Többször éreztem, hogy előrelátó alkatom ellenére, nem mindig alakul úgy az életem, ahogy megtervezem. Fiatalon, második gyermekem születésekor legyintett meg a sors először, és helyezte kilátásba számomra az otthoni betegápolást, mint életpályát. Nyitott gerinchasadékkal született kislányunkról az orvosok úgy vélekedtek, hogy mivel általános állapota jó, három műtét után tolószékben ugyan, de akár a huszadik évét is megélheti. Nem részletezem, hogyan tanul meg egy anya együtt élni a gondolattal, hogy a gyermeke egész élete egy ilyen rövidre szabott gyötrelem lesz, amin jóformán csak szeretettel lehet valamelyest enyhíteni. Igyekeztünk felkészülni, és a kórházban töltött hónapjait erre a lelki megerősödésre szánni. Mire végre elfogadtuk a helyzetet, az élet úgy döntött, hogy még sem így lesz, és a kisbabánk – az orvosok szerint minden magyarázható ok nélkül – meghalt. Az azóta eltelt majd’ fél évszázad távlatából úgy látom, abban az időben alakult ki bennem mélységes empátia a kiszolgáltatott, elesett emberek iránt.

A következő éveket úgy tudtam átvészelni, hogy igyekeztem nagyon szeretett film gyártásvezetői szakmámra és egy oktatófilm stúdió vezetésére koncentrálni összes energiámat. Több mint két évtized elteltével azonban kiderült, hogy ezt a nagyon szép, ám a sok vidéki forgatás miatt rendszertelen életvitelt, a gyerek és a család mellett nem bírom. Változtatnom kellett, a már egyértelműen ebből eredeztethető, rendszeresen égbe szökő vérnyomásom miatt.

1988 végén fizetés nélküli szabadságot kértem, pár hetet pihenni akartam, majd egy kevésbé mozgalmas munkát keresni. Ám még csak egy hete voltam otthon, amikor az élet ismét közbe szólt: férjem édesanyja combnyaktörést szenvedett, és röviddel később kiderült, hogy édesapja rákbeteg. Férjemmel (aki úgy nőtt föl, hogy édesanyja mindig otthon volt, klasszikus családanyai szerepben) megbeszéltük, hogy ebben a váratlan helyzetben vállalom az ő gondozásukat. Akkoriban olyan büszke (ma úgy mondják: bolond) voltam, hogy nem igényeltem ápolási díjat, mondván: nem kérek pénzt a hozzátartozóim megsegítéséért. Sajnos, apósom hamarosan meghalt, anyósomnak pedig csípőműtétje után akkora fájdalmai voltak, hogy el kellett távolítani a beültetett protézist, ami végül járóképtelenné tette. Állandó segítségre volt szüksége. Mivel a város túlsó végén éltek, négy éven át ezt a segítséget budai családi házunkban biztosítottuk számára.

1992-ben kezdtünk vidéken építkezni, világos volt, hogy magunkkal visszük férjem édesanyját. Az én szüleimnél is voltak komoly egészségi problémák, édesanyám egyre súlyosodó gerincbetegsége miatt már harmadik éve nem tudott lemenni a lift nélküli ház második emeletéről, ráadásul az M7-es út szörnyű forgalma dübörgött a házuk mellett, a jó levegőtől is megfosztva őket. Amikor megtudták, hogy vidékre költözünk, ők is szerettek volna velünk tartani. Így történt, hogy végül a telkünkön két házat építettünk, egyikben 1-1 önálló lakást anyósomnak és a szüleimnek, a másikban a magunk és leányunk otthonát. Nagy erőfeszítés volt ez a dupla építkezés, de az eredmény mindnyájunk örömére szolgált.

1994-re már túl voltunk a rendszerváltoztatáson, ezerszámra szűntek meg a munkahelyek és világossá vált számomra, hogy még a nyugdíjhoz szükséges szolgálati időm sem lesz meg, ha így folytatom. Férjem, egyetemi oktatóként rengeteget dolgozott, de ebben a kétkeresősre berendezett világban nagyon hiányzott a második fizetés. Ekkor igényeltem ápolási díjat anyósom gondozásáért. Ezt sem részletezem, de mindenki el tudja képzelni mit jelent a havi hatezer forintos jövedelem, az akkori 33 ezres átlagjövedelemhez képest. (Ráadásul nyugdíjamat az utolsó, 42 évesen kapott fizetésem alapján állapították meg, ezért vagyok ma is kisnyugdíjas!) Erre a képtelenségre többször próbáltam felhívni a munkaügyi és családügyi felelős vezetők figyelmét, de bátorító vállveregetésnél egyebet nem kaptam. Ma már lényegesen jobb a helyzet, de – szerintem – most sem megfelelő.

