A Vallomás az anyaságról c. cikk nyomán indult véleménycsere lezárásául közzéteszek még egy levélváltást. Úgy érzem, valamennyi álláspont tanulságos volt, amint az a tapasztalat is, hogy az a nemzedék, amely már úgy nőtt föl, hogy sem az édesanya, sem a nagymama nem volt mellette kiskorában – nos, közülük vannak, akik egyszerűen nem értik, miről beszélünk. Azt gondolom, óriási  veszteség ezen szeretetkapcsolatok hiányában felnőni, és nagy szerencse kell az életben, ahhoz, hogy ez a deficit valaha is kiegyenlítődjék.

És az ígért levélváltás:

K. E.

Kedves Katalin, köszönöm a választ, sok mindenben igazad van. A másik gyermekről nem tudtam, ezért természetesen elnézést kérek, megint igyekszem emlékeztetni magam, hogy ha nem tudok mindent, ne alakítsak véleményt, mert akaratlanul is megbánthatok vele valakit…

A gyerekneveléssel, vagy annak hiányával kapcsolatban nagyon igazad van, de nem tudom, mi erre a megoldás. Én nevelem a gyerekeimet, rájuk szólok, és remélem, éppúgy át fogják adni a helyet a buszon, ahogy nekem is természetes ez. Sajnos azonban azt látom, gyereket nevelni ma “nem divat”. És ez nem azon múlik, otthon van-e az édesanya, hanem az aktuális trenden. A fiacskáim egy részben fizetős angol kétnyelvű oviba járnak, ennek megfelelő a családok anyagi helyzete. A legtöbb anyuka nem dolgozik. A gyerekek ettől sajnos nem hogy nem jobban neveltek, épp ellenkezőleg. Elkényeztetett gyerekek, akiknek minden “jár”. Néha féltem ettől a sajátjaimat. Vajon nem lesznek hátrányban a kortársaikkal szemben azért, mert ők másokra is (remélem) gondolnak?

Az anyaság, mint munka elismerése sem egyszerű. Ha a férfiak dolgoznak az anyák pedig otthon maradnak, az olló csak nyílik, a nők kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. Nekem szuper intelligens férjem van, soha nem élne ezzel vissza, Neked is. De az átlag férj nem szuper okos. Az átlag férj a kiszolgáltatott helyzetet ki is használja. Ha a vezetők között nincsenek édesanyák, ki képviselhetné az édesanyák jogait? Nehéz ez (is), nagyon.

Válasz:

Nádasi Katalin: Kedves E! Semmi baj, nem tudhattál a mi „gyerekes dolgainkról”! Sajnos, úgy van, ahogy mondod: ma nem divat anyának lenni, azt hiszem azért nem, mert mint rengeteg más kérdésben is, több évtizede, tudatosan, előre megfontolt szándékkal manipulálják a legkülönbözőbb módokon (ideológiák, mozihálózat, azután TV, majd internet) az emberiséget, azzal az aljas céllal, hogy jól lebutított, engedelmes és olcsó munkaerő álljon rendelkezésükre világszerte, s egyre jobban látszik, hogy ugyanennek a törekvésnek lassan áldozatai lesznek a nemzetállamok is, lehet, hogy egész Európával együtt. Nem tudom, hogy ezen lehet-e még segíteni, de én azt hiszem, érdemes az embernek az utolsó leheletéig kitartani a józan esze mellett. Minden nemzedéknek volt elég nehézség: nagyszüleinknek az első világháborútól az őszirózsás forradalmon az át Trianonig minden. Szüleinknek a nagy gazdasági világválság, a második világháború és 1956. A mi generációnk legalább békében élt, de iszonyú politikai megvezetettségben, bezárva a vasfüggöny mögé a szegénységbe. Lehet, hogy ami most Nektek jutott, nehezebb, mint a háborúk, mert szinte átláthatatlan, hogyan lehet ezt az érdekvezérelt gazdasági (ebből kifolyólag politikai is) világhatalmat féken tartani, vagy kivédeni. Azért is, mert valahogy kihalóban van a gerincesség, a tartás, és az elköteleződés a hazához, a családhoz, és az embertársainkhoz. Ősi módszerekkel dolgoznak: elgyengíteni az emberi kapcsolatokat (TV), szétbomlasztani a családokat (mindent lehet és semmi sem kötelező, mert te megérdemled, egyneműek házassága és egy fals emancipáció), s ha ez megtörtént (már majdnem), a nemzetállamokat már könnyebb lesz eltüntetni, pl. egy migránsáradattal, melynek kultúrája összeegyeztethetetlen a keresztény világgal. Eddig nagyjából tényekkel igazolható, amit mondtam, az már csak az én rémálmom, hogy amikor már elég dühösek lesznek a bevándorlók, egész biztos lesz, aki majd fegyvert ad a kezükbe. És hová lehet ebből menekülni: az USA-ba? Hát onnan generálják ezt az egész mocskot – tehát a problémát itthon kell megoldani! Szóval, drága E, nagy szükség van rá, hogy okosak és erősek legyetek, és megtaláljátok az ellenszerét ennek a mételynek. Ehhez egyik út, hogy a gyerekek minden segítséget megkapjanak ahhoz, hogy tiszta gondolkodású, érzékeny és intelligens, mégis erős felnőttek legyenek. Keskeny kis ösvény, de ha elég sok keskeny ösvény van egymás mellett, az már lehet egyfajta védelem.

