2015. október 19-e van. Nyolc évvel ezelőtt, ezen a napon vesztettük el Apámat, és 94 évvel korábban, ugyanezen a napon született Édesanyám. Apám, 14 éves korától kezdve rajongásig szerette őt, és az életük vége felé, időskori betegségeiben is évtizedekig ápolta-szolgálta zúgolódás nélkül, hűségesen. Apám kilenc évvel túlélte őt, s amikor rengeteg fájdalom és szenvedés után, 85 évesen követte, úgy éreztem, eszébe jutott szeretett felesége születésnapja, és elindult, hogy felköszöntse.

Halála napjának délelőttjén, kétségbeesett elektronikus levelet írtam helyzetünkről egy barátnőmnek:

“Tegnap hoztuk haza Apámat a kórházból, és tökéletes pokoljárás, ami hetek óta történik. A baj okát másban látja a neurológia és másban a fülészet, de abban egyetértenek, hogy az állapota miatt még a legkisebb beavatkozást sem bírná el, és hogy ez már csak rosszabbodhat.

Azt hiszem,  hónapok óta  igazi élet-halál harcot vívunk, a szó legvalódibb értelmében. Szegény Apám már mindent megélt, aminek az elkerüléséért imádkozott, a szörnyű és állandó fájdalmat, a fizikai gyengeséget, a teljes testi-lelki kiszolgáltatottságot és az összes megaláztatást, ami kórházban érheti az embert. Ráadásul mindezt ugyanolyan kedvesen és szelíden tűri, mint egész életében mindent, csak én átkoztam el már százszor az égieket, amiért nem könyörülnek rajta. Már csak gyomorszondán át lehet táplálni, mert nyelni nem tud, a koponyában több helyen gyulladás nyomja az idegeket (ettől a nagy fájdalom) de úgy, hogy se láz, se hidegrázás nem jelzi a bajt, és a garatban van egy tumor, de nem tudni milyen indulatú, mert csak koponyaműtéttel lehetne hozzáférni, hogy szövetmintát vegyenek. Ezen kívül olyan mértékű kettőslátása van, hogy nem találja el, amiért nyúl, és kb. 46 kilóra fogyott. Borzalmas, hogy nem tudunk segíteni rajta, és láthatóan az orvostudomány se tud többet, mint megtartani ebben az állapotban. Életemben csak a betegen született kislányomért sírtam ennyit, hiszen Apámtól egész életemben csak jó szót, tökéletes bizalmat, szeretetet és mindenben segítséget kaptam (szerintem mindenki más is), és szörnyű látni, milyen igazságtalan vele az élet, és milyen tehetetlen vagyok még így is, hogy minden nap, legalább fél napot vele töltök a kórházban. Úgy mentünk érte, hogy kocsival hazahozzuk. Teljesen kikészültem, egyrészt, mert olyan gyenge lett, hogy felülni sem tud, nemhogy elmenni az autóig, valahogy nincs is mindig egészen magánál, másrészt tegnapelőtt délben úgy hagytam ott a látogatás végén, hogy megmosdattam, tisztába tettem, friss fehérneműt, pizsamát adtam rá és tegnap úgy találtam, hogy nyakig feküdt mindabban, amit szegény, elgyötört  teste még képes volt kiválasztani, a bőre fölázva, mint a mosónő keze, mert szerintem azóta sem nyúlt hozzá senki. Éjjeliszekrényén úgy állt a kitöltött gyümölcslé, ahogy még én hagytam, s érintetlenül az előző esti vacsora, s az aznapi reggeli – senki nem próbálta megetetni. S mindezt úgy, hogy az osztályon a legnagyobbtól a legkisebbig mindenkit busásan „honoráltam”, és könyörögtem, hogy figyeljenek rá, mert már szólni sincs ereje, ha baj van. Kiborultam, jól megmondtam a véleményemet, erre azt hitték, hogy az állapot romlásától akadtam ki. Felajánlották, hogy mégse vigyem haza, majd ők ápolják tovább, végül ki kellett mondanom, hogy ilyen méltatlan körülmények között még a kutyámat sem hagynám. De az a szomorú, hogy az alapvető problémáról nem ők tehetnek: a kb. 40 fős osztályon egyetlen ápolónő van, tényleg szakadásig dolgozik, mégis mindent és mindenkit megesz a kosz. Szóval, ami van az ország „tetején”, ugyanaz van az „alján”.

