Nádasi Katalin: Világsirató

2018 őszén, hallottam egy beszélgetést a Kossuth Rádióban, amelytől még a lélegzetem is elállt. A műsorvezető hölgy két mérnök-informatikussal, a mesterséges intelligencia fejlesztőivel beszélgetett a robotika jelenéről és jövőjéről.

A szakemberek elmesélték, hogy óriási léptekkel halad ez a ma már az élet szinte minden területén alkalmazható iparág(?). A műsorvezető egyre döbbentebben hallgatta őket, majd megkérdezte, nem gondolják-e az urak, hogy ebből előbb utóbb baj lesz? Ők azonban derűsen mondták, hogy áááá, dehogy, ezek a műlények olyan kedvesek, hogy legalább lesz, aki az öregekhez-betegekhez szól egy jó szót, a véreiktől mostanában ez már úgyis egyre kevésbé várható el! (Én már itt felháborodtam!)

Mivel egyre „okosabbak” a robotok, az is valószínű, folytatták a meghívottak, hogy előbb-utóbb átveszik az embertől a mesterséges intelligencia további fejlesztését is.

A műsorvezető elképedve érdeklődött tovább: és mi lesz, ha „szellemileg” fölénk kerekednek?

Semmi baj – így a szakember -, olyanok leszünk nekik, mint most nekünk a kutyánk!

Na, számomra itt van vége a világnak, örülök, hogy korom miatt már nem sokáig kell ebben élnem, csak a gyerekeinkért és unokáinkért szakad meg a szívem.

***

Attól kezdve, ahol csak tehettem, elmeséltem ezt a történetet, mert sokadszor gondoltam úgy, hogy az emberiség igen nagy hányada egyáltalán nem gondol bele, mekkora csapda lehet a jövő nemzedékei számára a mesterséges intelligencia mértéktelen vagy etikátlan alkalmazása, a világháló és a mindennapjainkat egyre több szinten behálózó elektronikus ügykezelés.

Viszonylag modern embernek tartom magam, azonban a fejlesztés mértékével kapcsolatban, azóta vannak aggályaim, mióta a tv készülékekhez távkapcsolót is adnak. Már a zsebszámológépekkel kapcsolatban is megállapítottam, hogy csak elbutítják az embert, mert ha egy kiváló fejszámoló áttér a használatukra, hamarosan elvész agyának az a gyors és konstruktív működése, mellyel addig minden számtani műveletet könnyedén elvégzett. Azt azonban még beláttam, hogy hivatalokban, nagyüzemeknél, kereskedelmi vagy gazdasági egységeknél stb., valóban lényegesen meggyorsítják, és ezáltal gazdaságosabbá teszik a munkát. Az viszont kihozott a sodromból, hogy belegondoltam, mi marad az egészséges emberből, ha már attól is megkímélik, hogy fölálljon a fotelból egy TV csatornaváltás kedvéért.

A háztartási gépek (porszívó, mosógép, mosogatógép stb.) valóban lényeges könnyebbséget jelentenek háziasszonyoknak és férfiaknak egyaránt, azonban az a véleményem, hogy ezek a kényelmi lehetőségek, nem megkönnyítik az életet, hanem még gyorsabb tempóra késztetik az embereket, de legfőképpen az őket „használó” munkáltatóikat. Mert – tapasztalatom szerint – a legtöbb ember az így felszabaduló időt nem egészséges kikapcsolódásra, hanem még több munka vállalására fordítja.

Hasonló ellenérzésem van a wellness mindennapossá tétele iránt, mert úgy érzékelem, folyamatos gyakorlása testileg-lelkileg puhánnyá tesz. Pedig a hívei egyre nagyobb számban, a szabadidejüket nem valamilyen sportra, vagy kulturális programokra, szóval jóféle, testet-lelket építő kikapcsolódásra fordítják, hanem önmaguk kényeztetésre.

