Hidasi Györgyné 2. leve: Kedves Nádasi Katalin!Nagyon köszönöm kedves sorait. Engem is örömmel tölt el, hogy hasonlóan gondolkodunk. Külön köszönöm, hogy ismerősének választott. Nem szeretnék visszaélni a bizalmával de néhány gondolatot még szeretnék megosztani azzal kapcsolatban, amiről írt. Nagyon rombolónak és kártékonynak tartom magam is a liberális gondolkodást. Nők nem szenvedtek még ennyit, mint manapság, holott egyáltalán nem kellene többet, mint eleinknek, akik hét nyelven beszélő konyha, mindenféle automata háztartási gép, autó és több szobás családi ház nélkül, sok gyermekkel, sok munkával, komfort nélküli, esetleg két szobás házikóban, egyenjogúság nélkül tették a dolgukat. Megkockáztatom! Talán még boldogabbak is voltak! Hallom, amint a mai, egyenjogúságra vágyó fiatal nőtársam azt mondja, maradi vagyok, ne visszafelé menjünk, nem élünk az őskorban! Pedig kár! Az egyenjogúságukért loholó nők sok csodától,lelket gazdagító örömöktől fosztják meg magukat, meg a gyermekeiket!A napokban megdöbbentem egy televízió műsor láttán, hogy egy huszonéves nő nem tudta, mi az a forgácsfánk! Gyanítom, hogy az édesanyja nem sokszor várta süteményillatos lakással a családot!Pedig, ha egy házba belépve gyakran érezni a sütemény illatát, az maga a gyönyörűség!Szeretek sütni, főzni, de nem csupán az evés öröméért, hanem a hangulatáért. A süteményillat olyan végtelen meghittséget áraszt egy házban, ami boldogsággal tölti el a hazatérőt! Látni a férjem, a felnőtt gyermekeim, az unokáim tekintetét egy egyszerű, frissen kisült pogácsa,vagy bukta láttán, leírhatatlan hálát érzek, hogy ez nekem megadatott! Örömmel teszem és öröm a fogadtatás! Kell nekem egyenjogúság ? Minek ? Fáj a szívem, mikor arra gondolok, hogy hány fiatal és hány kisgyermek nem látja az édesanyját, nagymamáját rétest nyújtani, dagasztani, tésztát gyúrni, csipetkét csipkedni! Nem éli át, amikor játékból beszaladva kap egy karéj lekváros kenyeret! Hogy a lányokat a liberális édesanyjuk nem az egymás iránti szeretetre, megértésre, toleranciára, megelégedettségre, alázatra, elfogadásra tanítja, hanem arra, hogy ne hagyd magad, neked is jogod van ehhez, ahhoz, neked jár, mert megérdemled …….stb. Sokan egészen mást sejtenek a megelégedettség és alázat fogalmáról. Mennyire boldog lehet az ember a kevéstől és mennyire boldogtalan a soktól! Boldog lehet az ember attól, hogy naponta terítve az asztal, azonban boldogtalan lehet attól, hogy a másiknak több van!(ékszerből,külföldi útból,nyaralóból stb) Egyszóval, a kevés is lehet elég, de a sok is lehet kevés! Az alázatot sokan a megalázkodással tévesztik. Pedig nem ugyanaz a kettő. Az alázat ellentéte a fölényesség! Mennyire szerethetőbb egy alázatos ember, mint a fölényes! Az alázattal nem lehet visszaélni, mert annyira megindító! Az alázat láttán a jóérzésű ember békességet nyer ! Maga is azzá válik !Sokat lehetne még írni ezekről a dolgokról, de befejezem, mert hosszúra sikeredett, amiért elnézését kérem. Még egyszer köszönöm kedves sorait ..Jó éjszakát kívánok!

Válaszom

Nádasi Katalin Kedves Éva! Sok igazság van abban, ahogy a nők helyzetét látod. Olyan szépen írtál a süteményillatú otthon meghitt hangulatáról, hogy rögtön eszembe jutottak az unokáim, ahogy szimatolnak, és csillogó tekintettel ugranak a nyakamba ilyenkor! Én az indián kultúrák, (különösen az inkák) nagy tisztelője vagyok, és mindig az Indián asszonyok bölcsessége c. könyvből szoktam emlegetni ezt az idézetet:
„A hagyomány szerint a férfiak és a nők egyenlők voltak, a törzs fennmaradása ugyanúgy függött a nőtől, mint a férfitól. Az asszonyok feladata a gyermeknevelés ugyanolyan fontos volt, mint a férfiaké, a vadászat s a harc, mert a gyermekek jelentették a jövőt, a törzs továbbélését… Az indián asszonyok mindig is abban az egyenrangú helyzetben voltak, amiért a fehér asszonyok harcoltak.”
Pontosan az a véleményem nekem is, hogy ebben a „munkakörben” tudják a nők valóban a jövőt szolgálni, ha tisztességesen végzik családi teendőiket. Már nem merném mondani, hogy fölösleges az egyenjogúság, mert az erkölcsök ilyen mérvű föllazítása, tönkretétele mellett, ha még egyenjogúság se lenne, végképp kiszolgáltatottak lennénk. És olyan szempontból is fontosnak tartom, hogy van sok-sok kivételes tehetségű nő, akiket kár volna elzárni attól, hogy a világ örömére megmutathassák, amiben kiválóak.
Abban is igazad van, hogy nem tudják, mit veszítenek ezzel a „korszerű” életformával. Csodálatos látni egy kisgyermek nyiladozó értelmét, napról napra változó egyéniségét, és számomra nem volt annál nagyobb „alkotás”, mint segíteni őket ebben a fejlődésben, úgy, ahogy mondod: szolgálni az épülésüket. De mi szerencsések voltunk, mert a mi világunkban természetes volt a tisztelet egymás, és az alázat az élet iránt, ezért becsülete volt annak, amit tettünk. Ma nagyon kevés fiatal gondolkodik így, legtöbben csak megszerezni akarnak mindent, kötelességeik nincsenek, csak jogaik. És fogalmuk sincs, mennyi szívbéli gyönyörűséget veszítenek, mennyire sajnálatra méltóak.
Kedves Éva! Olyan szépen írtál ezekről a dolgokról, hogy megkérdezem, hozzájárulsz-e, hogy levélváltásunkat feltegyem a honlapomra (www.nadasi-katalin.hu)? És azt is, hogy ha vállalod, teljes névvel, vagy monogrammal tegyem fel a leveleinket? Jött néhány hozzászólás a cikkemhez, azok is olvashatók ott, de senki nem írt ilyen igazul szépen, és jó lenne, ha minél többen olvasnák a gondoltaidat! Köszönöm kedves leveledet, és szeretettel üdvözöllek!