Drága E! Nem elkeseríteni akartalak, hanem ébresztgetni az önvédelmi erőidet, és csak azért mondtam el, amit gondolok, mert A-val mi is arra a véleményre jutottunk, hogy mindketten kivételesen intelligens emberek vagytok. Biztosan nem vagyok tévedhetetlen, de azt hiszem, ez sem nagyobb probléma, mint az eddigi koroké volt, de szerintem csak az intelligencia eszköztárában van rá megoldás. Szurkolok minden fiatalnak!

3 thoughts on “Az anyaságról szóló eszmecsere lezárása

  • Kedves Katalin, nem reagáltam már erre a leveledre, mert összeesküvés-elméletekről épp úgy nem látom értelmét vitázni, mint vallásról. De mivel a privát levelemet megjelentetted (bevallom, nem blogra szántam…), ráadásul ilyen nyitógondolattal, mégis muszáj válaszolnom.
    Nem ismersz engem nagyon jól, így nem tudhatod, hogy anyukám épp úgy otthon volt / van, mint nagymamám. Nem igaz rám, igazán nem, hogy szeretet nélkül nőttem volna fel, hála Istennek. De ettől még látom ennek a negatívumait is. Nekem felnőttként teher, hogy imádott anyukámnak nincs a családon kívüli feladata, én ezt nem tartom követendő példának.
    A gyerekeknek az óvoda kötelező, most már 3 éves kortól. Nem látom be, hogy a gyerekek miért lennének hátrányos helyzetűek, szeretetlenek attól, hogy én az ő óvodai idejüket nem itthon töltöm, hanem a munkahelyemen. Kedves Katalin, az emberek különbözőek. Van család, ami így működik jól, van ami úgy. A világ nem fekete-fehér. A munka kérdés sem egyes-nullás. Nem az a két véglet létezik, hogy hajnalig dolgozunk kimerülten, magas vérnyomással, vagy otthon sütögetünk. Én például részmunkaidőben dolgozom. A gyerekeimet délután 3 órakor hazahozom, már ha sikerül. mert bár én mindig ott vagyok értük, sokszor várok az ovi öltözőjében, mert még játszani szeretnének.
    A levelemet sem értetted, azt hiszem. Nem azt írtam, hogy nem divat gyereket szülni, anyának lenni. Azt írtam, nem NEVELIK őket. És amennyire én látom, ez nem függ össze azzal, hogy kinek van otthon az anyja, sőt. A mi ovinkban az otthon lévő anyukák gyerekei nem jobban neveltek, inkább elkényeztetettebbek.
    Értem, hogy neked az élet úgy hozta, hogy otthon kellett maradj, az is természetes és jó reakció, hogy ennek a jó oldalát látod. Én csak azért próbálnám a másik oldalt képviselni, mert a világ nem ilyen egyszerű, különbözőek vagyunk. A férjem azt hiszem, boldogabb attól, hogy tudja, nem csak rajta múlik a megélhetésünk. Nincs rajta a nyomás, hogy ha beteg lesz vagy elüti egy autó, mi lesz velünk. Tudja, hogy a gyermekeit fel fogom tudni nevelni. Én pedig kiegyensúlyozottabb vagyok attól, hogy találtam más feladatot is.
    A mi családunk így működik jól. Szeretetben. Békességben.