A legfőbb ok, amiért úgy gondolom, keményen kézben (vagy inkább féken!) kellene tartani a mesterséges intelligencia alkalmazásának mértékét, az az, amit én az emberi élet értelmének tartok: a közösségért végzett munka. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy az emberi életet az tudja érdekessé, értékessé, nemessé, értelmessé (tehát élhetővé) tenni, ha ki-ki a maga szakterületén, amelyért sokat tanult és dolgozott a köz, a világ, a többi ember érdekében tevékenykedhet, munkálkodhat. Legyen ez családon belüli, vagy azon kívüli terület. Minden, amit elvégeznek helyettünk, gyengíti a képességeinket, kivonja életünkből a legfontosabbat, az elmét-lelket folyamatosan karbantartó műveletet, az alkotás folyamatát. Ha a fizikai munkától a szellemi tevékenységekig mindent átvesz tőlünk a mesterséges intelligencia, akkor az emberi élet fölöslegessé, értelmetlenné, motiváció nélkülivé válik. Mivel tölti majd akkor az életét egy ember? Talán egy mindenkinek alanyi jogon járó alapjövedelemmel teszi a semmit, eszik, iszik, rágcsál, a tömegmédia egyre idiótább műsorait bámulja és wellness-el?

Természetesen belátom, milyen hatalmas segítség sok, embertelenül nehéz fizikai munka kiváltásában a robotika által nyújtott technikai segítség. Megkönnyít és felgyorsít rengeteg nehéz, vagy veszélyes műveletet, és nagyszerű az általuk elérhető fejlődés mind technikai, mind szervezési tekintetben. De, hogy lélek nélküli fizikai eszközökre bízzuk az élet szellemi irányítását (a mesterséges intelligencia fejlesztését), az – szerintem – csak egy dologhoz vezethet. Oda, hogy belátható időn belül, az ember válik ennek a lélektelen, a célszerűségen túllátni alighanem képtelen mesterséges intelligenciának az eleven robotjává, de mondhatnám úgy is: rabszolgájává.

Ezen aggodalmaim miatt, és mert komoly veszélynek tekintem az ezen a téren egyre kevesebb kézben összpontosuló hatalmat, mindenütt, ahol nagyobb közösség előtt beszélhettem, elmeséltem ezt a történetet. Kíváncsi voltam, mások hogyan látják ezt a kérdést. Sokan elborzadtak a történet hallatán, azonban voltak, akik mosolyogva azt válaszolták: ó, hát az idősebb nemzedékek mindig elkeserítőnek látták a jövőt, aztán mégis itt vagyunk. (Megjegyzem, a világ változásai arra mutatnak, hogy az idősek aggodalma  jogosnak is bizonyult!) Tehát sokan csöppet sem találják veszélyesnek ezt a helyzetet!

Így érkeztünk el 2020 novemberéhez, az amerikai elnökválasztás eseményéhez, amely számomra az első alkalom volt, amely megmutatta ennek a technikai-informatikai tökélynek, a mesterséges intelligenciának a félelmetes hatalmát! Pedig még nem kerekedett teljesen az emberi értelem fölé, pusztán az egészhez képest egy parányi embercsoport tulajdonában koncentrálódott, amely csoport habozás nélkül visszaélt iszonyú technikai hatalmával, a mesterséges intelligencia bármire használható „tehetségével”, „képességeivel”. Egyetlen művelettel megsemmisítette egy államelnök és több millió állampolgár szellemi létezését, emberi méltóságát, cselekvési szabadságát.

Ez ugyanolyan pusztító, mint egy atomháború, és még nem vagyunk a végén. Kihez könyörögjek, hogy térjünk észhez?

***

Nulla óra, nulla perc, nulla másodperc van. Ebben a pillanatban léptük túl a huszonnegyedik órát. Távolodik tőlem a Föld. Már csak hulladék vagyok a mindenségben.

Vélemény, hozzászólás?