Mielőtt engedném, hogy a napi közéleti mocsok lefoglalja a gondolataimat, szeretnék mesélni néhány ünnep előtti és ünnep utáni szépségről ill. finomságról.
7 és 10 éves fiú unokáim, karácsony előtt ismét elhatározták, hogy az ünnepi bejglit ők készítik el, idén már úgy, hogy a tölteléket is ők főzik meg. Szépen megállapodtak, hogy egyik a két rúd diós, másik a 2 rúd mákos bejglit készíti, tehát felváltva dolgoznak. Munkájukról mindjárt fölteszek egy videót és néhány fotót, de a történet legszebb része, még hátra van.
Valamikor régen, amikor még forgalomban volt az inkákról szóló könyvem, egyszer egy olvasótól kaptam ajándékba egy dél-amerikai furulyát (quena), majd pár évvel később, egy másik olvasótól, egy pánsípot. Nagyon örültem mindkettőnek, mert rabja vagyok az andoki népzenének, de mivel nem tudok játszani rajtuk, dísztárgynak tekintettem, és csak szeretettel őrizgettem őket. Unokáim éppen a bejgli készítés napján fedezték fel ajándékaimat, először Álmos, a nagyobbik vetette rá magát a furulyára, és amikor neki kellett várakozni, elkezdett játszani rajta. Perceken belül gyimesi és mezőségi dallamokra emlékeztető, hihetetlen temperamentummal előadott, gyönyörű rögtönzést hallhattunk tőle. Amikor ismét ő dolgozott, a kisebbik, Endre kezdett ismerkedni a pánsíppal, a videón látni, hogy még azt keresgéli, hogyan lehet egyáltalán hangot kicsalni a hangszerből. Teljesen oda voltam, mert 3 óra múlva, hibátlanul eljátszotta pánsípon a Kis karácsony, nagy karácsony c. dalt. Sajnálom, hogy a nagy konyházásban a játékukat nem tudtam megörökíteni.