Az már biztosnak látszik, hogy ha van pokol, ott fogok sülni, mert Istennel egyfolytában csak pörölni tudok. Apám mindig azt mondta: “az élet nagy sok munka, rengeteg nehézség és bánat, és egy kevéske öröm” – és ő mindezekkel együtt derűsen, békésen és végig tevékenyen élte az övét. Ha nem is volt templomjáró, de bízott a magasztos lelkű, szeretettel teljes Istenben, aki átvállalja a bűnöket, megsegít a bajban, igazságos, irgalmas és könyörületes. Ha volna ilyen Isten, egy apám-fajta ember, akinek bűne tán nincs is, csak hibája vagy tévedése, soha nem juthatna ilyen sorsra.”

A fenti sorok elküldése után, kb. egy órát üldögéltem otthon az ágya mellett, halkan szólt a zene, és csak pár szót beszélgettünk, mert tán még a gondolkodás is fájdalmat okozott neki. Ezalatt jött hozzá a háziorvos, egy hölgy, aki sok éve kezelte, és kedvesen dicsérte: Miklós bácsi, csodálatos, hogy maga milyen jóképű még mindig, és milyen ápolt, jó illatú. Valóban, a tusolás létszükséglete volt, minden erejét összeszedve, naponta borotválkozott, s egy kellemes illatú arcszeszt használt. Világéletében ilyen nett és elegáns volt, pedig igazi jómódban sohasem nem volt része. Kikísértem a háziorvost a gyönyörű, verőfényes időben, a magasodó felhőket fényesre sütötte a nap, ezer színben tobzódott az  ősz, amit Apám úgy szeretett, s a kapuban elsírtam magam, hogy miért nem könyörülnek rajta az égiek!

Nehezen állítottam el a könnyeimet, s visszaérve a lakásba, a csövön át megitattam őt, megsimogattam a kezét, és mondtam hogy mindjárt jövök, csak még elkészítem az ebédjét.

Nagyon szerettük egymást, de soha nem tettünk látványos gesztusokat, ezért magam is meglepődtem, amikor az ajtóból még visszafordultam, s mosolyogva azt mondtam, hogy sietek ám, mert szeretlek – és ő egy halvány mosollyal viszonozta a szavaimat.

Húsz perc múlva, amikor visszaértem a tálcán az ebéddel, kisimult, békés arccal, mozdulatlanul feküdt. Átköltözött új, égi hazájába, s ahogyan ismerem, út közben a fénnyel hintett, harmatos mennyei réteken, virágot szedett  anyám születésnapjára.

                                                                                         ***

Aznap este tizenegy körül álltam a teraszon. Tele volt a szívem bánattal, a lelkem pedig megkönnyebbüléssel, hogy ő nem szenved már semmitől. Néztem a tiszta, csillagokkal teleszórt égboltot, amelyen narancsvörösen izzott a fogyó hold kiflije, és elakadt a szavam: egyetlen, fekvő alakot formázó felhő nyújtózkodott a ragyogó hold felé, és nem hittem a szememnek… Ebben a pillanatban megszólalt a telefon, s legkedvesebb barátom, Iluska szólt belőle izgatottan: Most jövök Ürömre Budakalász felől, csodálatos az éjszaka, menj ki gyorsan a teraszra és nézz a hold felé, szerintem ott van Apukád!

***

Máig hiányzik, pedig itt van velünk. Ezekkel a sorokkal búcsúzunk tőle évről-évre, újra meg újra:

 

Sugárzó szeretetednél melegedtünk

Feltétlen becsületességedre támaszkodtunk,

Szüntelen törődésed összetartott bennünket,

Önzetlen, derűs lényed áldás volt reánk.

 

Utolsó napjaidban fogyatkozó testtel

üldögéltél a teraszon, a tájat s a napot kerested,

teli lélekkel szeretted, s köszönted a helyet, ahol éltél.

Talán ezért, akkor délben, őszi verőfény jött érted

Tornyos fellegekkel,

Este a tündöklő félholdhoz simítottad arcod,

S elköszöntél.

Dideregve állunk, s sírva mondogatjuk:

A földön eggyel

Ismét kevesebb az EMBER…

 

 

Vélemény, hozzászólás?