Nádasi Katalin: Mint préselt virágok…, 2. rész

“Elgondolom, hogy amint halad, minden percben,
minden megtett centiméteren új és új igazságok olvadnak
lényegébe, ilyenformán örökké változik, s mire célba
érkezik, talán ő lesz a mindentudás maga. Egy nagyon-nagyon
bölcs patak. Vajon hol lehet az útja vége?
Valószínű, hogy erdőkön-mezőkön, településeken átvezető
útja során megsimogatja elvénült vízimalmok lapátjait,
emlékszik torlaszokból épült zuhogókra, néhol egy-egy
tavacskává mélyült gödörre, és tudja, hová járnak fürödni
a szarvasok. Talán átszel további falvakat, szántóföldeket,
gyerekek mezítlábalnak kövei közt s így ismeri meg az
embermeleget, meghallgatja az erdők suttogását, élőlényeinek
híreit, barlangokba bújik, amelyekből magába old
mindenféle szagokat, ásványokat és színeket. Meglehet,
hogy végül gyógyító víz, vagy szomjas vándorokat üdítő
tiszta forrás lesz belőle, azzá teszi a fáradságos, gyönyörű
úton beléolvadott temérdek tapasztalás. De történhet úgy
is, hogy az út végére zavaros iszappá, szánalmas, békanyálas
pocsolyává szomorodik.”

Hamarosan folytatódik…