Olyan sokat beszélünk mostanában az 56-os forró napokhoz fűződő emlékekről, hogy én is próbáltam visszaemlékezni, hogyan is volt akkor. Emlékeimben nincsen semmi hősies, hiszen gyerek voltam, de magam is megrendültem, milyen erőteljesen élnek bennem azok a napok, és hogy ma is eleven bennem az akkori öröm és a döbbenet is.

Az én 56-om – Gyerekszívvel

Tízedik évemben jártam, amikor váratlanul, furcsa jelenségek sokasága vette kezdetét. Szüleim, akik addig minden nap hajnalban elmentek dolgozni, szokatlan módon mindketten otthon maradtak, az iskolában szénszünetet hirdettek, pedig a tél igazán hideg része még el sem érkezett, de a legmeglepőbb az volt, hogy édesanyám elkezdett a kis garzon gáztűzhely sütőjében kenyeret és kalácsot sütni, ami sohasem fordult elő korábban. Különös izgatottság vett körül, senki nem mondta, hogy valami szokatlan történik, de életrendünk teljes megváltozása nekünk, gyerekeknek is megmutatta, hogy rendhagyó események történnek a világban. Budapest XI. kerületében, a Zsombolyai utcában, egy háromemeletes ház második emeletén laktunk. Mi, gyerekek, örültünk a váratlan iskolai szünetnek, még annak árán is, hogy a felnőttek napokig nem engedtek ki bennünket a házból. Izgalmas volt, hogy míg anyáink otthon sütöttek-főztek, s ettük a szokatlan ízű és alakú házilag készült kenyereket, a férfiak naponta többször is elmentek otthonról, néha egyedül, néha kis csapatokban, s amikor pár óra múlva hazatértek, heves gesztikulálás közepette, de suttogva mesélték egymásnak, mit láttak útjaik során. Én csak ezeknek a napoknak a feszült, de bizakodó és várakozással teli a légkörét érzékeltem, egy boldogságváró időszak volt az életemben, amelybe folyamatosan érkeztek a hétköznapjainkban teljesen szokatlan, örömteli események. Az otthon sült kenyerek bizony nem mindig sikeredtek tökéletesre, mert a dagasztás nem tartozott a család napi rutin tevékenységei közé, ezért mesebeli csodának tűnt, amikor néhány nap múlva, az asszonyok lelkesen futottak ki a ház elé, mert megállt ott egy teherautó, és mosolygós parasztemberek igazi, kemencében sült kenyeret osztottak róla. Soha nem kóstolt, illatos, ropogós héjú, foszlós kenyeret kaptunk, és bár csak kétszer kísérhettem el anyámat, felejthetetlenek maradtak számomra az arckifejezések: jóakarat és őszinte együttérzés az adományozókén, hála és megbecsülés az elfogadókén! A gyereklélek, ebből csak az összetartást, összetartozást érzékelte boldogan, mert az ártatlanság korában számára ez volt természetes.
Hasonlóképpen csak ámultunk, amikor elkezdtek külföldről segélycsomagok érkezni, melyekben celofánba csomagolt nagy, félkilós, kilós sajtok voltak. Ezt a vékony papírfélét, ha elkezdtük rágcsálni, rágógumivá alakult a szánkban, s ez volt a legelső „rágós” élmény az életünkben! De kaptunk babkávét, és olyan pompás, színes papíros csokoládét is, amilyet addig, még csak nem is láttunk!
Nem tudatosult bennem, hány napon át tartott ez az áldott, meglepetésekkel teli időszak, de emlékszem, hogy ugyanígy, teherautóról osztottak zsírt, szalonnát, kolbászt, almát sőt, azt a csodát is, amit addig csak karácsonykor a Jézuska hozott: narancsot. Néha, ha mi is ott sündörögtünk az ajándékot hozó teherautó körül, egyenesen a kezünkbe kaptunk egy-egy almát, ahogyan azt a fénykép is mutatja. Nekünk, gyerekeknek, mindezek a világ boldogító változását jelentették, pláne, hogy iskolába sem kellett menni.
