ünnep minden csodálatos pillanatát és sokakkal ellentétben, örvendetesnek találom, hogy szép és érdemes dolgokra, a múltunk valódi értékeire emlékezünk, próbálom megfogalmazni, miért vagyok mégis egy kicsit szomorú. Egy vagyok a nyugdíj felé közeledő átlag-magyarok közül, közvetlen tapasztalataim elsősorban a környezetem, a barátaim, a családom sorsáról vannak, de igyekszem figyelemmel kísérni a közélet eseményeit is.

Mi történt velünk? Nem lehet mondani, hogy éhezünk vagy nélkülözünk, sokan nálunk ezerszer rosszabbul élnek. Ha szétnézek az ismeretségi körömben, azt látom, hogy most, aktív korunk végéhez közeledve, közalkalmazottakként, diplomákkal a zsebünkben, egész eddigi életünket politikamentesen, igen-igen sok munkával (némelyikünk nemzetközileg elismert és megbecsült szakmai múlttal) és nem kevés jószolgálati tevékenységgel töltve, kicsit szűkösebben élünk, mint, mondjuk tizenöt évvel ezelőtt. De nem ez az igazi baj. A rendszerváltást követően kezdődött az anyagi hanyatlás, és ma is azt mondom, amit akkor: Nem bánom, ha pár esztendeig “meg kell húzni a nadrágszíjat”, ha tudom, hogy miért teszem, ha látom, hogy jó felé megyünk, hiszen tudom, sok év kell igazi változások létrehozásához, s az igazi változtatás áldozatokat is kíván. Reménykedem, hogy ebben a harmadik kormányzati ciklusban jó felé megyünk. Ha nem könnyebbedett is egyéni sorsunk, úgy hiszem, az ország dolgait tekintve rendkívüli a haladás. Az egyes ember jóléténél fontosabb, hogy – amint arról tavaly húsvétkor álmodoztam – a nemzet megtalálta a múltját, méltóságát, önmagát s talán lassan a boldogulását is. Akkor meg mi bajom?

Öröm töltött el öt nappal ezelőtt, a Szent Korona s Nagyboldogasszony ünnepén. Mesébe illően ünnepelt együtt mindenféle nemzetiség és vallási felekezet Esztergomban úgy, hogy sugárzott a hatalmas gyülekezetből a békevágy, cselekedetté válni látszott az óhaj, hogy legyünk segítő testvérek végre, s ne egyetlen nemzet érdeke, hanem valamennyiünk boldogulása legyen a szolgálandó cél. Hogy adja bele minden nép a közös feladat megoldásába azt, amit ő tud a legjobban, mert így leszünk egyre erősebbek, mindnyájunk javára. Személyes öröm, és az élet különös ajándéka, hogy ismét Melocco Miklós nagyszerű műve (ahogyan ő mondta: “Az ihlet pillanata”) zárta boltíve alá örökre, mint mozdíthatatlanul súlyos, újabb, gyönyörű látomás, az ünnep oly fénylő és tünékeny pillanatait is.

S ma, augusztus 20-án is jó látni, hogy évről-évre több az ünnepeken önszántukból részt venni kívánók

száma, hogy fölemelőek a gondolatok, amelyek jegyében a kormány tagjai – talán kivétel nélkül, valamennyien – fölmutatták a mostani ünnep, a tegnapból holnapba indulás misztériumát, a hihetetlen csodát, hogy ez így egyáltalán bekövetkezhetett. Átérzem a nagyszerűségét annak, hogy ismerik a másság tiszteletét, de az ön-azonosságot hirdetik. Értékteremtő és példamutató gondolkodásmód az, amely nem csak a személyiségi jogok védelméről beszél, hanem a kötelességeinkről és a felelősségünkről is, a gyermekeink, a hazánk, a bolygónk, az embertársaink és önmagunk iránt. S az is, hogy a kormány tagjai a munkájukkal, az életükkel, személyes példamutatásukkal erőteljesen és félremagyarázhatatlanul bizonyítják elkötelezettségüket ezen értékek mellett.

Mint 2000-ben, idén is megérintett a parlament előtt éneklő ezres gyereksereg, minden nemzet legszebb ékessége a sok táncoló, éneklő, mosolygó gyerek, s tudom, hogy kitörölhetetlen emlék, követendő út marad bennük is, amit átéltek, miközben énekelték a millennium Himnuszát:

“Minden élet, kő egy épületben,

Minden élet, hang egy tenger által mormolt dalban.

