Édes élet

Csak két embert ismerek, aki nálam is jobban szereti a kutyákat: Cincus barátnőmet, aki 11 évig volt egy aranyos kis spániel gazdája, és a fiát, aki rendszeresen tart 2-3 nagytestű kutyát, és akárcsak az édesanyja, a lelkét is kiteszi a családtagnak tekintett kutyatársakért.

Mióta a szép kis spániel már mennyei gazdánál szolgál, Cincus a környék kutyáinak védőszentjévé avanzsált. Szívébe fogadta mind, a környékbeli családok kutyáit, s jó szívvel gondol velük, ha bármi kutyafinomság kerül ki a konyhájából.

Így történt, hogy a karácsonyi ünnepek után fölhívott telefonon, és azt kérdezte, szereti-e német juhászkutyánk Luca, a vaníliás karikát, mert bizony maradt az ünnepi adagból. Bevallottam, hogy azzal még sohasem kínáltuk, de csalódnék, ha nem fogadná örömmel. Megbeszéltük, hogy a fölösleget beakasztja a megszokott helyre, ahová a négylábú kedvencnek szóló ajándékait szokta.

Azóta január közepe lett, meg is feledkeztem erről az egészről, de tegnap, amikor hozták a megrendelt ebédet, ki kellett mennem érte, mivel a technika ördöge miatt nem sikerült átutalással rendeznem a heti menü árát és így a szállítónak fizettem készpénzben. Ritkán találkozom vele, mert ő is mindig a megbeszélt helyre akasztja az ebédet. A néhány alkalom azonban mindig jó benyomást tett rám, egy egyszerű, kedves, udvarias fiatalember, aki nagyon hálás a szerény borravalóért is, amit egy kisnyugdíjastól kaphat ilyen kivételes esetekben.

Most – szokásától eltérően – lelkesen mosolyogva fogadott, annyira, hogy már-már azt hittem, a kerítésen áthajolva mindjárt ad egy puszit, amit a járvány miatt most inkább elkerültem volna, és meghatottan mondta: nagyon szépen köszöni a kedves karácsonyi ajándékot!

Snitt. Fogalmam sem volt miről beszél, de már mondta is: Hát nem tetszik emlékezni? Azok a vaníliás karikák! Nagyon finomak voltak, és olyan jólesett, hogy gondoltak rám valahol!

Már ült is vissza a kocsijába, és mire elindult, engem rázott a nevetés és közben potyogtak a könnyeim.