Most, hogy e témában utolsó bejegyzésemet írom, elköszönök minden kedves hozzászólótól, mindenekelőtt pedig megköszönöm Lilinek rendkívül érdekes levelét! Köszönöm, hogy végig figyelemmel kísérted ezt a párbeszédet, valóban Te voltál, aki először szólt hozzá(m), és felismerte, hogy az anyaság kérdése, és egyáltalán a női létezés harmonikus módja, még mindig nem egy megoldott probléma. Köszönöm, hogy sokkal szélesebb körben vizsgáltad ezt a kérdést, mint én, aki szigorúan csak az emancipációnak azzal a nagy tévedésével foglalkoztam, amely véleményem szerint a gyereknevelést és a családi életet alapjaiban befolyásolta. Bevallom, nem érzem kompetensnek magam arra, hogy az általad felvázolt temérdek problémás helyzetről véleményt mondjak, viszont ezzel feltetted az i-re a pontot és a sok új szemponttal megteremtetted a női létezés kérdéses pontjainak továbbgondolásához a feltételeket, és ezt még egyszer köszönöm. Édesanyád szellemes meglátásához azzal csatlakoznék, hogy csak az élethez nem kell jogosítvány, csak ahhoz nem kell iskolába járni, pedig az aztán jó nagy feladvány.

Szeretném elmondani végezetül, hogy a most megvitatott kérdésben nagyon régen, fél élettel, több évtizeddel ezelőtt estem gondolkodóba először, amit így írtam meg annak idején egy cikkben:

„Az első megdöbbenés nem akkor ért, amikor a tömegkommunikáció csatornáin elkezdték nyilvánosságra hozni a fiatalkori bűnözéssel, a kiskorú leányok körében végzett abortuszok számával, az alkohol- és drogbeteg fiatalok problémáival, a megfékezhetetlenné vált, gátlástalan durvasággal kapcsolatos valóságos adatokat.

Az első megdöbbenés kislányom hatéves korában ért, amikor édesanyám megkérdezte tőlem: mondd, miért nem tud ez a gyerek cipőt pucolni? Megszégyenülten próbáltam végiggondolni, hogy tényleg, miért nem tudja a kislányom, hogy a cipőt ki kell pucolni? Az ok igen egyszerű volt: férjem is, én is dolgoztunk, lélekszakadva rohantunk minden nap, hogy idejében érjünk az óvodába, onnan elvonszoltuk a gyereket a közértbe, majd haza, a hideg és rendetlen lakásba. Annyi időnk volt, hogy befűtöttünk, némi rendet tettünk, vacsorát csináltunk, megetettük a leányt, majd nyomás a kádba, és végül az ágyban maradt néhány boldogító perc a mesére. S amikor a gyerek már elaludt, szépen kipucoltuk a cipőt.

És minden mást is kipucoltunk még sok éven át, mert amikor iskolás lett, a helyzet még sokkal rosszabbá vált. Az iskolaotthonos suliból ugyanis rendre úgy került haza, hogy még órákig készült másnapra. Erre nem mi kértük, hanem lelkiismeretesnek született szegény. Pedig még különórákra sem járattuk, mert szerettük volna, ha marad egy kis ideje gyereknek lenni. Ezért csacska módon minden hétvégét kirándulással töltöttünk, ahelyett, hogy a cipőpucolás rejtelmeire oktattuk volna. Így vétkeztünk ebben, és még annyi sok más dologban.”

