Megjelent a Tárogató Hangján Baráti Közösség oldalán 2017. január   -án

Emlékezés Antall Józsefre

Durván és erőszakosan korán érkezett forróságban állok a sír mellett. Olyan, mint az életünk. Egy kis halom, amely kiemelkedik a sík mezőből, alighogy meglátszik, éppcsak észrevehető emlékeztető. A fejfán réztábla, egyszerűen rávésett névvel: Dr. Antall József. Elérzékenyülök, és alig értem, hogyan képes így megérinteni egy név, amelynek viselőjével személyesen sohasem találkoztam, egy szellem, amelyből realitásként csak ez a néhány betű maradt. Arra készültem, hogy ilyenkor ünnep idején, biztosan hervadó virághegyeket találok itt, de a síron nem is túl sok a virág, többségük a hirtelen melegben gyorsan öregedett virágcsontváz, a keresztre kötözött nemzetiszínű szalagok kifakultak, egy-két kis koszorú száradozik, a műanyag vázákból rég elpárolgott a víz, s csak onnan tudom, hogy nemrég járt itt előttem valaki, hogy az aszalódó virágok között szinte dúsnak hat egy friss gyöngyvirágcsokor levélzete.

Jó itt álldogálni, úgy érzem itt a helyem, és eszembe jutnak mindenféle dolgok. Például az a nap, amikor ráébredtem a későn tudatosult tényre, hogy 40 éven át hazugságok között telt az életem. A politika nem érdekelt addig, hiszen az egyes ember véleménye semmin sem változtathatott (legfeljebb lecsukták érte, ha ellenkezett). A rendszerváltozásból elsőként nem is az ősi-új eszmék, a demokrácia lehetőségének szele érintett meg, hanem a düh, annak fölismerése, hogy mialatt évtizedeken át teljes erőmmel a munkámra koncentráltam, mert hittem benne, hogy az ország és a család érdeke egy, s mindkettő a legjobban munkával szolgálható, azalatt zavaros fejek irányításával tisztátalan kezek között, a szemem láttára, mégis a tudtom nélkül, életképtelenné vált a hazám. E fölismerés keserűsége csak lassan fordult át érdeklődésbe, az egyszer már becsapottak óvatosságával próbáltam egyre messzebbre tekinteni, gondolkodni és cselekedni, hiszen már volt rá remény, hogy változhat tőle valami.

Az érdeklődés nemsokára őszinte tiszteletté változott, mert 42 éves fejemmel, először láttam olyan magyar kormányfőt, akire oda kellett figyelni, aki meg tudott győzni arról, hogy igenis mindenkinek gondolkodnia kell, mert a nagy szocialista egyenlősdi után, a nemzet dolgai most válnak valóban közös dolgainkká. Antall József személyében olyan embert láttam a kormány élén, aki rendkívüli műveltséggel bírt, bátor volt, de toleráns, fölcsillanó humorú és az ország dolgaiban elhivatottan, halálosan meg nem alkuvó. Egy embert, aki (azt hiszem) pontosan tudta, hogy amire vállalkozott, az bukásra ítéltetett. Tudta, hogy négy év kevés lesz eszmékre, múltra, nemzeti öntudatra, tenni akarásra, hűségre és kitartásra tanítani a honfitársait, akiknek negyven éven át, tüzes vassal égették elméjébe, hogy “a lét határozza meg a tudatot”! S ezért közülük sokan észre sem vették, hogy a boldognak látszó középszert is csak az ország teljes eladósításával lehetett eddig fönntartani, s hogy akik most átadják a hatalmat, nem váltak hirtelen bölccsé, csak elmenekülnek, mert süllyed a hajó, s ezt nem tudják megállítani. Tudta, hogy a négy évtizedes viszonylagos kényelem, a majdnem biztos Trabant és sok, különösebb erőfeszítést nem kívánó munkahely elvesztése, törvényszerűen ellenállásba ütközik majd, de hitte, hogy alapjában véve értelmes ember a magyar…