    1. Kedves E.! Tudomásul veszem, és teljes mértékig tiszteletben tartom azt, hogy másképp látod jónak a munka és a családi feladatok végzésének rendjét a Családodban, mint én a magaméban. Azt viszont mélységesen sajnálom, és elnézést kérek érte, ha félreérthetően fogalmaztam! EGYÁLTALÁN NEM RÁD GONDOLTAM, amikor az anyai gondoskodás helyett, túlnyomórészt intézményekben nevelkedettek hátrányos helyzetéről beszéltem! Valóban, semmit nem tudok a személyes múltadról, hogyan is mondhattam volna róla bármit? „Az anyaságról szóló eszmecsere lezárása” kezdetű fölvezetésben, az összes, szóban, írásban és üzenetben hozzám érkezett véleményre utaltam, amikor azt mondtam, hogy minden vélemény fontos, de valóban vannak, akiknek már annyira természetes a mai átlagos életrend, hogy nem is értik, mit akarunk néhányan másképp, és miért.
      Egy-egy levélben nyilván nem lehet mindenre kitérni, ám a hozzászólásokból úgy tűnt, a szándékomat mindenki egyértelműen érti, de újra elmondom, amit első levelemben Neked is írtam: senkit nem kívánok a meggyőződésétől eltérő életvitelre biztatni, vagy bármit kötelezővé tenni az anyák számára. Viszont a saját meggyőződésem az, hogy a gyerekek és fiatalok soraiban tapasztalható rengeteg probléma (az udvariatlanságtól az önzésen és mások semmibevételén keresztül a szenvedélybetegségek nagy számáig és az értelmes életcél keresésének gyakori hiányáig) szoros összefüggésben áll a családban történő személyre szabott, gondos nevelés hiányával. Éppen ezért tartom a gyereknevelést az EGYIK legfontosabb, és legnehezebb munkának (és nem otthoni üldögélésnek, sütögetésnek és a gyerekek elhanyagolásának!), amely egyenértékű kellene, hogy legyen minden más tevékenységgel, és főleg, választható kellene, hogy legyen. Szóval: semmi fekete/fehér vagy egyes-nullás döntést nem várok senkitől, csak egy választási lehetőséget javaslok azok számára, akik a családi feladatokat érzik a legfontosabbnak, és vállalnák is, ha nem járna létbizonytalansággal, és a megbecsültség teljes hiányával. És, hogy világos legyek: otthon töltött éveim alatt, vállalkozóként én is dolgoztam, amikor tehettem, mert örömömre szolgált, természetes, hogy aki képes még arra is, az tehesse! De 3-4 gyermek, vagy más családi problémák mellett, nem biztos, hogy futja még.
      Egyetlen dolgot nem értek: úgy beszélsz velem, mintha bármit is kifogásolnék a Te mindennapos tevékenységedben, holott én kizárólag annak érdekében igyekszem szólni, hogy választhassanak azok is, akik másképp szeretnének élni. (Egészen humoros, hogy lassan az abszolút hagyományos értékek képviselete válik „mássággá”.)
      Sajnálom, hogy ilyen lesújtónak érzed a honlapomon való megjelenést. Úgy gondoltam, egy sokakat érintő problémáról (és nem intim pletykákról) érdemes gondolatokat cserélni mindnyájunk javára, s aki hozzászól, az hangot akar adni a véleményének. Mindenki megkapta a személyes védelmet azzal, hogy csak a monogramjával jelent meg az írása (kivéve azokat, akik ragaszkodtak a teljes név használatához).
      Örülök, hogy Ti megtaláltátok azt az életformát, amelyben a legjobban érzitek magatokat, és őszintén kívánom, hogy mindig így legyen! Szeretetben. Békességben. Mert tényleg csak így szép.