Sok-sok életből szőtt óriási szőnyeg,

Isten-szőtte óriási dallam.”

Igen, talán itt a baj. Megvalósulni látszik sok-sok érték, amit évtizedszám próbáltunk képviselni (olyan időkben is, amikor ez nem volt népszerű), épül egy új épület az álmaink szerint, de hiába tettük egy életen át, ami a dolgunk, ebből az épületből valahogy kimaradtunk, nem lettünk benne kövek. A hiány elsősorban lelki, s csak részben anyagi. Közalkalmazottakként az értékeink, a munkánk, a tisztességünk erkölcsi és anyagi megbecsülése, amely megbecsüléstől erős kövek lehetnénk a haza-házban – valamiért elmaradt. Vajon miért, s hányan vagyunk ebben a sorsban?

Reménykedem abban, hogy az ország irányítói egyszer majd gondolnak ezzel is. Az erkölcsi, a lelki kárpótlással. S hogy vigyáznak, nehogy hasonló alábecsülés essék velük, magukkal is, hiszen látom az utóbbi három év mérhetetlen erőfeszítéseit, s vele egyidejűleg a temérdek gáncsoskodást, amit közben viselniük kellett. Eltűnődtem rajta, hogy miközben mi napok óta ünnepelünk, az ország vezetői – a legidősebbek is – az iszonyú kánikulában egyvégtében úton vannak, beszédet mondanak, fölavatnak, kitüntetnek, országzászlót nyújtanak át s mindezt szépen, megadva mindennek a tiszteletet, megőrizve az ünnepet. Szinte emberfeletti teljesítmény, mégis, majdnem biztos, hogy utóbb sokak részéről lesz majd ezer vád és kifogás. De számukra legalább tapintható az erkölcsi megbecsülés, amely a sokszázezer vagy millió ünneplő, aktív részvételében testesül meg.

Csak remélni merem, hogy ha a mérlegelők, gondolkodók és becsületes világot óhajtók akarata dönt egy kurta esztendő múlva, és ha a maiak is győzik-akarják tovább erővel, s a nagyvilág sem avatkozik bele, akkor a harmadik évezred sokkal, sokkal szebbre sikeredik majd, mint az eddigiek. S hogy akkor majd, lesz lelki kárpótlás is mindannyiunknak.

***

2001 szeptemberében ismét a Bakonyban töltöttem a szabadságomat, és elmentem a somlói borünnepre. A hegy felé menet, idén is útba ejtettem Orosziban a temetőt. Ezúttal szép virággal mentem, hogy megörvendeztessem az elhanyagolt, szegény, öreg sír égi tulajdonosait. Ismerősen fordultam be a temetőkapun, biztos léptekkel indultam a megdőlt sírkő irányába – de sehol se találtam. Már-már azt hittem, mégis elvétettem az utat a csöpp temetőben, amikor fölfedeztem, hogy a megbarnult, mohos sírkő helyére újat állítottak. Egyszerűt, fehéret, ízléseset. Rajta egy hely az emlékezés mécsesének, a dupla sír két oldalán egy-egy váza, s egy táblán, a sírban pihenők nevei. Az egész tiszta, szép, és méltósága van. Mint a családnak, amelynek emlékére állították. Mint az Antall családnak.

Már megint elerednek a könnyeim. Nem hittem, hogy egy temetőben, örömében is sírhat az ember. Örömében, amikor újra látja, hogy valóban elindultunk egy szellemiség mentén, amely méltó módon őrzi értékeit. Bárki állította is az új sírkövet, akár a család, akár az önkormányzat, akár valamely szervezet, jól mutatja, hogy a mostani, tiszta gondolkodású és fiatal szívű kormánynak, sikerült végre fölszakítania, szétoszlatnia az irtózatos eszmei és szellemi szmogot, amely oly sokáig megülte az életünket, és alapvető minőségi változást idézett elő a közgondolkodásban! Én úgy látom, ezt a kormányt gyönyörű szándék vezérli: megkereste az elvadult bozótban az átokverte, pókhálóval átszőtt várkastélyt, kitárta valamennyi ablakát, hogy fény és friss levegő járja át, tisztára, takarosra takarította minden zugát és fölébresztette a benne régóta álmodó Csipkerózsikát, a magyar nemzetet. S miután sikerült fölébresztenie a magyar embert, nem terelte korbáccsal-ideológiával újabb karámba, egy másik lepusztult tömegszállásra őt, hanem adott neki hitet, támogatást, lehetőségeket, szabadságot és bizalmat, hogy építse újjá önmagát a tehetsége, a képességei, a lelke nagysága és a saját jóakarata szerint! Mindehhez ajánlott egy szép, és az adottságainknak megfelelő útvonalat: a gyógyturizmus, a kultúra, a családi gazdaságok és a kézműipar területén történő fejlesztés útvonalát – hogy csak néhányat említsek a lehetőségek közül. Talán éppen ezáltal volt képes ismét az álmok álmodóivá tenni sok-sok magyart. Lehet ennél többet tenni egy nemzetért?! Azt hiszem nem. Sohasem éreztem még ilyen jól magam a hazámban!