Így indult, hogy gondolkodni kezdtem, miért marad ki egyre több dolog a gyerekek neveléséből, és elsősorban saját életünkben vizsgálódtam. Arra az egyértelmű következtetésre jutottam, hogy legtöbbször időhiány miatt maradnak el dolgok, az időhiány oka pedig a munkahelyre járás. Akkoriban szinte csak 8 órás állás létezett, ami utazgatással együtt 9-10 óra, bárki kiszámíthatja, mit jelent ez. Egy gyerek jellemének alakításában legtöbbet az együtt töltött időben közösen megélt események segíthetnek vagy ronthatnak, a minta, amit egész nap lát a szüleitől, nagyszüleitől, az édesanyjától. Ahogyan ők szólnak egy idegenhez, ahogyan ők segítenek, ha horzsolás keletkezett a térden, ahogyan ők viselkednek az állatokkal, ahogyan ők beszélnek egymással, ahogyan kimutatják a szeretetüket, ahogyan kezelik saját és mások indulatait, amilyen bátrak vagy amilyen félősek az élet dolgaiban, amilyen kedvvel végzik a napi tennivalókat és még ezer más. Ezeknél a tapasztalatoknál nincs nagyobb tanító, és még kérdezni is lehet! Nyilván lehetnek súlyosbító körülmények is, pl. amikor a szülők trehányak, lusták, műveletlenek, durvák vagy szenvedélybetegek, ilyenkor akár drámai helyzetek is előállhatnak. De ha egyébként intelligens szülők gyermekéről beszélünk, akik azonban látástól vakulásig dolgoznak akár a szükség miatt, akár hivatástudatból, óhatatlanul elmarad egy sereg olyan dolognak a megbeszélése a gyerekkel, ami az ő személyiségét, igazságérzetét, gondolkodásmódját az ideális irányába fejleszthetné. Ilyen értelemben már ez a napi 9-10 órányi távollét is lehetetlenné teszi a közösen, harmonikusan eltöltött időket, mert az alvás mellett maradó kis maradványidők, csak a kötelező tennivalók lebonyolítására elegendők, s az ember fizikailag képtelen többre. Jórészt így „születnek” a faragatlan, antiszociális, önző gyerekek, mert ezeket a családi mintákat semmilyen intézmény nem tudja pótolni. Azt szoktam mondani, hogy az intézmények remekül tudnak tanítani, de azt is csak úgy, ha a családban rendesen megnevelt gyerekek kerülnek a közösségbe. Pedagógusok sokat tudnának mesélni erről, az intézményes oktatás bármely szintjén.

Mindezek miatt gondolom úgy, hogy az anyaságot, ezt a természettől kapott “munkakört” ki kellene emelni végre a cselédsorból, ahová – talán nem szándékosan – de mégiscsak a feministák taszították, és eredeti rangjára emelve,  választhatóvá és létbiztonságot nyújtóvá tenni a gyermekeket vállalók számára. Ugyanis – akárcsak a pedagógusi pálya esetében – a következő nemzedék minőségét talán legjobban befolyásoló tevékenységről van szó.

Köszönöm minden kedves hozzászólónak, hogy megtisztelt véleményével, gondolataival, tapasztalataival. Búcsúzóul szeretnék idézni egy részletet Dr. Bagdy Emőke klinikai pszichológus, pszichoterapeuta, 2016. március 5-én tartott előadásából. Ő valószínűleg mindnyájunknál nagyobb tapasztalattal rendelkezik e kérdésben, hiszen számtalan ilyen problémával küzdő ember fordult már hozzá. Vendéglátójának arra a kérdésére, hogy: “Milyen most, és milyen lehet a női, azon belül is az anyai sors a 21. században, e megváltozott világban?”, a Professzorasszony így válaszolt:

„A nőt meg kellene hagyni női méltóságában, identitásában, a férfit pedig hagyjuk meg a férfi mivoltában. Azért van bennünk, nőkben annyi ösztrogén hormon, azért vagyunk XX kromoszómások, jobb agyfélteke dominánsok, mert van egy biológiai program. Más a dolga a férfinak, más a nőnek, és a maguk mércéje szerint kellene mérni őket. Ha gyengítem az egyik pozícióját, gyengül a másik is, ha pedig uniformizálok, akkor vége a dalnak. Csak a nő, az anya tud kihordani egy életet, szülni, szoptatni, ettől az élet királynője, aki mellett a férfi biztonságot adó támasz, király. A nagy csapda a rosszul értelmezett emancipáció. A hivatás, a karrier megnyitásával elvették a nőktől a döntési szabadság jogát. Már nem dönthetnek feltétlenül arról, hogy anyák maradnak a családi élet melegében, vagy a talentum kibontakoztatásával hivatást szolgálnak. Ha pedig a kettőt egyszerre vállalják, akkor azt a társadalomnak tisztelnie és támogatnia kellene, akárcsak a társnak. Én végigcsináltam mindezt, hiszen három gyermeket neveltem föl, miközben a hivatásomnak is éltem. Ez egy beépített konfliktus volt, nem lehetet a kettőt egyszerre egyformán jól csinálni. Hol az egyikre jut több idő, hol a másikra, de valahol mindig híja van a dolognak, és ennek megéljük a feszültségét. Ez a mai nő sorsának bélyege.”