      1. Amióta elindult ez az eszmecsere, igyekszem gondosan elolvasni az összes megszólalást. Kati felütötte az “auf takt”-ot és láthatólag egy olyan témát hozott a felszínre – a Heti Válasz is segítette az együttgondolkodás elindítását -amely minden nőt láthatólag napi szinten foglalkoztat, de nem tudtak, vagy nem akartak eddig megszólalni. A legnagyobb értéke ennek a virtuális beszélgetésnek az a kulturált hang, ápolt kifejezésmód, amely mindegyik hozzászólást jellemzi. Ez önmagában már azt jelzi, hogy a megszólalók igényes emberek. Egy olyan témát feszegetünk itt közösen, ami a “forrongás” állapotában van és láthatólag a nők legalább annyira keresik a válaszokat az élet nagy kérdéseire, mint a világ.
        Vajon mi nők csak arra vagyunk teremtve, predesztinálva, hogy gondoskodjunk a fajfenntartásról, vagy valami egyéb küldetésünk is van?
        Vajon elég e ebben a teljesen felbolydult és nehezen kiismerhető új világban, ha valaki a hagyományos értelemben vett jó anya, vagy valami többre is rendeltettünk?
        Vajon ebben, a még mindig férfiak által vezérelt világban kötelesek vagyunk e megfelelni, egy a férfiak által rendezett társadalmi színjátéknak, vagy valami más darabot kellene saját magunknak rendezni?
        Rendkívüli Anyám számtalanszor elmondta, hogy a világon minden mesterséghez, hivatáshoz kell egy “papír”, az autó és egyéb közlekedési eszköz vezetéshez jogosítvány, de minden előképzettség nélkül lehet valaki házas, és szülő.
        Fel lehet e készülni az Anyaságra, anélkül, hogy tudnánk ki lesz az a férfi, aki anyává tesz bennünket, akinek legalább annyira nem ismerjük a nevelési elveit, mint a sajátunkét, amikor fiatalon házasságot kötünk?
        A saját szüleink -ha jól működött is a család – példája meddig lehet számunkra etalon, mikor kell új módszerekhez folyamodni, mert a világ változik?
        Számomra egy életre szóló élmény, az első anyósomnak egy “bölcsessége”, amikor a fiával, azaz a férjemmel kapcsolatban nemtetszésemet fejeztem ki, ő akkor azt mondta; gyermekem, az asszonynak azért van jó nagy köténye, hogy az a családi problémákat eltakarja! Azóta is csak hápogok,pedig ennek, már lassan 50 éve.
        Az ezotéria szerint, mindenkinek be kell teljesítenie a karmáját. Van akinek az anyaszerep a feladata, van akinek valami más.
        Azt hiszem, amikor valaki rosszul érzi magát az aktuális szerepében, akkor nem a karmáját teljesíti. Nyilván Katinak az volt a karmája, hogy próbálja ki a karriert, amitől egy idő után, minden volt, csak nem boldog, hogy utána beteljesítse a karmikus feladatát, a családjának adjon biztonságot és magának ezzel lelki békét.
        De nemcsak ez az egy útja van egy nőnek, Georg Sand, Simone de Beauvoir, vagy Marie Curie, de mondhatnám Teréz anyát, az apácákat. Ők legalább annyira értékes nőtagjai a világnak, mint egy tízgyermekes anya? Nem?
        Nagyon sok mindentől, de leginkább attól a férfitól függ egy anya közérzete, szülői sikeressége, aki a gyermekeinek az apja. Nem hiszek abban, hogy lehet harmonikus családot alapítani és vinni, a nő és a férfi sikeres kapcsolata nélkül!
        Na ez az ami eddig fel sem merült.
        Mindenről volt szó, pénzről, óvodáról, iskoláról, nevelési elvekről, nagyszülői és egyéb segítségről, munkahelyi karrierről, és sorolhatnám tovább.
        Holott, ha a lényeg felett elsiklunk, akkor soha nem kapunk jó választ az anyaság kérdésére.
        Alapvetően két különböző neműt – maradjunk konzervatívok – az ösztöneik, a libidójuk, a szexuális indíttatásuk terel egymás karjaiba. A gyermekvállalással általában a szerelmüket akarják megörökíteni.
        Majd megszületik az áhított szerelmi gyümölcs, a nőből anya lesz, és bár a férfi apa szerepet kap, de alapvetően marad férfi.
        És itt kezdődik el az az élethelyzet, amit a legokosabb asszony is csak nagy zsonglőrködéssel tud egyensúlyban tartani.
        A férfi továbbra is, sőt egyre inkább a családi felelősség okán, koncentrál a karrierjére, ha igényes, akkor a külsejére is, miközben az ifjú anya olyan feladatokat kap naponta, amelyeknek a megoldása időnként egyetemi diplomával sem sikerül.
        Bizony azért is kellene a segítség -és ez nem biztos, hogy csak a nagyszülők feladata – hogy időnként ismét a NŐ szerepét ölthesse magára az anya.
        Az én tapasztalataim szerint Magyarországon a nő, ha anya lesz, elfelejti gyakran, hogy a férje, az apa, még mindig férfi. Vagy, ha nem is felejti el, nincs energiája -nyűgös gyerek, háztartás, stb – elővarázsolni magából a szeretőt.
        Minden nőnek szüksége lenne segítségre, azaz annyi pénzzel kellene rendelkeznie, hogy meg tudjon fizetni egy bébicsőszt, ha például végre szeretne elmenni a fodrászhoz, vagy csak egyedül leülni egy padon, valamelyik parkban.
        Szintén Anyám mesélte, aki az első gyermekét 30 évesen szülte, hogy volt rá eset, hogy elküldte a személyzetet (volt neki három fő) a nővéremmel, inkább kitakarított, megfőzött, mindent megcsinált, hogy egy kis nyugta legyen az imádott gyerekétől. Szerinte a favágás egy könnyű, pihentető munka egy kisgyerek gondozásához képest..

