Pünkösd vasárnapján voltunk, ebéd után, amikor a délelőtt megszedett idei első borsóval kiültem a kertbe a pergola alá és kezdtem kifejteni a szemeket. Rossz kedvem volt, megviselt a közélet naponta őrlő durvasága, a médiumok közönséges és agresszív versengése az érdekeik szerinti mocskolódásban, letaglózott a Hableány hajó utasainak tragikus balesete a Dunán, mélységesen átéltem az érintettek rettenetét. Ráadásul elfáradtam a délelőtti főzésben és őszintén szólva dühös voltam, hogy miért kell nekem még az ilyen ünnepnapokon is egész nap dolgozni. Rajtam kívül, persze, senki nem hajtott, nem sürgetett, csak éppen tudtam, hogy ha nem szedem le és nem dolgozom fel egészen a mélyhűtőig, akkor tönkremegy a most még finom, zsenge, ízletes borsó.

Nem vittem magammal a kertbe sem telefont, sem rádiót, és örömmel tapasztaltam, milyen jólesik a csend. Szép volt a sok üdezöld szem, jó volt látni a hibátlan, a hajnali harmatot még őrző hüvelyeket, valahogy elcsendesített a saját munkával termelt eleség frissessége. Megnyugtató volt, ahogy mellém heveredett németjuhász kutyánk Luca, és érdeklődéssel nézte, hogy a zöld „tokokból”, miféle gyöngyöket varázsolnak elő ujjaim.

Nemsokára elmosolyodtam, mert észrevettem, hogy a csendet gazdagon átszövi a madárcsicsergés. Ahogy majdnem mozdulatlanul ültem, csak az ujjaim dolgoztak, a pergola dús, illatos lonc köpönyegébe, kicsit távolabb a tujasor buja zöldjébe és a hatalmas diófa ágaira telepedett madarak egyfolytában hirdették, milyen jól érzik itt magukat.

Még jó sok fejtenivaló volt, s erről eszembe jutott, hogy unokáink, a tízéves Álmos és a hétéves Endre, idén februárban, saját kis kapáikkal már negyedszer munkálták meg boldogan az ágyást, ahová saját kezükkel, szemenként gondosan eligazgatva vetették a borsót. Imádták a saját borsóból készült levest, és büszkék voltak rá, hogy évek óta megtermelik a hozzávalót. Sajnos, szüleikkel külföldön élnek, de itthon töltött idejükben szeretnek tevékenykedni a kertben, vidáman behúzódnak egy tál eperrel vagy málnával a pergola finom hűvösébe, de szívesen raknak tüzet is – főleg este – a tűzrakóhelyen.

Hát igen, a pergola és a tűzrakóhely. Eredetileg a terasz előtti térbe egy olajfa csemetét ültettem. Nagyon szerettem a levelei ezüstjét és a leírhatatlanul finom illatot, amivel virágzása idején megtöltötte a kertet. Hamarosan hatalmas lombot nevelt, amely a legnagyobb melegben is hűvösen tartotta az egész teraszt, védelmező árnyékában forró nyarakon is jóízűen üldögélhettünk a szabadban. A koronája már akkora volt, hogy a rendre elszáradó alsó ágait le kellett vágni, amit a gyerekek a kezükbe adott kis fűrészekkel ügyesen megtettek, de a szélső ágakat hagytuk a földig hajolni, és a fiúk, mint egy Isten-adta, természet-építette sátorban játszottak alatta. Már tíz évesnél is öregebb volt, amikor jött két nagyon esős év egymás után, és az óriásra nőtt fa dőlni kezdett. Gyökerei fölemelték, megbontották a nedves talajt, s végül – azért, hogy megmeneküljön a kerítés – ki kellett vágatnunk. Sírva búcsúztunk tőle s nehéz volt elviselni a hirtelen forró sivataggá vált kertet.

Mire idáig értem gondolatban, a borsó már kifejtve halmozódott a tálban, talán ha a negyede várt még a sorára, s eredeti rosszkedvem már nem volt sehol. Sőt, átjárt az öröm, ahogy visszagondoltam a két sivatagi nyárra, amely alatt elképzeltem, hogy milyen kis pergolát szeretnék, amelyet befuttatnék valami zölddel, és az immár forró teraszról oda húzódhatnánk egy-egy kávéra, fagyizásra, beszélgetésre. Jó sok vita követte az ötletelésemet, mert a tervezésben és műszaki dolgokban kiváló és verhetetlen drága férjem, András, próbálta megtervezni, amit képzelődtem, de sokáig kivitelezhetetlennek tartotta ajánlatomat. Végül zseniálisan megoldotta az összes műszaki feladványt, két mester felépítette, én pedig körbeültettem illatos lonccal, ami a második évre dúsan benőtte minden oldalát és a tetejéről, elöl, már huncut frufruként omlanak le virágzó hajtásai. Estelente finom illatot lehel és nagyszerű a ritka, pihenős félórákat alatta tölteni a végtelenül kényelmes, ringató karosszékben. Maga a felhőtlen kikapcsolódás árnyékából bámulni az örökké változó vándorló felhőket, a színesedő délutáni fényeket vagy este, a lonc illatában fürödve nézni a Kaszást, a Cassiopeiát vagy a Göncöl szekeret.

Határozottan boldog voltam mindezeket végiggondolván, és már csak pár hüvely volt a tálcán, amikor az ágyásban tobzódó margaréta tengerre esett a pillantásom. Túl voltunk már a kék, fehér és rózsaszín nefelejcsek tündéri takarójának látványán, elvirágzott a sötétkék, bordó és világoskék nőszirom is, és ebben az évben először sikerült virágzásra bírni a sok margarétát. Úgy látszik, kedvelik az idei időjárást, mert berobbant valamennyi bokor: milliónyi fehér virágának ragyogása barátsággal öleli körül a mélyvörös és a pezsgőszínű rózsa virágait, „lábaira” lelkesen kapaszkodnak föl a balkáni harangvirág kék csengettyűi és káprázatossá teszik ezt a ragyogást a kereklevelű tűzvirág valóban tűzvörös fürtjei. A margaréta fehér bokrai között most nyújtózkodik, terjeszkedik a bíbor és a sárga kúpvirág, és a terasz sarkában megduplázta méretét a virágba boruló levendula.

Elkészültem, legalább ötször ehetjük a kedvenc borsólevest, és nyoma sem maradt bennem fáradtságnak vagy szomorúságnak. Ebben a pár órában távolt maradt a világ minden zaja, tragédiája, drámája és gyűlölködése. Messze volt tőlem az összes manipuláció, a baljós jövő nyomasztó árnyai, a médiumok agresszív terrorja.

Csak a természet maradt velem, a szeretteim világa és tetteink nyomai körülöttem, csupa megnyugtató, értelmes és békés dolog. Mert megadatott, hogy az életnek az a része, ami rajtunk múlik, minden porcikájában szép legyen.


 


Vélemény, hozzászólás?