Ez az írásom megjelent az Irodalmi Rádió “A tél ölelésében” című ünnepi antológiájában.

Nádasi Katalin: Karácsonyi csönd

Szeretett gyerekkori csendem a karácsony délután, “Jézuska előtti” csendje. Ez nem is csend, ez csönd. Az Ö-nek ezzel az ünnepélyes, tágas gömbölyűségével. Igen kicsi lakásban laktunk ezért a program mindig egyforma volt: mialatt anyukám a csöpp lakásba illő pici karácsonyfát földíszítette, és elhelyezte alatta az ajándékokat, apukám azalatt sétálni vitt. Azt hiszem, gyerekkorban kivétel nélkül minden karácsony fehér. Apukám, aki jókedvű volt, csillogó szemű és erős, kézen fogott, és elindultunk a környező utcákon lesni, hátha meglátjuk az érkező Jézuskát.

Gyorsan esteledett, a harapós hidegben jó volt apám meleg tenyerébe bújtatni a kezem, s lassan lépegettünk a méteres hófalak között. Az én emlékeimben a főváros házmesterei karácsonykor mindig szépen eltakarították, s az út mentén, még nálam is magasabb kupacokba hányták a havat. Ilyenkor a járda, még ha jégtől csillogó is, de tiszta volt, mintha a várakozástól megfényesedett volna. Bár az emlékeimben havasak az utcák, olyanra nem emlékszem, hogy szakadt volna a hó. Csak arra, hogy az utcák fehérek és tiszták, és hogy nagytakarítás lehetett az égben is, mert a sötétkék bársonyon úgy tündököltek a csillagok, hogy tudni lehetett: azon a rendkívüli estén, valamennyiükbe új lélek költözött. Eleinte élénken beszélgettünk, egyre vártam, hogy meglátom Jézuskát, akit egyszerű, barátságos, embernek képzeltem el, hiszen a Mikulás is ilyen volt, aki mindig eljött hozzánk. Tudtam, hogy szereti a gyerekeket, repülni tud, és biztosan fehér gyolcsingben, fekete posztó ruhája fölött kis báránybőr ködmönben és kucsmában, kezében karácsonyfával és ajándékokkal suhan a környéken mindenfelé. Úgy tudtam, hogy jó és igazságos, de nagyon szigorú és kicsit szorongtam is, mert bár igyekeztem, hogy szófogadó legyek, ki tudja nem követtem-e el olyasmit, ami miatt egyszer majd mégsem jön el hozzám…

 Jézuskát ugyan soha nem sikerült meglátnunk, s ahogy esti ruhába öltözött a délután, apámmal is egyre fogyott közöttünk a szó, a csönd mégis egyre szebb lett. A házak némelyikében föltűnt egy-egy ablak, amelyről látható volt, hogy oda a Jézuska már megérkezett! Odabent gyertyák fénye vonta melegségbe a szobát, szaloncukrok papírja és arany dió csillant, s mintha még az utca is fenyőillattal telt volna meg. Minden újabb karácsonyos ablak olyan volt, mintha egy-egy kis csillag hullott volna a szívemre, egyre nagyobbra nőtt tőle a varázslat, egyre inkább hatalmába kerített a várakozással, jó titkokkal teli Csönd.

Egészen elnémultunk már, mire hazaérve befordultunk a kapun. Szótlanul vettük a lépcsőfordulókat a második emeletig, még a csengetés, az ajtónyitás, a lakásban a rántott hús aranyszínben terjengő illata sem tudott kizökkenteni ebből az ünnepi Csöndből. Levettük a kabátot és a cipőt, s éppen mire elkészültünk csengettyű szólalt meg, az ajtó katedrálüvegén át láttam Jézuska előrehajló alakját, amint sorra gyújtogatja a viaszgyertyák sárgafényű lángjait. Anyám jött elénk a szobából, örömmel mutatva, hogy mégis, mégis, itt járt…

Csillagszórók gyémántjai szálldostak szerteszét, örömükben opál könnyeket hullattak a gyertyák, s a lecsordult cseppek, selymes jégcsapokká tömörültek az ágvégi tűleveleken. Soha, sehol gyertyának oly szép meleg fénye, oly lágy viasza nem volt, s eleven fenyőlélegzet illatával telt meg a kis szoba. Álltam a szüleim ölelésében középen, szememben kigyúltak a szépséges karácsonyfa gyertyáinak testvérei, s a szívemben teljes volt a boldogságos, karácsonyi Csönd.

Vélemény, hozzászólás?