K.E. hozzászólása az anyaság témaköréhez:
K.E.: Kedves Katalin, olvasgatom a cikkeidet és a kommentjeidet, és nem tudom nem megírni, ami eszembe jutott: egy lányod van, aki tizenéves volt, mikor otthon maradtál. Azt gondolom, nem értheted, nem tudhatod, hogy milyen emberfeletti terhelés TÖBB KICSI gyerekkel otthon lenni. Milyen szinten fárasztó nap-nap után egy csecsemővel ébren töltött éjszaka után a kipihent 3 évessel foglalkozni. Ezért nem értheted, hogy mi vezet ahhoz, hogy azt mondjam: annyira fáradt vagyok, hogy jobban jár az a 3 éves, ha közösségben van, én pedig kipihenem magam. Aztán mi vezet ahhoz, hogy azt mondjam: visszamegyek a 2 éves második mellett dolgozni, mert NYUGODTAN meg szeretnék inni egy kávét, 5 percet szeretnék a wc-n lenni ordítás nélkül. Egész más ez, mint egy 12 éves nagylánnyal a mindennapok. Az átlag édesanya egyedül több kisgyerekkel otthon emberfeletti terhelést kap. Régen a nagycsalád segített ebben, ma egyedül vagyunk.
Remélem, Lucával minden rendben, örültem, hogy összebarátkozott az öreg kutyussal!
Válaszom
Nádasi Katalin: Kedves E.! Köszönöm a leveledet, igyekszem röviden válaszolni, ami nem biztos, hogy sikerül. Teljesen megértem, és átérzem, amit mondasz (a cikkemben én is megírtam, hogy mintha születésem óta nem tudtam volna kialudni magam) és éppen azért folytatom ezt a (valószínűleg) szélmalomharcot, mert tudom, milyen óriási megterhelés a gyereknevelés. Éppen ezért tartom teljesen méltánytalannak, hogy nem értékelik ugyanolyan szinten ezt a tevékenységet, mint bármely más munkát. Sok kismamát ismerek, akik minden nehézség ellenére vállalnának még gyerekeket, de anyagi helyzetük nem elég biztonságos, ezért nem merik. Senkit, semmilyen életforma választására nincs szándékom rábeszélni, pusztán azt szeretném, ha az illetékesek elgondolkodnának e tevékenység értékén, és megkaphatná végre azt a megbecsülést, amit megérdemel. Azért tartom nagyon fontosnak ezt, mert azt hiszem, nem tévedek, ha azt gondolom, hogy a közintézményekben nem tudnak olyan érzékeny és intelligens gyerekeket „előállítani”, mint a családban, s ennek egyenes következménye az a kíméletlen, a másikra tekintettel lenni képtelen, önző és csak a jogokat ismerő életszemlélet, ami lassan megkeseríti mindenkinek az életét. Képtelen és riasztó helyzetek sokaságával szembesül az ember nap, mint nap. Január elején, egy hétköznap délelőtt jöttem haza az ürömi busszal. Több idős útitársammal együtt engedelmesen álldogáltunk csomagjainkkal, míg egy tizenegy tagú társaság, (mint a szövegükből kiderült 2. gimisek) vagy alkohol, vagy drog hatása alatt, az üléseken elterülve, lábukat koszos cipőjükkel együtt fölrakva, a szilveszterezésük történetét mesélték röhögve, hogy ki, kivel, hányszor, és hogy hova okádtak, és mit szólt a meghívó anyja, mikor meglátta a produktumaikat. Ordenáré kifejezések özönében tobzódtak, és eszükbe nem jutott, hogy valamelyik öregnek átadják a helyüket. És évek óta ezt tapasztalom, minden téren és egyre rosszabb és rosszabb formában. Amit mondok, nem az öregek pesszimizmusa, mert mindig imádtam a fiatalokat, és ráadásul betegesen optimista vagyok, de az a véleményem, hogy ha nem teszünk radikális lépéseket azért, hogy visszahozzuk a régimódi, tisztességes, polgári életszemléletet, annak erkölcsi követelményeivel együtt, akkor megette a fene, az unokáim életét (is).
A másik, amiért foglalkoztat ez a kérdés az az, hogy ha van egyáltalán esély a demográfiai katasztrófa megállítására, annak talán segítője lehet, ha az anyaság egy tisztességes megélhetést adó „munkává” válik.
És gondolj bele E.: egy szóval sem mondtam, hogy nem nehéz gyereket nevelni, mégis, a Magyarország történetében lezajlott sok-sok háború és nyomorúság ellenére, a közelmúltig nagycsaládok éltek, és az anyák többsége úgy nevelte a gyerekeit, hogy a férje valahol harcolt egy fronton évekig, vagy hazajött, vagy nem, de a gyerekeket a legnehezebb körülmények között is felnevelték. Még az én generációm is úgy élte le az életét, hogy bár a képzettebbek közé tartozunk, az utóbbi néhány évet leszámítva inkább szegények voltunk, mint nem, s az összes körülményre értem ezt. De nekünk legalább a családi összetartás segített, ha gond volt.