Emlékszem egy televíziós riportra, amelyet valamelyik nemzeti ünnepünkön készítettek vele. Felejthetetlenül érdekesen, lebilincselően és szépen mesélt a gyermekkoráról, a családjáról, amelyben az ország dolgai napi beszédtémát jelentettek, és a nemzeti ünnepek egyben a család igazi mesélő-emlékező napjai voltak. Súlyos beteg volt már, amikor erről beszélt, de szavain még ekkor is átsütöttek egy kisgyermek eleven élményei, az ősök, a bátor politikusok és honvédő katonák, a minden nehézséggel dacoló anyák és nagyanyák nagyszerűsége iránti csodálat. A hallottak nyomán látni vágytam e csodák színhelyét, a Somló hegyet. Elmentem hát, az Antall család hajdani birtokára Orosziba. Egy ház oldalán tábla hirdette büszkén, hogy itt éltek a család tagjai, akiknek emlékét hűen őrzi a település. Elindultam a falu végére, a temető irányába. Bántott, hogy nem volt virágom és bátorságom sem, hogy bekopogtassak valahová venni néhány szálat, s hogy üres kézzel megyek majd e példás életű család sírjához. A látvány, ami a temetőkert oldalából nyílt, életre keltette bennem a falusi gyermeket, aki egyszer régen voltam és úgy tűnt föl, egészen belülről értem hol élt, mit látott és hogyan érzett az a kisgyerek, aki nem tudta még, hogy élete végén ólomhegyek nyomják majd agyon. Előttem szélesre tárult az aranyszínű búzaföld, de messzire szálló pillantásomnak útját állta a Somló hegy karakteres formája, amely innen nézve, mint szárnyas oltár emelkedik a táj fölé. Ennek a helynek különös, bűvös csodája az, hogy a tágas, minden irányba nyújtózkodó, megművelt, sík földek szárnyakat adnak a képzeletnek, melyet mégis megfékez, nem gátol, csak fegyelmezetté tesz, mintegy lezár a Somló hegy, s a távoli dombságok félkörű ölelése.

Ballagtam egy darabig a szántóföldek között a poros földúton, rég magam mögött hagytam a temetőt, de a Somló továbbra is tartózkodóan távoli maradt. Egyre mélyült körülöttem a termékeny szabadság mozgalmas csendje. Sehol nem láttam embert, mégis, az eleven élet szakadatlan erőfeszítéseit éreztem mindenfelől. Madarak vágtak át a forró déli égen, minduntalan bogarak keresztezték az utamat, hallatszott, ahogy a kalászokban kihasadásig feszülnek a magvak és a gyökerek elképzelhetetlen erővel törekszenek egyre mélyebbre, a nedvesség után. Az életnek ebben a csodálatos erőterében föltelik az ember maga is, s a távolban mágneses vonzással fókuszálja a lelket-tekintetet az elérendő cél: a hegy. Megértettem, hogy aki itt élt és fogékony lelkű, akit mesélő ősök neveltek és részese volt sokféle küzdelemnek, az az ember képes egyetlen cél felé haladni, akaratos hitével egybefogni a szétszéledőket, megbirkózni az útjába eső akadályokkal, és sohasem feledni, hogy a cél: a hegytető. Örülök, hogy láthattam ezt a helyet.

A visszaúton kis csokrot gyűjtögettem az útmenti virágokból, s betérve a temetőbe, hamar megtaláltam az Antall család sírját. A dísztelen, megbarnult sírkő kissé megdőlt, elvirágzott pünkösdi- vagy bazsarózsa bokorféle uralkodott az elvadult gazok fölött. Emléküket híven őrizzük – ígérte a faluban az emléktábla. Nem látom nyomát. Pipacsból, bojtorjánból és bodzavirágból kötött csokromat a fejfa elé, a földre tettem. Illett oda, és hirtelen megéreztem a földművelők mondásának lényegét: a szántóföldek virágai, a gazok, Isten legkedvesebb gyermekei. Azt hiszem, ekkor kaptam az utolsó részecskét abból, ami Antall József életművéből reám juthatott, és ami évekkel a halála után még mindig megtalált.

Nem volt tudatos részemről, amikor törődni kezdtem azzal, hogy a gyermekünk és barátai, tekintsék az életük fontos részének a haza dolgaival való foglalkozást, és csak sokkal később azonosítottam, hogy az a televíziós antalli emlékezés hozta létre bennem ezt az igényt! Arra is emlékszem, mennyire tetszett, hogy a történelmi igazságtételt – sok évtized után először – végre törvényesen, vérengzés és koholt vádak nélkül képzelte el! Nem kívánt géppisztollyal vagy akasztással igazságot osztani, mert hitte, hogy alapjában véve gondolkodó, tisztességes és felelősségteljes ember a magyar, s minden érintett ennek megfelelően cselekszik majd… Néha azt hiszem, abba halt bele, hogy rájött, ebben mekkorát tévedett…

Ő volt az utolsó olyan magyar kormányfő, aki képes volt ezt a szép, tiszta, és plasztikus magyar nyelvet nem csak teljes gazdagságában használni, hanem e szellemi vagyon legnemesebb vonásait egész életével bizonyítani. Tán épp ezért nevezték őt nagyképűnek azok, akiknek – saját, praktikus kis érdekeik hajhászása közben – egyáltalán nem volt fontos haza és anyanyelv, mit sem tudtak olyan fogalmakról, mint szolgálat és hivatástudat, s máig ismeretlen előttük, hogy nemzetnek-egyénnek egyaránt méltósága van és fontos azt őrizni, hogy emberi mivoltunkat megtarthassuk.

