Szeretettel ajánlom e könyv címadó novelláját minden érdeklődőnek. Mától (a szerzői jogok fenntartása mellett) részletekben olvasható lesz itt, jó szórakozást!

Nádasi Katalin: Mint préselt virágok…, 1 rész

Üldögélek itt, a Bakony bujdosó kis tündérének
szoknyája szélén, a Gerence patak partján, az őszelő
föl-fölragyogó, búcsúzkodó színei közt. A délutánba hajló
nap rézsútos sugaraitól smaragdszín dalra kél a patakmenti
pázsit, pedig olyat, inkább tavasszal énekelnek a
rétek.
Hatalmas éger lehetett egykor az a fa, amelynek
korhadó rönkjén ülök. A közepe már mélyen lyukas, alján
egy faélet maradványaival, a fa fűrészporszerû morzsalékával.
Oly nagy az átmérője, hogy kényelmesen osztozom
rajta az elmúlását siettető sokféle gombával, bogárral.
Szemben velem a túlparton, mint három virágból kötött
csokor iramodik az ég felé egy háromtörzsű fa. Ültömben,
egyenesen előre tekintve csak derékig látom, hogy
valójában milyen, azt a Gerence, ezen a helyen szinte
mozdulatlan, hangtalanul és észrevétlenül hömpölygő
víztükre mutatja meg. A tőből szétágazó facsokor mellett
széles sávban zuhan a vízre egy aranyló fénynyaláb,
föltárva a patakmeder tiszta, gömbölydedre súrolt
hordalékait, s az áramlásban lágyan ringatódzó vízi
növényeit. Az erdő és a patak sejtelmes, zöld derengésében
lámpásnak hat ez a széles naphíd, s ahogy ballag
előre a délután, a szemközti réten finom, fehéres párává
kristályosodik a csönd.

Elcsodálkozom, mert nem annyira látom, mint
inkább érzem, hogy a szemem előtt történik egy láthatatlan,
rendkívüli változás. Az árnyékból elém érkező víz itt
oly lassan halad, hogy még susogása, csobogása sincs.
Csak jön, mint árnyékon belül egy másik árnyék, eléri a
háromtörzsű fát, tükörképével a hátán a napfénybe lép, s
már nem ugyanaz a víz többé, mint az árnyékosban volt.
A fényben ragyogó víz már egy tudással több, egy
háromtörzsű fával gazdagabb. Korábban még nem volt a
molekuláiban ez az információ.
Csodálatos nézni ezt a kétféle vizet! Hirtelen megértem,
hogy még a “csokorfa” előtt, tudta ez a víz a főútnál
fölötte átívelő hidat, még előtte a monostor kertjéből
reáhajló bokrokat, annál is korábban megtanulta a belőle
ivó juhot, s a faluba érve legelébb, megjegyezte a Szent
Gellért remetelak emlékhelyét, s kertjének széleit. És ki
tudja, még micsoda mérhetetlen mennyiségű ismeret birtokában
folydogál ily csendes-szerényen, épp csak a
naphídon csillantva meg pompás tudása egy-egy csöpp
részletét?!

Hamarosan folytatom.