        Én azt gondolom, hogy egyéni döntés kérdése, mit választ egy nő, csak család, vagy és munka, de egy biztos, hogy a nevelés alapvetően családi feladat. Csak a szülő az, aki a saját értékrendjének megfelelően és legjobb meggyőződése szerint tudja az alapokat megadni, elsősorban személyes példával. Nem kell ahhoz, napi 24 órában együtt lenni a gyerekkel, sőt az sem baj, ha a drága gyermek időben megtudja, hogy a szülő nem ingyen személyzet, hanem amikor együtt van a szülő és a gyermek, akkor legyen ez az együttlét intenzív, és odafigyelő a másikra.
        Az sem baj, ha a dolgozó szülők mellett a gyermek megtanulja, hogy a világ nemcsak körülötte forog, hogy időnként egyedül is lehet, sőt kell létezni és, hogy megtanulja tisztelni a dolgozó szüleit.
        Nem biztos, hogy jó példa az a gyerekeknek, ha azt látják, hogy a szülők feladva a saját nemi lényüket, átalakulnak Anyává, Apává, neve nincs szülőkké.
        Soha nem tanulja meg a gyerek az egészséges nemiséget, ha nem tapasztalja meg otthon, hogy a szülőknek van saját életük is és a szülői hálószoba nem állandó éjjeli szállás, vagy menedékhely.
        Sok fiatal anya -elmondták – azért megy vissza dolgozni, mert már ki akar mozdulni a pelenkaszagból, a mackónadrágból, az állandóan feltűzött hajból, egyszerűen az önérzetének van szüksége – gyakran nem is a pénz a lényeg – hogy ismét nőként tudjon magára nézni.

        Szóval a probléma nem szűkíthető le arra, hogy jó anya vagyok, otthon maradok és viszem a hátamon a családot, vagy felveszem a kesztyűt a “való világban” és kipróbálom, hogy mire vagyok képes. Ennél sokkal bonyolultabb és talán egyszerűbb is a kérdés.
        Mennyire fontos és megvalósítható a női szerep, a nőnek maradás háziasszonyként, vagy szükség van a kimozdulásra ehhez a “nagyvilágba”. Most éppen Ibsen: Nórája jutott eszembe.

        Azt hiszem, hogy bármelyik utat választja egy nő, az az ő döntése és csak ő tudhatja, miben érzi igazán komfortosan magát. (Persze, egy olyan társadalomban, amely a kétkeresős modellre rendezkedett be, ez nem mindig választás kérdése).

        De a döntéséhez az is nagyon kell, hogy tudja, van e mellette egy férfi, vagy csak a gyerekei Apukája?

        Ne kövezzetek meg, hogy egy új nézőpontot hoztam a beszélgetésbe, de túl sok a mellébeszélés és az álszemérem.

Vélemény, hozzászólás?