A mi házunk a Bocskai útra merőleges utcában volt, kb. 1 km távolságra a Budaörsi úttól, s a lakásunk háttal a Sas hegynek, kelet felé, a Kosztolányi tér irányába nézett. E paradicsomi boldogságban töltött napoknak az a hajnal vetett véget, amelyen ijesztő, a zsigereimig ható mély dübörgésre, a házfalak rengésére, majd sziszegő-sivító hangokkal kísért nagy csattanásokra ébredtem. Még sötét volt odakint, második emeleti lakásunkból a szemközti házak ablakaira láttunk, melyeken rémületesen tükröződtek a Budaörsi út felől érkező ágyúlövések kísérteties, vörös és sárga torkolattüzei! A dübörgésbe, mintha az egész ház beleremegett volna, nekem, a békében született gyereknek úgy tűnt, ez csak valami természeti csapás, földrengés vagy világvége lehet! A rettenet olyan erős volt, hogy hiába nyugtatgattak szüleim, a félelemtől kirázott a hideg. Édesapám befűtötte a cserépkályhát, anyukám rám adta az irhabundáját, de a pokoli fázást nem lehetett megállítani. Nem emlékszem magyarázó szavakra, csak arra, hogy szüleim oldott, bizakodó várakozása ettől a naptól komorságba fordult.
Mivel a házunknak nem volt légópincéje, a házmesterék és két másik család jóindulatának köszönhetően, az ő földszinti lakásaik szolgáltak menedékül a többi lakónak. Ott szorongtunk, érezhetően a felnőttek is rémületben. Néhány óra telhetett csak el, és keskeny kis utcánkban, az eleséget osztó, barátságos teherautók helyét tankok foglalták el, lánctalpaik vérfagyasztó csörtetésével, s éppen a házunk előtt megállva kezdtek körbe forogva lőni. Lövedékeik könnyedén áttörték a földszinti üzlethelyiség-lakások falait, s fölöttünk, földön kuporgók feje fölött elsüvítve csapódtak a szemközti falba. Nem tudom, meddig tartott – nekem örökkévalóság volt, de hála Istennek túléltük mindannyian.
A többiről alig tudok valamit, mert a gyerekeket igyekeztek kímélni a szülők. Csak arra emlékszem, hogy a szívbéli örömök, a mindenki szeret mindenkit és a mindenki segít mindenkinek könnyűsége, a mindenhonnan érkező szeretet és jóakarat helyét szomorúság, nyomasztó szorongás és reménytelenség vette át. Nem értettem akkor, hogy miért, éppen csak éreztem – minden porcikámban. Amikor szüleim legközelebb magukkal vittek a Móricz Zsigmond körtérre, megrázó látvány fogadott: a Bartók Béla út fölszedett kockaköveiből készült barikádokat, szétlőtt házakat, betört kirakatokat, kiégett tankokat és teherautókat láttunk, s akkor még nem tudtam, hogy a járdákon és utakon sokfelé száradó vörösesfekete foltok, embervértől származnak. Ma már csak gyanítom, hogy november első felében járhattunk ekkor, mert a Szent Imre herceg szobra körül méteres magasságokba tornyozott, hervadó virágözönt láttunk, melynek bánat illatú szépsége, és a tér állapotának sokkoló látványa sírásra késztetett.
Amikor újra iskolába mehettünk, a gyerekszív számára érthetetlen és elfogadhatatlan szomorúsággal tapasztaltam, hogy legkedvesebb barátnőm „eltűnt”, és még két kislány az osztályunkból. Következő év karácsonyáig éltem e sejtelmes, nem evilági eltűnés félelmet keltő tudatában. Akkor kaptunk egy addig itthon még ismeretlen szépségű, díszes papírra írt karácsonyi üdvözletet, egy levelet Ausztráliából, az elveszett barátnőmtől és családjától, amely talán hozott némi megkönnyebbülést, hogy baj nem érte őket, de vigasztalást nem.
Még vagy két évtizedbe telt, mire világossá vált előttem, hogy gyerekkorom e két végletes élményének, a bizalommal telt, eufórikus örömnek, és a döbbenetes pusztulás megtapasztalásának előidézője, a magyarság szabadságvágyának talán legmegrendítőbb újkori, tragikus végű, heroikus küzdelme, az 1956-os forradalom volt.
A képek 1956. okt. 26-án készültek.