Nem is tudom, azt mondjam-e, hogy sajnos, vagy azt, hogy hála Istennek, tudom milyen a két gyerek. Nekünk is volt még egy, aki súlyos betegen született és 17 évet ígértek neki az orvosok, de sokkal hamarabb elment. Hidd el, egy percig sem akarom egy könnyű, rózsaszín, idilli tevékenységnek láttatni a gyereknevelést, csak a választási lehetőségért, és a megbecsüléséért próbálok tenni valamit. Mert ez egyúttal az élet megbecsülése is lenne.
Az a legérdekesebb az egészben, hogy ami most megjelent a Heti Válaszban, azt 14 éve írtam, és még akkor olvasta a szerkesztő, aki most kérte, hogy egy kicsit aktualizálva megjelenhessen.
Szeretettel kívánok sok-sok erőt az élethez, és még több örömet csodálatos gyerekeidhez!
Luca kutya egy tünemény, már kezdjük a képzését, tegnap voltunk először „kutya óvónéninél”!
Így néz ki most:
Kedves Katalin ! Köszönöm a “figyelmeztetést”,hogy van egy újabb vélemény.Örömmel,ugyanakkor némi szomorúsággal olvastam K.E. hozzászólását.Elsőként az volt számomra furcsa,ahogy nyilatkozott arról,hogy nem tudhatja egy egy gyermekes,…… hogy milyen nehéz…… ,stb .Persze,hogy nehéz ! Nekem is,sokunknak nehéz ,nehéz volt !Ez az asszonyka tele van panasszal!Félre ne értsen senki,nem ítélem el ezért,egyáltalán nem,csupán sajnálom!Persze,hogy kialvatlan,fáradt az ember,mikor kicsi gyermekei vannak!Nekem is van három.Volt,hogy nekem is “tele volt a hócipőm ” ,de hála Istennek ,nem tartott sokáig!Ahogy jött a “besokallás “,úgy el is ment,helyébe lépett a lelkiismeret furdalás .Az jutott eszembe,hogy ki is hívta életre őket?Nem szabad,hogy bűnbakot csináljunk a gyermekeinkből,még akkor sem,ha elgyengültünk.A férjem is elfáradt,de ha tehette,segített sokat a gyermekek körüli teendőkben. Egyéb segítségem nekem sem volt.Ha napközben adódott valami,úgy kellett megoldanom,ahogy tudtam.Férjem reggel elment,késő délután ért haza .Őszintén szólva nem is nagyon merem leírni igazán,hogy mit is gondolok,mert tartok attól,hogy rossz néven veszi valaki és okoskodónak tart,meg azt hiszi,hogy nekem fenékig tejföl volt az élet. Dehogy !Annyira vártam,hogy anya lehessek,hogy számomra természetes volt,hogy nehéz ! Sok virrasztás,lekötöttség,egy nő számára örökre vége az úgy nevezett szabadságnak,gondtalan életnek,egyedüllétnek. Ez az anyaság ! Nem mártír szerep,hanem egy testileg,de főleg lelkileg nehéz feladat. Sok,sok örömmel,büszkeséggel,hálával,gyönyörűséggel! Egyáltalán nem önsorsrontás anyává válni ! .Sokat gondolkozom azon, mi lehet az oka,hogy elég sokan igen nagy nehézségként élik meg az anyaságot.Alkati kérdés ? Nincsenek felkészülve ,felkészítve rá ? Az anyaságból gyermekként csak a nehézséget,gondot tapasztalták meg ? Nem tudom.Esetleg gyanítom.Azt viszont biztosan érzem és tudom,hogy nagy baj van a családi életre nevelés körül . Az értékrendek körül .Tegnap a televízióban néhány férfit megkérdeztek arról,milyen számára az igazi nő.Egyikük,nagyon szépen megfogalmazta.Neki szóba sem jöhet külső érték,szem,haj szín,magasság,testsúly!Neki nagyon fontos és megnyerő, ahogy egy nő magához tud ölelni egy gyermeket!Mert abban minden benne van!Az az igazi nő.Ő egy fiatalember volt!Szóval!Amíg a nők az egyenjogúsággal vannak elfoglalva,amíg a karrier építésén fáradoznak,amíg nem vágynak igazán az anyaságra és mégis azzá válnak ,mert vagy muszáj,vagy,mert így szokás és csupán a nehézségeket élik meg ebben ,nem várható változás ! Nagy a felelőssége a szülőknek a gyermekeik felé!Nagyon fontosnak tartom a jó példát,az értékek átadását,a régi családi minták újraépítését!Mert boldog ,örömteli, a nehézségeket megoldani és átvészelni tudó ,igazi meleg családi élet kialakítására csak így lesznek igazán képesek. Üdvözlettel :Éva