Második írásom, amely megjelent a Tárogató Hangján Baráti Közösség oldalán:

ORBÁN VIKTOR, HÚSZ ÉV TÁVLATÁBÓL

Eszmények és remények

Szeretném megosztani egy régi, szép emlékemet. Egy híján húsz esztendeje történt, s néhány hónap múlva esedékes lesz egy hasonló eseménysorozat megint. A fiatalember, akiről a történet szól, mai miniszterelnökünk Orbán Viktor. Azon az estén, kézen fogva érkezett törékeny feleségével, akiről már akkor is az értelem és az emberség szépsége sugárzott, s ahogy beléptek a havas-fagyos januárból a templomba, mintha a tavasz vigasztaló derűjét hozták volna. A többit idézem az „Eszmények és remények” c. írásomból.

„…Eszembe jut az is, hogy 1998 januárjának egy havas vasárnap estéjén kis falum templomában ültem néhányad magammal, lehettünk tán hatvanan, hetvenen. A református lelkész invitálta a falubélieket havonta egyszer egy beszélgetésre, közös gondolkodásra, melyre a politikai élet akkori szereplői közül hívott előadó vendégeket……

…Ezen az említett vasárnapi estén még a barátaimat, sőt, felnőtt gyermekemet és barátait is hívtam, hogy jöjjenek el e rendhagyó templomi találkozásra, mert éppen választás előtt állt az ország.

Nem felejtem el, ahogy a lelkész úr néhány kedves, köszöntő és bemutató szava után, az aznapi meghívott beszélni kezdett. Nem szándékom elismételni akkori szavait, csak azt a szubjektív érzést szeretném elmondani, amit átéltem ott. Néztem a tiszta arcú, értelmes tekintetű fiatalembert, aki a múltunkról és a jövőnkről mondta el gondolatait.

A szavaiban hit volt, meggyőző erő és egyfajta szépség, mely ismerős volt, régóta hiányoltam már, és csak hosszú percek után sikerült fölidéznem hol és kitől hallottam hasonlót. Úgy láttam, hogy teljes felelősségtudattal, elhivatottsággal töpreng hazánk jövőjének lehetőségein, melyek egyben saját életének lehetőségei is – hiszen még annyira fiatal. Érezhető volt, hogy százszor, ezerszer végiggondolt dolgokról beszél, s hogy az ország sorsának bármely kérdéséről essék is szó, nem kerülte el semmi a figyelmét.

Akart, készült, fáradt és dolgozott e mérhetetlen ismerethalmaz megszerzéséért, nem ködösített, nem igyekezett mindenről kimutatni, hogy könnyen megoldható probléma, amit ők majd – ha hatalomra kerülnek – egykettőre megoldanak. Nem vesztegette az időnket (a sajátját és a miénket) arra, hogy az ország akkori irányítóit csepülje, rágalmazza, a hibáikat részletezze, fölnagyítsa, és sarat dobáljon rájuk. A lényeggel foglalkozott: azzal, amit hite és tudása szerint tenni kell vagy lehet, hogy a jelenleginél jobb helyzetbe kerülhessen ez a kis ország, ami a hazánk.

Tudta, mit jelent az a szó, hogy haza. És azt is tudta, hogy e pillanatban a haza félelmetes érdekek között hányódó kis lélekvesztő, amelynek kormányzásához nem elég tudás, erő és akarat, hanem szükséges minden szolgálat két alapköve is: alázat és emelkedettség.

Mire megértettem, hogy aki itt beszél, mindezt végiggondolta, addigra azt is tudtam már, mi volt beszédének az a szépsége, amire oly régóta vágytam. Az, hogy az állami vezetők nagy részétől sok éven át megszokott vállveregetően atyáskodó, pongyola, magyartalan, parlagi, bratyizó, nyegle stílus helyett, végre értelmesen megfogalmazott mondatokban, értelmesnek tartott emberekhez szóltak.

A mondatoknak az eleje, vége, és az érthetőséghez szükséges valamennyi kelléke a helyén volt. Boldoggá tett, hogy egy egészen fiatalember, ily nehéz terhekről és problémákról, amelyek mindannyinkat egyaránt érintenek, hibátlan, szép magyar nyelven beszélt, boldoggá tett, hiszen “nyelvében él a nemzet”!

… az eszmélő polgárok akaratának eredményeként, már … az a fiatalember Magyarország miniszterelnöke, aki a havas januári estén a falusi templom csendjében egy nehéz munkával teli, hosszú út után ugyan, de reálisan megszerezhető, szebb jövőt álmodott nekünk.

Ma, szép magyar beszédét sokan éppúgy nem értik, mint Antall Józsefét, s már róla is kimondták, hogy önkényes, nagyképű és gőgös…. Félek, nem él már eléggé sem lelkében, sem nyelvében e nemzet.

…Nehéz visszatartani a könnyeimet, mert olyan reménytelennek látszik, hogy egyszer végre majd mindnyájan fölismerjük a helyes utat, és egyetértésben járunk azon. Nem gáncsoskodunk, nem mocskolódunk, a hatalomvágy nem tép minket örökké szerteszét, hanem tesszük mindannyian egy közösen elhatározott célért, tudásunk szerint a legjobbakat.”

Részlet a „Mint préselt virágok…” c. könyvemből