Az otthonápolásról gyűjtött tapasztalataim sokrétűek, túlmutatnak az alapfeladaton. Otthon beteget ápolni azért nehezebb, mint egészségügyi intézményben, mert egyrészt egy lakásban nincsenek ezt megkönnyítő felszerelések és kisegítő személyzet (mosás, főzés, takarítás stb.), másrészt nagyon hiányzik az a tudat, hogy lesz műszakváltás, amikor majd megpihenhetek, vagy jön a szombat, a vasárnap, az ünnepnap. Egyik sincs, és talán ez az állandó, „egyedül vagyok a fedélzeten, soha nem lehet lazítani vagy megbetegedni” érzés a legnehezebb ebben a feladatban.

 Ezzel együtt, számomra ez a végül 16 éven át tartó folyamat egy felemelő, az életemnek értelmet adó, és a szüleinknek, kilencvenedik évükhöz közeledve biztonságot és nyugalmat hozó időszak volt. Bár ezért a csak szeretetből végezhető, nem könnyű munkáért, az állam részéről sem erkölcsi, sem megélhetést adó anyagi megbecsülést nem kaptam, mégis, számomra felért egy életmű díjjal, hogy végig egy olyan család voltunk, ahol bármelyikünknek támadt valami gondja, a többi kezét-lábát törte, hogy segítsen neki. Ahogy az a korral jár, szüleimnek is egyre több gondozásra volt szükségük, így egy ápolási díj mellett valójában mindhármukat folyamatosan segítettem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy amikor édesapám már nagyon betegen, 85. évében kétségbeesve kérdezte tőlem, hogy „kislányom, mi lesz, ha leesek a lábamról”, akkor elmondhattam neki, hogy ugyanaz lesz, mint amikor én voltam magatehetetlen kisbaba, és ők mindent megtettek értem. Akkor ők segítettek, most én teszem, örömmel. Így van rendjén a világ. Sokat jelentett nekem a tudat, hogy férjemmel együtt békés, nyugalmas életvégi éveket teremtettünk a szüleinknek, akik hálával és látható megnyugvással fogadták a gondoskodást.

Az is nagy tanulság volt számomra, hogy mit jelent egy család életében a puszta tény, hogy a nő otthon van. Ezer példát tudnék sorolni, kezdve onnan, hogy otthonmaradásomkor 12 éves kislányunk nyakamba ugrott örömében, és végre maradt időnk az ebéd mellett nagyokat beszélgetni, egészen addig, hogy a korábban az időhiány miatt állandóan „szaladó” otthonunk rendezettebbé vált, nem este kezdtünk kapkodni, és legyűrni a kötelező tennivalókat, hanem a már kész vacsora mellett egymásra figyelni is ráértünk.

Ezek alatt az évek alatt érlelődött meg bennem a gondolat, hogy a feministák részéről óriási hiba volt az anyaságot, a család körüli feladatokat cselédmunkává minősíteni, és ezek alól „felszabadítani” a nőket. Értelme és haszna annak lett volna, ha ezeket a családért végzett, nagy fontosságú és sokszínű tevékenységeket emelték volna bármilyen más munkával egyenlő rangra, munkaviszonyt és tisztességes jövedelmet követeltek volna érte. A fizikai munka ugyanis, századrangú része ennek a feladatkörnek, eltörpül az ehhez szükséges állandó értelmi, érzelmi, emberi „adakozás” és segítőkészség mellett. Ennyi év alatt megtapasztaltam, hogy minden nehézségével együtt, ez az életforma nyugalmat és harmóniát teremthet az egész család életében és nem helyettesíthető semmilyen más családszervező erővel.

Akármennyire szerettem is a szakmámat, ma úgy érzem, ez a családért végzett munkám értékesebb volt, a korábbinál. Annak ellenére így van, hogy amikor betegem halálával 2007-ben megszűnt az ápolási díjam, a nyugdíjkor eléréséig nem kaptam sehol állást (mert hol túlképzett, hol túlkoros voltam), sem munkanélküli segélyt, az állam totálisan cserben hagyott. Szerencsére a férjem nem.

Mindezekkel együtt, ha újra kezdhetném, ugyanígy tennék.