Most itt álldogálok ennél a sírnál, Antall József miniszterelnök sírjánál, aki minden képzeletet meghaladó áldozatossággal próbálta valóra váltani az általa legfontosabbnak vélt értékeket. Nem hiszem, hogy lehet kormány és kormányfő, aki tévedhetetlen. Csak olyan, aki törekszik a tökéletesség felé. Nehéz és hálátlan feladat ez, még a mi hazánk lehetőségeinél sokkal jobb feltételek között is. Az ember, akinek a sírjánál állok, beleölte minden tudását és erejét, hogy ezt a kis országot a vízválasztón átsegítse. Sikerült neki, de belehalt. A halállal való viaskodása közben, még beszennyezte útját a felületes kishitűek, a kielégületlen érdek-emberek szájából dőlő mocsok. Ő felülemelkedett, de számára elégtétel nincs, és már nem is lehet. Megrendítő volt a koporsóját kísérő tömeg, és az is, hogy a jeges-szelű decemberi éjszakában hajnalig álltak sorban azok, akik egyszer, vagy még egyszer, szólni vagy fejet hajtani akartak. Azt mondják, negyed millióan voltak. Nem lehet elégtétel, mert ahhoz az emberhez, aki a legutolsó gondolatával is még szolgálni akart, a tizenöt millióból, csak negyed millióan mentek el. S végképp nem lehet elégtétel azért, mert a sok, általa értelmesnek gondolt magyar, hat hónappal a halála után, képes volt újra azokat választani, akikről ő hitte, hogy megbánva korábbi bűneiket legalább visszavonulnak a közélettől, ezért nemesen és nagylelkűen megengedte, hogy szabadon tovább éljenek…

Minden értelmes próbálkozása, minden emberfeletti erőfeszítése ellenére, az évtizedeken át butítottak, a gondolkodástól eltiltottak és elszoktatottak, a viszonylagos anyagi biztonság árát föl nem fogók, a következő választáson visszaszavazták az ország élére a korábbiakat. Azokat, akiknek eszük ágában sem volt legalább visszavonulni, s akik országrontó tevékenységének romjai alól Antall József miniszterelnök kiszabadított bennünket, de – mint ostrom után – hátra volt még az újjáépítés. S a szocializmus negyven esztendeje alatt eltunyult magyar már képtelen volt olyan önzetlen öntudattal és hazaszeretettel vállalni ezt, mint a világháború után. Könnyen, készen, áldozatok nélkül és olcsón akart hozzájutni ahhoz, amihez csak ész, erő, kitartás, munka és igazságtétel árán lehet. Mire magához tért “a nép”, addigra a feje fölött kiárusították még a stratégiai nemzetgazdasági ágazatokat is, s ez már feltűnt a demokráciát lassan, de csak-csak megtanulóknak.  Az eszmélő polgárok 1998-ban, Orbán Viktort választották miniszterelnökünkké.

Antall József sírjánál, bágyasztó tavaszi hőségben emlékezem a havas, januári templomi estre, s mindarra, ami azóta történt. Egyetlen szál fehér rózsámat leteszem hervadó sorstársai közé, fölnézek az égre, s az ovális kék folt láttán ocsúdok csak, hogy a szerény sírhalmot körülölelő szobor-csoport négy égtáj felé induló alakjai, Melocco Miklós fátyol- és emlékomlású, bársonyfényű, vajszínű látomásai, a hatalom sikeres és sikertelen, az ideológia önkényes és szelíd szimbólumai, talán már nem csak egy nagyszerű ember síremlékét jelentik… Hiszen ha a halála után, voltak, akik áldoztak arra, hogy emlékművet állítsanak a csodálnivaló szolgálattevőnek, akkor ez azt is jelentheti, hogy a magyarság ismét fölismeri valódi érdekeinek képviselőit és kinyilvánítja megbecsülését e képviselők iránt!

Lehetséges volna, hogy e síremlék azt jelzi, elindultunk végre egy szellemiség mentén, amely méltó módon őrzi értékeit?! Szép volna, mint a nem szűnő reménykedés, mint a beteljesülő jóslat, hiszen itt, Antall József sírjánál az emlékezésnek ez a lankasztóan meleg napja, éppen a kétezredik esztendő húsvét hétfője…

Részlet a Mint préselt virágok… c. könyvemből