***

2003. február. Az elmúlt hónapokban rá kellett jönnöm, hogy a kastély egyik felében valamiképpen elmaradt a szellőztetés és a takarítás. Ezekben a szobákban sokan maradtak az álomba taszított öntudatlanok közül, akik nem tudnak, és nem is akarnak fölébredni. És ami a legfurcsább: mintha nem értenének magyarul, mintha egészen mást hallanának ki világosan megfogalmazott, jó magyar mondatokból, mint amit jelentenek! Mintha visszavágynának abba a nagy-nagy hátizsákba, ahová öt évtizede bedugták őket, amely ugyan sötét és rossz szagú, de legalább langyos és cipeli a hátán valaki. S ez olyan kényelmesnek látszik, hiszen nem kell tudni semmiről, nem kell erőfeszítéseket tenni semmiért, mindent eldöntenek mások – és úgy látszik, nem mindenkit érdekel, jó felé viszik-e azt a hátizsákot! Sokkszerűen ért, hogy a 2002-es választásokon győzedelmeskedtek a sötétbe vágyó hátizsáklakók!

Nagyon nehéz megőrizni az optimizmust, mégis, bizakodom, mert a leköszönt Orbán kormány szinte valamennyi tagja, továbbra is a közjóért dolgozik. Nem futottak szét szerte a világba jól fizetett, presztízs-állásokért, mint oly sok elődjük tette hasonló helyzetében. Most, amikor itthon, a hazájukban csak temérdek munka, becsmérlő szavak és igaztalan vádak tömkelege jut nekik, vállalják ezt a nehéz szerepet, végérvényesen hitelessé téve ezzel az előző négy év alatt végzett munkájukat, s egyben saját magukat.

Talán mindenki érezte már úgy nagy méltánytalanságok elszenvedése után, hogy többé nem képes meghaladni önmagát. Hogy nem tud, nem akar többé sem fölülemelkedni, sem megbocsátani, és hogy olyan fáradt, amit már nem lehet kipihenni. Államférfiúi nagyságra vall, ha ilyen helyzetben a politikus tudja, hogy választás nincs, mert az életünket a születéstől kapott tehetséghez mérten muszáj élni, és azt is, hogy akinek küldetése van, annak ott kell maradnia, ahová tartozik, ahol a legnagyobb szükség van a képességeire és ahol a legtöbb jót teheti. Ezért hitelesek mindannyian, akik a helyükön maradtak, és tovább küzdenek.

Bizakodom azért is, mert a kastély másik feléből érkezettek, a fölébredettek, értették e fiatal kormány szándékait, amelyek, mintha Exupéry csodálatos gondolatának jegyében fogantak volna:

“Béke csak a világrajött gyermekből,

az elvégzett aratásból, a végre rendbetett

házból születik. Az örökkévalóságból, amelybe

az elvégzett dolgok megtérnek. A telt

csűrök, az alvó birkák, az összehajtogatott

fehérneműk békéje, egyedül a tökéletesség

békéje, azé, ami, ha egyszer jól elvégeztük,

Istennek adott ajándékká lesz.” ¹

Nem adom föl a reményt, hogy az ilyen és ehhez hasonló, életprogramnak is elegendő szép gondolatokat és nemes szándékokat egyszer majd, egyformán értelmezzük mindannyian, és ez megadja a bölcsességet, hogy a döntésünk helyes legyen!

Részlet a Mint préselt virágok… c. könyvemből